NZ/X

Új év új élet!

2012-01-07T00:30:00.000-08:00

És új munkahely. Na jó igazából már tavaly... Miután kiélveztem az állami tisztviselőlét minden percét úgy döntöttem megnézem valójában mennyit is érek a helyi munkaerőpiacon és elküldtem két álláspáyázatot. A gyanúm, miszerint tényleg az első állás megszerzése a legnehezebb, hamar be is igazolódott.

Az első egy kutató állás volt, de sajna csak egy éves szerződéses, de a munka nagyon érdekesnek tűnt. Kaptam is hamar egy e-mailt, hogy 'shortlisted' lettem és mikor tudnék kezdeni, mert nekik azonnal kellenék. Mivel nekem egy hónapos felmondási idő volt a szerződésemben, közös megegyezéssel abban maradtunk, hogy akkor lehet, hogy ez mégsem olyan jó állás nekem, mert mire végigmenne a felmondás-kezdés-küzdés a HR-esekkel folyamat, lassan lejárna a szerződés.

A másik egy klinikai pszichológus állás volt, amire kevés esélyt láttam, hogy megkapom, de igazából semmi vesztenivalóm nem volt, szóval jelentkeztem erre is. Semmi sem történt vagy egy hónapig (ahogy ez itt már megszokott), de nem is nagyon izgultam, végülis már állásban voltam. Aztán egyszer csak csörgött a telefonom (a céges, szóval azt hittem valamelyik igazgatónak van valami kinja), de kiderült, hogy nem: azért hivtak, hogy be tudnék-e menni interjúra. Mondtam, hogy hát persze, csak nem azonnal, de péntekre be tudom szuszakolni. Megegyeztünk, hogy ez igy mindenkinek jó, és akkor pénteken majd megyek. Mentem. Ketten interjuvoltak, a vezető és a klinikai igazgató és az interjú olyan jól sikeredett, hogy azzal jöttem el, ha nem kapom meg az állást is megérte, mert annyira jó szakmai beszélgetést toltam a klinikai vezetővel, hogy már maga az is egy élmény volt. A végén mondták, hogy van még más jelentkező is, szóval, ha lemennek az interjúk, akkor majd keresnek.

Úgy két hét múlva, amikor éppen két éhes gyerekkel küzdöttem a vacsoraasztalnál csörög megint a telefon, hogy akkor ők most gyorsan tennének nekem egy ajánlatot. Montam, hogy hajrá, bátran, tegyenek. Tettek. Az ajánlat klasszisokkal jobb volt, mint amire számitottam, úgyhogy rövid gondolkodás után el is fogadtam. Aztán megkezdődött az ügyintézés kiwi módra, vagy két hétig levelezgettünk, mire végre megjött a szerződés. Alá is irtam és még aznap fel is modtam a Minisztáriumban.

Szóval November vége óta klinikai pszichológusként dolgozok egy Táplálkozási Zavarokkal foglalkozó szanatóriumban.Van bentlakásos és nappali szanatórium is, mind a kettőben dolgozok. És nagyon élvezem. Csinálok csoport terápiát és egyénit is. Nem vagyok túlterhelve és gyakorlatilag nem kell adminisztrálnom. Na jó kell, de minimálisat, mondjuk hetente egy órát töltök vele, de nem többet. A kollegáim jó fejek, a nővérek nagyon aranyosak. Szabadságom nincs, mert most kezdtem, szóval a nyarat most végig dolgozom, de nem élem meg gondként. Ja és a születésnapomon kapok egy szabad napot. Hát kell ennél több :)

Státusz riport

2011-10-18T21:58:00.000-07:00

Tegnap jártam egy kormányhivatalban, konkrétan a Bevándorlási hivatal egyik irodájában. Náluk nem lehet időpontot kérni, így inkább délután mentem, hátha rövidebb lesz a sor. Nagyjából sikerült az időzítés, mert csak 1 fő volt előttem. Kb 5 percig vártam egy ügyintézőre, úgyhogy volt időm áttanulmányozni a a falra kirakott plakátokat.Volt egy kis szekció a hivatalos dolgoknak, az összes többi szabad helyet (gyakorlatilag minden falat) All Black-es játékosok és All Black-es zászlók borítottak.
Hogy a "Rugby" mániáról pontosabb képet adjak beszkenneltem a kapott vízumot:

Kivételesen családi pakkot kaptunk, így csak egyszer kellett kifizetni a vízumdíjat.

A kiscsapat nem volt itt este, leadtuk őket valahol Dargaville környékén (Maungatapere) vasárnap, úgyhogy egy fáin kis tengerparti étteremben ettünk rá egy nagyon jót.

Zsolt

Bevándorlási szakértő

2011-08-22T22:03:00.000-07:00

Közkívánatra: íme Petra elérhetősége, aki bevándorlási ügyekben sokkalta járatosabb, mint én :

petra@bevandorlas.co.nz
tel.: +64 21 1656837
iroda: Unit 5, 11 View Road, Henderson, Auckland

Egy éjszaka Auckandben...

2011-08-09T03:06:00.000-07:00

A dolog úgy esett, hogy még mindig szingli voltam múlt pénteken, úgyhogy Renátával elindultunk, hogy felfedezzük milyen az éjszakai élet Aucklandben. Na jó, lehet, hogy neki nem volt felfedezés, de nekem igen :)

A dolog apropója az volt, hogy az egyik kollégám fia játszik egy LTFunk névre hallgató zenekarban, gondoltam megtekintem egyszer. A helyszín a Sponge Bar volt, ami Spongya Bob miatt szimpatikusnak tűnt, mármint így név alapján. Hazafelé menet az ifjabb generációhoz tartozó kolléganőim, akikkel együtt rójuk az utat North Shore és Manukau között, felvilágosítottak, hogy az a farmer és a hozzá tartozó (szerintem nagyon mutatós) pulóver kevés lesz, ha bele akarom vetni magam az Éjszakába. Ki kell öltözni rendesen, majd gyorsan felidéztük és átfutottuk a ruhatáramat és abban egyeztek meg, hogy a fekete szűk nadrágom, valami rendesebb felsővel megteszi, persze csak ha magas sarkú csizmát veszek fel hozzá. Úgyhogy hazaérve gyorsan kiöltöztem, mint Szaros Pesta a nevenapján, ki is sminkeltem magam, ahogy kell. (Abban előzőleg megegyeztek a lányok, hogy a smineklésben jó vagyok, szóval azon nem kell aggódni.)

Nyolc körül már Renéténál rendeltem, aki gyorsan ellátott némi ennivalóval, mert vacsorázni már végképp nem volt időm. Csokit is kaptam, szóval a vércukorszintem is teljesen rendben volt. Amíg Renáta csinosodott megtekintettem néhány "up to date" videoklippet, gondoltam legalább néha be tudok szállni a beszélgetésbe reggelente... Aztán elindultunk. Szerencsére Renáta jelentősen otthonosabban mozgott Ponsonby-ben és egyből tudta, hogy hová megyünk.

A bárhoz érve az első kellemes meglepetés az volt, hogy habár eredetileg úgy hirdették, hogy van belépőjegy, ámde mégsem volt. Legalábbis a kapuban üldögélő a vendégeket beengedni hivatott személyzet mondta, hogy Á hagyjuk, csak menjünk nyugodtan. Viszont éppen Tequila estet fogtunk ki, szóval inkább gyorsan ittunk egy barátság kortyot. Ettől egy kicsit kevésbé fáztunk. Mondanom sem kell, hogy túl korán volt még és a meghirdetett koncert el sem kezdődött, a zenekar éppen lelkesen próbált. De még egy fél óra múlva sem történt semmi, de mondjuk nem zavartattuk magunkat rendeltünk még ezt-azt és vidáman beszélgettünk a bárpultnál. Az egész bár kb. akkora volt, hogy egy kisebb pesti kocsma, de tényleg a kisebbeket kell gondolatban felidézni. Nagyon otthonos volt a hangulat. Hamarosan megérkeztek az éjszakához (na mondjunk inkább estét) kötelezően hozzátartozó vihogó lányok. Egy egész csapat. És persze vihogtak, ahogy kell.

Aztán elkezdődött a koncert, a zenekar átlagéletkora olyan húsz év körül volt. Aranyosak voltak és nagyon lelkesek. Olyanok, akik még élvezetből zenélnek és nem pénzért. A zene is jó volt, a saját számaik jelentősen jobbak, mint amikor a rádióból ismerős napi slágerekkel próbálkoztak. Viszont a bárban megjelenő lelkes közönség nem igen akart tömeggé fejlődni. A koncert elején olyan érzésem volt, mintha a Fligh of the Conchords egyik fellépésére csöppentünk volna be, a zenekar játszott, a bár (minket és a vihogó lányokat leszámítva) gyakorlatilag üres volt és bár két szám között a lelkes gitáros próbálta biztatni a közönséget, hogy tessék csak ide jönni a táncparkettre, mindez süket fülekre talált. Aztán persze a lányok belemelegedtek a vihogásba és táncolni kezdtek. Mind a négyen. Már szinte tömeg volt. Aztán lassacskán csak beszivárgott a közönség. Mi mindenesetre jó hangulatban szürcsölgettünk valamiket, sőt aztán ettünk is valamit.

Az estére még egy koncert volt meghirdetve, és a másik zenekar tagjai is lassan megérkeztek. A két koncert között egy nagyon lelkes, DJ biztosította a szórakozást, olyan retro volt az egész, mert olyan 15-20 évvel ezelőtti funky slágereket vonultatott fel, amivel semmi baj nem volt, csak néha úgy érezte, hogy egy kis scratching-et is fel kell mutatnia és bár ne tette volna. De amikor nem csinálta, akkor tényleg jó volt a hangulat. A bár továbbra sem tűnt egy bárnak, inkább olyan érzésem volt, mint amikor gimnazista korunkban elmentünk Miskolc Tapolcára a Juno Disco-ba. Remekül szórakoztunk.

A második zenekarban egy csinosan nagy darab maori nő énekelt és igen szép hangja volt. A billentyűknél egy olyan kb. hatvan körüli, ősz hajú ázsiai pasi zenélt nagyon lelkesen és jól és nagyon jó mozgása is volt. A gitáros Renáta bölcs meglátása szerint úgy festett, mintha éppen most lépett volna ki az Aams Family-ből... Ők nem voltak olyan fiatalok és a zene is kevésbé táncolós volt (soul & rhythm, aztán egy kis blues..), de ezt is élveztük és megtekintettük. Mire vége lett addigra jó késő is volt, meg gyorsan szét is széledt a szűk körű közönség, szóval mi is hazafelé (vagyis a Renéta házikója felé) vettük az irányt. Ha már ott voltam ott is aludtam és milyen jól tettem, reggel fél tizenegyig aludtam (!!!) és friss, ropogós croissant várt reggelire. Szóval máskor is megyünk....

Mielőtt felmondasz a munkahelyeden....

2011-07-29T01:11:00.000-07:00

... és elindulsz, hogy új életet kezdj Új-Zélandon, csak, hogy tudd, hogy mire számíts... Költség Kalkulátor

6 hónap

2011-07-25T00:35:00.000-07:00

Majdnem napra pontosan hat hónapja, hogy betörtem az új-zélandi munkaerőpiacra :) Na jó, hat hónapja, hogy a saját szakmámban, pszichológusként dolgozom és az Oktatási Minisztérium szakmai színvonalát emelem. Az, hogy hogyan sikerült ide eljutnom egy másik történet, majd egyszer a hetvenhetedik fejezetben, amikor Ödönke megkapja a békát, arról is beszámolok. Most legyen elég annyi, hogy dolgozok, rendesen, reggel elmegyek a gyárba és délután hulla fáradtan beesek az ajtón. De élvezem. Nagyon. Van névjegykártyám minisztériumi logóval, nagyon dizájnos, meg van kitűzőm is. Azon is van logó és az is nagyon csilli-villi. Vannak kollégáim, akiket nagyon szeretek, mert nagyon kedvesek és mert ők is szeretnek. Van menezserem is, aki néha nem olyan kedves, de azért általában jól kijövünk, szóval őt is kedvelem. Ja és végre kapok fizetést is. Minden második szerdán. Ezt is élvezem.

Ami jó, persze a kollégák mellett, hogy végre olyat csinálok, aminek köze van a saját szakmámhoz, amit azért választottam, már úgy eredetileg, mert már akkor is érdekelt, aztán meg kifejezettem megszerettem. Egy szép nagy irodában vagyok, ami egy kicsit szokatlan volt az elején, én sosem dolgoztam még ilyen óriási nagy, egybenyitott irodában. Az egyetemen megvolt a kis szobám, amin csak Palival kellett osztozni, de mivel nem sokat voltunk bent egyszerre, így tényleg nem zavartuk egymást. Amikor meg mind a ketten ott voltunk, akkor meg jókat beszélgettünk. Jókat beszélgetni ilyen nagy irodában is lehet, csak akkor ki kell menni a konyha-ebédlőbe és illik legalább egy teát elfogyasztani. Ja igen: tea is van. Zöld tea is. És a kávé minőségével is elégedett vagyok, rendes igazi kávéfőző van, olyan, amelyik frissen darálja a kávét mielőtt megfőzi és még tejhabot is csinál. És, hogy mit csinálok, amikor nem a tejhabos kávét szürcsölgetem a kollégákkal.

Itt az Oktatási Minisztériumnak van egy ú.n. Special Education része, na ide tartozom én is. Mi foglalkozunk az összes fogyatékos gyerekkel és az összes "rossz" gyerekkel. Azért tettem idézőjelbe, mert szerintem (és a hivatalos álláspont szerint) ezek a gyerekek nem rosszak, csak vannak velük magatartási problémák az iskolákban/óvodákban. Szóval amikor Pistike beszól a tanárnéninek, vagy megveri az osztálytársait, vagy mondjuk drogozáson kapják, mert a kis ostobenkó azt is az iskolában akarja csinálni, na akkor jövünk mi. Persze itt van egy hosszú processz, amíg a gyerek végülis valaki olyanhoz kerül, aki végre csinál is vele és/vagy az iskolával valamit, de ezt nem írom le, mert úgyis csak annak érdekes, aki pont Új-Zélandon iskolaigazgató. Szóval megkapom az aktát, amiben nagyjából leírják, hogy Pistikével mi a gond és akkor nekilátok nyomozósdit játszani: beülök a puccos minisztériumi autóba (amúgy nem olyan nagyon puccos, csak közepesen, viszont megtankolva, kitakarítva kapom meg) és elautózok az iskolába (vagy óvodába, ha Pistike még oda jár) és beszélgetek az igazgatóval, tanárral, meg aki még előkerül, hogy Ő is szeretne valamit mondani Pistikéről. Természetesen beszélek a családdal is, no és nem utolsósorban Pistike véleményét is megkérdezem. Aztán megtekintem Pistikét az osztályban, a játszótéren, otthon, de nemcsak úgy rápillantok, hanem rendesen megfigyelési jegyzőkönyv van, meg minden. Van, hogy a sorrend változik. Utána nekilátok és kitalálom, hogy Pistikét hogy lehetne megjavítani. Ezt papírra vetem és akkor már Behaviour Plan-nek hívjuk. Utána kitanítom a tanárt, segédtanárt (itt ilyen is van), családot és persze Pistikét is, hogy mit, hogyan kellene másképpen csinálni. Ha minden jól megy, akkor Pistike pont úgy viselkedik, ahogy megjósoltam és a tanár is tudja használni a jótanácsaimat és akkor mindenki boldog. A kunszt annyi, hogy egyszerre sok-sok Pistike van a listámon és ezekkel párhuzamosan kell foglalkoznom. Na nagyjából ilyen, ha viselkedésproblémás gyereket kapok. A másik kategória a fogyatékos gyerekek. A legnagyobb részük autista. De persze van Down kóros is, meg más is. Nem sorolom fel sz összeset, hosszú a lista. Velük más a helyzet, ott nem őket kell megjavítani, hanem az iskolát kell felkészíteni arra, hogy tudjanak velük foglalkozni. Itt az a poliszi, hogy nem külön iskolába gyűjtik őket, hanem próbálják őket integrálni az iskolai rendszerbe. Kapnak ilyen segédtanárt és egyéni tanrendjük van. Meg persze kellhetnek speciális eszközök is. Vagy át kell rendezni a tantermet. Hosszú a lista, de általában van rá megoldás, hogy sima iskolába tudjanak járni. Sokszor az osztálytársakat is fel kell rá készíteni, hogy hogyan viselkedjenek velük. De a gyerekek szinte mindenhol nagyon aranyosak és segítenek nekik sokat.

Aztán van olyan is, ahol a gyereknek van valamilyen betegsége és abban segítek, hogy az iskola tudjon ezzel mit kezdeni. Mondjuk ilyen lehet egy cukorbeteg gyerek, ahol ki kell dolgozni, hogy ki, mikor hogyan felügyeli az inzulin injekciót, mit csináljanak, ha vészhelyzet van, stb. És van persze olyan is, aki a fenti kategóriák egyikébe sem esik bele, de azért az összes esetemet most nem ismertetném... Én a kicsikkel dolgozok, olyan 2 és fél évestől, kb. 8 éves korig. A 8+-ra külön csapat van.

Sokat jövök-megyek, amit nagyon élvezek. Néha egészen messzi iskolákba kell mennem, de ezek olyan szép helyen vannak, hogy magát az utat is élvezem. Területenként vannak a csoportok, a hozzám tartozó iskolák mind jó környéken vannak. A jó környék azt takarja, hogy minden iskolának van egy besorolása egytől tízig, amit "decile'"besorolásnak hívnak. Ez egy index, amit a könyéken lakók szocioökonómiai státusza, fizetése, stb. alapján számítanak. Ezt is az Oktatási Minisztérium számolja, de nem az a részleg, ahol én dolgozom. A decile 10 azt jelenti, hogy jó a könyék, viszonylag jómódúak a szülők, sok a magasabb iskolai végzettségű. Nekem csak decile 10 iskolák vannak a listámon. Van olyan csoport is az irodában, akinek a leggázabb környék jutott, mondjuk az Otara, aminek a decile besorolása valahol egy és négy között van, ott sokkal több az agresszió, verekedés, bűnözés, stb. a gyerekek és/vagy a családjaik körében. Az azért egy kicsit más. Nem mondom, hogy rosszabb, mert ott meg nagyon érdekes esetekkel, családokkal van dolguk, de más.

Ami nem olyan jó: az iroda messze van. Én a North Shoron lakozok, az iroda pedig a város másik végén, South Aucklandben van, de még ott is jó messze. Háztól-házig 42 kilométer. Egy út. És át kell kelnem a Harbour Bridge-en. Reggel, csúcsforgalomban. Aztán délután megint. A Google Maps szerint mindössze 38 perc az út, de van az egy óra is. Vagy több. Ha nem akarok másfél órát dekkolni a dugóban, akkor korán kell indulnom. Nagyon korán. Reggel háromnegyed hétkor már rajtolnom kell. Akkor úgy egy óra alatt beérek. Eleinte egyedül utaztam, de közben az irodában összeszerveződött egy North Shore-i mag, mostmár három másik leányzóval együtt megyek-jövök, aminek sok előnye van, például a benzinköltség pont a negyede és csak minden negyedik héten kell vezetnem. Arról már nem is beszélve, hogy intenzíven tanulom a helyi szlenget, meg a fiatalok szokásait. Merthogy a lányok mind 30 alatt vannak. Inkább a húsz közelében:)

A másik, amit nem szeretek: az adminisztráció. Mivel ez egy Minisztérium, így hát természetesen nagyon bürokratikus szervezet, habár megpróbálják ezt mindenféle tímbildingekkel ellensúlyozni, attól még bürokratikus marad. Tele vagyunk poliszikkal és processzekkel. Mindent papírra kell vetni, csak az számít, amiről dokument jeszty. Ez egy csomó értékes időt elvesz a munkától és még rohadtul unalmas is tud lenni. Próbálok admin közben Petőfi rádiót hallgatni, ez valamennyit segít abban, hogy ne aludjak el a jelentések gépelése közben. Tiszta Brazil. Ja és a processzeket kidolgozó brigád valami vér behaviorista lehetett, szóval megy a viselkedés-elemzés ezerrel. A kollégáim nagy része hisz is benne, én meg megpróbálok csendben maradni az NLP-s hátteremmel és a humanisztikus irányultságommal. De tökmindegy, úgyis az a lényeg, hogy a gyerekeknek jobb legyen és amit csinálunk az végülis működik.

Eszembe jutott még valami, ami jó. Egy csomó tréningre mehetek és ezeket mind kifizetik nekem. Sőt örülnek neki, hogy ilyen lelkesen továbbképzem magam. Én meg örülök, hogy egy csomó érdekes workshopra, tanfolyamra, meg előadásra elmehetek és nem kell sokszáz dollárt fizetnem érte. És tanulok maoriul is. Ezt is nagyon élvezem. Majd egyszer írok róla, hogy hogy keveredtem a maori nyelv lelkes művelői közé, de most lassan befejezem, mert valamit vacsoráznom kéne.

Mozi rovat: Boy

2011-07-15T23:45:00.000-07:00

Elment a família Magyarországra nyaralni. Itt maradtam egyedül, meg egy kissé beteg is vagyok, szóval adok a kultúrának és esténként filmeket nézek.Persze tervezem azt is, hogy újabb posztokat gyártok, vagy legalább befejezem a félig megírtakat... De most egy kis mozi-ajánló.

A Boy egy igazi új-zélandi gyöngyszem. Tavalyi film, a rendezője: Taika Waititi. Vicces, aztán néhol szomorú is egy kicsit és összességében véve nagyon élvezetes. A történet egy kis faluban játszódik, valahol a Bay of Plenty tájékán. A főszereplő Boy, egy 11 éves maori fiú, akinek a hős-ideálja Michael Jackson és az apja, aki majd egyszer hazajön és elviszi a Michael Jackson koncertre. És aztán tényleg megérkezik apuka....

A film érdekessége, hogy nagyon reális képet fest arról, hogy milyen volt Új-Zélandon, vidéken élni 30 éve... Szerintem a zene is külön figyelmet érdemel. Nézzétek meg, tényleg jó.

Manukura

2011-05-24T01:50:00.000-07:00

A szomszédasszonytól kaptam a hírt, hogy Május elsején megszületett Manukura, a fehér kiwi. A Maoriknál a fehér kiwi jó jel, valami új kezdetét jelzi, a manukura tiszteletreméltó vezért jelent. Így néz ki Manukura, személyesen:

A félreértések elkerülése végett a kiwi-csibe nem albínó, hanemcsak simán fehér. És nagyon aranyos. További részletek itt:

Manukura - the little white kiwi. from Mike Heydon on Vimeo.

Horgászkalandok - sok hal

2011-05-22T05:16:00.000-07:00

Sajnos Gyuribá 2010 Szeptemberében elköltözött Wellingtonba és így csónak nélkül maradtam. Előzőleg, mivel a parti horgászat nekem annyira nem jött be, a surf casting felszerelésemet is eladtam a Trademe-, ezzel sikerült is kizárni magam a horgászatból majdnem egy évre.
2010 végén András lett a megmentőm, beruházott egy elég szigorú 6m-es hajóra, ami kb fél méterrel magasabb és 150 lóerővel többet tud felmutatni mint a Gyuribá-é. Az ő hajójával jóval beljebb (10-15km) is bemerészkedtünk, persze ez még mindig part közeli víznek számít, de ott már érdekes dolgok is megeshetnek az emberrel.

Az első, hogy szinte mindig sikerült vacsorát fogni, gyakran több alkalomra is. Az ide ömlesztett képek nincsenek időrendi sorrendben:

Ez valamikor Decemberben készülhetett, mert Gurnardot csak akkor lehet fogni valamiért. Van máskor is, csak akkor nagyon ritka.

Ezt nem mind én fogtam, mert napi 9 a limit.

Gournard - egy nagyon finom hal, alkalmas halászlének és harcsa pörköltnek is.

A külső vizeken nagyon sok a cápa. A kicsiket meg lehet fogni, a nagyokat nem. Egyrészt a nagyok lazán elharapnak bármit, az acélt nem, de annak sincs értelme, mert itt vannak 2-3m-es cápák is és ők lazán elviszik az összes zsinórt is az orsóról. Ha esetleg mégis sikerülne a hajó mellé szenvedni egyet, akkor sem akarná értelmes ember a csónakba húzni. Amik elmentek, azokat nem láttuk, de a hiányzó előke hosszából meg lehet saccolni a száj méretét, az első 50-100m lehet érezni valamit az erejéből (ott érdemes vágni is, ha addig a cápa nem harapta el). Szóval vannak nagyok. Egyszer egy 2m körüli pörölyfejű cápa körülúszta a hajót is.

Már egész jó vagyok filézésből is...

Kb itt nem bírtam tovább és vettem egy hal-füstölőt.

Ezen a napon Zalán nem fogott semmit, mert annyira hullámzott a tenger, hogy szegénynek még az üldögéléshez is kapaszkodnia kellett.

Mi azért fogtunk rendesen.

A fotók eléggé véletlenszerűek, tegnap sem csináltam, 3 méretes Snapper és 3 Kahaway. A nagy részét elosztogattam, a Snapperek persze vacsoraként végezték, mert tegnap volt Rita nap.

Gyere a diszkó klub elé....

2011-05-16T02:11:00.000-07:00

Szombaton diszkóban voltunk. Igaziban. A gyerekekkel...

Zalán imádja a diszkót. Bogi is. Szoktak is nekünk diszkó bemutatókat tartani. Már van a szobájukban olyan gömb is. Szóval, amikor megláttam, hogy gyerek diszkót hirdetnek, gyorsan meggyőztem Zsottit, hogy jó lesz. Ebben azért segített az is, hogy a terv az volt, hogy előtte a halpiacon ebédelünk. Pizzát tengeri izékkel tömve...

Az eseményre kora délután került sor és mindösszesen három órán át tartott, de a gyerekeknek olyan nagy élmény volt, hogy még ma is egész nap erről beszéltek és alig várták, hogy az iskolában részletesen beszámoljanak a barátaiknak. A helyszín egy kikötői bár volt, ami esténként rendes felnőtt szórakozóhelyként üzemel és amit a szervezők kibéreltek pár órára.

Az ötlet egyébként nem új-zélandi, két lelkes kiwi anyuka látta az ötletet valahol és gondolta, mi lenne ha kipróbálnák működik-e. Úgy tűnik volt rá kereslet, mert lelkes anyukák és apukák tömkelege jelent meg egy óra tájt a helyszínen. A zene érdekes egyveleg volt: a legújabb kiwi top-ten slágerektől az ABBA-ig minden belefért. Amikor az ABBA üvöltött a hangszórókból és Bogi a színpad közepén ugrándozott olyan igazi retró érzésem támadt: én is kb. nyolc éves voltam, amikor a Mamma Mia sláger lett... Bowie bácsi klasszikus "Let's Dance" slágerére már én is táncra perdültem, volt még "We will rock you" szóval igazi vegyes befőtt. Tényleg jó volt a hangulat és amikor a gyerekek épp nem őrjöngve ugrándoztak, akkor mehettek sminkelésre, arcfestésre, körömlakkozásra, felragasztós tetkóra...

Mire vége lett Bogcás körmei ezüst-kékben pompáztak, volt némi csillogós izé az arcán, Zalán pedig az arcán egy sárkány tetkóval, a kezén egy kígyó matricával hagyta el a helyszínt. Közben osztottak csipszet és müzli szeletet, lufit és egy kis vizet is. Utána még meghivtam a kis csapatot egy forró csokira és este még moziba voltak hivatalosak a Zalán sportklubjába. És hosszú-hosszú idő óta az első vasárnap reggel volt, amikor kilencig aludhattunk :)

És íme a fényképek (sajnos nem volt nálunk fényképező, Zsotti a telefonnal csinált képeket):

Itt haladunk a diszkó felé...


Már majdnem ott vagyunk...

Onnan lehet megismerni a mieinket, hogy olyan világító rúd van a kezükben...

... a világító izéket még a WOMAD-an szereztük és nagyon rajnak bizonyult a diszkóban is...

...ez még mindig a diszkó, csak ez felülről

A Coromandel- első rész

2011-05-13T14:33:00.000-07:00

Ez a bejegyzés sem lesz túlságosan 'up to date', de mostanában tényleg annyira kevés az időm.. na jó, mint mindenkinek. A lényeg az, hogy amióta itt lakunk Kiwiföldön állandóan tervezgettük, hogy el kellene menni és megnézni a Coromandel félszigetet, mert nagyon szép. A Szomszédasszonyomék meg is nézték, ők is megerősítették, hogy tényleg szép, aztán csak halogattuk. Egészen idén Januárig. Na akkor vége útra keltünk és nem is bántuk meg.

Mivel a gyerekek végre kinőttek a bébikorszakból sátorral mehettünk, ami jelentős könnyebbség volt: a jó, de még kifizethető 'holiday house'-ok már szeptemberben rég elkeltek, a szállodák pedig értelmetlenül drágák.

Az első utunk egy Thames nevű városkába vezetett. Thames valamikor, a 19.-ik század végefelé, igencsak nagyvárosnak számított: ez volt az aranybányászok és kauri irtók gyülekezőhelye, úgy hívták, hogy a Coromandel bejárata. A kisvárosnak tényleg van egy sajátos hangulata: "történelmi" épületek (itt a 19. század végén épül ház, már igencsak annak számít), sok kis étterem, kocsma, múzeum...

Ez utóbbiból a kristálymúzeumot szemeltük ki megtekintésre. Ennek az egyik oka, hogy Zalán él-hal a kristályokért, folyton azokat gyűjti, gondoltuk örülni fog, ha egy egész múzeumnyit láthat belőle.

Nem is csalódtunk: a múzeum érdekes volt, az egyetlen kedves középkorú úriemberből álló személyzet nagyon kedves. Ő adta ki a jegyeket, ő volt az idegenvezető és végül a múzeumi boltocska eladója is.

Maga a múzeum valamikor iskolaként üzemelt: itt okították az aranymosás tudományát. Körbementünk és megnéztük, hogy milyen eszközökkel és hol nyerték ki az aranyat a kibányászott kőzetből. Az út vége természetesen 1-1 kiválasztott ásvány-cafatka megvásárlásával zárult. Amikor mindenki kellőképpen boldog volt a kis darab kövecskével, lementünk és ittunk egy jó kávét. Ez azért említésre méltó, mert az egész Coromandeles nyaralás alatt ez volt az első és utolsó város, ahol normális minőségű kávéra lehetett szert tenni

Ezután már a Hot Water Beach felé vettük az irányt: ott foglaltam az első sátorhelyet. A kemping komfortos és kényelmes volt, tiszta konyhával, külön családi zuhanyzókkal, játszótérrel, szóval volt minden, ami kellett. Maga a híres Hot Water Beach egy kényelmes sétányira volt a szállástól, de mivel nem akármikor lehet a meleg vízben élvezkedni, először lepakolásztunk, sátrat állítottunk, a gyerekek kirohangálták magukat az autóban utazás után. Egészen addig, amíg Zsotti, az apály-dagály szakértő, megfelelőnek ítélte a napszakot arra, hogy végre lekocogjunk és megnézzük a híres-neves meleg vizes tengerpartot.

A Hot Water Beach arról kapta a nevét, hogy van egy partszakasz, ahol apálykor (persze előtte és utá
na is, szóval úgy kb. 4 órán át, naponta kétszer) forró termálvizes medencét lehet előállítani egy lapát és/vagy a kezünk segítségével. A jelenség igen egyszerű: mivel itt lépten-nyomon vulkánok vannak, van olyan, ami hatalmas föld alatti termál medencéket képez. Idővel ez a víz elindul fölfelé, közben persze jelentősen lehűl, mire a felszínre ér, addigra már csak olyan 64˚C. Ezen a partszakaszon percenként olyan 15 liternyi bukkan fel, és igazi termálos van benne só, kalcium, magnézium, fluor, bróm. potassium, silica

A katalógusokba montírozott képeken ez úgy néz ki, hogy van egy hatalmas partszakasz, ahol egy vidám család élvezi ahogy a forró vizes medencében a tenger hullámai csapdossák a lábujjaikat.Na ez egy ilyen katalógus-kép.

A valóságban mindösszesen két termálvizes forrás van az egész partszakaszon, amik ugyan igen kiterjedt terület látnak el forró vízzel, de a part annyira tele van, hogy nem könnyű jó helyet szerezni, szóval a frissen barkácsolt medencék egymásba érnek és mindenkinek éppen annyi hely jut, hogy a fenekét letegye. Van akinek annyi sem, ezek vagy várnak, amíg valaki elmegy,. vagy feladják. Az első este mi is csak a szélén melengettük a fenekünket és csak a fentebbi medencékből kifolyó vizet tudtuk felfogni. A második estétől Zsotti zseniális szervezésének köszönhetően a legjobb medencéket sikerült megkaparintani: a trükk egyszerű volt, az apály előtt egy korai vacsorával készültünk elő és viszonylag későn mentünk le a partra. Viszont olyan fél hét tájékán a legtöbben más éhesek lesznek és különben is lassan sötétedik meg minden, úgyhogy elhagyják a helyszínt. Na ilyenkor lehet, a már kész, a forrás közvetlen közelében levő medencéket megkaparintani. Én nagyon élveztem, mert lent maradtunk úgy kilencig, ami azt is jelentette, hogy tök sötétben üldögéltünk a forró vízben, és közben meg ott csapkodtak a tenger hullámai.

Másnap délelőtt a Cathedral Cove-ot vettük célba. Ez egy nagy sziklabarlang, ami egy Hahei nevű kis városkából közelíthető meg: gyalog vagy hajóval (a városkát amúgy egy Hei nevű maori törzsfőnökről nevezték el). Mivel hajóval nem rendelkeztünk, és nem is volt kedvünk ilyen szervezett turistahajóhoz, maradt a gyaloglás.

Az út hosszú volt (kb. 2 óra oda-vissza, gyerekekkel kicsit több) és nagyon szép, itt-ott meg lehetett állni és megtekinteni az útba első öblöket: a Gemstone Bay-t, a Mares Leg-et és végül magát a Cathedral Cove-ot. Az egész 9 négyzetkilométernyi partszakasz természetvédelmi terület, így itt előszeretettel búvárkodnak a búvárkodást kedvelők, mert ennek köszönhetően tele van lényekkel. Én részemről nem vagyok egy búvár alkat, Zsotti sem próbálta még soha, szóval ezt mi kihagytuk.

Amikor odaértünk a Cathedral Cove-hoz, akkor szembesütünk vele, hogy maga a barlang le van zárva a gyalogos irányból, mert elkezdek lepotyogni a szikladarabok és veszélyesnek ítélték a hozzáértők. Úgyhogy odamentünk, bekukucskáltunk és ennyi volt.

Viszont ha már ott voltunk, akkor elmentünk egyet fürödni, mert baromi meleg volt, az öböl pedig nagyon szép.

Úgyhogy odamentünk, bekukucskáltunk és ennyi volt.

A visszafelé út is szép és eseménydús volt: Zalánnak sikerült egy olyat zakózni, hogy szétnyílt a térde. Szerencsére anyai gondoskodással sikerült megmenteni és bár tényleg csúnya seb volt, rávenni, hogy gyalogoljon vissza. És sikerült!!!!!!!!!

És itt következik a sok kép:

Na, egyelőre ennyit bírtam feltölteni, de hamarosan folyt. köv.

Zalán és az Aranydurbincs (Pagrus auratus)

2011-05-09T05:08:00.000-07:00

Nem volt teljesen korrekt - sajnos a tökéletes asztrológiai konstellációk, csak ritkán jönnek össze - az anyák napjának nagy részét a vizen töltöttem Zalánnal. Egyszer már voltam kinn vele, de akkor annyira hullámzott a víz, hogy szegény fel sem bírt állni a hajóban, nemhogy a botot fogni.
András hivott szombat este, hogy esetleg megpróbálhatnánk vasárnap reggel és ha jó az idő, akkor Zalán is belefér. Hát pont jó volt...

Westhaven, Saint Marys Bay-ből indultunk és a Rangitoto - Davenport közötti részen volt a cél.

A kikötő területén 5 csomó a sebességlimit (ott Zalán kormányzott némi segítséggel), errefelé érdemes betartani a szabályokat, mert a Harbourmaster elég gyakran mászkál errefelé.

A legutóbb sikerült is begyüjteni egy írásbeli figyelmeztetést, de annak inkább pozitív utóize volt, mert a Harbourmaster nagyon kedves arc, egy csomó dolgot elmagyarázott és kaptunk fáin vizi térképeket, valami füzetkéket és Zalán egy halas matricát: Catch Fish not Cables felirattal.

Kb ott horgásztunk, ahol a kép közepe körül lévő apró motorcsónak halad. A pontos GPS koordináta persze hétpecsétes titok.

A nap a vizen persze jóval hosszabbra nyúlt a tervezettnél, köszönhetően a halak étvágyának. Zalánnap kb 15 perc után sikerült megfognia az alábbi Snappert:

Végül a Zalán Snapperéből készült vacsora visszahozott valamit az anyák napjának fényéből és Rita is örült az ajándéknak. Én persze késő estig gyaláztam a kezemet a filézéssel...

A fagyasztónk most már tényleg teljesen tele.

La Cigale

2011-05-08T02:32:00.000-07:00

Múlt hét végén, egy kiwi ismerős javaslatára, megnéztük az aucklandi francia piacot: a La Cigale -t.

Vasárnap reggel összelapátoltuk a kis családot és irány a Parnell. A kis piac tényleg európai hangulatú és finomabbnál finomabb csemegékkel van tele. Amikor ideköltöztünk, lassacskán átszoktunk a helyi ízvilágra, de azért néha jól esik ám egy kis különlegesség is.

Az első árus, akibe belefutottunk rögtön a piac szélén, egy szerb hentes volt. Azonnal behúztuk a kontraféket és kóstolgatni kezdtük a kolbászokat és füstölt húsokat. Volt sokféle és tényleg finomak. Kellemes meglepetés volt, amikor a fiatal eladólányról kiderült, hogy Ő is magyar. Aztán a szerb szalámiról kiderült, hogy valójában igazi bácskai szalámi :) Kolbászokkal, szalámival és füstölt karajjal feltankolva, a sok kóstolótól jóllakva a sajtok felé vettük az irányt.

A sajtok franciának bizonyultak, ami végülis nem meglepő egy francia piacon. De egy kicsit arrébb volt olasz mozzarella is. A sajt szekcióban is végigkóstoltunk mindent és itt is bevásároltunk rendesen.

Következtek a gyümölcsök, isteni finom bioszőlőt leltünk, volt még humusz, alioli és minden elképzelhető mártogatható és kenhető izé. Ezekből is vételeztünk.

Természetesen komoly kínálat volt olívából is...

És ha már van sajt és sonka, akkor egy kis francia pékáru is dukál hozzá.

Ennyi étvágygerjesztő után persze enni is kellett végre valamit, a gyerekek legalábbis úgy érezték, hogy ha már itt vagyunk együnk francia palacsintát, aztán egy hagymás lepényt is, mert az édes után sós is kell. Én egy kávéra neveztem be...

A piac úgy néz ki, mint egy rendes piac: van a külső rész, ahol az árusok vannak, aztán bent az épületben van a francia és olasz borkínálat és az ottani fogyasztásra szánt ennivalók szekciója. És hátul az elmaradhatatlan szuvenír bolt, egy kis butikkal megtoldva, ahol "made in France" ruhákat lehet beszerezni elég borsos áron. Habár bizbaszkákat nem akartunk venni azért megnéztük ezt is.

Amikor hazaértünk, az előzetes terveket módosítva úgy határoztunk, hogy a tisztességes főtt ebéd helyett inkább megesszük a frissen beszerzett mindenfélét. Nem bántuk meg.

Horgászkalandok Rovat - Azé' nem minden pecás hülye

2011-05-04T06:05:00.000-07:00

Kicsit lemaradtam (úgy kb 2 évet) a történettel, de most próbálok behozni valamennyit, mert történt ez-az vizi fronton...
Volt néhány parti próbálkozásunk, de azok mindig megmaradtak egy egészséges vegetáriánus szinten, ami viszont eléggé lehangoló volt a helyiek beszámolóihot képest.

A képen látható halak 2009 Márciusában kerültek a ládába (itt szák használata tilos). Egy Zorán nevű, Dél-afrikai - Hortvát fiatalember csónakjával látogattuk meg a Long-Bay-től keletre eső vizeket. Nem valami hatalmas eredmény, de a képről lemaradt egy cápa, amit Gyuribá kb 10 perc elteltével felhúzott a csónak mellé, úgy jó másfél méter lehetett. Már kezdtünk azon aggódni, hogy az a lény onnan be fog kerülni a csónakba, de szerencsére lazán elharapta a zsinórt. Volt egy még érdekesebb hala is Gyuribának, amit kb 15 percig fárasztott (80-as zsinór, fék csutkára behúzva) de még csónak közelbe sem sikerült húznia. A felkarja már kezdett egész jól kinézni, de sajnos a zsinór megadta magát. így visszagondolva egy méretesebb Kingfish lehetett.

Belebotlottunk még egy Kahaway felhőbe is, de Zorán Kingfish-ként azonosította őket és visszadobatta mindet. A méreten aluli halakért itt elég durva büntetéseket lehet begyüjteni, a hajót is el lehet bukni, de olyan is esett már, hogy még az autót utánfutóval is lefoglalták a halellenőrök, de az sem fedezte a teljes büntetést.

A Zorános kör után eléggé lejött, hogy ha a horgászatot kulináris tapasztalatszerzésre is szeretnénk használni, akkor be kell szerezni egy csónakot is.

2009 Szeptemberében Gyuribá vett egy nagyon fáin 4m-es alumínium csónakot. Rendesen megünnepeltük az első alkalmat. A képen Árpi látható, aki egy professzionális motor szerelő, szerencsére a motorral azóta sem volt semmi gond.

Első alkalommal mindenki felvette a mentőmellényeket, asszem azóta egyszer sem, vagyis csak az eső miatt néha...

Gyuribá is ivott a pezsgőből, de azért ő más módon is ünnepélyessé tette a napot. A képen egy John Dori látható, ami Anikó egyik fő kedvenc hala.

Közben Árpi lazán áztatta a horogra feltett yellow tale-t, mígnem sikerült valahogy leakadni fenéken (A Waieke öböl teljesen lapos és homokos azon a részen). Némi rángatás után kiakadt, így gyorsan visszaküldte egy másik yellow tale-el. kb 5 perc után megint leakadt a fenéken. Kicsit kezdtünk furán nézni rá, ok hogy betonon nőtt fel (Pest), de ennyire senki sem lehet balfék, azonban a heves rángatás után a képen látható lényt sikerült a felszinre emelnie. Nem igazán jó a kép, ez egy elég nagy polip és vizzel is köpködött. Egyszerre röhögtünk és üvöltöztünk. A hajóba nem mertük beemelni, mert állítólag elég nehéz megölni és elég veszélyesnek is tűnt. Végül feltapadt a hajó oldalára és kiegyenesedett benne a horog...

A csónakkal főleg ezen a területen mozogtunk: Browns Bay szikla, Waieke öböl (ha erősebbek voltak a hullámok), Long Bay marine reserve sarka.
Előfordult hogy nem vittünk haza vacsorára valót, de valamit mindig fogtunk. 2010 elejére egyre jobban a Long Bay-es bólya lett a cél, ott volt hogy a 9-es limitet is sikerült megfognunk fejenként Snapper-ből. Ott Snapperen kívül nem sok minden jött, tömegesen csak kis cápák. Egyszer láttunk egy nagyobbat is, olyan 2m körülit, szerencsére nem jött a csónakhoz közel...

Ennél nagyobbat nem fogtunk, itt makó és pörölyfejű cápákat lehet fogni. Általában én baszkódtam velük, mert Gyuribá nem nagyon kedveli őket. Ez leggyakrabban csak a horog levágását jelentette, mert cápa szája körül matatni elég nagy felelőtlenség...

A további képek már megvannak, csak most nagyon elfáradtam, de a héten felrakom azokat is.

Egy kedvcsináló a végére:
Az egyik kollégám Glen, a spear fishing megszállottja, ez a szigonyos horgászatot jelenti. Kicsit mások a léptékek.

Egy ilyen méretű Kingfish horoggal-horgászbottal történő kifogása komoly állóképesség próba. Egy méreten aluli (75cm) is meglepően erős bír lenni.

Asszem ehhez a képhez magyarázat sem kell :)

Tornádó Aucklandben

2011-05-02T23:04:00.000-07:00

Zsotti látta is az irodából....

Eddig ilyenünk még nem volt. Ma megtörtént. És ráadásul nem is messze tőlünk. A jó hír, hogy a családból senki sem sérült. Sajnos eddig van egy halott, meg egy csomó sérült. A Pack'n Save tetejének is lejött egy része, a PlaceMakers mellett egy kicsit komolyabb károk is lettek. Egyelőre minden le van zárva. Most következzenek a képek:

és egy video:

Rothesay Bay és a költözés

2011-03-14T02:22:00.000-07:00

Kutyafuttában már említettem, hogy Decemberben új házat béreltünk.Nem teljesen magunktól jött az ötlet, habár a költözés gondolata már egy ideje érlelődött. De amikor a tulaj bejelentette, hogy akkor novembertől már nem szeretne szerződést hosszabbítani, mert a bátyja be akar költözni, na akkor tényleg muszáj volt nekiveselkedni. Az egész bérlemény keresés elég kaotikus volt, mert egészen végig "Pets OK" házat kerestem, ami itt nem egyszerű. Ha oda is van írva, hogy "Pets OK", akkor az ügynök és/vagy a tulaj amikor rátér az ember a konkrétumokra, rögtön összecsapja a kezét és "Ja, mi egy cicára gondoltunk!" felkiáltással elhajt minket. Na mindegy: mivel Áron akkor meg a családhoz tartozott, november elején nekiláttam, hogy megtaláljam a megfelelő lakókörnyezetet. Azt is eldöntöttük, hogy jó lenne egy szobával nagyobb. Aztán menet közben ezen változtattunk, hogy mégiscsak elég két hálószoba is, aztán megint, hogy mégiscsak három kell.

Mivel a Torbay-Browns Bay környéket nagyon megszerettük, a gyerekeknek is itt vannak a barátai, úgy döntöttünk, hogy elsősorban ez lesz a célpont. Aztán ez kibővült a Mairangi Bay-ig, aztán mar a Castor Bay-t is nézegettem, sőt meg Birkenhead-el is megpróbálkoztunk, de azon kívül, hogy akkor Petráék közel lennének (ami azért nem utolsó szempont), nekem nem nagyon jött be. Szóval maradtunk a Torbay-Mairangi résznél.

A legtöbb jó házat persze igencsak hamar kivették, de legalább láttam, hogy kb. mennyiért mennek el. Aztán a finisben már csak néhány maradt: végül amellett döntöttünk, amit mindjárt képekkel is illusztrálok. Amikor először jöttem megnézni a házat és befordulva az utcába azonnal az óceán ötlött a szemembe, na akkor sejtettem, hogy ez elől lesz a listán. A házat éppen felújították. Summa summarum: amikor ők kész lettek a festéssel, meg szőnyegpadlóval, meg mifene, akkor mi kész lettünk az összepakolással és egy szép hétvégi napon átköltöztünk. Ezúton is köszönet azoknak, akik segítettek :)

Ez a ház úgy dupla akkora, mint az előző: három szoba van, szóval nem a nappaliban dolgozok, ha kell, hanem rendes kis iroda van. Aminek a falát a gyerekek túlméretes rajzoló táblája foglalja el, de ha annyira szerettek volna egy olyat. Hát persze hogy kaptak.

Van még egy nagy nappali, aminek az egyik részét a gyerekek kérésére bútorozatlan állapotban hagytuk, mert a gyerekeknek a rajzoló tábla mellett bukfencezős rész is kellett. Szóval lett. Ez is.

A másik része az ebédlő...

Külön öröm volt, hogy az edények beférnek a konyhaszekrénybe. Ja és van fürdőkád. Nyáron még nem is akkora öröm (de az, a gyerekek órákig képesek játszani benne), de télen nekem hiányzott az előző helyen. Van még egy plusz kis pakoló szoba, ami szerintünk valaha mosókonyha lehetett, aztán valamilyen ötlettől vezekelve kitették a mosógép csatlakozót a garázsba. Sajnálom, mert a szárítógép télen sokat tud fűteni a lakáson. De mindegy. Majd a sajátunkban bentre tesszük :)

A kert elég minimál...

..van egy jó kis dekk...

....és arra jó, hogy kint lehessen BBQ-ni, meg enni...

...és persze a gyerekeknek huligánkodni, bogarakat gyűjteni, virágokat letépkedni....

A gyerekek szerint ez igazából nem is kert, hanem egy dzsungel. Zsotti mostmár vágott itt-ott ösvényeket, szóval egész jól lehet közlekedni.

A sóskának is lett jó helye, nő is mint a bolond. Sok a szép növény, amivel viszont együtt jár, hogy sok a nagy rovar is.

Például ilyenek. Az első néhány harmadik típusú találkozás után, már nem ugrok dupla szaltót, ha egy szép, húsos példány szembejön, de azért a kinti fotelbe sötétben nem merek beleülni.

A környékünkön azért máshol is burjánzik a növényzet, a kerítés külső oldalán például van egy szép hortenzia sövény...

ami így néz ki a gyerekekkel díszítve...

De a ház fő előnye: hogy nagyon nagyon jó helyen van. Az öböl 800 méterre van a háztól...

... ami jelentősen megkönnyítette a programtervezést a nyári szünetben: egyszerűen leballagtunk a partra, a gyerekek homokoztak, kagylót gyűjtögettek, meg pancsoltak, én pedig végre olvashattam.... Komolyan mondom, az intellektuális fejlődésemnek jót tett a közeli "beach".

...és van egy kis játszótér is.

A Browns Bay-hez is közel vagyunk, olyan másfél kilométernyire. A Brown Bay központ jelentősen városközpont szerűbb, mint a Torbay-es: itt vannak tengerpart közeli éttermek, nagy játszótér, meg mindenféle boltok, ami kellenek a hétköznapokhoz: sushi árus, Starbucks kávézó, jó kozmetikus, meg Foodtown is van (mondjuk ott csak a Lavazzamat veszem, mert azt nem sokan árulják, na meg persze, amikor hirtelen kifogytam valamiből arra is jó) és az elmaradhatatlan kínai 2 dolláros boltból is van egy egész arzenál. Ha jól emlékszem legalább négy.

Nem sokkal az instant kipakolás után (ez azt jelenti, hogy az éppen szezonális ruhákat és a szükséges konyhai felszerelést kipakoltuk) megtaláltuk azt a sétautat, ami éppen a tengerparttal párhuzamosan halad, csak kicsit fentebb.

Ímhol következnek az idevágó képek....

Elindulunk...


...és haladunk...

...meg, megállunk...

...az összes bogarat meg kell nézni közelről...

... és felértünk a csúcsra....

Zsotti is felért

...és megint lefelé... ezeken a lépcsőkön szoktak az elszánt fitnessesek rohangálni fel és le...

ez egy tök érdekes virág...

..és itt már visszafelé jövünk...

már majden visszaértünk a Rothesay Bay-be...

Ha apály van, akkor lehet lent is menni, ha dagály van akkor is, csak akkor nagyon vizes leszel, meg esetleg lecsaphat egy hullám a szikláról a vízbe. Szóval én inkább csak apályban használom a homokos fövenyt, dagályban meg megyek felül. Annyira bejött a kis családnak ez a sétaútvonal, hogy a nyári szünetben minden nap megtettük oda-vissza, ami határozottan jót tett a családi fitnesznek is. Főleg, hogy már Áron nincs, így a napi "muszáj" séták is megszűntek...

És ha minden jól megy, akkor boldogan élünk itt, amíg nem sikerül egy saját házat venni...

...hacsak közbe nem jön valami...

Christchurch- megint földrengés

2011-02-23T00:36:00.000-08:00

Tegnap megint rengett a fold Christchurch-ben, ami sajnos most sokkal nagyobb pusztítást okozott, mint a szeptemberi. A részleteket annyira jól összefoglalta Pappito, hogy még egyszer nem írom le...

Mi jól vagyunk, Christchurch messze van, idáig nem ér el a rengés. Szegény christchurch-iek nincsenek olyan jól, sokan meghaltak (a hivatalos jelentés eddig 55-ről számol be) és még többen megsérültek. Kb. 300 ember hiányzik, bár lassanként, kerülnek elő elveszettnek hitt lakosok. A város lakhatatlan lett. A vízhálózat olyan mertekben károsodott, hogy az elkövetkező néhány napban nem lesz elég ivóvíz, habár a város nyugati felében még működőképes a vízhálózat, a keleti felében egyáltalán nem. A nap folyamán az általános iskolákba vittek vizet lajtos kocsikkal és ma este sikerült nagy mennyiségű üveges vizet szétosztani a lakosok között, de fürdeni, WC-t öblíteni nem lehet: az “If it’s yellow let it mellow, if it’s brown, flush it down.”szlogen lépett életbe.

A szennyvíztisztító sem működik, így a szennyvíz tisztítatlanul ömlik szét, minden felszíni víz fertőzött lehet és valószínűleg az is. Ha hozzávesszük, hogy ezekkel a szennyezett felszíni vizekkel érintkeznek azok, akiknek nyílt sérülései vannak, akkor nem nehéz megjósolni, hogy még ez is komoly problémákat fog okozni.

Az utak jelentősen károsodtak és egy részük víz alatt van. A kulcsfontosságú hidak átvizsgálását tegnap éjszaka befejezték, néhányuk működőképes, de jó pár komolyan megsérült. Még mindig keresik a romok alatt az áldozatokat, szerencsére sikerül sérült, de még élő embereket is menteni, Ausztráliából hamarosan érkezik még néhány mentőcsapat, de más országokból is várnak segítséget.

Nálunk az Oktatási Minisztériumban is szerveződik a krízis-intervenciós csoport, hogy segítsünk az iskolákban. Én is feliratkoztam a listára, ha úgy adódna, hogy odareppenek, akkor mindenképpen beszámolok az élményekről. De erre kis esély van, én csak tartalékos vagyok.

Ha valaki szeretne nyomon követni az eseményeket, akkor ajánlom a következő linket: http://canterburyearthquake.org.nz/ folyamatosan frissítik.

Amiért ezt a posztot írtam egyrészt az, hogy megnyugtassak mindenkit, aki aggódott, hogy mi jól vagyunk, a földrengés messze van meg minden, másrészt pedig, hogy közvetítsem a felhívást, miszerint nagyon kellene az Aucklandben élők segítsége: az itt ragadt christchurch-iek és turisták elszállásolásában. Itt lehet a részletekről érdeklődni: http://www.aucklandairport.co.nz/Corporate/NewsAndMedia/AllMediaReleases/Earthquake-accommodation-support-in-Auckland.aspx

Ha valaki nem tudná megnyitni, akkor itt a telefonszám, amit lehet hívni: 0800 AUCKLAND (0800 2825 5263)

És ide lehet küldeni az adományokat (ez egy BNZ bank számla): 02-0800-084958-000

A múlt pénteki vihar

2011-02-05T01:14:00.000-08:00

A múlt hétvégén ránk tort a vihar, ami Ausztráliát is szétbüntette. Zsotti szerint ez nem is az, de végülis tökmindegy, a lényeg, hogy jött egy vihar. Nem tartott sokáig, de sokan szívtak vele. Én mar csütörtök reggel kaptam a gyárban egy kor-emailt, hogy vigyázzunk, jön a vihar, nagy lesz a szel, meg sok az eső. Az esőt mar egészen megszoktam, a széllel sikerült összeismerkednem Wellingtonban, szóval nem is egészen értettem, mi olyan nagy ügy benne.

Aztán péntek délután, úgy előírás szerint szépen beborult az ég és lassacskán esni kezdett az eső. Utána mar fújt a szél is, de azért annyira nem tűnt gáznak, hogy ezért "Weather Warningot" kelljen küldeni. Az első pont ahol kezdtem komolyan venni a dolgot akkor volt, amikor az autópályán megláttam a dugót. Így is elég sokat szívok az utazással, de ez azért több volt kettőnél: mar a felkanyarodás után rögtön a végeláthatatlan sor végén találtam magam és ez így ment nagyjából hazáig. Közben csendesen esett az eső, hol jobban, hol kevésbé, de a mai napig elámulok rajta, hogy Aucklandben, ahol azért az éves csapadékmennyiség tényleg számottevő, az első néhány esőcsepp lehullása után mindenki lelassít úgy 40-re az autópályán, aztán ettől persze dugó lesz, amíg végül senki sem halad sehova. A pénteki nap megpróbáltatásait még fokozta az is, hogy az eső mellett egy három napos, hosszú hétvége is ránk szakadt. És persze mindenki péntek délután akart elindulni valamerre. Az egyetlen vigaszom az volt, hogy a változatosság kedvéért nem csak a belváros felé haladók szívtak (én erre próbáltam volna haladni), hanem a kifelé menők is, akik amúgy a rendes, átlagos hétköznapokon csak úgy száguldoznak, amíg én ücsörgök az autóban. De azért ez sovány vigasz volt.

Aztán ahogy lassan haladt előre az idő, meg a kocsisor, időnként jött egy masszívabb eső hullám, de mivel úgyis kb. tízzel haladtam ez azért akkora gondot nem okozott. A hídon áthaladás viszont érdekes élmény volt, mivel egyrészt addigra mar elindult a sor és lehetett úgy 50-el menni, amit azért meg mindig nem tudtam száguldásként felfogni, de az egyáltalán nem haladok és/vagy tízzel megyek után határozott előrehaladás volt. Szóval a sebesség és az addigra ideérkező szél a hídon az autót érezhetően dobálta, lent meg elég viharosnak tűnt a tenger, át is futott az agyamon, hogy ha most leszakadna a híd (amit persze sosem tesz), akkor milyen szívás lenne kiúszni. Ez megint csak javított valamit a hangulatomon, mert ehhez képest az autóban ülni és ötvennel "száguldozni" egészen felemelő élmény. Summa summárum, aznap rekordot döntve sikerült több, mint két óra alatt hazaérnem.

Utána is nagyon vártam a "nagy vihart", amit éjszakára ígértek, de azon kívül, hogy esett az eső, aztán még jobban esett az eső, és még a szél is fújt, nem nagyon tűnt fel, hogy akkora vihar lenne. Még másnap is esegetett, meg fújt, de olyan nagy ügyet nem csináltunk belőle: boldog legózással telt a nap...

A meglepetés akkor ért, amikor kedden beértem a gyárba és az ebéd utáni kávémat szürcsölgetve megláttam a helyi újság címlapjának a híreit. A képek alapján bizony voltak, akiknek jobban feltűnt, hogy mi folyik. Főleg a dél-aucklandiek bűnhődtek, a Beachlands nevű részt egyerűen elöntötte a víz. És alant következzenek a képek...

Itt éppen Waihekét kapja el egy tisztességes hullám...

Ez már Maraetai....

...ahol az emberek, ahelyett, hogy pánikszerűen hazarohantak volna, letódultak a partra és kajakozni kezdtek. A tűzoltók meg azon aggódtak, hogy mivel a Trafó dobozok is víz alá kerültek és néhány felett gyanús bugyborgás és füst jött föl, hogy nehogy valakit megüssön az áram...

és itt is egy nézelődő... még mindig Maraetai...

...és még ez is...

Ez Pukekohe, ott is a Farm Cove park...

És a tűzoltók nagyon küzdöttek...

Ez maradt a vihar után Remuerán...

Ez a Portland Road, még mindig Remuerán... Király lehet kijönni reggel a házból és a parkoló autódat így találni..

A Kohimarama Road-on is ilyen volt a közlekedés...

Ez itt a Tamaki Drive

És végül a kedvencem: ez már a North Shore... errefelé lakunk mi... és még szerencse, hogy ez előtt a hullám előtt sikerült hazaérnem, mert amúgy itt járok el naponta kétszer...

Családi rovat- Gyöngy

2011-01-28T19:00:00.000-08:00

Elég komoly az elmaradásom a családi hírekkel is, úgyhogy megpróbálom pótolni gyorsan. Ugyanis 2010-ben is sor került Bogi szokásos, év végi balett fellépésére.

Természetesen most is Bogi volt a legszebb...

... és legügyesebb a színpadon.

A darab arról szól, hogy a ráják (akik egy kicsit gonoszak, de a darab végére megjavulnak) elraboljak a sellőket (azt nem tudom, hogy pontosan miért is raboljak el őket, de a rablás ténye az biztos) és ahhoz, hogy a sellőkirálynő megmentse őket meg kell találni egy bizonyos gyöngyöt, ami egy osztriga belsejében rejtőzik. Igenám, de a dolog nem olyan egyszerű, mert valami rejtélyes okból a gyöngyöt csak egy szárazföldi ember tudja megtalálni, úgyhogy a sellőkirálynő el is megy, hogy megkeresse a megfelelő személyt, aki nem más, mint az a lány, akit a darab elején megmentett a viharos tengerből. A lány persze lelkesen segít, varázslattal meg lelegezni is tud a tenger alján. Mielőtt azonban az osztrigákhoz mennének, a sellőkirálynő bemutatja a leányzónak a tengeri lényeket. És itt jön a képbe az én Bogim, aki a darabban egy tengeri csikót alakított. Aztán amikor mindenfele lény bemutatkozott, megkeresik azt a bizonyos osztrigát, elkérik a gyöngyöt, azzal elmennek a rájákhoz és szétcsapnak köztük. Ettől a sellők kiszabadulnak és vidámak lesznek, a ráják pedig először elszomorodnak, mert egy nagy hálót dobnak rajuk, de aztán a háló alatt megbánjak bűneiket és ok is vidámak lesznek. És amikor mindenki örül: na az a finálé.

Nagyjából ennyi a történet, megnézve nem olyan bonyolult, mint elmesélve. Volt második rész is: ez egy komolyabb balett darab a profibbak adtak elő, akik mar sok éve balettoznak, ez mar nem csak klasszikus balett hanem a balett és a kortárs balett keveréke. Ez is nagyon jol sikerült, én különösen örültem, hogy sok Massive Attack volt benne...

Mariann, a balett tanár, idén is kitett magáért, a koreográfia nagyon jó volt, minden évfolyamnak a maga szintjéhez igazítva. Én a kosztümmel egy kicsit elégedetlen voltam: a fejdísz szerintem túl nagy volt és a kicsiknek nem volt könnyű a fejükön egyensúlyozni. A Gyöngyből is három előadás volt, amiből kettőben szerepelt Bogi. Az elsőre eljött Zsotti es Zalán is, a vasárnap délutánira pedig eljött Bogi udvarlója (aki persze nagyon tiltakozna, hogy O nem is udvarol Boginak, pedig igen, csak meg nem tudja, mert 8 éves).

A wellingtoni fókák

2011-01-25T00:40:00.000-08:00

Vasárnap végre elindultunk, hogy megkeressük a fókákat. Igencsak októberben jártunk már, így esélyes volt, hogy bizony már nem lesznek ott, de "próba-cseresznye" felkiáltással megszavaztuk a programot. A Szomszédasszonyék már látták őket és azt is feltérképezték, hogy két potenciális fóka-lelőhely van a közelben. Az egyik egy kicsit messzebb: úgy 30 kilométerre, itt találhatók a családos fókák. A másik jelentősen közelebb van: itt viszont csak az agglegények heverésznek. Amikor már nem agglegények, akkor átköltöznek a másik öbölbe.

Indulás előtt gondosan bekészítettük a meleg kabátokat és a sapkákat is :) Mióta Új-Zélandra költöztünk, rajtam még nem is volt sapka, igazából magam sem értettem miért is csomagoltam be egyáltalán a sapkákat, most viszont nagyon nagy hasznát vettük. Szóval mégsem volt hiába.

Az autóból kiszállva rögtön éreztük, hogy a "Wellington, a szelek városa" megnevezés, egyáltalán nem költői túlzás. Tényleg nagyon fújt a szél.

A Szomszédasszony tartott egy gyors elméleti tanfolyamot fókanézésből: mit érdemes és mit nem érdemes csinálni, ha megpillantunk egy fókát. Érdemes: tisztes távolban maradni, mert bár a fóka a Kisvakond rajzfilmben nagyon cuki, a valóságban elég nagydarab és a fogai is jó nagyok. Ha például felbosszantod, akkor tud csapni a farkával nagyot, ami egy gyereknek kicsit túl erős is lehet, de ha fenyegetve érzi magát, akkor még támadással is megpróbálkozhat. Amiben lássuk be, igaza van, ha engem fenyegetne egy furcsa szagú UFO, akkor lehet, hogy én is megharapnám. A következő jó-tanács: ha mégis felbosszantanád a fókát, ami amúgy nem könnyű, és úgy döntene, hogy támad, akkor érdemes elfutni és mindig a part felé. A fóka ugyanis ha menekülni akar, akkor azt a víz felé teszi, ha te is arra rohansz, akkor elzárod a menekülési útvonalát. Na, mindezeket elmagyaráztuk a gyerekeknek is, és azt is, hogy a fókákat határozottan tilos megsimogatni. Csak nézzük őket és kész.

Valahogy így...

Aztán elindultunk és mentünk...

...mendegéltünk a tengerparton, mert értelemszerűen a fókát legvalószínűbb tartózkodási helye a tengerpart. Előfordulhatnak fókák máshol is, de azok majdnem biztosan eltévedtek és éppen a tengerpart felé vezető utat keresik.

Élő fókát ugyan egyet sem láttunk (egy döglöttet találtunk, de az nem volt túl szép látvány és ráadásul még büdös is volt), viszont töménytelen paua kagyló volt a parton. A paua , amikor már kihal belőle a kagyló, akkor egy nagyon szép, fényes héj lesz, amiből ékszereket és mindenféle díszítéseket lehet készíteni. Legalábbis a maorik ezt tették vele, sőt még ma is ezt teszik. Ha viszont nem vagy maori és/vagy nem tudod hogyan lehetne a kagylóhéjat átkonvertálni medálba, akkor kiteheted a polcra magát a héjat is. Én például ezt tettem, nagyon jól mutatnak. Lelkes paua és egyéb héjak, kavicsok és ilyesmi gyűjtésébe kezdtünk, egyre csak dagadtak a zsebek a kincsektől. (A bal sarokban például Bogi látható, amint éppen lelkesen válogat...)

Hamarosan azon vettük magunkat észre, hogy a vörös szikláknál vagyunk.

Azért hívják őket így, mert vörösek. Ennek is nagyon örültünk, mármint nem annak, hogy így hívják őket, hanem annak, hogy megnézhettük. Itt éppen Zsotti nézi őket...

Aztán amikor már éppen azt határoztuk el, hogy "na jó, azon a kanyaron túl még kinézünk, aztán megyünk haza"...

...akkor megpillantottuk az elsőt. Aztán a többit is! Nem sok agglegény maradt, ami jó hír a fókapopuláció szempontjából, szerintem ha az orkáknak van ilyen statisztikája, akkor ők is örülnek. Nekünk viszont nem volt túl nagy a választék, de nagyon lelkesen néztük a meg nem házasodott maradékot is!
(Tudom, hogy első ránézésre úgy tűnik, hogy a képen nincs is fóka, DE VAN! Tessék csak keresni...)

A fókák viszont semmilyen érdeklődést nem mutattak irányunkba: meg sem mozdultak, ott hevertek a kövek tetején és gondolom élvezték a szelet. Máskülönben egyéb aktivitást nem igen produkáltak. De persze az is lehet, hogy a párválasztás sikertelensége miatti csalódástól voltak depressziósak.

A visszafelé út egy kicsit nehezebb volt. Annyira erős volt a szembe szél, hogy komoly erőfeszítés volt még a lassú séta is. Zalánt Zsotti és Anikó tartották két oldalról, de az egyik átjáróban szó szerint felkapta a szél és a két lába a levegőben repült :) De persze végül szerencsésen visszamentünk az autóhoz és persze otthon megint egy több fogásos fejedelmi lakoma várt ránk Gyuri jóvoltából...

(A kép értelemszerűen nem a vacsorát ábrázolja, hanem egy fókát. Azt hiszem ha az ember nagyon közelről megnézni, akkor mintha az egyik szemét félig kinyitotta volna.)

Wellington- Botanikus kert

2011-01-22T23:18:00.000-08:00

A szombat reggel békésen indult. Szerencsémre, Gyuri felvilágosította Zsottit, hogy kora reggel hozza a nagy hajó a friss halat a kikötőbe, ezen persze fellelkesedett mindenki és elmentek halat venni. A gyerekek is mentek, szóval végre egyszer rendesen ki tudtam aludni magam.

Mire visszajöttek már magamhoz is tértem és a szokásos reggeli kávém után elindultunk, immáron a Szomszédasszony idegenvezetésével, felfedezni Wellingtont.

Első utunk a belvárosba vezetett, ott is a cable-car nevű vasutat céloztuk meg. Addig azért találtunk más érdekes dolgot is, például egy ilyet.

Itt már majdnem megvan a megálló és már határozottan a belvárosban vagyunk...

... és végre, végre megvan a megálló!!!

És ilyen volt az utazás...

A kisvasút néhány megálló után egyenesen a cable-car múzeumba vitt minket, ha már ott voltunk, körülnéztünk. Volt egy csomó info arról, hogy ki, mikor és miért kezdett ilyen módon közlekedni. Mennyire nem gondolták, hogy ekkora lesz a kereslet. Arról is voltak képek, hogy Wellingtonban ez annyira bejött mindenkinek, hogy van, aki sajátot építtet a házához.

Egy külön termet szenteltek a részletes műszaki leírásnak, amibe Zsotti és Zalán nagyon nagy élvezettel vetették bele magukat... Itt például annak a szerkezetnek egy részlete látható, ami felhúzza a kocsit...

És ki lehetett próbálni egy már használaton kívüli régi kocsit, ahol még a kocsi oldalán, kívül voltak ülőhelyek..

Amikor a kis múzeum minden szegletét bejártuk és elolvastuk, kipenderültünk és rögtön a botanikus kertben találtuk magunkat. A gyönyörű napsütés ellenére tényleg jól jöttek a kabátok. A botanikus kertben nem meglepő módon, virágok és fák vannak. Sok. Virág is és fa is. És van olyan is, amit maga David Attenborough ültetett. Ezt onnan lehet tudni, hogy oda van írva egy táblán. És itt következik egy kis ízelítő, hogy milyen virágok nyílnak októberben...

Van persze játszótér is, ahol még a kiszáradt fatönköket is nagyon ötletesen hasznosítják...

És persze ott van a szokásos tó, az elmaradhatatlan kacsákkal, akiket a gyerekek persze megint ki akartak horgászni, de aztán szokás szerint ezt jól nem engedtük meg.

A botanikus kert rejti még az obszervatóriumot is, ha már ráakadtunk gyorsan bementünk ide is. Az elején volt egy show, főleg gyerekeknek szólt, arról, hogy milyen ha valaki az űrben van, a súlytalanság, meg egyebek... és arra is részletesen kitértek, hogy mi kell ahhoz, hogy űrhajós legyen a gyerekből, ha majd felnő. Miután bemutatták, elég élethűen a centrifugát, meg a többi tréning eszközt, a gyerekeim sikeresen letettek arról, hogy majdan űrhajós legyen belőlük, Bogi maradt annál, hogy inkább állatorvos lesz, Zalán meg még mindig mérnöknek készül. Mondjuk azt mondta, hogy mindenképpen tervezni fog majd egy Űrhajó Házat és majd azzal fogja menteni a cápákat és a bálnákat. (Mert mind a ketten lelkes állatvédők.)

Az előadás után megnéztük a kiállítást, ami, legalábbis számomra, érdekesebb volt, mint a műsor. Nagyon interaktívra tervezték, ki lehetett próbálni kis labdákkal modellezve, hogy milyen a gravitáció, megnéztük a régi teleszkópot, szóval sok ilyen érdekes izé volt. Hogy emlékezetes maradjon a látogatás a Szomszédasszony még egy-egy foglalkoztató füzettel is meglepte a csemetéket :)

Amikor itt is kinézelődtük magunkat, ismét megszagolgattunk néhány virágot, elámultunk, hogy milyen szép is tavasszal a természet és hazamentünk, hogy megnézzük Gyuri mit alkotott a reggel vásárol halakból. Persze szokás szerint nagyon finomat.

Road to Wellington

2011-01-06T18:56:00.000-08:00

A Waiwerás hétvége után nem sokkal az egyik hétfő szabadnapnak ígérkezett: a munkát ünnepeltük, csak itt nem május elsején tartják, hanem október 25.-én és nincs felvonulás, meg majális, hanem csak mindenki henyél és nem kell menni dolgozni (mármint annak, akinek munkahelye van, mert persze a háziasszonyok ezerrel sütnek-főznek). Kitaláltuk, hogyha már adódik egy hosszú hétvége, akkor felkerekedünk és meglátogatjuk a Szomszédasszonyékat Wellingtonban. A gond csak annyi volt, hogy ezt úgy október közepe felé kezdtük el komolyan tervezgetni és amikor odáig jutottam, hogy na-jó veszek egy repülőjegyet, akkor a jegyek ára már a fellegekben járt. Gyors kalkulációval beláttam, hogy ez több, mint sok, úgyhogy a repülés ötletét hamar elvetettük. Egyébként is idén már annyit repkedtem ide-oda, hogy nem is bántam ha valami alternatív közlekedési módot választunk. Jött a vonat ötlet: valóban van egy vonat, ami tök szép helyen megy és üveg teteje is van. De ezzel meg az volt a gond, hogy akkor két nap elmegy az utazásra, Bogit az iskolából a nyári két hónapos hiányzás után nem illett több napra kikérni, úgyhogy ezt is töröltük a listáról. Kizárásos alapon a gépjármű mellett döntöttünk, de nem bántuk meg.

Mivel a terv az volt, hogy a Pénteket még hozzácsapjuk a három szabadnaphoz el is kocogtam az iskolába és a Bogi tanárbácsijával megbeszéltem, hogy a csemete Pénteken Wellingtonba szeretne jönni velünk, úgyhogy ha lehet nem jönne aznap iskolába, cserébe viszont lelkesen tanulmányozza majd a Te Papa múzeum látnivalóit. Tanárbácsi mondta, hogy persze, persze, menjünk csak. Ez is elintézve.

A csütörtöki pánikszerű bepakolás után, mert persze megint az utolsó napra maradt minden és közben a Szomszédasszony felhívta rá a figyelmemet, hogy Wellington nem Auckland és igenis hideg van, szóval kotorjam elő a meleg kabátokat is, pénteken úgy hajnal kettő körül nekiindultunk. A hajnal kettes indulásnak a kevés hátránya mellett (hogy nem az ágyamban alszok, hanem az autóban és valakinek még vezetni is kell) számos előnye is van ám. Például, hogy a gyerekek vidáman alszanak az autóban (mert azok a régi szép idők már elmúltak, amikor napközben csak úgy elszundítanának), vagy az, hogy ha hamar odaérünk, akkor még van egy fél napunk. Én hamarabb akartam indulni, mondjuk úgy éjfélkor, de Zsotti mondta, hogy azért gáz, mert útközben van egy fennsík, amit éjszaka lezárnak. Szóval elindultunk: Zsotti éjszaka is jól lát, mármint vezetni is, mert a hűtőt mondjuk én is megtalálom éjjel, ha pont narancslére vágyok, de vezetni nem szeretek, úgyhogy kizárásos alapon önként vállalta a feladatot. Én először olyan Taupo környékén ébredtem fel, arra, hogy nagyon elzsibbadt a nyakam (ez például a hajnal kettes hátrányok közé tartozik). Akkor már igencsak világos volt és hamarosan a gyerekek is ébredezni kezdtek, no meg a pékségek is kinyitottak (itt bezzeg nem nyitnak 5-kor!), meg is álltunk egy reggelire.

Turangi után értünk egy nagy vulkanikus fennsíkra, keresztülhaladtunk a Tongariro Nemzeti Parkon és a Rangipo Sivatagon, közben jól megnéztük a feltűnedező nagy vulkánokat: a Ruapehu-t, a Ngauruhoe-t és a Tongarino-t. Nekem személy szerint ez utóbbi a kedvence, mert nagy és szép és havas a teteje és mert ennek a legkönnyebb kimondani és megjegyezni a nevét.

Innen már igen közel volt a igen beszés nevű "Desert Road", ami még mindig a fennsík, a legmagasabb pontja 1.074 méterrel van a tengerszint felett. Nagyon szép, de nagyon bizarr hely. Körülbelül olyan, mintha valami sci-fi mozifilmben járna az ember: teljesen kihalt, nincsenek fák és van egyetlen aszfaltozott kétsávos út, de azon sem nagyon jár senki. Itt-ott hófoltok tarkították a lefagyott fűmaradványokat, amitől a gyerekek igen lelkesek lettek és rögtön ki akartak szállni hógolyózni. Na ahhoz viszont meg nem volt elég hó. És arra is felhívtuk a figyelmüket, hogy ahol hó van, ott hideg is van. Zalán egyáltalán nem emlékszik a hóra, két éves korában látott utoljára. Megegyeztünk, hogy akkor tervbe veszünk egy tisztességes síelést valamikor télen. Mármint az itteni télen. Ez a fennsík ahol a Mordoros részeket forgatták a Gyűrűk Urához. De mondjuk nem is csodálom, hogy Peter Jacksonnak, amikor gondolkozott, hogy hol is kéne, hol is kéne, akkor ez a táj ugrott be.

Túljutva a fennsíkon továbbra is Gyűrűk Ura érzésem maradt, mert csak mentünk, mentünk, mentünk... Gyűrűnk persze nem volt, legalábbis olyan, amit bedobhattunk volna a vulkánba, de nem is ez volt az úti-cél. A táj persze elképesztően szép, de valahogy itt elég nehéz nem szép, vagy legalábbis érdekes tájakat látni... De aztán sorra jöttek a nevezetes települések.

Vegyük például az elsőt: Taihape-t, ami tényleg autentikus kiwi lakóhely, annyira, hogy gumicsizma a jele. Ha valakinek ugyanis nem lenne evidens, hogy kiwiföldön jár, akkor ezt a városka határában egy hatalmas gumicsizma jelzi.

Itt még a parkot is a gumicsizmáról nevezték el....

Pár faluval, bocsánat várossal, odébb megdöbbenve láttam a Mangaweka International Airport-ot, amiről végül kiderült, hogy persze nem is egy repülőtér, hanem egy kávézó és egy kajaktúrákat szervező cég székhelye...

Később megálltunk még valahol, ahol egy holland sajtboltot sikerült találni, be is vásároltunk rendesen és a következő megálló, úgy ebéd tájban már a Szomszédasszonyék wellingtoni lakhelye volt.

Olyan vendéglátásban volt részünk, hogy bármelyik bed and breakfast cég megirigyelhette volna. Érkezéskor, mivel Szomszédasszonyék még dolgoztak, a hűtőben várt minket a három fogásos ebéd, amit csak meg kellett melegíteni. A többi étkezés is hasonlóan finom és kiadós volt, még reggelire is meleget kaptunk, úgyhogy az én hideg gabonapelyhekhez szokott gyermekeim a hazaérkezés utáni első reggel szóvá is tették, hogy "most miért nincs olyan reggeli, mint Gyuri bácsinál?". Mondtam nekik, hogy azért, mert Gyuri bácsi nem lakik velünk, így a továbbiakban be kell érni a vajas-lekváros kenyérrel.

Nade vissza a wellingtoni kalandokhoz: mivel még a pénteki nap fele előttünk állt, ebéd után a Te Papa múzeum megtekintése mellett döntöttünk. Persze akkora és olyan sok látnivalóval teli a múzeum, hogy lehetetlen egy délután alatt megnézni, de legalább elkezdtük. Folyt. köv.

Boldog Új Évet!

2010-12-31T03:42:00.000-08:00

Boldog Új Évet!

Update

2010-12-29T01:23:00.000-08:00

Visszatértem. És szándékomban áll újabb posztokat írni. Képekkel, meg minden. De ez most nem ilyen lesz. Inkább csak egy rövid összefoglaló arról, hogy mi történt velünk az elmúlt pár hónapban.

Mozgalmas volt és eseménydús. Mármint az elmúlt néhány hónap. Most gyorsan megnéztem, hogy miről is írtam utoljára (leszámítva az Áronos bejegyzést), hogy tudjam miről nem számoltam be.

Nem sokkal azután, hogy visszajöttem Magyarországról a Szomszédasszony örömhírrel fogadott: állást kapott és szeptember végén kezd is. Az örömben az üröm az volt, hogy bizony az állásajánlat Wellingtonba szólt, úgyhogy nemsokára összepakolták az egész háztartást és elköltöztek. Hiányoztak (és azért még mindig hiányoznak) a közös "shoppingok", a kávézások a Browns Bayben. Ezt enyhítendő el is határoztuk., hogy itt az ideje, hogy szemügyre vegyük a fővárost és a legközelebb adódó hosszú hétvégén elmegyünk meglátogatni őket. És el is mentünk. Az útról és Wellingtonról beszámolok majd részletesebben is, egyelőre csak annyit: tényleg megérte, gyönyörű helyeken jártunk.

Még el sem indultunk Wellingtonba jött a következő hír: az egyik megpályázott állásra alkalmasnak tűnök, behívtak interjúra. Így a visszatérés után erre készültem. Bár ne készültem volna annyit. Aztán behívtak a második interjúra is és utána néma csönd...

Időm sem volt aggódni az interjú kimenetelén, amikor Bogi idei balett fellépésére készültünk. Próbák, főpróbák, jelmezes próbák, mire végre elérkezett a várva várt előadás. Elmentünk családilag és megtekintettük a kicsi lányom, amint tengeri csikónak öltözve elbalettozta a maga szerepét a darabban. Aranyos volt nagyon :)

De hogy ne unatkozzunk, a főbérlő szólt, hogy a bátyja költözne a házba és akkor most nem hosszabbítana, így hát nekiláttam házat keresni. Mivel Új-Zélandon kutyával nem egyszerű a ház-vadászat, órák hosszat ültem az internet előtt és nézegettem a hirdetéseket, majd róttam a köröket, néztem a házakat, míg végül ráleltünk a megfelelőre. Gyönyörű helyen találtunk egy tökéletes méretű házat, 3 hálószoba, nagy nappali, rendes méretű konyha... és ami a fő attrakció: gyalog távolságban van a tengerpart!!!

Még össze sem tudtam csomagolni, amikor Áron beteg lett, majd a költözés előtti héten, meghalt. Mit mondjak, ebben az évben ez egy kicsit sokkolóan hatott rám, de ezt is túléltem. Még most is nagyon hiányzik, de talán a költözés jól is jött, könnyebb volt megszokni a hiányát.

A dobozoktól lassacskán megszabadulván már nyakunkon is volt a karácsonyi készülődés. És akkor jött a telefon: felvettek!!!! Január végétől dolgozó nő leszek. Rendesen, főállásban múlatom majd az időt :)

Még az év végére akadt azért némi program: Bogiéknak az iskolában Sleep-overt szerveztek, ez annyit jelent, hogy a gyerekek egy estét ott aludtak, hálózsákokban, az osztályteremben. Ezt azért csinálják, mert így készítik elő a következő évi táborozást, ami szerintem nagyon jó ötlet. Bogi azért szorongott rajta eleget, aztán persze minden nagyon jól sikerült. Egy csütörtöki napra esett az ott alvás, aznap sport napot szerveztek és "mufty day" is volt (ez azt takarja, hogy nem egyenruhában kell menni), majd iskola után felvettem, hazajöttünk és egy gyors zuhany után már mentünk is vissza. Ahhoz képest, hogy pár nappal azelőtt még nem is akart menni, igen gyors volt a búcsú. Mi értünk oda elsőnek az osztályból és Mr. Mulholland (a tanárbácsi) már ott olvasgatott a teremben. Bogi nagyon szereti, úgyhogy, amikor meglátta rögtön mondta is, hogy "Szia Anya" és már készítette is a kis "ágyát". Aznap a gyerekek terítettek a vacsihoz, ők is mosogattak és a vacsora pizza volt!!! Ezt nem nekem kellett vinni, hanem az iskola adta. Amikor volt egy előzetes tájékoztató, akkor mondták, hogy sikerült az egész évfolyamban EGY gyereket találni, aki nem szereti a pizzát (neki adtak valami mást). Szerencsére ez nem Bogi volt. Másnap én is besegítettem és a tízórai tálalásába, néhány másik anyukával, és mondhatom kiválóan megoldottuk. A péntek is egész nap sport-nap volt, képzelhetitek, hogy milyen gyorsan aludt el aznap este :)

A másik nagy esemény az év végére az volt, hogy Zalán az új tanévben kezdi az iskolát, úgyhogy volt óvodai búcsúztató, meg óvodai mikulás... Erről majd írok külön, fotókkal, meg minden... Közben azért Zalánnak sikerült egy jó kis középfül gyulladást is beszerezni, de csak, hogy ne unatkozzunk...

És aztán elérkezett a várva-várt karácsony!!! Azóta Zsotti szabadságon van, a gyerekek is itthon vannak, így van idő a családi programokra. Persze főleg a tengerparton múlatjuk az időt. Én végre tudok olvasni, a gyerekek ásnak, homokoznak és persze fürdenek. Nekem még nagyon hideg a víz, de azért a parti homokban fekve is élvezem a nyarat.

Nos, röviden ennyi az elmúlt néhány hónap története, viszont hamarosan következnek a posztok: Wellingtonról, a balettvizsgáról, az állásinterjúimról, az új házról.... Csak várok egy esős napot, mert őszintén, amikor kint ezerrel süt a nap, a posztok iránti lelkesedésem jelentősen csökken....

Merry Christmas!

2010-12-25T00:51:00.000-08:00

Boldog Karácsonyt Kívánunk mindenkinek!!!

Áron...

2010-11-18T16:31:00.000-08:00

Sajnálattal tudatom mindenkivel, aki ismerte és szerette, hogy Aron Sedy Lovec ma délután átköltözött az örök vadászmezőkre. Hiányozni fog. Nagyon.

Elnézést mindenkitől, akinek nem válaszoltam a levelére/kommentjére, de ebben az évben túl sokan halnak meg körülöttem, úgyhogy nem vagyok a legjobb formában. Megpróbálom magam összeszedni a jövő hétre és akkor jönnek az új posztok.

A bevándorlásról, egy kicsit másképp

2010-11-14T00:56:00.000-08:00

Az Új-Zélandi magyar blogok előszeretettel foglalkoznak a bevándorlás kérdésével: ami persze nem meglepő, mert nyilván fontos dolog mindenki életében, hogy 18 ezer kilométerrel arrébb költözik (van akinek még a Sopron Debrecen távolság is soknak tűnik) és persze népszerű a téma, mert sokan azok közül, akik ezeket a blogokat olvassák eljátszadoztak már a gondolattal, hogy "mi lenne ha..." De ez a poszt nem erről fog szólni. Nem lesznek benne jó tanácsok arról, hogy hogyan viselkedjünk a határon, hogy elhiggyék, hogy turisták vagyunk, pedig titkon munkát akarunk keresni, sem arról, hogy milyen vízum kategóriák vannak. Ez a poszt arról szól, hogy mikor indultak meg a magyarok, hogy felfedezzék a világ végét.

Az első bátor magyarok az 1800-as években érkeztek, a szabadságharc után. Gondolom, mert éppen jó indokuk volt olyan messze kerülni a Habsburgoktól, amilyen messzire csak lehet. Közéjük tartozott Vékey Zsigmond is, aki a szabadságharc kitörésekkor fegyvert fogott és a Világosi fegyverletétel után először Angliába ment, majd 1854-ben innen is tovább indult, és végül Új-Zélandon kötött ki. Vékey később az Otago Daily Times riportere lett, majd 1876-ban, egy hosszas kitérő után tért haza, Magyarországra, ahol 1889-ben halt meg.

Az 1860-as években megjöttek az aranyásók, merthogy itt is volt ám nagy kutatás a kincsek után, nemcsak Alaszkában. De a 19. századi bevándorlók közül sokan csak ideiglenesen maradtak itt, például a kiegyezés után sokan hazatértek. A feljegyzések szerint, az első véglegesen letelepedett magyar kolónia 1872 és 1876 között érkezett, majd lassacskán szivárogtak utána a többiek is.

A huszadik század első évtizedeiben körülbelül száz magyar munkás érkezett Southland-re Csongrád megyéből. Földnélküli munkások voltak, akik abban a reményben érkeztek, hogy itt földet kaphatnak. Például a Tūātapere-ban telepedett le a Kollát, a Szitvák és a Kókay család. Kezdetben erdőirtásokon dolgoztak, majd 1912-ben földet kaptak és krumpli, zab, árpa és gyümölcstermesztéssel, továbbá birka és marhatenyésztéssel foglalkoztak. Az 1930-as évek elején még több csongrádi család érkezett és telepedett le Tūātapere-ban. Az újonnan érkezetteknek lassacskán sikerült a beilleszkedés, de annyira jól, hogy Kókay István fia, Stephen, már megyei tanácsos lett. A Csongrád család leszármazottai az 1990-es években még mindig Southland-ben laktak, de közülük már csak egyetlen egy beszélt magyarul, habár a magyar kultúra gyökereit igyekeznek őrizni.

A második világháború előtt és után is érkeztek magyarok, de nem túl nagy számban. A háború előtt érkezettek főleg zsidó menekültek voltak, majd 1949 és 1952 között újabb 198 magyar érkezett, akiket Magyarország kiutasított. A nagy részük a kommunisták elől menekült, de valószínűleg voltak köztük olyanok is, akik náci kollaboránsok és/vagy szimpatizánsok lehettek, vagy legalábbis rájuk fogták.

A legtöbb magyar az ötvenhatos forradalom után, menekültként érkezett Új-Zélandra. Új-Zéland gyorsan reagált a magyarországi krízisre és felajánlotta, hogy azonnal befogad ezret, a közel kétszázezer menekülő magyarból. Ez a lépés azt is jelezte, hogy Új-Zéland a hidegháborúban a Nyugati államok mellett vállalt elkötelezettséget. Új-Zéland végül összesen 1.117 menekültet fogadott be 1956 és 1959 között. Azt, hogy kit fogad be az ország, hosszas szelekció előzte meg, az elsődleges szempont az volt, hogy olyanok kapjanak lehetőséget, akik valamilyen módon hasznos tagjai lesznek az itteni társadalomnak.

Az első 66 főből álló ötvenhatos magyar menekült csoport 1956 decemberében szállt le az aucklandi repülőtérre. A Munkaügyi Minisztérium dolgozója így dokumentálta az eseményeket: "Egy csapat, a leszállás megpróbáltatásaitól fáradt, zavarodott, sápadt ember szállt ki egy ismeretlen, új országba, ahol számukra furcsa szokásokkal, eltérő törvényekkel és mindenekfelett idegen nyelvvel szembesültek." Ideiglenes befogadóállomásokat létesítettek Māngere-ben, Trentham-ben and Woburn-ben. Habár a kormány eredeti szándéka az volt, hogy a menekültek majd Új-Zéland területén szétszórva telepednek le, a legtöbben mégis Aucklandben, Wellingtonban és Christchurchben kötöttek ki. Önkéntes szervezetek segítettek a Munkaügyi Minisztériumnak, hogy az újonnan érkezettek szállást és munkát találjanak, és legfőképpen, hogy megtanuljanak angolul.

Az ötvenhatos magyar menekültek nagy része férfi volt (az arány kb. 700 férfi és 400 nő), a legtöbbjük egyedülálló, huszonéves fiatalember. Voltak köztük jól képzett szakemberek, kereskedők és képzetlen munkások. Néhányan családostul érkeztek, de ez volt a ritkább eset. A menekültek közül néhánynak, főleg a család nélkül érkezett fiatalembereknek, nehezen ment a beilleszkedés. Egy 1957-es jelentés arról számolt be, hogy a magyarok között gyakori a részegség és a verekedés, néhányuknak pedig a helyi szomszédokkal volt nézeteltérése, akik nem örültek az idegenek érkezésének. A későbbi beillesztékedében sokat segített az, hogy az ötvenes években nagyon sok volt a munkalehetőség, szóval, aki dolgozni akart az nagyjából dolgozhatott is és úgy 1958-ra szinte mindenki talált megfelelő munkát.

Egy idézet egy a Jóléti Minisztérium alkalmazottjától: "Politikai szemszögből, szerintem, ezek a magyarok ártalmatlanok, még akkor is, ha közülük néhány a Kommunista Párt tagja, vagy korábban az volt. Nekem azt mondták, hogy olyan pletykák terjedtek el, hogy én nem is a Jóléti Minisztérium alkalmazottja vagyok, hanem a Kormány azért fizet, hogy kémkedjek a politikai hovatartozásukról. A menekültek közül néhányan nem tudnak hozzám bizalommal közeledni."

Később a hatvanas és hetvenes években érkezett még vagy 300 menekült, majd ezt követően időről-időre érkeztek magyarok, de nem túl sok. 2000 küröl újabb hullám indult meg, a letelepülő magyarok száma lassan emelkedett, de az összlakossághoz viszonyiva, még mindig elenyésző kisebbség vagyunk Új-Zélandon.

2003 augusztus 20.-án Wellingtonban megnyitott a Magyar (nem Hungarian!) Millenium Park, ami azóta is a Magyar-Új-Zélandi kapcsolatok és a kölcsönös megértés jelképe. A parkban Magyarországra jellemző növényeket ültettek, egy gyönyörű (Erdélyben készült) Székely-kapu díszíti a park bejáratát, amit a magyar kormány adományozott Új-Zélandnak és egy rovátkolt kopjafa jelképezi a magyar szabadságot.

Érdekesség, hogy a magyarok időről időre megjelennek az Új-Zélandi irodalomban, például Bruce Mason (1958) Birds in the wilderness című darabjában, ami a bevándorlókról szól, Alan Duff (2001) Szabad című novellájában, ami az 1950-es években, a forradalom idején játszódik Budapesten vagy Janet Frame (1979) Living in the Maniototo című novellájának ez egyik hőse egy magyar menekült.

A bevándorló magyarok között akad azért néhány híresség is.

Julius Fenyves 1986-ban a University of Auckland legidősebb végzős diákja volt.

A Guinness Rekordok szerint Mike Rácz (aki szintén az egyik tūātapere-i magyar leszármazottja) bizonyult a világ leggyorsabb osztriga nyitójának az 1986-os invercargill-i Osztriga Fesztiválon, 100 osztrigát 2 perc 42.74 másodperc alatt nyitott ki.

George Baloghy, aki 1950-ben Budapesten született és 1956-ban emigrált Új-Zélandra, ahol ma igen népszerű festőművész.

Nándor Tánczos, édesapja 1957-ben menekült Új-Zélandra a kommunisták elől. Nándor a Green Party-t képviselte a parlamentben 1999 és 2008 között, amúgy a rastafari mozgalom híve, a Hempstore Aotearoa
társ-alapítója, antialkoholista és előszeretettel biciklizik sisak nélkül, amiért már meggyűlt a baja a rendőrséggel. Itt ugyanis a sisak használata kötelező.

Marton Csokas színész, akinek az édesapja magyar születésű, Ő maga Invercargill-ben született és kettős állampolgár és többek között a Gyűrűk Urában és az Alice Csodaországban is játszott.

És a végére néhány adat arról, hogy hányan is vagyunk itt a hivatalos népszámlásás szerint.1921-ben 44 Magyarországon született Új-Zélandi lakos volt, 1951-ben már 251. Ez a szám 1976-ra 1371-re növekedett, viszont 2001-ben 987-re csökkent, majd 2006-ban 1254-re nőtt. Ebben persze csak a hivatalosan az országban tartózkodók vannak benne, az illegálisokat nem számolják. Mi sem vagyunk benne, pedig teljesen legálisan lakunk itt, mert 2007-ben jöttünk. A következő népszámlálás 2011-ben esedékes :)

IELTS helyett: Lawnmower

2010-10-29T15:10:00.000-07:00

Következzen az eheti kiwi gyöngyszem:

Paddy was waiting at the bus stop with his mate when a truck went by loaded up with rolls of turf.

Paddy said,

'I gonna do that when I win lottery'

'What's dat', says his mate.

'Send me lawn away to be cut'.

Heavenly Couples Escape

2010-10-26T16:48:00.000-07:00

A Waiwera termálfürdőben tett korábbi, családi látogatásunkról már írtam. Ez a hétvége is a Waiweráról szólt, de ez a Waiwera nem az a Waiwera, csak ugyanott van...

A dolog úgy kezdődött, hogy Zsotti idén október végén ünnepli a fennállásának a 40.-ik évfordulóját és törtem a fejem, hogy mivel is lephetném meg. Felmerült bennem az arany nyakkendőtű gondolata, de mivel Új-Zélandra már el sem hoztuk a soha nem hordott nyakkendőit, viccnek meg, lássuk be, elég gyenge lenne erről letettem. Aztán már magam sem tudom hogyan, belefutottam a Waiwera honlapján az októberi ajánlatokba. Amikor a Heavenly Couples Escape bekezdéshez értem, már tudtam, hogy ez lesz az, amit kerestem. Egy hétvége kettesben: ami csak a pihenésről és a hedonizmusról szól.

Heavenly Couples Escape

60 min Use of your own “Private Spa” and the Sauna & Steam Room
60 min Full Body Swedish Massage in our romantic Couples Room
30 min Unwind in the exclusive Relaxation Room with chilled Waiwera Water or Herbal Tea of your choice

Retreat to your own Candlelit Private Spa for two, to warm your body and soothe the soul before enjoying a glorious 1 Hour Full Body Swedish Massage in our romantic Couples Room. This will leave you feeling totally relaxed, de-stressed, and walking on cloud nine. On completion of your couples retreat, retire to the calming surrounds of our exclusive Relaxation Room for chilled Waiwera Water or Herbal Tea of your choice.

Total Time 2.5hrs

Gyorsan vettem is a telefont és csak egy kérdést tettem fel: a 'private spa' az mennyire 'private'. Megnyugtattak, hogy nagyon. Szóval, lefoglaltam egy ilyen 'csomagot' október 30.-ra. A hölgy a telefonban nagyon kedvesen mondta, hogy mivel még több, mint egy hónap van az időpontig, ha bármi közbejönne és változtatni akarok a dátumon, csak hívjam nyugodtan. Mondtam neki, hogy na ez az ami szóba sem jön, mert ugye a férjem születésnapja az adott és ez arra lesz meglepetés. Majd kerestem egy olyan kiadó szobát, ahonnan gyalog megközelíthető a fürdő. Ezt is sikerült meglelnem, ezt is gyorsan lefoglaltam. Aztán volt egy olyan érzésem, hogy valami nem stimmel. Pár óra múlva belém hasított a felismerés, hogy éppen erre a hétvégére esik Bogi balett előadása. Szóval másnap telefonáltam a hölgynek, mondtam, hogy én vagyok az aki azt mondtam, hogy biztosan nem változtatok: azért telefonások, hogy mégis... Átfoglaltam az egészet, egy kicsit előbbre, merthogy ez októberi ajánlat, szóval novemberben nem lehet...

Még két nagy feladat volt hátra: keresni valakit, aki vállalja a két csemete megőrzését és elmagyarázni a két csemetének, hogy Ők nem jönnek, de ez tök jó lesz nekik is és meggyőzni őket, hogy az egészet ne mondják el Apának, mert akkor oda a meglepetés. A gyerekmegőrzést Edináék vállalták, akiknek ezer köszönet érte ezúton is!!! A gyerekek pedig kibírták, hogy ne mondják el!

Elérkezett az ominózus hétvége és egy gyors ebéd után kettesben útra keltünk Waiwera felé. Útközben felvettük a kulcsot és nem sokkal kettő után már meg is érkeztünk. Aztán kényelmesen átballagtunk a szomszéd utcába és bekocogtunk a Waiwera szeparált privát részlegébe. Ott először az öltözőkhöz kísértek bennünket, ahol kaptunk 'fluffy' köpenyt és papucsot, törölközőt és - ha már egy termálfürdőben vagyunk- ásványvizet. Amikor levetettük a szürke hétköznapokhoz kötődő utolsó ruhadarabjainkat is és ott álltunk köpenyben, megmutatták nekünk, hogy melyik lesz a 'private spa'. Majd a hölgy kedvesen elköszönt és mondta, hogy azért az óra lejárta előtt öt perccel majd szól, addig meg 'relax and feel good'. A medence tényleg nagyon szép volt, nem jakuzzi, mint amire én számítottam, hanem annál sokkal szebb: egy kis kék csempével burkolt medence, lépcsőkkel, körülötte mécsesek és füstölők, római stílusú vázák...Nagyon stílusos volt és kellemes hangulatú. A víz 38 fokos és felülről még a nap is besütött...

Miután eltöltöttük az egy órát a medencében ázva, tényleg jöttek, kopogtattak és átkísértek minket egy kis masszázs szobába, ami olyan Thai stilusban volt berendezve és egy órán keresztül, kellemes, halk, chillout zeneszó mellett masszírozásban volt részünk. Amikor magunkhoz tértünk az egy órás masszázs után, akkor megint mentünk, újabb szoba: itt friss teát szolgáltak fel és nyugágyakon heverészve töltöttünk még egy fél órát.

A visszaúton számba vettük a vacsora lehetőségeket és arra jutottunk, hogy a helyi étterem, helyett inkább lemegyünk a tengerpartra és a naplementét élvezve tonhal konzervet ettünk bagettel....

És mindezek közben a csemeték Edináékkal minigolfozni tanultak:

és nagyon élvezték...

És ha valaki kiváncsi a részletekre, akkor ajánlom a figyelmébe Edina és Pisti beszámolóját

IELTS helyett

2010-10-18T15:31:00.000-07:00

Az egyik Job Search Seminar-on volt egy önértékelő angol tudásszint felmérő kérdőív, direkt nem fordítom le:

1. Beginner- I have some spoken & written English

2. Elementary- I can speak & write in simple sentences about myself. Pronounciation errors make it difficult for others to understand me.

3. Intermediate- I can speak about different topics, but have pronunciation and grammar problems that make it difficult to express or follow complex ideas.

4. Advanced- I can carry on a conversation about many topics with only a few pronunciation and grammar problems. I can understand and use some Kiwi English.

5. Native Speaker Fluency- I can carry out conversations on any topic without grammar and pronunciation errors. I can understand Kiwi jokes.

Ezen felbuzdulva úgy döntöttem, hogy új rovatot indítok és időről időre megosztok veletek kiwi vicceket... Ja, merthogy garage sale-en vettem egy Great Kiwi Jokes könyvet... Következzen az e heti, a 'Sex, love and marriage' kategóriából:

Nicki accompanied her husband to the doctor's office. After the check up the doctor took Nicki aside and said:

'Your husband is suffering from severe long-term stress and it's affecting his health. If you don't do the following four things, your husband will surely die. First, each morning, fix him a tasty breakfast and send him off to work happy. Second, at lunch time, make him a warm, nutritious meal and give him a whole lot of kisses before he goes back to work. Third, after dinner, give him a massage and make sure you don't nag him about anything. Fourth, and most important for relieving stress, have sex with him every day in whatever position he fancies.'

On the way home in the car, the husband turned to Nicki and said:
'So, I saw the doctor talking to you and he sure seemed serious. What did he tell you?'

'You're going to die'- she replied.

Állás: SAP

2010-10-12T20:59:00.000-07:00

Ha valakit érdekel egy aucklandi SAP Business Object Architect állás (senior level!!!)... akkor szóljon... Azon ritka esetek egyike, amikor overseas applicants are welcome...

Mozi rovat- Sharkwater

2010-10-10T18:11:00.000-07:00

Természetfilm a javából. Cápákról. És arról, hogy mi lenne ha nem irtanánk ki őket. Már annyi mindent kiirtottunk értelmetlenül.

Rob Stewart, aki a film rendezője és az egyik főszereplője (a fő-főszereplők a cápák!), gyerekkorában sok rémtörténetet hallott a cápákról. De ahelyett, hogy rettegni kezdett volna tőlük tengerbiológus és tengeri operatőr lett, hogy megnézhesse őket közelről. És megnézte őket és elámult attól, hogy mennyire érdekes és szép teremtmények.

Aztán elámult attól is, hogy milyen mértékben irtják a cápákat és 2007-ben nekilátott, hogy egy dokumentumfilmet készítsen. Tudni akarta, hogy miért ölnek meg ennyi cápát és azt is, hogy mit tehetünk ellene. A film megrázó és gyönyörű. A fimben felbukkan többek között Paul Watson, aki Sea Shepard révén vált ismertté. Dokumentálja a costa rica-i és a guatemala-i cápa-maffiával való küzdelmet. Mert a cápahalászat nem egyszerű hobbi, hanem komoly iparág. És mindez csak azért, hogy azt a bizonyos cápauszony levest ehessék az ázsiai lakodalmakon és üzleti fogadásokon.... És a föld egyik legrégebben itt élő ragadozója mára a kihalás szélén áll.

Aki annak idején látta a Cápa című filmet, arra ezért a frász jön attól a gondolattól, hogy mi történhet velünk az óceánban. Itt Új-Zélandon érdekes módon kevesen rettegnek a cápáktól, legalábbis ez nem látszik, amikor a szörfösök, kajakosok és a horgászok is vidáman indulnak a nyílt óceán felé. És akkor néhány adat arról, hogy valójában mennyire veszélyesek is a cápák.

Ha belegondolunk abba, hogy hány ezer ember találkozik cápával (még ha nem is tud róla) évente, amikor úszik, szörfözik vagy horgászik, meglepő adat, hogy pl. 2009-ben világszerte mindössze 61 cápatámadást jegyeztek fel és ebből 5 volt halálos kimenetelű. 1580 és 2008 között az egész földön 2.251 valóban megerősített cápatámadásról van adat. Ebből Új-Zélandon történt 47 és ebből 9 volt halálos. Ha hozzávesszük, hogy autóbalesetben mennyien sérülnek és halnak meg, akkor azért könnyen belátható, hogy az autók sokkal veszélyesebbek a cápáknál...

Ha valakit még ennél is részletesebben érdekel, akkor ajánlom, hogy nézze meg a filmet: érdekes, fordulatos, izgalmas és főleg nagyon tanulságos. Emellett olyan gyönyörű víz alatti felvételekkel tarkított, hogy már önmagában megéri a mozivászon vagy a TV képernyő előtt töltött időt.

Munkakeresés kiwiföldön- 5.rész: Brothers in ARMS

2010-10-03T16:15:00.000-07:00

A munkakeresési kanosszám történetét ott hagytam abba, hogy az Auckland Regional Migrant Services North Shore-i irodájába nagyon kellett valaki, mert aki addig ott dolgozott elment egy évre szabadságra, a bevándorlók meg csak jöttek és jöttek. Mivel az ARMS maga is alapítvány, így nyilván nincs sok pénze, felajánlották: elvállalnám-e, hogy önkéntesként vezetem az irodát. Mivel az időmből is kitelt és érdekelt is a dolog elvállaltam.

De nem akarok a közepébe vágni, először elárulom, hogy mi a szösz az ARMS. A szervezet nem titkolt célja, hogy segítsen a bevándorlóknak a beilleszkedésben. Az OMEGA-s posztban már ecseteltem, hogy milyen sok a bevándorló és mennyire jól járna az ország, ha tudna is velük mit kezdeni. Ezért hát létrehoztak egy szervezetet, ami két fontos dologban nyújt segítséget: az egyik a nyelvtanulás, a másik pedig az álláskeresési stratégiák fejlesztése.

Gondolom a nyelvtanulási rész evidens: ha nem tudsz angolul, iratkozz be angol tanfolyamra. De hogy ne épüljön ki a bevándorlók angolul nem tudásán alapuló lehúzós iparág: erre találták ki a megfizethető (gyakran ingyenes) tanfolyamokat. A nyelvtudás másik kevésbé hangsúlyozott oldala: az, hogy az itteni angol nem kifejezetten esik bele a "British English" tartományba, ez itt kiwiföld, tehát kiwiül beszélnek. Leírva igen nagy hasonlóságot mutat a két nyelv, de emlékszem, hogy amikor ideérkezésünk után először váltottam pár szót a pénztárossal a boltban, összeomlottam. Alig értettem belőle valamit. Aztán persze megszokja az ember, például Zalánnak olyan perfekt kiwi akcentusa van, hogy még az echte kiwik is mosolyognak rajta. Így az ARMS-nak vannak például kiwi pronounciation kurzusaik, ahol meg lehet tanulni a kiwi akcentust :) És hogy ez miért lényeges? Mert hasonló a hasonlónak örül: ha a telefonban kiwiül hangzol, bizony nagyobb esélyed van arra, hogy behívjanak egy állás interjúra.

A második az álláskeresési stratégia, na az így elsőre egy kicsit UFO hangzású. De persze nem az, csak elsőre hangzik úgy. Ez nagyjából azt takarja, hogy szemináriumokat szerveznek, ahol meg lehet tanulni sok mindent. Van például egy Álláskereső Szemináriumuk, ahol megtanítanak arra, hogy hogyan néz ki a kiwi-style CV, sok okosság hallható arról, hogy hogyan készüljünk egy új-zélandi állás interjúra (például, hogy milyen kérdések várhatók), meg sok ilyen hasonló nyalánkság. Szerveznek specifikusabb műhelyeket is, pl. pénzügyi területen dolgozóknak, egészségügyben dolgozóknak, de van egy külön workshop a Waitangi-szerződésről (Treaty of Waitangi) is.

Na most vissza az én sztorimhoz. Április végén kaptam a levelet Lawtontól, hogy van egy ilyen lehetőség, aztán elkocogtam egy interjúra a közvetlen főnökkel és a következő héten már ott volt a kulcs a kezemben az irodához. Hetente két napot voltam bent, na jó nem egész nap, hanem öt órán át. Fizették az útiköltségem és kaptam napi 4 dollárt kávéra :) Az első napomon éppen egy álláskereső szeminárium volt porondon, úgyhogy gyorsan segítettem is, amit csak tudtam. A csapat nagyon szimpatikus volt és amellett, hogy rendkívül hasznosnak érezhettem magam, hogy mennyit segítek az összegyűlt bevándorló tömegeknek, még jókat is beszélgettem az ARMS-os kollégákkal. Kiderült, hogy a szomszéd szobában a Settlement Support lakozik, úgyhogy a második munkanapomon összeismerkedtem az ott üldögélő maláj-kínai kollégával is. A Settlement Support is a bevándorlóknak segít, de ők tanácsot adnak olyanban is, hogy hogyan nyiss bankszámlát vagy hogyan találj szállást ha éppen most jöttél és totál senkit nem ismersz, mert mondjuk menekült vagy és éppen örülsz, hogy még élsz, vagy ha van pénzed akkor hogyan vegyél házat.

Aztán teltek múltak a hetek és egyre több és több emberrel ismerkedtem meg, ugyanis azok az előadók, akik a szemináriumot tartották, először hozzám futottak be. Amíg rájuk került a sor megkínáltam őket kávéval, teával, süteménnyel és mi mást lehetne tenni teázás közben, mint beszélgetni. És ha már jól beszélgetsz, akkor úgyis szóba jön, hogy "hát te ki vagy s mit eszel" és aztán meghallják, hogy pont állást keresel és akkor pont küldd már el az önéletrajzodat. Sikerült belefutnom fejvadászba, a Kereskedelmi Kamara képviselőjébe egy Senior Communications Adviser-be a bevándorlási hivatalból (amúgy tőle tudom, hogy a turista vízumos munkakeresés valójában illegális, csak éppen nem üldözik nagy apparátussal, mert minek), egy hivatásos karrier tanácsadóba és most hirtelen több nem jut az eszembe, pedig a tárcám tele van a névjegykártyákkal. És mit tesz a személyes ismeretség? Csodákat. Na jó ha azt nem is, de mindenesetre egy kiwi ismerős többet tud segíteni az álláskeresésben, mint 4 diploma....

De azért nincsen rózsa tövis nélkül (ma valahogy brillírozok a szólásmondásokban!) mivel ez egy legális szervezet, természetesen csak a legális munkakeresést támogatja, vagyis csak annak tud segíteni, akinek van már Work Permitje vagy Permanent Residency-vel rendelkezik. De mondjuk mivel az ARMS-ban tök jófej emberek dolgoznak, azért mi is beengedtünk a Job Search Seminarra olyat, akinek egyik sem volt... Végül is pont volt egy üres szék :)

A dolog kimenetele nagyon pozitív volt: a Magyarországra utazásom előtti két hétben három komoly állásajánlatot kaptam. Aztán amikor már Magyarországon voltam jött a negyedik... Persze a körülményekre való tekintettel, vagyis hogy az anyám a klinikán haldoklott éppen, ezeket szépen mind visszautasítottam... De ez már az én problémám volt, az ARMS tényleg segített ahol tudott.

Amikor két hónap múlva visszajöttem addigra persze az állásokat mind betöltötték. A Norh Shore-i irodát október végével bezárásra ítélték. De azért még még mindig hiányoznak a kollégák és ha vége a tavaszi szünetnek és a gyerekek megint iskolában lesznek már megyek is segíteni a még futó szemináriumok szervezésében.

Mozi rovat- Misfits

2010-09-30T00:05:00.000-07:00

Ez sem új film, egy éve indult, és ráadásul nem is mozifilm. Sorozat, de a jobbik fajtából. Kreatív, ötletes, érdekes és ami manapság ritka kincs: humoros. De nem olyan aláröhögős, hanem tényleg. Szerintem. És különben is szeretem a brit humort.

Szóval a Misfits egy szuperhős sorozat, de ha megnézitek a képet, már az is sokat mond: az ember valahogy nem pont ilyennek képzeli a szuperhősöket. A történet öt fiatal bűnelkövetőről szól, akiket büntiből közmunkára küldenek. És jön a vihar, nem akármilyen, hanem villámlós és a villámcsapást túlélve (ami már önmagában is meglepő) mindenféle furcsa képességeket kezdenek felfedezni magukban. Vagyis nem mindenki. Vagy legalábbis egy darabig úgy tűnik. A sztorit nem mondom el, mert akkor már kevésbé izgalmas. Hátha valaki még nem látta.

A sorozat a kis költségvetésű filmek közé tartozik, a helyszínek egyszerűek és nem túl változatosak, a történet nagy része a Közösségi Házban zajlik, a színészek nem befutott sztárok... amitől az egész csak sokkal jobb lesz, a karakterek ötletesek és nem az effektek, hanem a párbeszéd lesz lényeges.

A sorozat a legtöbb komoly fórumon nagyon jó kritikát kapott: a Times öt csillagból négyet adott neki, a Guardian előnyként kiemelte, hogy valós és nem idealizált fiatalokról szól, de azért nézzük a másik oldalt is: az ausztrál Boxcutters podcast szerint a karakterek idegesítőek és cseppet sem attraktívak...

Én viszont a britekkel értek egyet és megtekintésre ajánlom!

Új-Zéland egy kicsit másképp rovat- A Tűzgyűrű avagy Volcano day!!!

2010-09-27T04:06:00.000-07:00

Előzetesként annyit, hogy ezt már egyszer megírtam. Aztán valami rossz gombot nyomtam meg és az egész elszállt. Igen, teljesen. Ezen jól felbosszantottam magam és jól nem írtam meg újra. Most megnyugodtam. Megírom újra. Ha megint elszáll, akkor többet már nem írom meg.

Új-Zéland egy jó nagy törésvonalon fekszik. Sőt, egészen pontosan része annak, amit Tűzgyűrűnek nevezünk. Ez az a vonal, ahol a Csendes-óceáni és az Ausztrál tektonikus lemez találkozik.Van egy másik neve is, nekem nagyon tetszik: Cirkumpacifikus öv. Szóval a Tűzgyűrű a Csendes óceán partjai mentén végigfutó kb. negyvenezer kilométer hosszúságú sáv, amit mélytengeri árkok és egy csomó vulkán alkot és ahol kiemelten sok földrengés jellemző. Itt helyezkedik el a föld összes vulkánjának 75%-a és a föld összes földrengésének 90%-a ennek a környezetében történik. És ez az egész éppen Új-Zélandnál kezdődik.

Így nem is olyan meglepő, hogy Új-Zélandon elég gyakran fordulnak elő földrengések, de a jó hír, hogy a legnagyobb részük csak mérsékelt erősségű. A Richter skála szerinti 6-os erősségű földrengés csak évente egyszer, 7-es csak tízévente és 8-as vagy annál erősebb csak százévente fordul elő. Szóval: no para.

És akkor néhány adat.

Földrengések

Új-Zélandon 1840 óta bekövetkezett földrengések (az erősség a Richter skála szerint osztályozva)

mikor	hol	erősség	halálos áldozatok
1843. Július 8.	Wanganui	7.5	2
1848. Október 16.	Marlborough	7.1	3
1855. Január 23.	Wairarapa	8.2	5
1863. Február 23.	Hawke's Bay	7.5	nincs feljegyzés
1868. Október 19.	Cape Farewell	7.5	nincs feljegyzés
1888. Szeptember 1.	North Canterbury	7.1	0
1893. Február 12.	Nelson	6.9	nincs feljegyzés
1855. Január 23.	Wairarapa	8.2	5
1901. Március 16.	Cheviot	7.0	1
1914. Október 7.	East Cape	7.0-7.5	1
1929. Március 9.	Arthu's Pass	7.1	nincs feljegyzés
1929. Június 16.	Murchison	7.8	17
1931. Február 3.	Hawke's Bay	7.9	256
1931. Február 13.	Hawke's Bay	7.3	0
1934. Március 5.	Pahiatua	7.6	1
1942. Június 24.	Wairarapa	7.2	0
1942. Augusztus 2.	Wairarapa	7.0	1
1946. Június 26.	Lake Coleridge	6.2	0
1968. Május 24.	Inangahua	7.0	3
1987. Március 2.	Edgecumbe	6.3	0
1990. Május 13.	Weber	6.4	0
1994. Június 18.	Arthur's Pass	6.7	0
1995. Február 6.	East Cape	7.0	0
2003. Augusztus 22.	Fiordland	7.1	0
2004. November 22.	Puysegur Trench	7.2	0
2007. December 20.	Gisborne	6.8	1
2009. Július 15.	Fiordland	7.8	0
2010. Szeptember 4.	Christchurch	7.1	0

Néhány emlékezetesebb:

Az 1855-ös Wairarapa-i földrengés

A Turakirae Head (Rimutaka déli csücske) több, mint 6 méterrel megemelkedett
A föld horizontálisan 12 métert mozdult el
A rengés tsunami-t is okozott: a Cook-szorosban és a Wellington öbölben

Az 1931-es Hawke's Bay-i földrengés (ezt Napier-i földrengésként is emlegetik)

Napier-ben és Hasting-ben szinte az összes épület összedőlt
Napier-t teljes egészében leradírozta a térképről, a jó hír, hogy azóta persze teljesen újraépítették
összesen 256-an haltak meg, 400-an kerültek kórházba és több ezren sebesültek meg
a Napier körüli tengerpart több, mint két méterrel megemelkedett
az óceán 40 km²-nyi területe teljesen kiszáradt, később ide került a repülőtér :)
ha még ez nem lett volna elég: pár percen belül tűz ütött ki a helyi gyógyszertárban
amikor a tűzoltók, már majdnem kontrollálni tudták a tüzet a szálloda is kigyulladt
na ekkor hirtelen felerősödött a szél és gyorsan szétvitte az egész tüzet
ha nem jár arra a haditengerészet Veronica nevű hajója, akkor a baj még nagyobb lett volna...

Vulkánok

Új-Zéland vulkáni tevékenységének nagy része az elmúlt 1.6 millió évben a Taupo vulkanikus övezetében zajlott, ami a White szigetektől Ruapehuig terjed. Reméljük ez így is marad. Ez az övezet világviszonylatban is igencsak aktívnak számít. Beletartozik három gyakran igen aktív tölcsér vulkán: a Ruapehu, a Tongariro/Ngauruhoe és a White sziget, és a világ legproduktívabb kalderái (ld. később) közül kettő: az Okataina és a Taupo.

Új-Zélandra három vulkántípus jellemző:

1. A tölcsér vulkánok, mint például az Egmont vagy Taranaki hegy, amire a kicsi/közepes kitörések sorozata jellemző ugyanazon a helyen. Ezek aztán évezredek alatt egész magas hegyet tudnak növeszteni. Na ide nem érdemes építkezni, nem is láttam egyetlen házat sem a Taranakin.

2. A kaldera vulkánok, ilyen a Taupo tó és Okataina, ezek ritkán törnek ki, de akkor nagyon. A kaldera vulkánok szuper, 10-25 kilométeres, krátereket alakítanak ki és több köbkilométernyi hamut és sarat lövellnek ki. A kaldera az maga a horpadás, ami úgy jön létre, hogy a vulkán először kirobban, aztán magába roskad. Ide nyugodtan lehet építkezni, csak érdemes kiszámolni a következő kitörés dátumát.

3. A vulkanikus mező, ide tartozik Auckland is, amire az jellemző, hogy minden kitörés egy egyedülálló kis vulkánt hoz létre, mint például a Mt. Eden. A következő kitörés valahol máshol hoz létre egy kis vulkánocskát. Szóval ide is nyugodtan lehet építkezni, ha új kitörés van, az úgyis valahol máshol lesz.

Vulkánkitörések Új-Zéland területén időszámitásunk óta (persze van amiről még az okosok sem tudják, hogy hogy került oda, na azokat nem sorolom fel):

180	Maroa
181	Taupo tó
1180	Reporoa Caldera
1180	Waiotapu
1350	Aucklandi vulkanikus mező
1360	Healy Volcano
1755	Mount Taranaki/Mount Egmont
1886	Mount Tarawera
1926	Mount Tongariro
1973	Okataina
1977	Mount Ngauruhoe
1986	Rumble III.
2001	White Island
2006	Raoul Island
2007	Mount Ruapehu
2008	Monowai Seamount

Vulkánkitörés miatti halálesetek az elmúlt 150 évben:

mikor	hol	típus	halálos áldozatok
1846	Waihi (Taupo tó)	sárkitörés	kb. 60
1886	Tarawera Rift	vulkánkitörés	108-153
1903	Waimangu (Tarawera)	forró gőz feltörés	4
1910	Waihi (Taupo tó)	sárkitörés	1
1914	White Island	iszapáradat	11
1917	Waimangu (Tarawera)	forró gőz feltörés	2
1953	Tangiwai (Ruapehu)	iszapáradat (lahar)	151

A föld egyik legnagyobb vulkánkitörése, úgy 26.500 évvel ezelőtt Taupo-nál volt: több, mint 800 köbkilométer hamut és egyéb cuccot lökött ki és Új-Zéland teljes területét beborította legalább 1 cm-nyi hamuval. A kaldera most egy 606 négyzetkilométeres tó.

Az elmúlt 5000 évben az egész föld legerősebb vulkánkitörése szintén Taupo-nál volt, kb. időszámítás előtt 230-ban.

A Rotorua melletti Frying Pan Lake a világ legnagyobb meleg vizű forrása. A felszíni területe 38 ezer négyzetméter és a legmélyebb ponton a vízhőmérséklet eléri a 200 Celsius fokot. A Rotorua környéki meleg források, gejzírek és sár-tavak is ehhez a területhez tartoznak.

Ruapehu, Ngauruhoe és a White sziget a világ leggyakrabban aktív vulkánjai közé tartoznak. Ruapehu 1995 szeptembere óta aktív és a White sziget is folyamatos aktivitást mutat.

Auckland 48 vulkán körül és tetején épült fel, ezek az elmúlt 140.000 évben keletkeztek. A legfiatalabb vulkán, ami csak 600 éves, a Rangitoto.

Mozi rovat: Aristocats

2010-09-23T15:17:00.000-07:00

Nem vagyok nagy Disney rajongó, de a minap belefutottunk ebbe a nem egészen mai alkotásba (1970-es film!) és azt kell, hogy mondjam, remekül megcsinált rajzfilm. Magyarul Macskarisztokraták néven futott, ami szerintem nagyon ötletes fordítás....

Nade lássuk mi tetszett benne. Hát elsősorban a zene. Kifejezetten üdítő volt, hogy amikor a gyerekek a háttérben éppen vagy harmadszor nézték, akkor nem olyan nyálas nyenyenye zene szólt hozzá, hanem kellemes jazz. És mint általában a Disney rajzfilmekben, itt is meglehetősen gyakran dalra fakadnak.

Maga a történet nem túl bonyolult és éppen olyan, amit a gyerekek szeretnek. Egy párizsi palotácskában lakik egy idős "madame", aki imádja a macskáit és a zenét, a komornyikjával, aki először nagyon vicces, aztán kiderül, hogy Ő a rosszfiú, de azért még vicces marad, csak nem úgy. A történet főhősei pedig macskák, kiscicák és persze még egy csomó éneklő-beszélő állatka, egerek, ló, kutyák, libák....

A bonyodalom rész ott kezdődik, hogy a komornyik, meg akar szabadulni a macskáktól, amire minden oka megvan, ha a hölgy meghal, akkor a macskái örökölnek, viszont ha azok meghalnak, akkor Ő. Az eddig kastélyban nevelkedett macskák pedig kikerülnek a nagybetűs ÉLET-be, az utcára, ámde hamar találnak segítséget egy párizsi kóbormacska személyében, aki mellesleg egy macska jazz zenekar oszlopos tagja... Innen már nem nehéz kitalálni, hogy mi a folytatás... Persze van benne szerelem első látásra, cukifalat kiscicák (szintén énekelnek), gyerekeknek szóló poénok, de főleg sok zene... Ami nincs benne: agresszió, verekedés, egymás agyonverése kalapáccsal és hasonló nyalánkságok, amit én a film előnyeihez sorolok. Én jobban szeretem, ha a gyerekeim szerelmes éneklő macskákat néznek....

A film érdekessége, hogy a főszereplő macskahölgy hangját nem más kölcsönözte, mint Eva Gabor. Én nem is tudtam, hogy ilyen szép hangja volt.

Miért éppen Montessori?

2010-09-11T02:50:00.000-07:00

Igaz, hogy az én gyerekeim már iskolás korúak (legalábbis az itteni rendszer szerint), de amikor még idejöttünk mind a kettő óvodás korú volt és a megfelelő óvoda kiválasztása az egyik legnehezebb feladat volt. Ha már Magyarországon tudtam volna, hogy erre érdemes készülni... akkor sem lett volna rá időm...

Új-Zélandon nincs állami óvoda, csak magánovik vannak. És persze a jobbak hamar megtelnek. Viszont nem csak óvodák vannak és óvodából is van nagyon-nagyon sokféle. Még a szervezeti és működési mód is nagyon változatos: vannak teljesen magánkézben levő ovik, vannak alapítványi óvodák, különböző vallási felekezetek által üzemeltetett intézmények, vagy akár önkéntes szervezetek. Ezeknek egy része kap valamilyen állami támogatást, de ez a támogatás nem automatikus, nem jár minden ovinak alapból. A támogatás mértékét az Oktatási Minisztérium határozza meg: az akkreditált ovik kapnak ilyet, a többi nem. Az akkreditációnál figyelembe veszik, hogy mekkora az óvoda mérete, hány gyerekre mennyi óvónő jut, milyen az oktatási rendszere. Ezeket aztán persze rendszeresen ellenőrzik is és ha nem felel meg a követelményeknek, akkor egyszerűen megvonják a támogatást. Ez az egész támogatási rendszer annyiban érdekes a mezei anyukának (és apukáknak), hogy ennek megfelelően az óvodai árak is igen nagy változatosságot mutatnak, csakúgy, mint a színvonal. Merthogy itt fizetni kell érte. Nem olyan rejtett módon, hogy hozz mosóport, meg fizess be mosodai költséget, hanem a szolgáltatásnak ára van. Ha nem tandíjat fizetsz, akkor adományt.

Az első tipus az ú.n. Kindergarten: ezek az intézmények 3 és 5 éves kor között vehetők igénybe. A jobbaknál hosszú-hosszú várólista van, két éves korban lehet feliratkozni a várólistára és akkor ha van szabad hely, szólnak. Ezeknek a nagy része nem egész napos, vagy nem egész héten az. Van az ú.n Morning Session és az Afternoon Session. A Kindergartenek általában öt Monrning Sessiont és három Afternoon Sessiont vállalnak. A nyitvatartás: 8:45- 11:45 és 12:45-15:30. A foglalkozások általában játékot jelentenek, illetve játékos foglalkozásokat. A szülőktől elvárják, hogy besegítsenek: mind egy kis munkával, mint adományokkal. Szóval itt nincs hivatalos tandíj, de megmondják, hogy mennyi adományt kell adni szemeszterenként. Mivel engem ez az oktatási forma nem igazán érdekelt, mert véleményem szerint ez inkább szól a gyerekek biztonságos megőrzéséről, mint valamilyen szisztematikus tanulásról, sok tapasztalatom a Kindergartenekkel nincs.

A következő lehetőség a Playcentre.Ezeket az ovi szerűségeket maguk a lelkes anyukák vezetik, olyan óvoda, ahol a gyerekek és a szülők is ott vannak. Na jó, leginkább az anyukák. Minden Playcentre kidolgozza a saját tanulási programját, foglalkozásait. Általában egytől-tiz foglalkozást tartanak hetente és a gyerek maximum öt ilyenen vehet részt. A díjakat is az anyukák egy csoportja (akik olyan vezető szerűségek) határozzák meg. Ezzel van némi tapasztalatom, mert első lépésben egy Playcenterben próbálkoztunk. Nekem nem volt túl nagy könnyebbség, hogy ott kellett lennem, viszont a gyerekeim együtt lehettek más gyerekekkel és reméltem, hogy ez majd segít nekik a nyelvtanulásban. Elég érdekes élmény volt, mert akik vezették a Playcentert olyan kis amatőr pszichológusok voltak, azzal a fontoskodó stílussal, hogy ők aztán értenek a gyerekekhez, mert már olvastak vagy két fejlődéslélektan könyvet. Emellett persze tréningeket is tartanak gyereknevelésből. Amúgy kedvesek voltak, csak egy kicsit furcsa volt. Aztán ennek hamar vége szakadt, mert mondták, hogy ha itt akarunk maradni, akkor bizony nekem is el kell kezdenem a tréningeket :) és mivel én mondtam, hogy munkát keresek és aztán egy állandó ovit, ahol nekem nem kell ott lenni, elköszöntek tőlünk. Oda olyanok járnak, akiknek az anyukája nem dolgozik és nem is akar. Hát én nem ilyen vagyok.

A Játszó-csoportokat a különböző közösségi szervezetek (pl. helyi Közösségi Ház stb.) alakítják, de nem igazán jelent gyerekmegőrzést, merthogy legalább az egyik szülőnek ott kell lennie. Van, ahol adocc céllal alakul, pl. festő csoport, vagy barkács csoport, de sok spéci csoport van a bevándorló kisebbségeknek, van pl. magyar néptánc csoport is Aucklanben. Ennek a díja csoportonként változó: van ahol mondjuk egy indiai anyuka ingyen tanitja az indiai gyerekeket a tradicionális táncokra vagy egy lelkes apuka ingyen barkácsol sok gyerekkel. Általában ezek a helyi Közösségi Házba szerveződnek.

A "Home-based-care" nagyjából a csoportos baby-sitterkedést jelenti, ahol egy gyakorlott óvónő vagy lelkes sokgyermekes anyuka otthonra szervez egy maroknyi gyereket és azokra vigyáz, játszik velük, elviszi őket a játszótérre és ezzel még némi pénzt is keres. A díjat a piac szabja meg, aki nagyon jó, az sokat keres, aki nem annyira, az kevesebbet. Itt általában óradíjban szokás számolni. Viszont nagyon rugalmas az időpont, akár hétvége vagy este is lehet. Ugyanigy vannak "Nannie"-k, ami a "magyar" babay-sitternek felel meg és a gyerek egyedül vagy a testvérével van. A Nannie-k akár házhoz is mennek és azért az elvárás, hogy legalább valami alap képzettsége legyen az illetőnek.

Léteznek még egyéb spéci ovik, gyerekmegőrzők is, de az összeset most nem ecsetelném, akinek ilyen kell, az úgyis megkeresi.

És végül vannak a Pre-School-ok, ami a tulajdonképpeni óvoda: itt a játék mellett már valamilyen képzés is folyik. Hogy pontosan hogyan az attól függ, hogy mire szakosodtak: ilyen pl. a Montessori vagy a Steiner óvoda. Na én pont ilyet kerestem. De miért pont Montessori-t?

A Montessori módszer egy gyermekközpontú, alternativ oktatási módszer, aminek az alapja a Dr. Maria Montessori által kialakított fejlődés-elmélet. Maga Maria Montessori, aki szerintem egy zseni volt és amúgy Olaszországban élt és dolgozott az 1900-as évek elején.

Ő arra a nagy felismerésre jutott, hogy ha a gyereket kivesszük az akkor még általánosan használt poroszos iskolai rendszerből, ahol a gyereket büntetéssel és jutaélmazással próbálják rávenni arra, hogy tanuljon és egyszerűen kedvesen és szeretettel hagyjuk nekik, hogy felfedezzék a világot, akkor a gyerek a tanulást élvezni fogja és nem kell sem jutalmazni, sem bünteti, maga a tanulás lesz jutalom értékű. Ehhez alapvetően két dolog kell: egy tanár, aki nem Istenként és felsőbb hatalomként van jelen, hanem segítőként és olyan környezet, ahol a hagyományos játékok helyett fejlesztő játékok vannak.

A módszer lényege, hogy a gyerek önindította viselkedését és azt a tényt használja ki, hogy minden gyerek azon dolgozik, hogy megértse azt, hogyan működik a világ körülötte, szóval nem a gyereket kell csesztetni, hogy tanuljon már, hanem a környezetet kell úgy kialakítani, hogy a gyerek fejlődési szintjének és tanulási stílusának megfelelő legyen.

Például a Montessori oviban a puzzle játékok mondjuk térképeket ábrázolnak, vagy a naprendszert és a kiszínező játékban a gyerekek zászlókat színeznek ki, csak előtte egy könyvben megnézik, hogy milyenre kell színezni és utána odaírják melyik ország zászlójáról van szó. Zalán öt évesen kapásból felismeri az angol, a dél-afrikai, a francia, az olasz és a koreai zászlót. Meg még sok másikat is. Összerakja Új-Zéland térképét és elmagyarázza hozzá, hogy melyik öbölnek mi a neve, melyik az északi és a déli sziget.

A Montessori módszer nagyon nagy hangsúlyt helyezz arra is, hogy a gyerek megtanulja a környezettudatos viselkedést. Például a szelektív hulladékgyűjtés itt természetes, de a gyerekek csirkéket és nyulat gondoztak vagy zöldségeskertet ültettek, gyomláltak és gondoztak.

A társas készségek fejlesztésével is sokat foglalkoznak. Én nagyon szerettem a "circle"-t, amikor a gyerekek körbe ültek és mondjuk egy három éves gyerek korrekt prezentációt tartott (képekkel, meg minden) a kedvenc könyvéről vagy arról, hogy milyen élményei voltak az állatkertben.
Volt "Birthday Circle", ahol a szülinapos kiült középre és a többiek, az oviban készített ajándékokkal lepték meg és közben mindenki mondott néhány kedves szót.

Na de ne szaladjuk előre....

Ott jártam, hogy miközben a Playcenterben múlattuk az időt (én nagyon utáltam) írogattam a leveleket és telefonálgattam ide-oda, hogy Montessori ovit keressek, de mindenhol hosszú várólista végére kerültünk. A gond főleg Bogival volt, aki akkor már négy és fél éves volt, az itteni mérce szerint már lassan iskolás korú. Igaz, hogy a Montessori óvodába 6 éves korig járnak, de mivel otthon nem volt montessoris, nem olyan nagyon lelkesedtek érte, hogy felvegyék. Aztán egy napon meguntam az elutasító leveleket és szépen felöltöztettem a gyerekeket és elmentünk a egyik Montessoriba és mondtam, hogy ímhol vannak ezek a gyerekek, nekik keresek óvodát. Kicsit hümmögtek, aztán lett hely. Először ugyan csak hétfő-keddre volt teljes nap, de szerda-csütörtökre volt hely délutánra. Pénteken meg Mami-napot tartottunk: ez abból állt, hogy sutba dobtam az összes házimunkát, az álláspályázatokat és hasonló izgalmas dolgokat és elmentünk biciklizni, a játszótérre, vagy egyszerűen csak otthon játszottunk vidáman. Nemsokára lett hely egész hétre.

Az óvoda árak nem voltak alacsonyak, mi az első oviban $50-t fizettünk egy teljes napra gyerekenként, nyilván van olcsóbb és drágább is, a Montessori nem olcsó. Aztán jött a kellemes meglepetés. Itt az állam kifizet gyerekenként 20 óvodai órát. Mi úgy számoltuk, hogy ez ránk nem lesz érvényes (akkor még ennél jóval többe került volna), mert nem vagyunk állampolgárok, akkor még csak WP-nk volt, de aztán kiderült, hogy mivel Zsotti ugyanúgy adót fizet, mint bárki más, ez ránk is vonatkozik. Így előállt az a helyzet, hogy kevesebbet fizettünk a magán-oviért, mint otthon :)

Aztán elérkezett a nap, amikor Bogi lányom márciusban öt éves lett, na onnantól viszont már nem jár az állami rásegítés. A költségek igencsak megugrottak, de mivel az ovi szuper volt, a gyerekek nyelvtudás pedig ugrásszerűen fejlődött, úgy döntöttünk, hogy akkor valami máson spórolunk és kifizetjük. A terv az volt, hogy majd Montessori iskolába megy az ovi után: de jött a hír, hogy sajnos nem vették fel, be kellett volna íratni úgy 3 éves kora körül, hogy legyen hely. Novemberig maradt az oviban: addig nekiláttam iskolát keresni. Aztán volt nagy búcsú circle, sütemény osztás és következő héttől már iskolás nagylány volt. De az iskolakeresés már egy következő történet lesz.

Christchurch földrengés térképe

2010-09-09T17:08:00.000-07:00

A christchurch-i földrengésről már elég részletesen beszámolt Pappito (http://www.pappito.com/blogpost/foldrenges-christchurchben-earthquake/ és http://www.pappito.com/blogpost/chriscthurchben-folyamatos-utorengesek-earthquake-aftershocks/ ), úgyhogy én nem állok neki ugyanazokat a tényeket részletezni, akit érdekel az úgyis odakattint és elolvassa.

Viszont, a következő linkre http://www.christchurchquakemap.co.nz/ kattintva lehet látni, hogy a nagy földrengés és az utórengései valójában hogyan zajlottak és mekkora területen. Ezt a Canterbury egyetem tudósai kreálták azzal a céllal, hogy segítsenek a földrengés területén kívül élőknek megérteni, mit is élnek át azok akik ott vannak. A kör nagysága a rengés kiterjedési területét, vagyis a rengés erősségét mutatja és a színek a mélységet jelzik. A térkép mellett pedig a rengések pontos időpontjai vannak feltüntetve.

Mozi rovat: Food Inc

2010-09-07T02:14:00.000-07:00

Amikor legutóbb Magyarországon jártam, ismét találkoztam azokkal a barátaimmal, akikkel elmélyülten szoktunk megvitatni éppen most vagy akár régebben látott filmeket. Szóval ez a rovat ilyen filmekről fog szólni. A filmek nem mindig a legújabbak, csak éppen én most láttam őket. Elsőnek következzen egy gyöngyszem: a Food Inc. című amerikai dokumentumfilm.

A film megrázó és sokkoló, én a megtekintés után még egy fél óráig ültem és gondolkoztam rajta, aztán napokig erről beszélgettem az itteni barátokkal is. A fimet Robert Kenner rendezte 2008-ban (vigyázat szóltam, hogy nem vagyok mindig up to date!) és jól is tette. A történet "főhőse" az amerikai élelmiszeripar, annak is az a része, amit az érdekeltek igencsak igyekeznek előlünk eltitkolni: a hús gyártása. És most nem a hústermékek gyártásáról van szó, hanem arról, hogy hogyan készül, futószalagon a nagyüzemi gazdaságokban a hús. Vannak benne csirkefarmok, marhatelepek, nekem a legszörnyűbb a disznókról szóló rész volt. A film bemutatja a teljes gyártási folyamatot, mert itt már nem gazdálkodásról van szó, hanem gyártásról: a magtól a késztermékig. Futószalagon. Mert úgy tűnik, hogy az egészet néhány nagy multivállalat tartja kézben. Megtudhatjuk, hogy miért csak kukoricát ehetnek a marhák, akik természetes körülmények között sose tennének ilyet és hogy hogyan alakult át a nagyüzemi csirke néhány generáció alatt (meg szerintem egy kis mesterséges rásegítéssel) járásra alig képes, a saját súlya alatt összerogyó szörnyszülötté. És hogyan alakult át a klasszikus amerikai farm csirke, disznó vagy marhagyárrá.

És miért érdekes ez nekünk? Mi közünk az amerikai élelmiszeriparhoz? Mert bizony a nagyüzemi gazdaság az egész világon ott van. Magyarországon is. Új-Zélandon is. Bár itt csak disznókat és csirkéket tartanak nagyüzemben és azért szerencsére van sok "free range" farm is, ahonnan, habár valamivel drágábban, de beszerezhető az antibiotikumtól mentes, nem génmanipulált kukoricával és szójával teletömött és nem a saját ürülékében felnőtt állat húsa. Én amióta láttam mi kerül a polcra csinos csomagolásban, nem veszek a nagyüzemi gazdaságban előállított húst a szupermarketben.

A filmet csak erős gyomrúaknak és erős idegzetűeknek ajánlom.

Nekem nagyon tetszett a film, úgyhogy 5*-t kap, az 5-ből.

A regisztrált kutya...

2010-09-04T23:03:00.000-07:00

A következő poszt születése egy kedves ismerősnek köszönhető, aki most költözik a North Shorra és történetesen egy kutyával is rendelkezik. A történet arról szól, hogy a kutyám hogyan lett regisztrált. Így már ketten vagyunk a családban, akinek van regisztrációja.

Egy éve egy szép tavaszi napon, amikor a méhecskék zümmögnek, no meg a madarak is énekelnek a mi kan kutyánkon is kitört a tavaszi láz és egy szép napon úgy döntött van ott a kerítésen egy kicsiny rés, ahol pont kifér. Azt azért el kell ismerni, hogy nagyon ügyesen áttuszkolta magát egy kicsinynek tűnő résen és nekiindult, hogy egyedül is felfedezze a környéket. Mivel senki nem volt itthon, így ez nem is tűnt fel nekünk, csak amikor hazajöttünk olyan hiányérzetünk volt: igen, Áron megszökött. A keresés esélytelennek látszott, én ugyan a szomszédos erdőbe, ahová gyakran járunk elkocogtam, de persze nyoma sem volt a tekergőnek. Mivel igencsak esős idő volt gondoltuk, ha elered az eső, úgyis hazajön. De nem jött. Na sebaj, majd amikor vacsora idő lesz és megéhezik, na majd akkor. De akkor sem jött. Végül lassan besötétedett és akkor már biztos voltam benne, hogy valami történt.

Mit lehet tenni: nekiláttam, hogy az Interneten felkutassam mi a teendő ilyenkor. Egy gyors keresés után azonnal feljött a megfelelő oldal, ahol az elveszett-megtalált kutyákat lehet bejelenteni. Az oldalon volt egy kereső program is: beütötted a mikrocsip számot és akkor az alapján keresett. Hamar fel is jött a találat: a Long Bay school zone-ban kora délután befogtak egy weimari vizslát, aki kan és történetesen a mikrocsip szám is stimmelt.

Azért nagy kő esett le a szívemről: legalább nem egy autó ütötte el és már tudjuk, hogy hol van: egy sintértelepen. Mivel itt nem szokás értelmetlenül gyilkolni állatokat, azt tudtam, hogy nagy baja nem lehet. Mivel már este 10 körül járt az idő úgy döntöttünk, hogy nevelési céllal csak másnap megyünk érte. Hátha a fűtetlen kennelben töltött éjszaka ráébreszti arra, hogy milyen jó dolga is van a fűtött ház szőnyegpadlóján vagy kanapéján heverészve.

Másnap útra keltem és vagy 30 kilométernyi autózás után meg is találtam a megfelelő létesítményt. Elvittem az útlevelét is, hogy igazoljam, hogy én vagyok a gazdi. A recepciós hölgy rögtön szólt is, hogy hozhatják a weimarit és nekilátott számolni: először is $60 volt az, hogy begyűjtötték (ja, kérem, itt a munkadíj nem olcsó!), majd következett egy $15 tétel, ez volt a szállás és kaja költség (mert ha már ott volt vacsorát is kapott a kis szemét), majd még felszámoltak $115 regisztrációs költséget. Kaptam egy kis tájékoztató füzetkét is, amiben részletesen leírják, hogy mibe kerül, ha a kerítéseden van egy rés, amin a kutya kifér.

Az első szökésnél a begyűjtési díj $60, a következőnél már $100, a harmadik alkalommal pedig $115. Utána azt hiszem kijön a megfelelő szervezet, összecuccolja a kutyust és elviszi, hogy olyan gazdit találjon, aki tud kerítést javítani. A szállás és etetés napi $15.

A füzetkében még további info volt arról, hogy miket kaphat el, amikor benyomják a köz-kennelbe, arról, hogy mi a teendő, ha nyaralni mész (semmiképpen sem az, hogy kiereszted a kutyát kóborolni) és a végén egy kedves kis összefoglaló az engedelmességi tréningekről, ha már magadnak nem tudod megnevelni az ebed :)

Na most egy kis visszakanyar: a regisztrációs díj. Na az itt Új-Zélandon kötelező.

Az 1996-os Dog Control Act előirja minden 3 hónaposnál idősebb kutya regisztrációját a helyi önkormányzatnál, és a regisztrációs díj megfizetését minden év július 1-ig. A regisztrációs díj összegét a helyi önkormányzat állapítja meg, a befolyt összeget az önkormányzat az adott területen élő kutyákkal kapcsolatos szolgáltatások (pl. begyűjtők fizetése, begyűjtő kennelek, kutya kaka gyűjtő szemetesek, stb.) fenntartására fordítja.

Minden önkormányzatnak nyilvántartást kell vezetni a regisztrált kutyákról. A kutyával kapcsolatos információkat (neme, életkora, fajtája, mikrocsip szám, stb.) és a kutya tulajdonosának adatait egy országos adatbázisban is (National Dog Data Base) tárolják: ez alapján lehet az elveszett kutyákat beazonosítani, de ebben a nyilvántartásban szerepel az is, ha a kutya megbízhatatlan vagy akár veszélyes.

Ez egyfajta kutya adó szerűség, de mindenképpen hasznos, mert így az önkormányzatnak, sőt az országos központnak is, egész pontos nyilvántartása van minden egyes ebről. Ezt évente kell fizetni, minden év július 1.-ig. Ha július 1. előtt befizeted, akkor kedvezményes a díj, így csak $100. Van kedvezményes dij is, pl. ha ivartalanított a kutya, vagy regisztrált munkakutya, mondjuk vakvezető, akkor kevesebb. De ha a kutya beleesik a veszélyes kutya kategóriába, akkor több. Ehhez az kell, hogy papír van arról, hogy mondjuk a kutya megtámadott egy embert vagy másik kutyát, vagy kiwimadarat vagy bármi más védett akármit (pl. egy kauri fát tövig rágott).

Ha egyszer túl vagy a regisztráción, akkor a díjat online 2 perc alatt befizeted. Pár nappal később postán kapsz egy szálát és egy ki műanyag bilétát: minden évben más színűt, amit ráapplikálsz a nyakörvre. Innen tudják, hogy te nagyon rendes polgár vagy és befizetted a díjat. Ha elfelejtenéd: küldenek egy levelet, amiben felhívják a szíves figyelmed arra, hogy elfelejtetted befizetni. Ha ezek után sem fizeted be: kijön a hatóság és akkor már büntit is fizetsz, ami nem kevés: $300 és/vagy leveszik a kutyát. Ha mondjuk nem az első eset, akkor akár el is ítélhetnek. A rendszer teljesen korrekt és lássuk be, nem nagy összeg egy házi barátért. Macskákra is fizetni kell. Ez arra is jó, hogy mindenki meggondolja, hogy érdemes-e mondjuk 16 macskát tartania, vagy elég egy is. Egyébként, ha mégis a 16 mellett döntesz, akkor ahhoz külön engedély kell. Ha egynél több kutyát akarsz tartani, ahhoz is.

Ha nem csavargott még el a kutya, de felelősségteljes polgár vagy, akkor a processz a következő:

A helyi önkormányzat honlapján letöltöd a megfelelő nyomtatványt (Application for Dog Registration) és ezt értelemszerűen kitöltöd. Majd csatolod a többi dokumentumot, amid van: állatorvosi papír az ivartalanításról (ha volt neki), a kutyatulajdonos "licence"-t, ha van törzskönyv, akkor az megteszi. Az útlevél is jó, úgy tudom, ami ha Magyarországról jött a kutya, kell, hogy legyen. A lényeg az, hogy valami olyan dokument legyen, ami igazolja, hogy tiéd a kutya. Ezt az egész pakkot elküldöd az önkormányzatnak, persze a díjfizetést is (vagyis mellékelsz egy csekket). Ha tök béna vagy és ezt nem sikerül összepakolnod vagy nem tudsz csekket kiállítani: akkor elmehetsz és pöcsölhetsz vele személyesen is.

Az érthetetlen rész az, hogy ezt miért is nem mondta nekem senki, amikor a kutya megérkezett az országba. Átment a MAF-on, karanténban volt és ott adtak egy rakás papírt arról, hogy milyen oltásokat javasolnak, meg ilyenek, de a kötelező regisztrációt senki nem említette. Pedig nem lett volna nagy dolog egy kis tájékoztató cetlit a kezembe nyomni.

Gastro: Hardcore New Zealand Seafood

2010-08-27T21:12:00.000-07:00

Az alant következő poszt megírására a Szomszédasszonyomat kértem fel, amikor megláttam a fényképeket arról, hogy mit műveltek ínyenckedés címen, amíg távol voltam. Fogyasszátok egészséggel...

Az úgy történt, hogy a Rita, aki közülünk a legkevésbé bevállalós (na persze!!! a szer.), éppen Magyarországon volt és mi hárman, Zsottival és Gyurival úgy döntöttünk, hogy belecsapunk a lecsóba, annak is az ő közepébe és kipróbálunk mindenféle tengeri herkentyűt, ami az Auckland Fish Market-en kapható.

Figyelmeztetés! Gyengébb idegzetűek és gyomrúak most azonnal hagyják el a számítógép környékét, ugyanis hardcore New Zealand seafood test következik.

Az első kiszemelt áldozat az osztriga volt. Őszintén el kell ismernem, hogy ez az én ötletem volt, mert én még sohasem ettem, csak filmekben láttam, hogy mindenki el van ájulva tőle, hogy az ételek étele, meg ilyenek. Szóval, beszereztünk egy doboz teljesen friss, nyers osztrigát, olyan 16-18 darab volt benne és rákészültünk az élményre. Ahogy kell, osztriga a jégen, citrom szeletek, fincsi bor.

Azután bevettem a számba és rájöttem, ez nem az az élmény, amire számítottam. Gyuri szerint olyan az íze, hogy benne van a tenger összes illata és zamata, de valljuk be, én utálom a tengert a számban. Nagy nehezen elfogyott a tálról 3 darab osztriga, a maradékot meg nézegettük, hogy akkor mihez is kezdjünk vele. Azután előkaptunk egy krumplit, egy hagymát, és elkészítettük tócsninak az osztrigát és nagyon előkelően (borral, citromlével, kis öntettel) elfogyasztottuk. Gyuri még javasolta, hogy kolbászzsíron süssük ki, de erről ezért lebeszéltem. Nos, így került a magyar paraszt gyomrába az osztriga. Azóta van egy mondás nálunk, ha Zsotti megkérdezi hozzon-e kagylót a halpiacról: hozd csak, tócsniba jó lesz!

És Zsotti hozott is a halpiacról mindenféle lényt. Például pauát. Elég bizarr, és amikor kivettük a zacskóból, teljesen egyértelmű volt, hogy ez még él! Ott álltunk felette és megnyúlt arccal néztük, ahogyan tornászik a tányéron és valamit kellene vele kezdeni. Így ránézésre, a paua valami csiga-kagyló keverék lehet, teljesen fekete a színe és ha a tv-ben nem láttuk volna, hogy ezt tényleg megeszik, akkor inkább kidobtuk volna az ablakon...

Egyébként egészen meglepően drága, ez a kis példány 18 dolcsi volt, az egészen nagyok ára 110 dolcsi per kg. Lesz, ami lesz alapon kiszedtük a pauát a házából és vékonyra felszeleteltük, fokhagymás vajon, lassú tűzön, serpenyőben gyorsan átforgattuk és már kész is.

Póréhagymával, zsemlében ettük meg. Szerintem nagyon fincsi, olyan az íze, mint egy nagyon puha porc.

A következő teszt alanyok a pipi és a tuatua kagylók voltak. A pipi itt nagy csemegének számit, különösen a maorik szeretik. Vannak olyan területek a part közeli homokban, ahol 2500 darab ilyen izé él egy négyzetméteren.

A tuatua szintén homokos parton él, van egy nagyobb rokona, a toheroa, ami akár a 15 cm-t is elérheti. Sajnos a toheroa telepeket olyan szinten lerabolták régen, hogy mostanra szigorúan védett fajjá vált. De, tuatua van bőven, a piacon is kapható.

A tuatuát sós vízben megfőztük, szétnyitottuk, fűszervajat tettünk rá, majd sütőben átmelegítettük.

Frissen kell enni, különben megmered és már nem olyan puha.

A pipi is a fazékban végezte, miután szétnyíltak fokhagymás-petrezselymes-tejszínes mártásban átforgattuk őket. Mindkettőnek nagyon finom, karakteres íze van, csak a pipiben kicsit sok volt a homok... Mint később kiderült legalább egy napig tengervízben kellett volna áztatni őket, hogy a kagyló kipumpálja magából a homokot.

És kipróbáltunk még egy rákfajtát is. Nem emlékszem mi volt a neve pontosan, nevezzük úgy, hogy a rák, amit Zsotti hozott.

A tetőpáncélt le kell venni róluk és letisztítani a kopoltyúkat, majd sós vízben főzni pár percig.

És utána jön a tudomány, mivel nincs sok hús ebben a rákban, a testében és a lábában lévő húst ki kell préselni egy alkalmas sodrófával. Édeskés, finom íze van, a fiuknak nem ízlett annyira, nekem nagyon. Kenyérre raktuk és salátával ettük meg.

És ettünk még kevésbé extrém dolgokat is, például tintahalat (arrow squid), amelynek a csápjait is kisütöttük, de olyan rágósak, hogy izomlázad kap az állkapcsod mire végzel vele.

Vettünk roar fish-t vagy más néven pig fish-t, snow fish-t, minden boltban más volt a neve, amely fantasztikusan finom hal, szép, fehér, ízletes húsa van. Érdemes kipróbálni.

Egyszer Zsotti még törpeharcsát is tudott szerezni a piacon, ami azért nagy szám, mert itt a törpeharcsa közellenségnek számit (betelepített faj), és mindenféle módon próbálják irtani, hogy ne vegye el az élőhelyet az őshonos fajoktól. Azzal a megnyugtató tudattal ettük, hogy mi is tettünk valamit a fenntartható fejlődésért.

Nos, így teltek a napjaink, amíg Rita Magyarországon volt...

Munkakeresés kiwiföldön- 4. rész: Már megint az OMEGA

2010-08-17T20:42:00.000-07:00

A regisztrációm megszerzése után tovább folytattam a végeláthatatlan küzdelmet az új-zélandi munkaerő piacon. Még mindig nem koronázta túl nagy siker az erőfeszítéseimet. Nem sokkal később kiderült, hogy van egy magyarországi utam, úgyhogy más fontosabb kérdések kerültek előtérbe.

Január végén, éppen Magyarországon voltam, amikor levelet kaptam (life) az OMEGA-s Anne-től, amiben örömmel értesített, hogy sikerült egy nekem megfelelő mentort találniuk és következő héten már mehetek is egy gyors mentoring félkészítésre. E-mail fordultával válaszoltam is, hogy nagyon happy vagyok, de épp a világ másik felén tartózkodok, ha lehet tegyük már egy héttel későbbre a felkészítő programot. Áttettük. Alig értem vissza gyorsan fel is hívtam és megkaptam a megivót a következő alkalomra.

A felkészítő tréning rövid és velős volt: Anne elmondta, hogy a mentorommal hetente-kéthetente fogok találkozni, általában heti egy óra javasolt, de persze ez rugalmas, úgy osztjuk be az idő, ahogy akarjuk. A találkozók helye is rajtunk múlik: mehetünk kávézni vagy ülhetünk egy irodában, ahogy tetszik. A mentor feladata, hogy a kérdésekre igyekezzen választ adni, segítse a munkakeresést jó-tanácsokkal és ehhez hasonlókkal. Sokféle segítséget lehet tőle kérni, de!! nem feladata, hogy munkahelyet találjon a mentorálandónak és nem is lehet tőle ilyet kérni. Kaptam egy kis füzetkét is, amiben benne volt, hogy nagyjából milyen témaköröket ölel fel egy ilyen 4 hónapos program. Hogy őszinte legyek, eléggé kétkedve indultam neki a mentoringnak, de úgy voltam vele, hogy adok egy esélyt, hátha kisül belőle valami jó. És milyen jól tettem!!!

Másnap fel is hívtam a mentoromat, aki nem más volt, mint az ARMS (Auckland Regional Migrant Services) HR vezetője. Meg is beszéltünk egy találkát és még azon a héten sor került az első találkozásra. A mentorom, Lawton, egy nagyon kedves fickónak bizonyult. Az első találkozásra átnézte a CV-met és arról beszélgettünk, hogy tulajdonképpen mihez is szeretnék kezdeni itt Új-Zélandon. Elmeséltem neki a korábbi munkakeresési élményeimet, az elutasító levelek tömkelegét és a harmadik interjú után vissza nem jelző céggel kapcsolatos kalandjaimat. Elmondtam azt is, hogy mi az amit már nem szeretnék: nem szeretnék egy a képzettségemnél alacsonyabb pozíciót, nem szeretnék HR-esként cold callinggal foglalkozni és nem szeretnék olyan munkát, ami nekem unalmas. Az eredetileg egy órásra tervezett beszélgetés majdnem két és fél óra lett és nagyon jól sikerült. Különösen jól esett, hogy megerősített abban, hogy tényleg nagyon jók a végzettségeim, a szakmai tapasztalatom is bőséges és biztos abban, hogy nagyon jó esélyem van olyan munkakörben jó állást kapni, amilyet szeretnék. Megbeszéltük, hogy hazamenvén gyorsan átírom az önéletrajzom és mielőtt elküldeném a következő pályázatot, először neki küldöm el: Ő átnézi és kijavítja.

Pár nap múlva találtam is egy érdekesnek tűnő hirdetést: nekiláttam a szokásos pályázat írásnak. Lawton azt javasolta, hogy mindenképpen telefonáljak a hirdető cégnek mielőtt elküldöm és kérjek egy részltes munkaköri leírást. Ez sokmindenre jó: először is, ha az ember telefonál és értelmesnek tűnik, akkor nagyobb esély van arra, hogy behívják interjúra. Másodszor: ha van egy részletes leírás arról, hogy pontosan kit is keresnek, akkor sokkal könnyebb a CV-t és a kisérőlevelet ahhoz igazítani. A telefonálás jól sikerült és hasznos volt, tényleg sok infot kaptam, hogy mit is várnak, ennek megfelelően átszabtam a CV-t és elküldtem Lawtonnak. Ő gyorsan átnézte és másnapra már jött is a javított verzió. A siker nem is maradt el: végre felhívtak és megvolt a telefonos interjú. Az állást nem kaptam meg, de az eddigi vagy nincs semmi válasz, vagy a szokásos sajnos sok az eszkimó és kevés a fóka típusú válaszlevél helyett, egy emberi lénnyel sikerült beszélnem. Még ha csak telefonon is.

A következő mentoring találkozóra Lawton meghívott egy nagyon kedves hölgyet, Jannie-t, is a Carreer Service nevű szervezettől: az Ő specialitása a CV és cover letter írás. Egy kávézóban találkoztunk és hamar nekiláttunk a CV-m további boncolgatásának. Első ránézésre a hölgy azt mondta, hogy a CV-m egy tipikus európai CV, amivel bizony nem sokra megyek. Még a javított verzió sem az igazi. Kapásból kihúzott egy csomó mindent és átrendezte az egészet. Kérte, hogy ezt otthon öntsem formába és hamar küldjem el neki. Ő is felajánlotta, hogy mielőtt elküldeném a pályázataimat, szívesen átnézi, több szem többet lát alapon. Ugyanígy tettünk a cover letteremmel is.

A következő héten úgy döntöttem, hogy most álláspályáazatosdit fogok játszani, kinéztem két olyan álláshirdetést, ami annyira nem volt ugyan a szívem csücske, de gyakorlásra jó. Ismét átirtam a CV-t és elküldtem Lawtonnak és Jannie-nak is. Így már két kritikusom volt és kiderült, hogy bizony még mindig nagyon-nagyon sokat kell tanulnom kiwi CV-k és kísérőlevelek terén.

Pár nappal később szólt Lawton, hogy lesz egy „inteview skills” tréning, van-e kedvem menni. Bizony, hogy volt, a fél napos tréningen többet tanultam a hatékony kiwi állásvadászatról, mint a kétszáz-valahány pályázatommal. Innentől kezdve, ha valamilyen tréning vagy gyűlés vagy továbbképzés volt, kaptam meghívót és amellett, hogy az álláskeresési stratégiáim is finomodtak, sok sok kedves és érdekes emberrel ismerkedtem meg. Az álláspályázataimat most már komolyan szelektáltam, egyre jobban kikristályosodott, hogy mi az amit nem akarok csinálni és ezekre már nem is vesztegettem az időt. Ez ugyan leszűkítette a lehetőség körét, de eljutottam oda, hogy már nem akarok minden áron, bármit elvállalni, hanem igenis olyan állásra van szükségem, ahol a szakmámat gyakorolhatom és nem sales ügynököt akarnak belőlem faragni. És persze a fizetési igényeimet is más mércével kezdtem mérni. A visszajelzések is sokkal pozitívabbak lettek, legalább felhívtak és meginterjúztattak. De a nekem való állás még mindig váratott magára.

Aztán jött egy újabb lehetőség, és ezt is Lawtonnak köszönhetem. Az Auckland Regional Migrant Services North Shore-i irodája a bezárás szélén állt. Az irodavezető elment egy éves szabadságra, a bevándorlók meg csak jönnek és jönnek. Igenám, de pénz meg nemigen volt arra, hogy felvegyenek új személyzetet. Így hát megkérdezték: lenne-e kedvem a North Shor-i irodában dolgozni önkéntesként. Mivel az időmből is kitelt és érdekelt is a dolog elvállaltam. És ez is egy jó döntésnek bizonyult. De ez már egy következő poszt lesz...

Új-Zéland: egy kicsit másképp rovat- Egy kis földrajz

2010-08-16T01:23:00.000-07:00

Ennek a rovatnak az ötlete akkor született meg, amikor épp a legutóbbi 30 órás repülőúton üldögéltem valahol a Csendes Óceán felett. Érdekes tények, számadatok. Szerintem.

Új-Zéland két nagy szigetből áll: ezek az Északi és a Déli sziget (na eddig gondolom senkit sem leptem meg, nade most!). A maorik az Északi szigetet Te Ika a Maui, a Déli szigetet Te Wai Pounamu névvel illették még jóval azelőtt, hogy az angolszászok betették ide a lábukat. De itt még nincs vége Új-Zélandnak, van ám egy csomó kisebb-nagyobb sziget is, ezek mind ide sorolandók. Ismertebbek ezek közül a Stewart sziget (Rakiura), a Catham szigetek (Rekohu/Wharekauri) és a Pitt szigetek (Rangiauria), ezek mindegyikén laknak. (A zárójeles nevek értelemszerűen a maori elnevezések). A kisebb szigeteknek se szeri se száma, de ezeknek egy jó része lakatlan: vagy azért mert túl kicsi, vagy azért mert nem a legjobb hely és pont senki sem akar odaköltözni. A Cook szigetek, Nyugat-Szamoa és Niue is Új-Zélandhoz tartozott valamikor, de időközben függetlenek lettek, ámbár ma is sok szál fűzi őket a hosszú fehér felhő földjéhez.

Új-Zéland körülbelül 27.1 millió hektár vagy 270.000 négyzetkilométer területtel rendelkezik.

A nagyobb szigetek mérete (négyzetkilométerben)

Északi sziget          113.729
Déli sziget              150.437
Stewart sziget            1.680
Part menti szigetek 1.065

Catham szigetek           963
Campbell sziget            113


Összes földterület (a parttól 20 km-es körzeten belüli szigeteket is beleszámítva):     268.021

A tíz legnagyobb part menti sziget (négyzetkilométerben)

Great Barrier sziget                                   278
Resolution sziget                                       208
Rangitoto ke te tonga (D'Urville sziget)      167
Whaieke sziget                                           93
Secretary sziget                                          80
Arapawa sziget                                           76
Matakana sziget                                          60
Little Barrier (Hauturu) sziget                      31
Inch Clutha                                                 28
Rangitoto sziget                                           23

A területének jelentős részét hegységek foglalják el: 18.5 millió hektár a hegyes terület, ami a teljes terület több mint kétharmada.
Az ország három ötöde legalább 300 méterrel a tengerszint felett fekszik, egyötöde 900 méterrel a tengerszint felett.

Az Északi Alpokban több, mint 223 már elnevezett csúcs van, ami 2300 méter felett van.

A tíz legmagasabb hegy (mindegyik a Déli szigeten van)

Aoraki/Cook                                        3.754 m
Tasman                                                3.497 m
Dampier                                               3.440 m
Silberhorn                                             3.300 m
Hicks (St. David's Dome)                     3.198 m
Lendenfeldt                                          3.194 m
Torres                                                  3.163 m
Teichelmann                                         3.160 m
Sefton                                                  3.157 m
Malte Brun                                           3.155 m

A Cook (Aoraki) hegycsúcs 1991 December 14.-én 10 méterrel kisebb lett, mert egy nagy szikla leesett a tetejéről.

Az Északi sziget legnagyobb hegyei

Ruapehu                                              2.797 m
Taranaki/Egmont                                 2.518 m
Ngauruhoe                                          2.287 m
Tongariro                                            1.967 m

Ahol ennyi hegy van és ráadásul jó magasak, ott gleccser is akad. Új-Zéland területén 3.144 egy hektárnál nagyobb területű gleccser van, a gleccserek teljes területe: 1158 négyzetkilométer. A jég becsült mennyisége: 53.3 köbkilométer.

Az öt legnagyobb gleccser (hektárban):

Tasman                           9.834
Murchison                       3.658
Fox                                 3.469
Franz Josef                      3.260
Volta, Therma                 2.638

Ez az öt gleccser Új-Zéland jegének majdnem 50%-át magában foglalja. A gleccserek naponta 2.5 centiméter és 30 méter között csúsznak lejjebb. A Franz Josef gleccser átlagosan naponta 1 méterrel mozdul el.

A gleccserek tömege a téli hó-mennyiségtől függően változik. A klímaváltozás a gleccserekre is hat, de a folyamat igen lassú: van ahol években, de van ahol évtizedekben lehet számolni.

A hegyek mellett Új-Zéland tavakból és folyókból is igen jól áll. Vulkanikus eredetű tavak csak az északi szigeten találhatók, a Déli sziget tavait nagyrészt a gleccserek alakították ki. A Déli szigeten van 30 mesterséges tó is.

A tíz legnagyobb tó területe (négyzetkilométerben) és mélysége (méterben)

Taupo                                606 km2                        163 m
Te Anau                             344 km2                        417 m
Wakatipu                           293 km2                        380 m
Wanaka                             193 km2                        311 m
Ellesmere                           181 km2                           2 m
Pukaki                               169 km2                           70 m
Manapouri                         142 km2                         444 m
Hawea                               141 km2                         384 m
Tekapo                                88 km2                         120 m
Rotorua                          kb. 80 km2                          45 m
Wairarapa                      kb. 80 km2                            3 m

A tíz leghosszabb folyó (km)

Waikato                              425
Clutha                                 322
Whanganui                          290
Taieri                                  288
Rangitikei                            241
Mataura                              240
Waiau                                 217
Clarence                             209
Waitaki                               209
Oreti                                   203

És végül néhány szó a barlangokról, mert abból is van ám elég sok errefelé. Új-Zélandon három nagy barlangtípus található:

a sziklákban a hullámok hatására formálódó
lávafolyamokban kialakuló, a megszilárduló külső réteg alkotja, miután az olvadt közép kiszárad
a mészkőben víz hatására kialakuló (ez a leggyakoribb típus Új-Zélandon): a mészkő nagyon törékeny és mozgás hatására könnyen reped. Az esővíz a talajon át beszűrődik, behatol a repedésekbe és feloldja a mészkövet.

A legjelentősebb mészkőbarlangok a Te Kuiti nevet viselik és dél Hamilton területén helyezkednek el, a legismertebb a Waitomo-i barlang-csoport. A barlangokban lények is élnek, mint például a világító lárvák és a denevérek.De a barlangokban számos madárcsontot is találtak, például számos Moa faj csontjait, ezeket főleg az északi szigeti barlangokban lelték.

És végül néhány geológiai szélsőség

Új-Zéland legmagasabb pontja az Aoraki vagy Mt. Cook hegycsúcs, ami 3.754 méterrel van a tengerszint felett
Új-Zéland legalacsonyabb pontja a Hauroko tó alja, ami 306 méterrel van a tengerszint alatt
A legnagyobb tó a Taupo tó, 606 négyzetkilométeres területével.
A legmélyebb a Hauroko tó, 462 méteres mélységgel.
A legnagyobb hozamú folyó a Clutha: 650 másodpercenkénti köbméteres vízhozammal.
A legnagyobb gleccser a Tasman gleccser: 28.5 kilométeres hosszúséggal.
A legmélyebb barlang a Nettlebed (a Mt. Atrhurban): 889 méteres mélységgel.
A tengertől legtávolabb eső város Cromwell: 120 kilométerre van a legközelebbi tengerpartja.
A sziget legszélesebb pontja: 450 km .
Új-Zéland hossza megközelítőleg: 1.600 km.

(Megjegyezném, hogy a számok, amikor még írtam a posztot olyan szép rendezett oszlopokban voltak, de amikor publikálom, akkor az egész szerkesztés odavan. Viszont nincs türelmem tovább szerkesztgetni. Ez van...)

Van-e élet Internet nélkül?

2010-08-13T23:08:00.000-07:00

Ez a kérdés már régóta foglalkoztatott, de még sosem nyílt rá lehetőségem, hogy komolyan teszteljem. Egészen mostanáig. Na jó, azelőtt is előfordult már pár nap, amikor éppen nem voltam Internet közelben. És úgy tűnik, hogy a válasz: igen, van. Majdnem két hónapon át nélkülöztem a világhálót. De újra itt vagyok. Itthon. On-line.

Ez a poszt arról szól, hogy hol a bánatban voltam két hónapig. Nagyrészt Magyarországon. És sajnos tényleg a bánatban. Az idei „nyaralás” sajnos nem úgy sikerült, ahogy terveztem. Anyukám betegsége és a Magyarországra érkezésem után nem sokkal bekövetkezett halála után a „nyaralás” a kánikula elviselésre redukálódott. Idén még a szokásos kultúrsokk is elmaradt. Az, amelyik az első látogatáskor elemi erővel tört rám. Például, amikor az Auchan pénztárosnője üvöltve közölte velem, hogy duplán hibáztam: nem jó helyen akarok kimenni és még ráadásul a kosarat is rossz helyre tettem. Persze azt, hogy hol kell kimenni és a kosarat hová is kell pontosan tenni, nem írják ki, hol maradna akkor a pénztárosok terápiás stresszoldó üvöltözése! Végül is ők is emberek.... Na jó azért ilyenkor az emberre rátör egy kis nosztalgia a Pack'n Save kedvesen mosolygó ázsiai pénztárosnője után... Nade idén ezekre már felkészültem, meg valahogy az egész már nem is nagyon érdekelt.

Az érkezésem utáni első két hetet a klinikán töltöttem. Aztán nekiveselkedtem, hogy megküzdjek a bürokráciával. Mert Magyarországon még a halálod után is hosszasan kell bolyonganod a bürokrácia útvesztőiben. Persze az ott maradt hozzátartozóknak is. És mivel a bürokratikus rendszer bonyolult és igen kiterjedt, ezt valamiből fenn is kell tartani. Ezért még fizetni is kell. Jó sokat.

Aztán következett a küzdelem a szolgáltatókkal. Mert ugye ők aztán sokmindenre felkészültek, de arra aztán már végképp nem, hogy néhány ügyfelük a sok millióból esetleg eltávozik. A hűségnyilatkozat ellenére is. Csak egyetlen példa a sok közül: a t-mobil. Azt ugye tudjuk, hogy nem egy halódó iparágról van szó és nem is egy kis szolgáltatóról. Felhívtam őket, hogy szóljak: erre a telefonvonalra már nincs szükség. Először is végighallgattam a menüpontokban az összes akciós ajánlatot, azt, hogy milyen jó lesz nekem, ha megnyomom a kettes gombot. Miközben az egész aktuális slágerlistát végig hallgattam, végre sikerült egy élő emberrel beszélnem. Na nem sokáig, mert rögtön az első mondat után közölte, hogy hagyatéki dolgokban Ő nem illetékes, de rögtön átkapcsol. Aztán megint zene. Megint egy újabb operátor, aki szintén nem illetékes, nem is érti miért is kapcsoltak hozzá. A szokásos zene. Majd néhány instrukció, hogy hányas gombokat nyomjam meg. Végre, végre: megint egy élő emberei hang és már nincs ötlete, hogy kihez kapcsolhatna, úgyhogy szóba áll velem. Elmondom mi történt. Mondja, hogy igen, igen, de Ő most látja, hogy van itt egy két éves hűségnyilatkozat, amiből további egy év még hátravan. Itt már én néztem (vagyis hallgattam) értetlenül: mondom neki, hogy értem én, de bármennyire hűséges is volt az Anyukám a t-mobilhoz, már nem tud az lenni. Az őt nem érdekli, és különben is ez az egész az ÉN érdekem. Na itt már besokalltam és mondtam neki, hogy nekem az égegyadta világon semmi érdekem nem fűződik sem ahhoz, hogy megszűnjön a vonal, sem ahhoz, hogy ne szűnjön meg. Egyszerűen nem érdekel. Csak rendes akartam lenni, hogy szólok: ne küldözgessenek fölöslegesen számlákat. Az nem baj, akkor is be kell mennem személyesen a legközelebbi t-pontba (azt hiszem ez a neve a boltjuknak). Na jó, mondom, egye fene, de legalább mondja meg, hogy az hol van. Megmondja. Másnap bemegyek. Messze is van, meleg is van, de legyünk túl rajta. Ott kezdődik ugyanez. Persze csak miután kiderítik, hogy ez a t-pont nem is az a t-pont, ahová jönnöm kellett volna. És különben is fizessek huszonvalahányezer forintot és akkor ők nagy kegyesen lezárják a szerződést. Nem fizetek. Akkor nem zárja le. Ebben maradunk. Utoljára még jól megfenyeget, hogy akkor továbbra is küldik majd a számlákat. Szegény fák. Már megint ők szívnak.

Ezekkel az értelmetlen ügyintézésekkel sok időt el lehet ám tölteni. És milyen kér érte. Aztán már megint a dobozolás. Tóthék kispályás kezdők hozzám képest. Lassan indíthatnék egy „hogyan dobozoljunk” tanfolyamot. Még meggondolom.

A dobozolás alól egy hétvégére kaptam felmentést magamtól: azt Baján töltöttem a halászlé fesztiválon. Halászlé, sült keszeg (az apósom istenien csinálja!), fagyi, Súgó-part....

Volt azért még más jó is. A „bajban ismerszik meg a barát” mélységes igazságtartalma ismét beigazolódott. Jöttek, láttak, segítettek. Jó érzés ám, amikor a mélyponton vagy és valaki leül melléd és csak úgy ott van. És már nem is vagy olyan egyedül. És igen, a barátaim (és a tágabb család) ott voltak és segítettek és tudták, hogy mire van szükségem. És hozták. Kaptam bográcsban főtt babgulyást, amikor nem volt otthon ebédem és nem is volt erőm a főzéshez, mert éppen hőgutát kaptam az ötven fokos padláson, volt vadragu leves, paprikás csirke, lecsó, gyros egy üveg borral, sült hal a halsütőnél, csapot sör a Kertemben, friss tavaszi zöldség, tényleg minden mi szem szájnak ingere... És vittek, amikor nem volt autóm. És dobozoltak velem. Vagy csak ültünk és mélázgattunk az élet nagy igazságain.

De egyszer a dobozok is fogyni kezdtek. És amikor már alig maradt pakolnivaló és majdnem mindent sikerült elintézni: Dél-Spanyolország felé vettük az irányt. Rám fért egy kis pihenés, a gyerekekre meg az anyjuk. Elmentünk két hétre oda, ahol nincsenek dobozok és t-mobil sincs. És persze Internet sem. De ez már egy következő poszt lesz.

Harminchét fok, huszonhétfokos tengerrel....

2010-07-31T07:19:00.000-07:00

... amiből rögtön látszik, hogy most éppen nem Új-Zélandon vagyok. Hanem itt:

Nem tűntem el csak időlegesen....

Augusztustól jönnek az új posztok, amiből kiderül, hogy hol voltam az elmúlt két hónapban, folytatom a munkakeresési élményeket és még van sok más is tervbe véve...

Munkakeresés kiwiföldön- 3. rész: Hogyan lettem regisztrált pszichológus

2010-06-09T03:59:00.000-07:00

Hogy még bonyolultabb legyen a dolog a kiwiknél, számos olyan foglalkozás és szakterület van, ahol helyi regisztráció nélkül nem dolgozhat az igen jól képzett bevándorló. Ide tartoznak az orvosok, nővérek és úgy egyáltalán minden egészségügyi dolgozó, ide tartoznak a tanárok és Magyarországtól eltérően a pszichológusok is. A regisztráció nem tévesztendő össze az NZQA-vel: ami csak annyit csinál, hogy elismeri a diplomádat. Ettől még nem operálhatsz vagy csinálhatsz terápiát.
Ezt persze már hamarabb is tudtam, de mivel eredetileg egy évre jöttünk az elején eszem ágában sem volt a regisztrációval tölteni az időmet, nem beszélve arról, hogy meglehetősen sokba is kerül. Gondoltam elleszek HR-esként egy darabig, aztán majd meglátjuk. Megláttuk. Amikor már másfél éve még mindig nem indultunk tovább és a HR-es karrierem sem kezdett meredeken fölfelé ívelni, arra jutottam, hogy biztos, ami biztos: megszerzem a regisztrációt. Itt az adott foglalkoztatáshoz kötött regisztrációt az arra illetékes kamara adja ki: az én esetemben ez a New Zealand Psychologist Board volt.

A helyi pszichológus kamarával nagyon nagyon jók a tapasztalataim, tényleg kedvesek és segítőkészek voltak. Ami dolgokat bonyolította, az nem rajtuk múlt. Mielőtt bármit beadtam volna, felhívtam őket és egy nagyon kedves pasival beszélgettem. Ők nagy vonalakban elmondta, hogy mi hogyan megy. És javasolta, hogy kérjek először egy előzetes (ú.n. non-binding) elbírálást: aminek az a lényege, hogy egy csekély összegért ($80) átnézik a papírokat és megmondják, hogy egyáltalán érdemes-e beadni. Merthogy az "igazi" elbírálás igen költséges mulatság.

Az előzetes elbírálást igazából éppen nekünk találták ki, vagyis olyanoknak, akik nem Új-Zélandon képződtek, de mégis szeretnének pszichológusként elhelyezkedni. Ez alapján nagyjából látszik, hogy hogyan és milyen szempontok alapján bírálnak el, ha esetleg valami hiányzik ahhoz, hogy itt megkapd a regisztrációt, akkor megtudod, hogy mi az. Hátránya: hogy még ha pozitív is a végeredmény, nem jelenti azt, hogy automatikusan megkapod a regisztrációt. Az mar egy sokkal hosszabb és sokkal költségesebb folyamat.

Az előzetes (non-binding) elbírálás papírmunkája tényleg nagyon egyszerű: van egy formanyomtatvány, amin megkérdezik a személyes adatokat és természetesen a megfelelő diplomá(ka)t, majd az alsó rovatban beírod a bankkártyád adatait és hozzájárulsz, hogy levonják az összeget a számládról.

A következőket kell még csatolni:

a) A diplomá(k) és a diplomá(k)hoz tartozó leckekönyv(ek) hitelesített fordítása.

Leckekönnyről hitelesített másolatot többféleképpen is lehet csinál(tat)ni.

1. Az első és legolcsóbb verzió, ha a kibocsátó intézménynek van angol nyelvű verziója. Ezt sajnos nem sok felsőoktatási intézmény csinálja, de azért akad olyan is: érdemes rákérdezni.

2. A második, meg mindig olcsó módszer: lefordítod magadnak és hitelesítteted a kibocsátó intézménnyel. Ez egy kicsit macerásabb, nem mindegyik dékáni hivatal lelkesedik a plusz munkáért, mert ugye itt oldalanként le kell pecsételni és alá is kell írni, mondjuk a dékánnak vagy a dékánhelyettesnek.

3. A következő verzió, hogy ha külföldön vagy (esetleg éppen itt Új-Zélandon), akkor a saját magad által lefordított indexet elviszed a konzulátusra (Új-Zéland eseten a tiszteletbeli konzulhoz) és lepecsételteted vele.

4. Ha meg mindig külföldön vagy, de nem tudod/akarod lefordítani a papírokat, akkor kereshetsz egy hiteles fordításra jogosító papírokkal rendelkező hivatalos fordítót.

5. Ugyanezt megteheted Magyarországon is, az Országos Fordító és Fordítás Hitelesítő Irodánál, csak ott sokkal többe kerül, kisebb vagyonokat kérnek érte.

b) Az elvégzett rezidensképzés(ek) részletes leírása: na ez egy trükkös kérés. Ugyanis a magyar pszichológus képzési rendszerben (legalábbis a dinoszauruszok korában, amikor még én képződtem) nem volt benne a rezidens képzés. Ez nagyjából azt takarja, hogy szupervízió mellett dolgozol valahol. Nekünk ilyen nem volt, hanem képzés után: hadd hulljon a férgese! jelszóval nekieresztettek minket, hogy akkor most kezdjünk valamit az eddig megtanultakkal, boldoguljon ki hogyan tud. Így élesben, főállásban dolgoztunk rögvest, nem volt ott semmiféle rezidens dolog. Persze mindenütt van egy főnök, szóval végülés kaptál te szupervíziót, csak éppen közben élesben dolgoztál. Úgyhogy ide össze kell lapátolni minden olyan munkahelyet, ahol volt szupervízorod, aki hajlandó is ezt később írásba adni.

c) Egy hivatalos tanúsítvány arról, hogy az eredeti hazádban tagja voltál az illetékes kamarának, társaságnak:
Magyarország esetén simán elfogadják a Magyar pszichológiai Társasági tagságot. Ha volt volt működési engedélyed: na az a legjobb.

d) Munkatapasztalatok, munkahelyek részletes leírása: ez a legegyszerűbb, copy-paste a CV-d idevágó része

e) Egy IELTS eredmény, legalább 7.5 átlaggal, de egyetlen kategóriában sem kaphatsz 7.00-nél alacsonyabbat.

Ha ezzel megvagy, akkor már csak fizetni kell és mehet is a levélke a Kamarának. Pár hét alatt meg is jött az elbírálás: elfogadtak, vagyis javasolt, hogy adjam be a végleges kérelmet.

Na ez már egy kicsit komplikáltabb dolog. Sokkal több mindent kérnek és ennek megfelelően a megfelelő papírok beszerzése is időigényesebb. Különösen, ha már itt vagy és mindent Magyarországról kell beszerezni.

1. Az első szekció itt is a személyes adatoké: eddig még könnyű, ha tudod a neved, telefonszámod, lakcímed, stb. De azért ha térben és időben nagyjából tájékozott vagy, ez nem okozhat gondot.

2. Milyen szakterületen szeretnéd, hogy regisztráljanak (ezt csak be kell ixelni)

a) Rezidens/szakmai gyakorlatot végző pszichológus: akinek már van diplomája (Maters Degree) de még nincs meg az előirt szakmai gyakorlat és éppen benne van a gyakorlati képzésben. Erről persze hivatalos igazolás kell. Ezzel annyi a gond, hogy nem könnyű bekerülni egy helyi rezidens programba, mert az egyetemek a saját hallgatóikat próbálják elhelyezni és nem azt aki nem nekik fizet tandíjat. De biztos nem lehetetlen, én nem próbálkoztam vele.

b) General Scope: ez úgy nagyjából azt takarja, hogy pszichológus vagy, de nincs szakképzésed. Van viszont egy diplomád (Masters) és legalább 1500 óra szupervízió alatt végzett szakmai gyakorlatod, amit igazolni is tudsz.

c) Pedagógiai/Iskola pszichológus: Diploma + pedagógiai pszichológia vagy tanácsadás szakvizsga + a szokásos 1500 óra szupervízió alatt végzett szakmai gyakorlat

d) Klinikai pszichológus: Diploma + klinikai pszichológia szakvizsga + 1500 óra szupervízió alatt végzett szakmai gyakorlat

Ez utóbbi kettőhöz releváns szakvizsga kell.

Utána még egyszer felsorolod az összes diplomádat és kész.

3. Előző kérelmek: itt azt akarják tudni, hogy volt-e non-binding assessment, mert akkor gyorsan megnézik annak az eredményét. Ez valamit gyorsít a folyamaton.

4. Szakmai referenciák: ebből kell legalább három. A referencia nem lehet három hónapnál régebbi és lehetőleg legalább az egyik referens egy Új-Zélandon regisztrált pszichológustól kellene, hogy legyen. Na ez már trükkös, mert én pl. egyet sem ismertem, aki szakmai referenciát tudott volna adni. Merthogy nem tudtam pszichológusként dolgozni. Mert nem voltam regisztrált. De azért ez nem olyan gáz brigád, mert erre ők is gondoltak. Ha ilyet nem találsz, akkor elfogadnak harmadiknak egy magyar szenior pszichológust is, de! csak olyat, aki Magyarországon regisztrált (vagy működési engedélye van) és erről papírt is tud neked adni. Ez már azért trükkös: nemcsak, hogy találnod kell valakit, aki szenior, hanem még arról is kell egy hiteles papír, hogy az illető szintén tagja a Magyar Pszichológia Társaságnak.

5. Ha a fentiek megvannak, akkor jön egy könnyebb szekció: egy CV. Ez meg ugye úgyis van, úgyjhogy csak simán kinyomtatod.

6. Certificate of Good Standing: ezt nem igen tudom még lefordítani sem. Mert Magyarországon ilyen hivatalos papírnem létezik. Máshol van: pl. az USA-ban, Angliában, meg még egy csomó helyen, de nem Magyarországon. Ha rákeres valaki az Interneten, mert mi mást lehet tenni, akkor kiderül, hogy ez nagyjából arról szól, hogy rendes ember vagy és nincs ellened etikai vétség. Ez sem lehet idősebb három hónaposnál és az a hivatalos szervezet adhatja ki, akinél regisztrált vagy: jelen esetben ismét a Magyar Pszichológiai Társaság. És akkor itt ragadnám meg az alkalmat, hogy kiemeljem, ilyen rendes és segítőkész velem még hivatalos magyar szervezet soha nem volt: minden papíromat megcsinálták és nagyjából e-mail fordultával már jött is vissza. Ezúton is köszönöm. Nagyon.

7. Szokás szerint egy friss Erkölcsi Bizonyítvány, természetesen hitelesen fordítva.

8. Ide ismét csatolni kell az IELTS dokumentumot. De az addigra már megvan, nincs több gond vele.

9. Statutory Declaration vagyis Törvényes Nyilatkozat. Itt azt írod alá, hogy becsszóra nem hazudtál, minden egyes szó igaz abból, amit leírtál, de ha mégis, akkor tudod, hogy a törvény ereje sújt le majd rád. Ha ezt kinyomtattad és aláírtad, akkor el kell ballagni az ú.n. Justice of Peace-hez. A Justice of Peace egy kedves idős nénike vagy bácsika, aki jogi diplomával és a Justice of Peace-ségre jogosító pecséttel rendelkezik és a helyi Community Centerben rendel egy héten kétszer-háromszor, adott időpontban. Itt annyi a dolgod, hogy sorba állsz és amikor rád kerül a sor akkor előtte aláírod a fent ecsetelt nyilatkozatot. Majd Ő is aláírja és örül, hogy nem a teljes útleved fénymásolatát kell pecsételnie. Majd megköszönöd és elmész Isten hírével. Fizetni nem kell. Ez itt jár, mint szolgáltatás.

10. Ezután márcsak a fizetés van hátra: ismét megadod a szokásos bankkártya adatokat és már kész is. Mehet a pakk a postára.

Ja bocs, kell még egy igazolványkép is. De azért az nem túl bonyolult, a legtöbb patikában azonnal kész van. És ha a posta mellett van a patika, akkor egy körben meg lehet úszni.

Innen már csak idő és türelem kérdése az egész. Az elbírálás úgy 6-8 hetet vesz igénybe, attól függ, hogy a magyar illetékes hivatalok milyen gyorsak. Ugyanis mindent ellenőriznek: az összes megadott adatot, diplomát, mindent mindent egyenként egyeztetnek. Ha minden OK, akkor pár hét múlva jön egy kedves levél, hogy regisztrált lettél, ez itt a számod.

Innen már csak az van hátra, hogy kérhetsz egy szép tanúsítványt, ez olyan, mint ami az amerikai filmekben van a rendelő falán. És ha ezek után tényleg rendelni szeretnél, akkor megkérheted a működési engedélyt. De az már automatikusan jár, ha kifizeted :)

Munkakeresés Kiwiföldön- 2. rész az OMEGA

2010-05-31T19:27:00.000-07:00

Ez az OMEGA, nem a petróleum lámpás Omega. A rövidítés az Opportunities for Migrant Employment in Greater Auckland-et takarja. Egy non-profit szervezet, ami azon dolgozik nagy erőkkel, hogy a bevándorló szakképzett munkaerő ne a munkanélküliséget növelje, hanem az új-zélandi gazdaságot támogassa. Jól teszik.

Hosszas kalkulálás után, az okos közgazdászok arra jutottak, hogy úgy 2025-re igen komoly demográfiai gondok lesznek a kiwiknél: úgy általában is munkaerő-hiány lesz, de különösen a jól képzett munkaerő fog hiányozni. Mivel mesterségesen mégsem szaporíthatják a népességet egy demokratikus országban, nem nagyon van más lehetőség, minthogy importálni kell a képzett munkaerőt. A különböző piackutatások azt jelzik, hogy az új-zélandi vállalatok 38-40%-nál már most hiányzik a képzett munkaerő és ha hozzávesszük azt, hogy a magasabb ausztrál fizetésekkel kell versenyezniük, akkor a kilátások nem a legfényesebbek.

Ha nincs szakképzett munkaerő, akkor ugye ezt a társadalom is megsínyli, például a szakképzett orvosok és nővérek hiánya kihat az egész egészségügyi ellátásra és ez már mindenkit érinteni fog aki itt lakik nemcsak a bevándorlókat. Ennek elkerülésére, nyilvánvalóan, a legegyszerűbb módszer az lenne, hogy olyan bevándorlókat csábítsanak Új-Zélandra és ami még nehezebb, tartsanak is itt, akik a hiányszakmákban jól képzettek és szerencsés esetben még tapasztalatuk is van. Azért van már belőlük jónhéhány: az Auckalndben élők 37%-a bevándorló. Szóval van itt szakképzett munkaerő, csak foglalkoztatni is kéne őket. Mert ezek az elvek, habár nagyon szépek, a gyakorlatban valahogy mégsem működnek, az Új-Zélandi cégek nem repesnek az örömtől, hogy bevándorlókat foglalkoztassanak. Van persze kivétel is, de azért a cégek legnagyobb része kiwikre vágyik. Ezt az is jól mutatja, hogy az Új-Zélandon élő szakképzett bevándorlóknak majdnem 50%-a inaktív, munkanélküli vagy a szakképzettségéhez képest jóval alacsonyabb munkakörben dolgozik. Ide tartoznak a taxisofőr mérnökök vagy a hamburger-sütögető pénzügyi szakemberek. Nem beszélve a call-centerben piackutató pszichológusokról :)

Ha a bevándorlókat sikerülne a saját képzettségi szintjükön foglalkoztatni, akkor amellett, hogy több adót is fizetnének a magasabb fizetésükből, a képzettséget nem igénylő állások felszabadulnának és ott meg lehetne alkalmazni a helyi, nem túl kvalifikált munkaerőt.És lássuk be, ezek olyan szép gondolatok :) De sajnos ettől még nem fognak a cégek holnaptól nyitottabbá válni arra, hogy legalább figyelembe vegyék azt, aki még nem kiwi.

És miért is nem kapnak a bevándorlók a képzettségüknek megfelelő munkát? Egyrészt persze, a fent említett kiwi sovoniszta munkáltatók miatt. Ezzel nem sokat lehet kezdeni, ha olyan, hát olyan. De azért vannak nyitottabb munkáltatók is, akiknek nincs ellenére, hogy valaki nem itt képződött vagy szerzett szakmai tapasztalatot és direkt olyan a szervezeti kultúrája, hogy a bevándorlók könnyen be tudjanak illeszkedni. Ide főleg az innovatív cégek tartoznak, ahol az új, frisset és kreatívat is jelent. Az pedig magasabb bevételt. Szóval nekik is megéri. Azt, hogy tényleg vannak ilyen cégek is az is jelzi, hogy előbb-utóbb csak talál munkát szinte mindenki. Az persze más kérdés, hogy ez mennyi időbe telik és hány alacsony szintű munkakört kell lenyomni ahhoz, hogy a végzettségednek megfelelőre felvegyenek :)

És aztán ugye ott van a másik oldal: maga a Bevándorló. Mert Ő sem tökéletes és még sokat kell tanulnia a helyi munkaerő piac sajátosságairól, hogy igazából versenyképes legyen a helyiekkel. Nézzük mit hibázik Mr. Bevándorló, miért nem akarják felvenni rögtön? Például azért is nem birnak a frissen bevándorlók állást találni, mert nincs elég információjuk arról, hogy hogyan is kéne kiwi módra munkát keresni, vagy mert nem ismerik el a papírjaikat vagy mert nincs elég pénzük a hosszas és drága procedúrákat kifizetni, vagy mivel most jöttek, nincsen kialakult kapcsolatrendszerük, vagy mivel nem foglalkoztatják őket, így nincs új-zélandi munkatapasztalatuk és még sorolhatnám. Sok-sok ilyen faktor van. Ez az a rész, amin lehet segíteni.

És itt jön a képbe az OMEGA, akik habár foglalkoznak azzal is, hogy a kiwi vállalatokat meggyőzzék, hogy higgyék el az országnak jót tenne, ha a bevándorlókra is nyitottak lennének, a fő profiljuk mégsem ez.

A teljes működési struktúrát most nem elemezném, akit érdekel nézze meg a website-jukat. A lényeg az, hogy kétféleképpen próbálnak segíteni az Auckland-be bevándorló képzett munkaerőnek.

Az egyik az ú.n. mentoring program: ez azt takarja, hogy találnak az illetőnek valakit, aki valami hasonló szakterületen tevékenykedik és az sok jó tanáccsal látja el, amitől hirtelen megtáltosodik és gyorsan talál munkát.

A másik az ú.n. internship program: ez azt takarja, hogy egy fix időperiódusra kihelyezik a zseniális frissen bevándorlót, amitől lesz munkatapasztalata és még valamennyi pénzt is tud keresni, szóval nem hal éhen.

Az OMEGA statisztikája elég jó: a 16 hetes mentoring programban részt vevők 80%-a tudott a saját szakterületén elhelyezkedni három hónapon belül. Ez azért nem rossz eredmény.

És most jön a saját-élmény rész. Az új-zélandi munkakeresési mizériám ott folytatódik, hogy elhagytam a Zest-et, majd egy hosszú magyarországi nyaralás után visszajöttem és végre rászántam magam, hogy regisztráljak az OMEGA-nál. A regisztráció tényleg egyszerű volt: egy online regisztrációs rendszerük van: megkérdezik a szokásos adatokat, majd megkérnek, hogy gyorsan tölts fel egy CV-t. Megtettem.

Rá két napra már csörgött is a telefon, egy Ann nevű nagyon kedves nő volt a vonal végén és újra végig kérdezte mindazt, amit egyszer már online kitöltöttem. Aztán a CV-met kezdtük elemezgetni és itt eljutottunk oda, hogy én már már dolgoztam Új-Zélandon, mert ugye ott volt a call-cenre és a Zest. És akkor sajnálattal állapította meg, hogy akkor nem felelek meg a kritériumoknak, mert ők az első munkahely megszerzésében segítenek, de mivel nekem már volt munkahelyem, akkor ez ugye nyilvánvalóan nem az első lenne. Na itt már én is kezdtem felhúzni magam, de nagyon kedvesen és nyugodtan felhívtam rá a figyelmét, hogy akkor ez egy fából vaskarika, mert ha megnézi, akkor elég egyértelmű, hogy nem a saját szakmámban dolgoztam. És ha a cél az, hogy a skilled migrant-ek a szaktudásukkal járuljanak hozzá az új-zélandi gazdaság erősödéséhez, akkor az a tény, hogy pszichológusként egy call-centre-ben piac-kutattam nem egészen ehhez járul hozzá. Ezen Ő is elgondolkozott és azt javasolta, hogy akkor gyorsan beszél a managerével és mihamarabb visszaszól. Én itt le is tettem arról, hogy valami értelmes kisülhet a dologból.

De másnap újra csörgött a telefon és Ann azzal a hírrel fogadott, hogy a felsőbb vezetés is belátta, hogy van abban valami, amit mondtam és elfogadtak a programba. Én eredetileg, mint ahogy mindenki más is, az internship programra pályáztam, de Ann javasolta, hogy jelentkezzek a mentoringra is, higgyem el jó lesz az is. Mondtam, hogy egye fene, ikszelje be azt is. Beikszeltük. Kaptam levelet, hogy akkor hurrá! felvettek a mentoring programra és nagy erőkkel keresik a mentoromat, várjak türelemmel

És itt ahogy ez már a kiwiknél bevett szokás: Néma csönd. Hónapokig. Ezalatt inkább nekiláttam a regisztrációm megszerzésének.... de ez már egy másik poszt lesz.... Aztán persze majd még folytatódnak a kalandjaim az OMEGA-val is... És még azt mondják unalmas itt az élet....

Mandulaműtét avagy milyen egy magánkórház Új-Zélandon

2010-05-15T23:09:00.000-07:00

Tudom, hogy OMEGA-s posztot ígértem, de ugye közben zajlanak a családi események és történetesen úgy alakult, hogy közben Zalánnak csütörtökön volt egy mandula műtétje. A közkórházat már kipróbálta a család, itt volt az ideje, hogy megnézzünk egy magánkórházat is.

A dolog már évek óta húzódik, küzdöttünk az állandó megfázással, allergiákkal, aztán jött az asztma és akkor úgy éreztem betelt a pohár: le a mandulával. Mivel Anyukám gyerekgyógyász és még 18 ezer kilométerről is Ő kezeli a gyerekeimet, hallgattam rá és végre elvittem, hogy akkor nézzék és műtsék meg. A processz úgy zajlik, hogy az ember lekocog a gyerekkel a háziorvoshoz, aki megnézi a gyereket és ajánl egy specialistát. Tőlem megkérdezte, hogy az "állami" kórházba küldjön-e vagy egy magánrendelésre, én az utóbbit választottam. Tudom én, hogy a mandula műtét nem egy nagy etvasz, de azért hallottam már gyerekről, aki műtét után véletlenül nem ébredt fel vagy elfertőződött a seb, vagy nem jól vették ki és ott maradt egy darab, meg ilyen horror dolgok. Na ezt elkerülendő a magánrendelés mellett döntöttem. És nem bántam meg.

Amikor a háziorvos megírta a "meg kéne nézni a gyerek manduláját" papíromat, felhívtam a doki asszisztensnőjét, hogy időpontot kérjek. Rögtön kérdezte, hogy merre lakok, mert a doki több helyen is rendel, többek között a Mairangi Bay-ben is, ami hozzánk közel van. Úgyhogy oda kértem. A specialista Dr. Colin Barber (gondolom nem bánja ha néven nevezem, végülis éppen jó reklámot csinálok neki) egy elképesztően kedves pasinak bizonyult. Azonnal viccelődni kezdett Zalánnal, az ölébe vette, játszott vele, és mire a valódi vizsgálatra került sor, addigra már "haverok" voltak. A rendelőből boldogan léptünk ki, Zalán 2 jelly beans-el gazdagabban (azért kapott kettőt, mert két füle van...). Nekem meg mondta, hogy ne törjem magam a fizetéssel, majd... Az orrmandula tényleg nagynak látszott, de mivel altatós műtétről van szó, azt kérte, hogy csináltassak egy röntgent is, szeretné látni, mielőtt dönt, hogy kell-e műtét vagy sem. A röntgen kérő papírt persze azonnal megkaptuk és még aznap oda is kanyarodtunk, hogy megcsinálják a felvételt. Meg is csinálták, az egész megvolt úgy 10 perc alatt, $100-ért. A kész cuccot nem is kellett megvárni, azt mondták, hogy rögtön az orvosnak küldik.

Aztán úgy egy hét szünet, már kezdtem aggódni, hogy mi van és gyorsan telefonáltam is az asszisztensnek, hogy megkapták-e a röntgent. Mondta, hogy igen és ha megvan az értékelés rögtön hívnak: no wörriz. Hívtak is a következő héten, csütörtökön. Először Colin, hogy megnézte a felvételt és indokolt a műtét. Aztán az asszisztens, hogy akkor ha nekünk is jó, következő csütörtökre már van is hely. Mondtam, hogy OK, legyen. Akkor arra kért, hogy a honlapjukon található nyomtatványokat töltsem ki, írjam alá és gyorsan juttassam vissza. Mivel előzőleg már tisztáztuk, hogy van nekünk egy egészségbiztosításunk a Southern Cross-al, elkérte a számot és felajánlotta, hogy gyorsan kér is egy előzetes elbírálást, amiből kiderül majd, hogy a biztosító mennyit fizet belőle és mennyi lesz a mi részünk. Ennek külön örültem, utálom az ilyen ügyeket intézni. Még azon a héten szombaton, érkezett Zalánnak egy kis könyvecske, ami arról szólt, hogy egy kisfiú mandula műtétre megy, történetesen éppen a Gillies Hospitalba: lépésről-lépésre bemutatta, hogy pontosan mikor mi történik. Hétfőn már meg is kaptam a Southern Cross levelét, hogy a műtét jogos és teljes egészében térítik. Aznap a férjem berobogott a kórházba a kitöltött papírokkal. Még szerdán telefonáltam egyet, hogy a pontos időpontot egyeztessük. Az asszisztensnő elmondta, hogy vigyünk saját pizsamát és az asztma sprét is. És hogy hajnal 3 után már sem evés, sem ivás.

Zalán szerda este már nagyon izgult, alig várta a műtétet. Addigra már rongyosra olvastuk a kis mesekönyvet. Csütörtök reggel korán keltünk, hogy a reggeli szokásos csúcsforgalmon átvergődve elérjük a Gillies Hospital-t. A kórház tényleg nagyon szép, csendes, zöld a környezet, szóval ideális hely arra, hogy Zalán mandulájától egyszer s mindenkorra megszabaduljunk. Érkezéskor először a recepciós hölgy üdvözölt: átadta az összes kitöltött dokumentumot, hogy még egyszer nézzem át, minden adat stimmel-e. Zalán megkapta a kis kórházi karperecet, hogy össze ne cseréljük később egy másik mandula nélküli kisfiúval. Mellékeltek még egy aznapi Heraldot is, azt én kaptam, hogy ne unatkozzak, amíg Ő a műtőben van. Aztán elballagtunk a tágas váróterembe, ahol a Legó asztaltól a társasjátékokon át a mesekönyvekig volt minden, amivel csak a gyerekek szeretnek játszani. Zalán bele is vetette magát az építkezésbe, addig én olvasgattam a sajtót.

Nem sokkal később jött egy kedves nővérke, bevezetett minket egy szobába és még egyszer elmondta Zalánnak, hogy mi pontosan hogyan fog történni. Megmérte a súlyát, pulzusát, kapott valami ivós gyógyszert, újra végigmentünk az összes allergián, aztán megint a váró. Még alig melegedtünk bele egy újabb társasjátékba, már jött is, hogy mehetünk. Egy kisebb szobába vezetett be, ahol egy kényelmes fotel, néhány szék és egy mesével üzemelő képernyő volt. Itt átvettük az otthonról hozott pizsamát és aztán megint jöttek kopogtattak. Az anesztes asszisztens volt: elmondta, hogy mit fog kapni és miért, megkérdezte, hogy a családban volt-e gond altatással és aláíratta a nyilatkozatot, hogy mindezekbe beleegyezek. Beleegyeztem. Utána maga az anesztes orvos jelent meg: van-e kérdésem, vagy Zalánnak van-e kérdése, minden egyértelmű-e. Egyértelmű volt. Felhívta rá a figyelmemet, hogy amikor a maszkot ráteszik, nem sokkal utána önkéntelen mozgások szoktak megjelenni, különösen gyerekeknél. Mondtam, hogy ez is OK.

Pár perc múlva már mentünk is a műtőbe, kaptam zöld köpenyt és segítettem Zalánnak felmászni az asztalra. Ott kapott egy maszkot és igen hamar álmosodni kezdett. Aztán kapálózni a kezével-lábával, a fejét forgatta, ami elég ijesztő volt. Gondolom látták az arcomon, mert rögtön oda is pattant a pasi, hogy na erről beszélt.... Amikor már tényleg mélyen aludt kimentem és hagytam az orvosokat nyugodtan dolgozni.

Összelapátoltam a kis szobában a cuccokat és már jött is egy másik nővér, hogy akkor megmutatja a day-care szobát. A szoba nem volt túl nagy: az egyik falán voltak az ágyak vagy azok helye üresen. Megmutatták hová tolják majd be Zalánt. Az asztalára már oda is készítették a gyerekeknek műtét után járó Grommit nevű plüss majmocskát. A másik falon volt egy kis konyhapult, ahol az ember kávét, teát tudott magának generálni, volt keksz, nyalóka és ilyenek. Jól is esett egy meleg tea. A szoba másik fele úgy nézett ki, mint egy sok személyre tervezett nappali. Nagy TV képernyő, non-stop mesével és sok hatalmas fotel, amiben az anyukák a műtéten már átesett gyerekekkel az ölükben üldögéltek.

A műtét nem volt több 20 percnél, már tolták is be Zalánt. Akkor már ébren volt és nagyon kótyagosan panaszkodott, hogy ez azért most nem olyan jó. Hogy oldják a kezdeti feszültséget, rögtön hoztak vizet és jégkrémet. Az elkövetkező pár órát itt töltöttük, megnéztünk egy Jégkorszak 3-at, néhány Bob the Builder-t, meg tudomisén még mit. Közben bejött a sebész és elmondta, hogy nem vágták, hanem lézerrel operálták, ami azért jó, mert nem nyilt seb marad, hanem egy égetett pörc, ami könnyebben s gyorsabban gyógyul és kevésbé fáj. Aztán jött az aneszteziológus is, hogy minden OK-e. Közben Zalán egyre jobban magához tért, evett jégkrémet, kekszet. Dél körül a szülőket szendviccsel tankolták fel. Zalánnak a jégkrémeket hordták sorba. Amikor már tényleg szemmel látható volt, hogy Zalán éber és jól van, végre kiszedték a kezéből a branült (aminek kifejezetten nagyon örült), kapott egy matricát a pizsamájára, egy kis színes tanúsítványt arról, hogy hős és biztosították róla, hogy igen, a kis majmot hazaviheti, akkor lassan készülődni kezdtünk, hogy végre hazamenjünk. A nővér még ideadta az elkészített gyógyszereket, egy kis táblázatot, hogy mit mikor kell adni, egy leírást arról, hogy mi hogyan zajlott és mire számítsak otthon és milyen esetben kit hívjak (telefonszámok mellékelve). Ezt szóban is elmondta, sok sok jó-tanáccsal fűszerezve. És végre indulhattunk.

Délután Bogi is nagyon izgatottan érkezett, nagy volt az öröm, hogy Zalán itthon van és már nincs is mandulája. Zalán aznap még kis csendes volt, főleg DVD nézéssel telt a nap és este igen hamar elaludt.

Másnap már semmi baja nem volt, nem fájt semmi, kicsit folyt az orra. Ennyi. Péntek délután kaptam két telefont. Az egyik Colin asszisztense volt, hogy véletlenül ott felejtettük a röntgenes papírt és ha nincs ellenemre, akkor kitöltené az ide vonatkozó nyomtatványokat és elküldené helyettem a Southern Cross-nak, mert akkor még ezt is visszafizetik majd. Mondtam, hogy köszi. Aztán még olyan 4 körül telefonált a főnővér és megkérdezte, hogy hogy van Zalán, van-e bármilyen problémám, amiben segíthetne. Mondtam, hogy semmi az égvilágon, de azért köszi az érdeklődést. És Vasárnap már vidáman játszott az udvaron Bogival, holnap pedig mehet óvodába.

Munkakeresés Kiwiföldön- 1. rész: Csak az jöjjön, aki bírja..

2010-05-10T20:56:00.000-07:00

Szinte minden új-zélandi blog kötelező eleme a hogyan keressünk munkát kiwiföldön poszt. Én is régóta tervezgetem, hogy írok egy ilyet, de az én sztorim nem tartozik a sikertörténetek közé. Még. De azért megosztom veletek, hátha más is okul belőle.

Amikor 2007 nyarán eldőlt, hogy tényleg költözünk és a férjem már aláírta a munkaszerződést én is nekiláttam az álláspályázatoknak. Hogy őszinte legyek nem koronázta nagy siker az erőfeszítéseimet, a legtöbb elküldött pályázatomat még válaszra sem méltatták, mert rögtön kiderült belőle, hogy éppen Európában csücsülök és nem itt. Sebaj, gondoltam, majd ha odaérek!!!

Aztán ideértem és az első pár hónap azzal telt, hogy óvodát kerestem, megpróbáltam a házat komfortosabbá és otthonosabbá varázsolni, meg minden ilyesmi, amivel persze gyorsan telt az idő. Amikor már biztos volt, hogy a gyerekek Januártól óvodások lesznek ismét nekiláttam, hogy átböngésszem a seek-et és találtam is sok-sok hirdetést. Az is hamar kiderült, hogy bizony a pszichológus állásokhoz helyi regisztrációra lenne szükségem, de az meg nem volt. Így a HR felé kezdtem kacsingatni. Írtam, írtam a CV-ket és kísérő leveleket, amire immáron választ is kaptam: baromi jó minden, amit írok, de sajnos...

Alig egy hónap telt el, amikor végre megcsörrent a telefon: ráérnék-e egy interjúra. Örültem, mint majom a farkának és lelkesen készültem a találkozóra. A találkozó várakozáson felüli volt, egy magyar/dél-afrikai/kiwi interjúvolt, nagyon kedves volt és nagyon tetszettem neki, amit rögtön meg is mondott. Még jobban örültem és a második interjúra a managerrel meg lelkesebben készültem. A készülés persze főként abból állt, hogy lelkileg ráhangolódtam arra, hogy ott fogok dolgozni és elmentem venni egy új kosztümöt. A második interjú is nagyon jól ment. Gyorsan meg is beszéltük manager úrral, hogy akkor szervezi az utolsó találkozót, ahol a managing directorral fogok találkozni. Nem is izgultam cseppet sem, ez inkább olyan formalitásnak tűnt. A következő héten hívtak is, hogy akkor menjek másnap. Mentem. A kölcsönös unszimpátia a managing director és köztem mar az első pillanatban nyilvánvaló volt. Nem tetszett neki, hogy nő vagyok és még ráadásul viszonylag fiatal is (annyira azért nem, de mindegy). Az interjú az előzőkkel ellentétben kellemetlen légkörben zajlott és a végére már biztos voltam benne, hogy ezt az állást sajna nem fogom megkapni. Nem is kaptam meg. És mégcsak egy levelet sem írtak erről, nekem kellett őket felhívni, hogy akkor itt most mi van. Mondta Mr. manager, hogy ja bocs, hogy nem szóltak, de persze nem tetszettem a direktor úrnak és így ugye állás sincs.

Ismét következett a szokásos seek check minden reggel, CV, cover letter.... Amikor már vagy 50 valamennyit elküldtem és jobb esetben jött a szokásos blabla: nagyon jó minden, de! e-mail, rosszabb esetben semmi, akkor kezdett a lelkesedésem jelentősen alább hagyni. Komolyan fontolóra vettem, hogy tálán mégsem itt kellene élni (még mindig nem vagyok biztos benne), hanem visszamenni Magyarországra, de a gyerekeknek meg annyira jó volt az óvoda, meg a zöld gyep, meg minden, hogy végül maradtunk. De azért a boldogságom már nem volt olyan felhőtlen, mint előtte. Olyan május környéken rákerestem, hogy mi a helyzet piackutatás terén: vannak-e állások. Nem tudom honnan jött az ötlet, előtte soha nem dolgoztam ezen a területen, de valahogy mégis. És akkor rátaláltam egy piackutató cég hirdetésére, akik call-centerbe kerestek interjúvolókat. Aki esetleg nem járatos a piackutatásban: ez a szakma legalja. Ez az, aki telefonál és megkérdezi, hogy elégedett vagy-e a mosóporoddal vagy azt, hogy kire fogsz szavazni és miért. Viszont ide szinte azonnal felvettek. A munka ennél egyszerűbb nem is lehetett volna és mindösszesen heti 10 és fél óra volt a kötelező munkaidő, egy shift: 3 és fél. Többet lehetett dolgozni persze, sőt, nagyon örültek, ha valaki többet vállalt. Órabérben fizettek, így rajtam múlt, éppen mennyit szeretnék a call-centerben sínylődni. Ami jó volt: a társaság. Szinte csak frissen bevándorlók és tandíjra gyűjtő diákok voltak a munkatársaim, eltekintve attól a 2-3 nyugdíjastól, aki szerintem azért csinálta, mert otthon baromi unalmas ülni este, egyedül. A cég is közel volt, kb. 10 percnyire onnan ahol laktunk. Ezt egészen addig csináltam, amíg el nem költöztünk messzebb, így már nem érte meg bejárni és macerás lett volna a gyerekeket is megoldani.

Itt újabb szünet. Aztán megérkezett a Szomszédasszonyom, aki hamarosan a munkaadóm is lett. A piackutatás egy jóval színvonalasabb területével ismerkedtem meg: a riport írás. Projekt munka: előnye, hogy nem ülsz a gyárban napi 8 órát, hátránya, hogy hol van, hol nincs. Ha van, akkor még most is csinálom, de amikor nincs, akkor ugye kell valami más.

Tavaly januárban ismét behívtak interjúra, ez már azért sokkal szakma-közelibb állás volt: fejvadász cég keresett tanácsadót. Az események gyorsan pörögtek: elküldtem, 2 óra múlva felhívtak, délután mar interjún voltam. Jól ment. A tulaj egy horvát/dél-afrikai nő. Kölcsönös szimpátia azonnal. Sok közös vonás: két hasonló korú gyerek, bevándorló élmények. Következő héten mar kezdtem is az irodában. Azért azt tudni kell, hogy a fejvadászat itt nem egészén azt takarja, mint Európában vagy akár az USA-ban. Mindaz, amit munka és szervezetpszichológiából megtanultam, na az itt nem működik. A fejvadász cégeket semmilyen szakmai háttérrel nem rendelkező amatőrök vezetik, tisztelet a kivételnek. Van kivétel is, de ritka. Ezért kivétel. A pszichometriai teszteket hírből sem ismerik, de még a személyes interjútól is ódzkodnak. Lehetőleg telefonon. Gyorsan. A többi úgyis ott van a CV-ben, csak annyit kérdezünk meg, ami nincs. A többi meg, mint pl. személyiség, vezetői készség, meg ilyenek, kit érdekel. De azért szerettem csinálni. Alisa (a főnököm) nagyon jó fej volt, vidám kávézások, jó beszélgetések. És mint szintén két gyermekes anyuka, természetesnek tartotta, hogy a munkaidő akkor kezdődik, amikor a gyereket leraktam az iskolában és akkor végződik, amikor menni kell felvenni.

Aztán persze jött a recesszió. Hogy a fene egye meg. A cégek nem kerestek, hanem leépítettek. Egy-egy állásért iszonyat harc volt a fejvadász cégek között. Szinte minden állást kiadtak 2-3 ügynökségnek, hogy aki kapja marja. Aki egy kicsit bennfentesebb volt, persze hamarabb kapta meg, így akar 4-5 nap előnye volt: mire hozzám került a pozíció Ő mar majdnem egy hete hirdette. Problémás ügyfelek, akikkel már senki más nem akar dolgozni, de elvállaltam, mert kellett a munka. És cold-calling minden mennyiségben. Az elején csak néha, aztán meg szinte egész nap. Ezt 7 hónapig csináltam, aztán Alisaval leültünk és megbeszéltük, hogy ez nekem nem az álmaim munkája, Ő meg nem tud nekem üres pozíciókat szerezni, mert még neki sincs min dolgozni, és különben is éppen Magyarországra készülök öt hétre: így békésen elváltak az útjaink. De azóta is találkozunk néha, iszunk egy kávét és megbeszéljük a gyereknevelési gondokat. Nem volt könnyű munka, de megérte. Sokat tanultam, talán éppen azért mert nagyon nehéz ügyfelekkel dolgoztam. És lett egy barátom: Alisa. Ja, és persze egy jó kiwi referenciám, ami itt kulcsfontosságú.

Ismét vissza a szokásoshoz: seek-CV + cover letter- elutasító e-mail. Ebből sok. Nagyon sok. Aztán egyszer véletlenül ráleltem az OMEGA nevű brigádra. Eredetileg magát a hirdetett állást akartam megpályázni, de amikor megnéztem mivel foglalkoznak úgy döntöttem, hogy inkább regisztrálok. És jól tettem. És, hogy kik ők? Erről fog szólni a következő poszt.

Save the Whales!

2010-05-06T01:42:00.000-07:00

Szeretem a bálnákat. És a delfineket is. Meg úgy általában a tengeri emlősöket. Igy új-zélandra érkezésem után nem sokkal csatlakoztam is Project Jonah New Zealand nevű szervezethez, akik idejük nagy részét a bálnák, delfinek és egyéb tengeri emlősök védelmével töltik.

Legutóbbi levelükben azzal kerestek meg, hogy írjak alá egy petíciót, hogy hagyják már abba a különböző nemzetek a bálnák gyilkolását. A kiwik manapság nagy bálnavédők hírében állnak: 1978 óta tilos bálnákat ölni az új-zélandi felségvizeken, ha valaki mégis megtenné, akkor 6 hónapnyi börtönre és/vagy NZ$250,000 pénzbüntetésre ítélhetik.

De azért nem volt ez mindig így. Ha valaki elballag a Hajózási Múzeumba, akkor még eredeti új-zélandi reklám-kisfilmeket is nézhet arról, hogy milyen jó is bálnára vadászni!! A történet valahol a maorikkal kezdődik: nem voltak ugyan nagy bálnavadászok, de egyszer-egyszer ha sikerült elejteniük egy bálnát, akkor vidáman ették a húsát. Nadeaztán megérkeztek az angolok és egyéb népek és jól belehúztak. Az első hivatalos feljegyzés 1791-es, és arról számol be, hogy a William and Ann névre keresztelt bálnavadász hajó kifutott a Doubtless Bay-ből, hogy nekilásson a környékbeli bálnák kiirtásának. Az új-zélandi bálnavadászok annyira belejöttek az öldöklésbe, hogy a 18. században a mai Russell-t (akkoriban még Kororareka) a Csendes Óceán Pokla néven emlegették. Innen futottak ki a bálna és fókavadász hajók és itt dolgozták fel a vadászat eredményét.

Még a huszadik század közepén is vadásztak bálákra, de aztán egyre jobban fogyott a bálna és egyre kevésbé érte meg. És végül a bálnák szerencséjére a bálna-szerető emberek száma szaporodni kezdett, egyre több tengeri emlősüket védő szervezet jött létre, akik végül elérték, hogy itt már csak nézni szabad a bálnákat, vadászni nem. Persze a bálna nézésre is egészen komoly turisztikai iparág épült ki: a nagyobb kikötőkből szinte óránként indul bálna és delfinnéző hajó, ami kb. 100 dollárért elviszi a turistákat, hogy kedvükre fényképezhessék ezeket a gyönyörű állatokat, sok cég még delfinekkel úszást is kínál szolgáltatásként. Egyszóval a kiwik határozottan bálna és delfin barátok lettek és most mélységesen felháborodtak azon, hogy az IWC (International Whailing Commission) meg akarja változtatni, az 1986-ban elfogadott, a bálnavadászat korlátozására vonatkozó szabályokat. Az IWC néhány tagországa szerint hülyeség, hogy tiltják a vadászatot, sőt!

Az IWC (Nemzetközi Bálnavadászati Bizottság) egy nemzetközi szervezet, ami még 1946-ban alakult, amikor Washingtonban aláírták az ú.n. Nemzetközi Konvenció a Bálnavadászat Szabályozására című dokumentumot, aminek az volt a célja, hogy a bálnakészleteket megfelelő szinten tartsák, no nem a bélnák érdekében, hanem azért, hogy a bálnavadászat iparág fokozatosan növekedhessen. Szóval akkor még szó sem volt semmiféle állatvédelemről, és az egész "talán nem kellene brutálisan lemészárolni a bálnákat" dolog csak a hetvenes években merült fel, amikor egyre több olyan ország csatlakozott a szervezethez, akik a bálnák vadászatát egyáltalán nem tartotta jó mókának, sőt. Így végül 1986-ban kiadtak egy moratóriumot, ami a bálnavadászatot lett volna hivatott korlátozni.

Aztán 1994-ben létrehozták a Déli-Tengeri Bálnavédelmi Területet, ami egy 50 millió négyzetkilométeres terület az Antarktisz körül, ahol az IWC mindenfajta kereskedelmi bálnahalászatot betiltott. Ezt 23 ország támogatta és egyedül Japán ellenezte. Később hasonlót hoztak létre az Indiai óceánon is.

A probléma csak az, hogy ezt a döntést 10 évente felülbírálják és mindig ott van a változtatás lehetősége. Például a 2004-es gyűlésen Japán benyújtott egy indítványt, hogy oldják fel a védelmet, de szerencsére nem sikerült kétharmados többséget szerezni maga mellé, de azért necces volt: 25 ország szavazott Japán mellett és 30 ellenezte. Ami azért elég hervasztó. Mármint a 25 igen szavazat. Azért azt tudni kell, hogy időközben sok-sok ország csatlakozott az IWC-hez, mert ehhez joga van bárkinek, akár vannak bálnái, akár nincsenek. Érdekesség, hogy pl. Magyarország is tagja és még sok más tenger nélküli európai állam. És persze megy a harc a szavazatokért: vagyis a bálnákért. Japán például a szegényebb országoknak ígért támogatást, ha belépnek és amellett szavaznak, hogy legyen bálna öldöklés. Ausztrália és Új-Zéland a csendes óceániai régió országait igyekszik meggyőzni arról, hogy be kéne lépni és jól a bálnavadászat ellen szavazni.

És ugye még mindig ott van a kiskapu: az egyezmény csak a bálnák kereskedelmi célú halászatát tiltja és lehetőséget ad ú.n. tudományos célú bálnahalászatra. És Japán sajnos élt ezzel a lehetőséggel és tovább folytatta a mészárlást. És persze dolgoznak azon is, hogy ez az egész "nem öljük a bálnákat" egyezmény érvényét veszítse: szerintük ugyanis az egész bálnavédés ellentétben áll a fentebb már emlegetett. Nemzetközi Konvenció a Bálnavadászat Szabályozására című dokumentummal, amin az egész IWC alapul, szóval szerintük a legjobb lenne az egészet a kukába dobni és simán megegyezni egy éves kvótában. Ami persze jó magas legyen.

És akkor most végre a lényegre térek: hamarosan újabb IWC gyűlés lesz. Mostmár a norvégok és az izlandiak is keményen kampányolnak, hogy végre újra legálisan vadászhassanak bárhol, ahol csak kedvük támad, immáron nyíltan, kereskedelmi céllal. Ausztrália és Új-Zéland viszont keményen kiáll amellett, hogy az egyezményt ne oldják fel, sőt. Titsanak be mindenféle bálna öldöklést, mert az nem jó a bálnáknak. Akkor sem, ha "tudományos" céllal csinálják. És különben is már igy is majdnem kihalt egy csomó bálnafaj, legalább azokra vigyázzunk, amik még nem.

Ha van valaki, akit sikerült meggyóznöm arról, hogy tényleg komoly a helyzet bálna-ügyben és szereti a bálnákat, akkor imhol van a link, ahol alá lehet irni a bálna mészárlás tiltakozó peticiót.

http://www.projectjonah.org.nz/stopwhaling

Ha pedig történetesen Wellingtonban járnátok június 2.-án, akkor lesz egy gyűlés is, ahol "Le a bálnavadászokkal!" és "Éljenek a bálnák!" feliratú táblákkal lehet tiltakozn. Ott lesz a WPSA is. De persze a tábla nem kötelező, csak úgy simán is részt lehet venni a gyűlésen.