Idén Márciusban (ősszel) Carl-t (a managerünket) sikerült rávenni, hogy vigyen el minket valami érdekes helyszínre. A Manukau öböl bejáratát, Whatipu-t ajánlotta fel nekünk, amit azonnal lelkesen elfogadtunk.
A Manuka öböl a Tasmán tenger felől nyílik Auckland délnyugati részénél. Elég nagy öböl (394km2), viszonylag szűk bejárattal ezért csak apály vagy dagály csúcspontjában horgászható. A hat óránként átvándorló kb. 1,5km3 víz eléggé brutális sodrást eredményez (ez a Duna maximális vízhozamának többszöröse, inkább az Amazonas-al összevethető).
Ez a szikla a külső oldalon található, tetején egy pici napelemes világítótoronnyal. A szikla dagályszint alatti részét zöld kagyló borítja, néhol teljesen elfedve a sziklát (a horgászoknak a kagylókon kell álldogálnia). Télen itt a sziklán Új Zélandi fókákkal is találkozhatunk.
Innen délfelé vulkanikus hamuból,
északra kemény (láva?) kőzetből állnak a dombok, hegyek.
Whatipu nagyon szép és ahhoz képest meglepően kevés ember látogatja, főleg horgászok. Az utolsó 6 km kavicsos út, de megéri. A Tasmán tengerpart apálykor olyan 300m széles, inkább sivatagra hasonlít. A homok színe a szokásos sötétbarna, de nincs benne semmi iszapszerű, teljesen tiszta. A homokkal viszont érdemes vigyázni, mert a nap iszonyatosan fel tudja melegíteni.
A Bryan Bay-ben tettük a hajót vízre. Nagyon szép lapos öböl, elég magas hegyekkel körülvéve, a Manuakau öböl bejáratához nagyon közel. A helyet a vízen a hajóval könnyen megtaláltuk, de a parkolás egy kicsit gáz volt, mert a vasmacska a köves talajon is csak sokadjára tudott elég erősen megakadni. A víz itt kb. 30-40 méter mély, de a nagy sodrás miatt jóval több kötelet kellett felhúzgálnunk. Szóval a parkolás nem egy egyszerű mutatvány.
A hely baromi jónak tűnt, mert a fish finder rendesen halászlé sűrűséget jelzett alattunk.
A gond ott jött (ez a parkolás után tűnt csak fel igazán), hogy a víz az áradó Muránál (az a felső Tiszát is eléggé űbereli) is gyorsabb volt. Felraktam két meglehetősen nagy ólmot, de majdnem vízszintes lett a zsinór, mire leért az aljára, így a horgászat jóval odébb indult.
Carl nagy mellénnyel ígérte, hogy rommá fogjuk magunkat snapperrel (10 db a napi limit – egy óra alatt meglesz). Ehhez képest az első halam egy lemon fish lett, ami egy nagyon finom helyi cápafaj.
Közben a sodrás is moderálódott majd hirtelen le is állt teljesen.
A többiek is fogtak ezt-azt (snappert nem nagyon) majd akasztottam valami tűrhetőbbet.
A hajóhoz húzva eléggé meglepődtünk, mert sikerült egy egész szép tengeri angolnát akasztanom. A vízben egy nagy kígyónak tűnt.
Carl nem sokat variált vele a hajóban, egy határozott vágással levágta a fejét. A halak azonnali kivégzése egyébként itt szokás, mert a halakat nem lehet élve tárolni a csónakban és néhány halfaj (jellemzően a cápák) vére bomláskor mérgezővé válik (ezzel volt aki nagyon megbüntette magát, szerencsére már sütés előtt észrevehető a dolog).
Az angolna testét becsűrtem a hűtőládába a fejből meg megpróbáltam kiszedni a horgot. Sajnos egy kicsit elügyetlenkedtem, mert az angolna állkapcsai egyszer csak rácsapódtak a hüvelykujjamra. Ennek a halnak nincsenek szúrós-hegyes fogai, mint ami az itteni halakra jellemző, viszont a kagyló, rák étrend megkövetel némi határozott izomerőt az állkapcsok tájékán.
Csak üvölteni bírtam, az ujjamat kihúzni nem.
Gyuribá hirtelen feleszmélve az azonnali segítség mellett döntött, ami abból állt, hogy a hánykolódó, véres, taknyos hajóban egy méretes késsel próbált odaugrani hozzám, hogy majd levágja rólam a halfejet. Végül egy eléggé érdekes mozdulatsor végén sikerült megkapaszkodnia, úgy, hogy a késsel nem okozott nagyobb károkat.
Ekkor már inkább azért visítottam, egy gyors mérlegelést követően, hogy mégsem kell segítség.
Szerencsére addigra a halfej izmai is elfáradtak és ki bírtam húzni az ujjamat.
A fej azonnal a vízben landolt...
Carl jót röhögött, mondta, hogy itt mindenki elég hamar megtanulja, hogy tengeri lények szájában nem turkálunk. Haláluk után sem.
A sodrás 10 perc után határozottan megindult az ellenkező irányba. Valahogy nem akartak kapni a snapperek ezért inkább a hamarabbi befejezés mellett döntöttünk, gondolván, hogy hamar felhúzzuk a horgonyt és még az oldal vizeken dobunk egy párat, ahol nincs ennyire erős sodrás.
A horgony viszont meglepő erővel állt ellen a felhúzási kísérletnek. Végül csak felhúztuk, de nagyon-nagyon megizzadtunk mind a hárman. A horgony sikeresen beleakadt egy baromi nagy vasláncba. Visszacsűrtük egyből. Esélytelennek tűnt a kihúzása.
Még próbálkoztunk a Bryan Bay-ben, de nem jött semmi, nekem meg kezdett feléledni tengeribetegségem, úgyhogy inkább befejeztük a horgászatot.
Nekem snapper nélkül végződött a napom (a többiek azért fogtak), de az épen maradt hüvelykujjamnak sokkal jobban örültem.
