A bevándorlásról, egy kicsit másképp

Az Új-Zélandi magyar blogok előszeretettel foglalkoznak a bevándorlás kérdésével: ami persze nem meglepő, mert nyilván fontos dolog mindenki életében, hogy 18 ezer kilométerrel arrébb költözik (van akinek még a Sopron Debrecen távolság is soknak tűnik) és persze népszerű a téma, mert sokan azok közül, akik ezeket a blogokat olvassák eljátszadoztak már a gondolattal, hogy "mi lenne ha..." De ez a poszt nem erről fog szólni. Nem lesznek benne jó tanácsok arról, hogy hogyan viselkedjünk a határon, hogy elhiggyék, hogy turisták vagyunk, pedig titkon munkát akarunk keresni, sem arról, hogy milyen vízum kategóriák vannak. Ez a poszt arról szól, hogy mikor indultak meg a magyarok, hogy felfedezzék a világ végét.

Az első bátor magyarok az 1800-as években érkeztek, a szabadságharc után. Gondolom, mert éppen jó indokuk volt olyan messze kerülni a Habsburgoktól, amilyen messzire csak lehet. Közéjük tartozott Vékey Zsigmond is, aki a szabadságharc kitörésekkor fegyvert fogott és a Világosi fegyverletétel után először Angliába ment, majd 1854-ben innen is tovább indult, és végül Új-Zélandon kötött ki. Vékey később az Otago Daily Times riportere lett, majd 1876-ban, egy hosszas kitérő után tért haza, Magyarországra, ahol 1889-ben halt meg.



Az 1860-as években megjöttek az aranyásók, merthogy itt is volt ám nagy kutatás a kincsek után, nemcsak Alaszkában. De a 19. századi bevándorlók közül sokan csak ideiglenesen maradtak itt, például a kiegyezés után sokan hazatértek. A feljegyzések szerint, az első véglegesen letelepedett magyar kolónia 1872 és 1876 között érkezett, majd lassacskán szivárogtak utána a többiek is.

A huszadik század első évtizedeiben körülbelül száz magyar munkás érkezett Southland-re Csongrád megyéből. Földnélküli munkások voltak, akik abban a reményben érkeztek, hogy itt földet kaphatnak. Például a Tūātapere-ban telepedett le a Kollát, a Szitvák és a Kókay család. Kezdetben erdőirtásokon dolgoztak, majd 1912-ben földet kaptak és krumpli, zab, árpa és gyümölcstermesztéssel, továbbá birka és marhatenyésztéssel foglalkoztak. Az 1930-as évek elején még több csongrádi család érkezett és telepedett le Tūātapere-ban. Az újonnan érkezetteknek lassacskán sikerült a beilleszkedés, de annyira jól, hogy Kókay István fia, Stephen, már megyei tanácsos lett. A Csongrád család leszármazottai az 1990-es években még mindig Southland-ben laktak, de közülük már csak egyetlen egy beszélt magyarul, habár a magyar kultúra gyökereit igyekeznek őrizni.


A második világháború előtt és után is érkeztek magyarok, de nem túl nagy számban. A háború előtt érkezettek főleg zsidó menekültek voltak, majd 1949 és 1952 között újabb 198 magyar érkezett, akiket Magyarország kiutasított. A nagy részük a kommunisták elől menekült, de valószínűleg voltak köztük olyanok is, akik náci kollaboránsok és/vagy szimpatizánsok lehettek, vagy legalábbis rájuk fogták.


A legtöbb magyar az ötvenhatos forradalom után, menekültként érkezett Új-Zélandra. Új-Zéland gyorsan reagált a magyarországi krízisre és felajánlotta, hogy azonnal befogad ezret, a közel kétszázezer menekülő magyarból. Ez a lépés azt is jelezte, hogy Új-Zéland a hidegháborúban a Nyugati államok mellett vállalt elkötelezettséget. Új-Zéland végül összesen 1.117 menekültet fogadott be 1956 és 1959 között. Azt, hogy kit fogad be az ország, hosszas szelekció előzte meg, az elsődleges szempont az volt, hogy olyanok kapjanak lehetőséget, akik valamilyen módon hasznos tagjai lesznek az itteni társadalomnak.

Az első 66 főből álló ötvenhatos magyar menekült csoport 1956 decemberében szállt le az aucklandi repülőtérre. A Munkaügyi Minisztérium dolgozója így dokumentálta az eseményeket: "Egy csapat, a leszállás megpróbáltatásaitól fáradt, zavarodott, sápadt ember szállt ki egy ismeretlen, új országba, ahol számukra furcsa szokásokkal, eltérő törvényekkel és mindenekfelett idegen nyelvvel szembesültek." Ideiglenes befogadóállomásokat létesítettek Māngere-ben, Trentham-ben and Woburn-ben. Habár a kormány eredeti szándéka az volt, hogy a menekültek majd Új-Zéland területén szétszórva telepednek le, a legtöbben mégis Aucklandben, Wellingtonban és Christchurchben kötöttek ki. Önkéntes szervezetek segítettek a Munkaügyi Minisztériumnak, hogy az újonnan érkezettek szállást és munkát találjanak, és legfőképpen, hogy megtanuljanak angolul.

Az ötvenhatos magyar menekültek nagy része férfi volt (az arány kb. 700 férfi és 400 nő),  a legtöbbjük egyedülálló, huszonéves fiatalember. Voltak köztük jól képzett szakemberek, kereskedők és képzetlen munkások. Néhányan családostul érkeztek, de ez volt a ritkább eset. A menekültek közül néhánynak, főleg a család nélkül érkezett fiatalembereknek, nehezen ment a beilleszkedés. Egy 1957-es jelentés arról számolt be, hogy a magyarok között gyakori a részegség és a verekedés, néhányuknak pedig a helyi szomszédokkal volt nézeteltérése, akik nem örültek az idegenek érkezésének. A későbbi beillesztékedében sokat segített az, hogy az ötvenes években nagyon sok volt a munkalehetőség, szóval, aki dolgozni akart az nagyjából dolgozhatott is és úgy 1958-ra szinte mindenki talált megfelelő munkát.

Egy idézet egy a Jóléti Minisztérium alkalmazottjától: "Politikai szemszögből, szerintem, ezek a magyarok ártalmatlanok, még akkor is, ha közülük néhány a Kommunista Párt tagja, vagy korábban az volt. Nekem azt mondták, hogy olyan pletykák terjedtek el, hogy én nem is a Jóléti Minisztérium alkalmazottja vagyok, hanem a Kormány azért fizet, hogy kémkedjek a politikai hovatartozásukról. A menekültek közül néhányan nem tudnak hozzám bizalommal közeledni."

Később a hatvanas és hetvenes években érkezett még vagy 300 menekült, majd ezt követően időről-időre érkeztek magyarok, de nem túl sok. 2000 küröl újabb hullám indult meg, a letelepülő magyarok száma lassan emelkedett, de az összlakossághoz viszonyiva, még mindig elenyésző kisebbség vagyunk Új-Zélandon.

2003 augusztus 20.-án Wellingtonban megnyitott a Magyar (nem Hungarian!) Millenium Park, ami azóta is a Magyar-Új-Zélandi kapcsolatok és a kölcsönös megértés jelképe. A parkban Magyarországra jellemző növényeket ültettek, egy gyönyörű (Erdélyben készült) Székely-kapu díszíti a park bejáratát, amit a magyar kormány adományozott Új-Zélandnak és egy rovátkolt kopjafa jelképezi a magyar szabadságot.








Érdekesség, hogy a magyarok időről időre megjelennek az Új-Zélandi irodalomban, például Bruce Mason (1958) Birds in the wilderness című darabjában, ami a bevándorlókról szól, Alan Duff (2001) Szabad című novellájában, ami az 1950-es években, a forradalom idején játszódik Budapesten vagy Janet Frame (1979) Living in the Maniototo című novellájának ez egyik hőse egy magyar menekült.

A bevándorló magyarok között akad azért néhány híresség is.

Julius Fenyves 1986-ban a University of Auckland legidősebb végzős diákja volt.

 
A Guinness Rekordok szerint Mike Rácz (aki szintén az egyik tūātapere-i magyar leszármazottja) bizonyult a világ leggyorsabb osztriga nyitójának az 1986-os invercargill-i Osztriga Fesztiválon, 100 osztrigát 2 perc 42.74 másodperc alatt nyitott ki.

George Baloghy, aki 1950-ben Budapesten született és 1956-ban emigrált Új-Zélandra, ahol ma igen népszerű festőművész.

Nándor Tánczos, édesapja 1957-ben menekült Új-Zélandra a kommunisták elől. Nándor a Green Party-t képviselte a parlamentben 1999 és 2008 között, amúgy a rastafari mozgalom híve, a Hempstore Aotearoa
társ-alapítója, antialkoholista és előszeretettel biciklizik sisak nélkül, amiért már meggyűlt a baja a rendőrséggel. Itt ugyanis a sisak használata kötelező.



 

Marton Csokas színész, akinek az édesapja magyar születésű, Ő maga Invercargill-ben született és kettős állampolgár és többek között a Gyűrűk Urában és az Alice Csodaországban is játszott.

És a végére néhány adat arról, hogy hányan is vagyunk itt a hivatalos népszámlásás szerint.1921-ben 44 Magyarországon született Új-Zélandi lakos volt, 1951-ben már 251. Ez a szám 1976-ra 1371-re növekedett, viszont 2001-ben 987-re csökkent, majd 2006-ban 1254-re nőtt. Ebben persze csak a hivatalosan az országban tartózkodók vannak benne, az illegálisokat nem számolják. Mi sem vagyunk benne, pedig teljesen legálisan lakunk itt, mert 2007-ben jöttünk. A következő népszámlálás 2011-ben esedékes :)