A múlt pénteki vihar

A múlt hétvégén ránk tort a vihar, ami Ausztráliát is szétbüntette. Zsotti szerint ez nem is az, de végülis tökmindegy, a lényeg, hogy jött egy vihar. Nem tartott sokáig, de sokan szívtak vele. Én mar csütörtök reggel kaptam a gyárban egy kor-emailt, hogy vigyázzunk, jön a vihar, nagy lesz a szel, meg sok az eső. Az esőt mar egészen megszoktam, a széllel sikerült összeismerkednem Wellingtonban, szóval nem is egészen értettem, mi olyan nagy ügy benne.

Aztán péntek délután, úgy előírás szerint szépen beborult az ég és lassacskán esni kezdett az eső. Utána mar fújt a szél is, de azért annyira nem tűnt gáznak, hogy ezért "Weather Warningot" kelljen küldeni. Az első pont ahol kezdtem komolyan venni a dolgot akkor volt, amikor az autópályán megláttam a dugót. Így is elég sokat szívok az utazással, de ez azért több volt kettőnél: mar a felkanyarodás után rögtön a végeláthatatlan sor végén találtam magam és ez így ment nagyjából hazáig. Közben csendesen esett az eső, hol jobban, hol kevésbé, de a mai napig elámulok rajta, hogy Aucklandben, ahol azért az éves csapadékmennyiség tényleg számottevő, az első néhány esőcsepp lehullása után mindenki lelassít úgy 40-re az autópályán, aztán ettől persze dugó lesz, amíg végül senki sem halad sehova. A pénteki nap megpróbáltatásait még fokozta az is, hogy az eső mellett egy három napos, hosszú hétvége is ránk szakadt. És persze mindenki péntek délután akart elindulni valamerre. Az egyetlen vigaszom az volt, hogy a változatosság kedvéért nem csak a belváros felé haladók szívtak (én erre próbáltam volna haladni), hanem a kifelé menők is, akik amúgy a rendes, átlagos hétköznapokon csak úgy száguldoznak, amíg én ücsörgök az autóban. De azért ez sovány vigasz volt.

Aztán ahogy lassan haladt előre az idő, meg a kocsisor, időnként jött egy masszívabb eső hullám, de mivel úgyis kb. tízzel haladtam ez azért akkora gondot nem okozott. A hídon áthaladás viszont érdekes élmény volt, mivel egyrészt addigra mar elindult a sor és lehetett úgy 50-el menni, amit azért meg mindig nem tudtam száguldásként felfogni, de az egyáltalán nem haladok és/vagy tízzel megyek után határozott előrehaladás volt. Szóval a sebesség és az addigra ideérkező szél a hídon az autót érezhetően dobálta, lent meg elég viharosnak tűnt a tenger, át is futott az agyamon, hogy ha most leszakadna a híd (amit persze sosem tesz), akkor milyen szívás lenne kiúszni. Ez megint csak javított valamit a hangulatomon, mert ehhez képest az autóban ülni és ötvennel "száguldozni" egészen felemelő élmény. Summa summárum, aznap rekordot döntve sikerült több, mint két óra alatt hazaérnem.

Utána is nagyon vártam a "nagy vihart", amit éjszakára ígértek, de azon kívül, hogy esett az eső, aztán még jobban esett az eső, és még a szél is fújt, nem nagyon tűnt fel, hogy akkora vihar lenne. Még másnap is esegetett, meg fújt, de olyan nagy ügyet nem csináltunk belőle: boldog legózással telt a nap...

A meglepetés akkor ért, amikor kedden beértem a gyárba és az ebéd utáni kávémat szürcsölgetve megláttam a helyi újság címlapjának a híreit. A képek alapján bizony voltak, akiknek jobban feltűnt, hogy mi folyik. Főleg a dél-aucklandiek bűnhődtek, a Beachlands nevű részt egyerűen elöntötte a víz. És alant következzenek a képek...

Itt éppen Waihekét kapja el egy tisztességes hullám...










Ez már Maraetai....

...ahol az emberek, ahelyett, hogy pánikszerűen hazarohantak volna, letódultak a partra és kajakozni kezdtek. A tűzoltók meg azon aggódtak, hogy mivel a Trafó dobozok is víz alá kerültek és néhány felett gyanús bugyborgás és füst jött föl, hogy nehogy valakit megüssön az áram...






és itt is egy nézelődő... még mindig Maraetai...

...és még ez is...

Ez Pukekohe, ott is a Farm Cove park...

És a tűzoltók nagyon küzdöttek...

Ez maradt a vihar után Remuerán...

Ez a Portland Road, még mindig Remuerán... Király lehet kijönni reggel a házból és a parkoló autódat így találni..

A Kohimarama Road-on is ilyen volt a közlekedés...











 Ez itt a Tamaki Drive

És végül a kedvencem: ez már a North Shore... errefelé lakunk mi... és még szerencse, hogy ez előtt a hullám előtt sikerült hazaérnem, mert amúgy itt járok el naponta kétszer...