Egy éjszaka Auckandben...

A dolog úgy esett, hogy még mindig szingli voltam múlt pénteken, úgyhogy Renátával elindultunk, hogy felfedezzük milyen az éjszakai élet Aucklandben. Na jó, lehet, hogy neki nem volt felfedezés, de nekem igen :)

A dolog apropója az volt, hogy az egyik kollégám fia játszik egy  LTFunk  névre hallgató zenekarban, gondoltam megtekintem egyszer. A helyszín a Sponge Bar volt, ami Spongya Bob miatt szimpatikusnak tűnt, mármint így név alapján. Hazafelé menet az ifjabb generációhoz tartozó kolléganőim, akikkel együtt rójuk az utat North Shore és Manukau között, felvilágosítottak, hogy az a farmer és a hozzá tartozó (szerintem nagyon mutatós) pulóver kevés lesz, ha bele akarom vetni magam az Éjszakába. Ki kell öltözni rendesen, majd gyorsan felidéztük és átfutottuk a ruhatáramat és abban egyeztek meg, hogy a fekete szűk nadrágom, valami rendesebb felsővel megteszi, persze csak ha magas sarkú csizmát veszek fel hozzá. Úgyhogy hazaérve gyorsan kiöltöztem, mint Szaros Pesta a nevenapján, ki is sminkeltem magam, ahogy kell. (Abban előzőleg megegyeztek a lányok, hogy a smineklésben jó vagyok, szóval azon nem kell aggódni.)

Nyolc körül már Renéténál rendeltem, aki gyorsan ellátott némi ennivalóval, mert vacsorázni már végképp nem volt időm. Csokit is kaptam, szóval a vércukorszintem is teljesen rendben volt. Amíg Renáta csinosodott megtekintettem néhány "up to date" videoklippet, gondoltam legalább néha be tudok szállni a beszélgetésbe reggelente... Aztán elindultunk. Szerencsére Renáta jelentősen otthonosabban mozgott Ponsonby-ben és egyből tudta, hogy hová megyünk.

A bárhoz érve az első kellemes meglepetés az volt, hogy habár eredetileg úgy hirdették, hogy van belépőjegy, ámde mégsem volt. Legalábbis a kapuban üldögélő a vendégeket beengedni hivatott személyzet mondta, hogy Á hagyjuk, csak menjünk nyugodtan. Viszont éppen Tequila estet fogtunk ki, szóval inkább gyorsan ittunk egy barátság kortyot. Ettől egy kicsit kevésbé fáztunk. Mondanom sem kell, hogy túl korán volt még és a meghirdetett koncert el sem kezdődött, a zenekar éppen lelkesen próbált. De még egy fél óra múlva sem történt semmi, de mondjuk nem zavartattuk magunkat rendeltünk még ezt-azt és vidáman beszélgettünk a bárpultnál. Az egész bár kb. akkora volt, hogy egy kisebb pesti kocsma, de tényleg a kisebbeket kell gondolatban felidézni. Nagyon otthonos volt a hangulat. Hamarosan megérkeztek az éjszakához (na mondjunk inkább estét) kötelezően hozzátartozó vihogó lányok. Egy egész csapat. És persze vihogtak, ahogy kell.


Aztán elkezdődött a koncert, a zenekar átlagéletkora olyan húsz év körül volt. Aranyosak voltak és nagyon lelkesek. Olyanok, akik még élvezetből zenélnek és nem pénzért. A zene is jó volt, a saját számaik jelentősen jobbak, mint amikor a rádióból ismerős napi slágerekkel próbálkoztak. Viszont a bárban megjelenő lelkes közönség nem igen akart tömeggé fejlődni. A koncert elején olyan érzésem volt, mintha a Fligh of the Conchords egyik fellépésére csöppentünk volna be, a zenekar játszott, a bár (minket és a vihogó lányokat leszámítva) gyakorlatilag üres volt és bár két szám között a lelkes gitáros próbálta biztatni a közönséget, hogy tessék csak ide jönni a táncparkettre, mindez süket fülekre talált. Aztán persze a lányok belemelegedtek a vihogásba és táncolni kezdtek. Mind a négyen. Már szinte tömeg volt. Aztán lassacskán csak beszivárgott a közönség. Mi mindenesetre jó hangulatban szürcsölgettünk valamiket, sőt aztán ettünk is valamit.



Az estére még egy koncert volt meghirdetve, és a másik zenekar tagjai is lassan megérkeztek. A két koncert között egy nagyon lelkes, DJ biztosította a szórakozást, olyan retro volt az egész, mert olyan 15-20 évvel ezelőtti funky slágereket vonultatott fel, amivel semmi baj nem volt, csak néha úgy érezte, hogy egy kis scratching-et is fel kell mutatnia és bár ne tette volna. De amikor nem csinálta, akkor tényleg jó volt a hangulat. A bár továbbra sem tűnt egy bárnak, inkább olyan érzésem volt, mint amikor gimnazista korunkban elmentünk Miskolc Tapolcára a Juno Disco-ba. Remekül szórakoztunk.

A második zenekarban egy csinosan nagy darab maori nő énekelt és igen szép hangja volt. A billentyűknél egy olyan kb. hatvan körüli, ősz hajú ázsiai pasi zenélt nagyon lelkesen és jól és nagyon jó mozgása is volt. A gitáros Renáta bölcs meglátása szerint úgy festett, mintha éppen most lépett volna ki az Aams Family-ből... Ők nem voltak olyan fiatalok és a zene is kevésbé táncolós volt (soul & rhythm, aztán egy kis blues..), de ezt is élveztük és megtekintettük. Mire vége lett addigra jó késő is volt, meg gyorsan szét is széledt a szűk körű közönség, szóval mi is hazafelé (vagyis a Renéta házikója felé) vettük az irányt. Ha már ott voltam ott is aludtam és milyen jól tettem, reggel fél tizenegyig aludtam (!!!) és friss, ropogós croissant várt reggelire. Szóval máskor is megyünk....