2010. május 31., hétfő

Munkakeresés Kiwiföldön- 2. rész az OMEGA

Ez az OMEGA, nem a petróleum lámpás Omega. A rövidítés az Opportunities for Migrant Employment in Greater Auckland-et takarja. Egy non-profit szervezet, ami azon dolgozik nagy erőkkel, hogy a bevándorló szakképzett munkaerő ne a munkanélküliséget növelje, hanem az új-zélandi gazdaságot támogassa. Jól teszik.


Hosszas kalkulálás után, az okos közgazdászok arra jutottak, hogy úgy 2025-re igen komoly demográfiai gondok lesznek a kiwiknél: úgy általában is munkaerő-hiány lesz, de különösen a jól képzett munkaerő fog hiányozni. Mivel mesterségesen mégsem szaporíthatják a népességet egy demokratikus országban, nem nagyon van más lehetőség, minthogy importálni kell a képzett munkaerőt. A különböző piackutatások azt jelzik, hogy az új-zélandi vállalatok 38-40%-nál már most hiányzik a képzett munkaerő és ha hozzávesszük azt, hogy a magasabb ausztrál fizetésekkel kell versenyezniük, akkor a kilátások nem a legfényesebbek.



Ha nincs szakképzett munkaerő, akkor ugye ezt a társadalom is megsínyli, például a szakképzett orvosok és nővérek hiánya kihat az egész egészségügyi ellátásra és ez már mindenkit érinteni fog aki itt lakik nemcsak a bevándorlókat. Ennek elkerülésére, nyilvánvalóan, a legegyszerűbb módszer az lenne, hogy olyan bevándorlókat csábítsanak Új-Zélandra és ami még nehezebb, tartsanak is itt, akik a hiányszakmákban jól képzettek és szerencsés esetben még tapasztalatuk is van. Azért van már belőlük jónhéhány: az Auckalndben élők 37%-a bevándorló. Szóval van itt szakképzett munkaerő, csak foglalkoztatni is kéne őket. Mert ezek az elvek, habár nagyon szépek, a gyakorlatban valahogy mégsem működnek, az Új-Zélandi cégek nem repesnek az örömtől, hogy bevándorlókat foglalkoztassanak. Van persze kivétel is, de azért a cégek legnagyobb része kiwikre vágyik. Ezt az is jól mutatja, hogy az Új-Zélandon élő szakképzett bevándorlóknak majdnem 50%-a inaktív, munkanélküli vagy a szakképzettségéhez képest jóval alacsonyabb munkakörben dolgozik. Ide tartoznak a taxisofőr mérnökök vagy a hamburger-sütögető pénzügyi szakemberek. Nem beszélve a call-centerben piackutató pszichológusokról :)

Ha  a bevándorlókat sikerülne a saját képzettségi szintjükön foglalkoztatni, akkor amellett, hogy több adót is fizetnének a magasabb fizetésükből, a képzettséget nem igénylő állások felszabadulnának és ott meg lehetne alkalmazni a helyi, nem túl kvalifikált munkaerőt.És lássuk be, ezek olyan szép gondolatok :) De sajnos ettől még nem fognak a cégek holnaptól nyitottabbá válni arra, hogy legalább figyelembe vegyék azt, aki még nem kiwi.

És miért is nem kapnak a bevándorlók a képzettségüknek megfelelő munkát? Egyrészt persze, a fent említett kiwi sovoniszta munkáltatók miatt. Ezzel nem sokat lehet kezdeni, ha olyan, hát olyan. De azért vannak nyitottabb munkáltatók is, akiknek nincs ellenére, hogy valaki nem itt képződött vagy szerzett szakmai tapasztalatot és direkt olyan a szervezeti kultúrája, hogy a bevándorlók könnyen be tudjanak illeszkedni. Ide főleg az innovatív cégek tartoznak, ahol az új, frisset és kreatívat is jelent. Az pedig magasabb bevételt. Szóval nekik is megéri. Azt, hogy tényleg vannak ilyen cégek is az is jelzi, hogy előbb-utóbb csak talál munkát szinte mindenki. Az persze más kérdés, hogy ez mennyi időbe telik és hány alacsony szintű munkakört kell lenyomni ahhoz, hogy a végzettségednek megfelelőre felvegyenek :)

És aztán ugye ott van a másik oldal: maga a Bevándorló. Mert Ő sem tökéletes és még sokat kell tanulnia a helyi munkaerő piac sajátosságairól, hogy igazából versenyképes legyen a helyiekkel. Nézzük mit hibázik Mr. Bevándorló, miért nem akarják felvenni rögtön? Például azért is nem birnak a frissen bevándorlók állást találni, mert  nincs elég információjuk arról, hogy hogyan is kéne kiwi módra munkát keresni, vagy mert nem ismerik el a papírjaikat vagy mert nincs elég pénzük a hosszas és drága procedúrákat kifizetni, vagy mivel most jöttek, nincsen kialakult kapcsolatrendszerük, vagy mivel nem foglalkoztatják őket, így nincs új-zélandi munkatapasztalatuk és még sorolhatnám. Sok-sok ilyen faktor van. Ez az a rész, amin lehet segíteni.


És itt jön a képbe az OMEGA, akik habár foglalkoznak azzal is, hogy a kiwi vállalatokat meggyőzzék, hogy higgyék el az országnak jót tenne, ha a bevándorlókra is nyitottak lennének, a fő profiljuk mégsem ez.


A teljes működési struktúrát most nem elemezném, akit érdekel nézze meg a website-jukat. A lényeg az, hogy kétféleképpen próbálnak segíteni az Auckland-be bevándorló képzett munkaerőnek.

Az egyik az ú.n. mentoring program: ez azt takarja, hogy találnak az illetőnek valakit, aki valami hasonló szakterületen tevékenykedik és az sok jó tanáccsal látja el, amitől hirtelen megtáltosodik és gyorsan talál munkát.

A másik az ú.n. internship program: ez azt takarja, hogy egy fix időperiódusra kihelyezik a zseniális frissen bevándorlót, amitől lesz munkatapasztalata és még valamennyi pénzt is tud keresni, szóval nem hal éhen.

Az OMEGA statisztikája elég jó: a 16 hetes mentoring programban részt vevők 80%-a tudott a saját szakterületén elhelyezkedni három hónapon belül. Ez azért nem rossz eredmény.

És most jön a saját-élmény rész. Az új-zélandi munkakeresési mizériám ott folytatódik, hogy elhagytam a Zest-et, majd egy hosszú magyarországi nyaralás után visszajöttem és végre rászántam magam, hogy regisztráljak az OMEGA-nál. A regisztráció tényleg egyszerű volt: egy online regisztrációs rendszerük van: megkérdezik a szokásos adatokat, majd megkérnek, hogy gyorsan tölts fel egy CV-t. Megtettem. 

Rá két napra már csörgött is a telefon, egy Ann nevű nagyon kedves nő volt a vonal végén és újra végig kérdezte mindazt, amit egyszer már online kitöltöttem. Aztán a CV-met kezdtük elemezgetni és itt eljutottunk oda, hogy én már már dolgoztam Új-Zélandon, mert ugye ott volt a call-cenre és a Zest. És akkor sajnálattal állapította meg, hogy akkor nem felelek meg a kritériumoknak, mert ők az első munkahely megszerzésében segítenek, de mivel nekem már volt munkahelyem, akkor ez ugye nyilvánvalóan nem az első lenne. Na itt már én is kezdtem felhúzni magam, de nagyon kedvesen és nyugodtan felhívtam rá a figyelmét, hogy akkor ez egy fából vaskarika, mert ha megnézi, akkor elég egyértelmű, hogy nem a saját szakmámban dolgoztam. És ha a cél az, hogy a skilled migrant-ek a szaktudásukkal járuljanak hozzá az új-zélandi gazdaság erősödéséhez, akkor az a tény, hogy pszichológusként egy call-centre-ben piac-kutattam nem egészen ehhez járul hozzá. Ezen Ő is elgondolkozott és azt javasolta, hogy akkor gyorsan beszél a managerével és mihamarabb visszaszól. Én itt le is tettem arról, hogy valami értelmes kisülhet a dologból. 

De másnap újra csörgött a telefon és Ann azzal a hírrel fogadott, hogy a felsőbb vezetés is belátta, hogy van abban valami, amit mondtam és elfogadtak a programba. Én eredetileg, mint ahogy mindenki más is, az internship programra pályáztam, de Ann javasolta, hogy jelentkezzek a mentoringra is, higgyem el jó lesz az is. Mondtam, hogy egye fene, ikszelje be azt is. Beikszeltük. Kaptam levelet, hogy akkor hurrá! felvettek a mentoring programra és nagy erőkkel keresik a mentoromat, várjak türelemmel

És itt ahogy ez már a kiwiknél bevett szokás: Néma csönd. Hónapokig. Ezalatt inkább nekiláttam a regisztrációm megszerzésének.... de ez már egy másik poszt lesz.... Aztán persze majd még folytatódnak a kalandjaim az OMEGA-val is... És még azt mondják unalmas itt az élet....

2010. május 15., szombat

Mandulaműtét avagy milyen egy magánkórház Új-Zélandon

Tudom, hogy OMEGA-s posztot ígértem, de ugye közben zajlanak a családi események és történetesen úgy alakult, hogy közben Zalánnak csütörtökön volt egy mandula műtétje. A közkórházat már kipróbálta a család, itt volt az ideje, hogy megnézzünk egy magánkórházat is.




A dolog már évek óta húzódik, küzdöttünk az állandó megfázással, allergiákkal, aztán jött az asztma és akkor úgy éreztem betelt a pohár: le a mandulával. Mivel Anyukám gyerekgyógyász és még 18 ezer kilométerről is Ő kezeli a gyerekeimet, hallgattam rá és végre elvittem, hogy akkor nézzék és műtsék meg. A processz úgy zajlik, hogy az ember lekocog a gyerekkel a háziorvoshoz, aki megnézi a gyereket és ajánl egy specialistát. Tőlem megkérdezte, hogy az "állami" kórházba küldjön-e vagy egy magánrendelésre, én az utóbbit választottam. Tudom én, hogy a mandula műtét nem egy nagy etvasz, de azért hallottam már gyerekről, aki műtét után véletlenül nem ébredt fel vagy elfertőződött a seb, vagy nem jól vették ki és ott maradt egy darab, meg ilyen horror dolgok. Na ezt elkerülendő a magánrendelés mellett döntöttem. És nem bántam meg.

Amikor a háziorvos megírta a "meg kéne nézni a gyerek manduláját" papíromat, felhívtam a doki asszisztensnőjét, hogy időpontot kérjek. Rögtön kérdezte, hogy merre lakok, mert a doki több helyen is rendel, többek között a Mairangi Bay-ben is, ami hozzánk közel van. Úgyhogy oda kértem. A specialista Dr. Colin Barber (gondolom nem bánja ha néven nevezem, végülis éppen jó reklámot csinálok neki) egy elképesztően kedves pasinak bizonyult. Azonnal viccelődni kezdett Zalánnal, az ölébe vette, játszott vele, és mire a valódi vizsgálatra került sor, addigra már "haverok" voltak. A rendelőből boldogan léptünk ki, Zalán 2 jelly beans-el gazdagabban (azért kapott kettőt, mert két füle van...). Nekem meg mondta, hogy ne törjem magam a fizetéssel, majd... Az orrmandula tényleg nagynak látszott, de mivel altatós műtétről van szó, azt kérte, hogy csináltassak egy röntgent is, szeretné látni, mielőtt dönt, hogy kell-e műtét vagy sem. A röntgen kérő papírt persze azonnal megkaptuk és még aznap oda is kanyarodtunk, hogy megcsinálják a felvételt. Meg is csinálták, az egész megvolt úgy 10 perc alatt, $100-ért. A kész cuccot nem is kellett megvárni, azt mondták, hogy rögtön az orvosnak küldik.

Aztán úgy egy hét szünet, már kezdtem aggódni, hogy mi van és gyorsan telefonáltam is az asszisztensnek, hogy megkapták-e a röntgent. Mondta, hogy igen és ha megvan az értékelés rögtön hívnak: no wörriz. Hívtak is a következő héten, csütörtökön. Először Colin, hogy megnézte a felvételt és indokolt a műtét. Aztán az asszisztens, hogy akkor ha nekünk is jó, következő csütörtökre már van is hely. Mondtam, hogy OK, legyen. Akkor arra kért, hogy a honlapjukon található nyomtatványokat töltsem ki, írjam alá és gyorsan juttassam vissza. Mivel előzőleg már tisztáztuk, hogy van nekünk egy egészségbiztosításunk a Southern Cross-al, elkérte a számot és felajánlotta, hogy gyorsan kér is egy előzetes elbírálást, amiből kiderül majd, hogy a biztosító mennyit fizet belőle és mennyi lesz a mi részünk. Ennek külön örültem, utálom az ilyen ügyeket intézni. Még azon a héten szombaton, érkezett Zalánnak egy kis könyvecske, ami arról szólt, hogy egy kisfiú mandula műtétre megy, történetesen éppen a Gillies Hospitalba: lépésről-lépésre bemutatta, hogy pontosan mikor mi történik. Hétfőn már meg is kaptam a Southern Cross levelét, hogy a műtét jogos és teljes egészében térítik. Aznap a férjem berobogott a kórházba a kitöltött papírokkal. Még szerdán telefonáltam egyet, hogy a pontos időpontot egyeztessük. Az asszisztensnő elmondta, hogy vigyünk saját pizsamát és az asztma sprét is. És hogy hajnal 3 után már sem evés, sem ivás.



Zalán szerda este már nagyon izgult, alig várta a műtétet. Addigra már rongyosra olvastuk a kis mesekönyvet. Csütörtök reggel korán keltünk, hogy a reggeli szokásos csúcsforgalmon átvergődve elérjük a Gillies Hospital-t. A kórház tényleg nagyon szép, csendes, zöld a környezet, szóval ideális hely arra, hogy Zalán mandulájától egyszer s mindenkorra megszabaduljunk. Érkezéskor először a recepciós hölgy üdvözölt: átadta az összes kitöltött dokumentumot, hogy még egyszer nézzem át, minden adat stimmel-e. Zalán megkapta a kis kórházi karperecet, hogy össze ne cseréljük később egy másik mandula nélküli kisfiúval. Mellékeltek még egy aznapi Heraldot is, azt én kaptam, hogy ne unatkozzak, amíg Ő a műtőben van. Aztán elballagtunk a tágas váróterembe, ahol a Legó asztaltól a társasjátékokon át a mesekönyvekig volt minden, amivel csak a gyerekek szeretnek játszani. Zalán bele is vetette magát az építkezésbe, addig én olvasgattam a sajtót.

Nem sokkal később jött egy kedves nővérke, bevezetett minket egy szobába és még egyszer elmondta Zalánnak, hogy mi pontosan hogyan fog történni. Megmérte a súlyát, pulzusát, kapott valami ivós gyógyszert, újra végigmentünk az összes allergián, aztán megint a váró. Még alig melegedtünk bele egy újabb társasjátékba, már jött is, hogy mehetünk. Egy kisebb szobába vezetett be, ahol egy kényelmes fotel, néhány szék és egy mesével üzemelő képernyő volt. Itt átvettük az otthonról hozott pizsamát és aztán megint jöttek kopogtattak. Az anesztes asszisztens volt: elmondta, hogy mit fog kapni és miért, megkérdezte, hogy a családban volt-e gond altatással és aláíratta a nyilatkozatot, hogy mindezekbe beleegyezek. Beleegyeztem. Utána maga az anesztes orvos jelent meg: van-e kérdésem, vagy Zalánnak van-e kérdése, minden egyértelmű-e. Egyértelmű volt. Felhívta rá a figyelmemet, hogy amikor a maszkot ráteszik, nem sokkal utána önkéntelen mozgások szoktak megjelenni, különösen gyerekeknél. Mondtam, hogy ez is OK.

Pár perc múlva már mentünk is a műtőbe, kaptam zöld köpenyt és segítettem Zalánnak felmászni az asztalra. Ott kapott egy maszkot és igen hamar álmosodni kezdett. Aztán kapálózni a kezével-lábával, a fejét forgatta, ami elég ijesztő volt. Gondolom látták az arcomon, mert rögtön oda is pattant a pasi, hogy na erről beszélt.... Amikor már tényleg mélyen aludt kimentem és hagytam az orvosokat nyugodtan dolgozni.

Összelapátoltam a kis szobában a cuccokat és már jött is egy másik nővér, hogy akkor megmutatja a day-care szobát. A szoba nem volt túl nagy: az egyik falán voltak az ágyak vagy azok helye üresen. Megmutatták hová tolják majd be Zalánt. Az asztalára már oda is készítették a gyerekeknek műtét után járó Grommit nevű plüss majmocskát. A másik falon volt egy kis konyhapult, ahol az ember kávét, teát tudott magának generálni, volt keksz, nyalóka és ilyenek. Jól is esett egy meleg tea. A szoba másik fele úgy nézett ki, mint egy sok személyre tervezett nappali. Nagy TV képernyő, non-stop mesével és sok hatalmas fotel, amiben az anyukák a műtéten már átesett gyerekekkel az ölükben üldögéltek.

A műtét nem volt több 20 percnél, már tolták is be Zalánt. Akkor már ébren volt és nagyon kótyagosan panaszkodott, hogy ez azért most nem olyan jó. Hogy oldják a kezdeti feszültséget, rögtön hoztak vizet és jégkrémet. Az elkövetkező pár órát itt töltöttük, megnéztünk egy Jégkorszak 3-at, néhány Bob the Builder-t, meg tudomisén még mit. Közben bejött a sebész és elmondta, hogy nem vágták, hanem lézerrel operálták, ami azért jó, mert nem nyilt seb marad, hanem egy égetett pörc, ami könnyebben s gyorsabban gyógyul és kevésbé fáj. Aztán jött az aneszteziológus is, hogy minden OK-e. Közben Zalán egyre jobban magához tért, evett jégkrémet, kekszet. Dél körül a szülőket szendviccsel tankolták fel. Zalánnak a jégkrémeket hordták sorba. Amikor már tényleg szemmel látható volt, hogy Zalán éber és jól van, végre kiszedték a kezéből a branült (aminek kifejezetten nagyon örült), kapott egy matricát a pizsamájára, egy kis színes tanúsítványt arról, hogy hős és biztosították róla, hogy igen, a kis majmot hazaviheti, akkor lassan készülődni kezdtünk, hogy végre hazamenjünk. A nővér még ideadta az elkészített gyógyszereket, egy kis táblázatot, hogy mit mikor kell adni, egy leírást arról, hogy mi hogyan zajlott és mire számítsak otthon és milyen esetben kit hívjak (telefonszámok mellékelve). Ezt szóban is elmondta, sok sok jó-tanáccsal fűszerezve. És végre indulhattunk.

Délután Bogi is nagyon izgatottan érkezett, nagy volt az öröm, hogy Zalán itthon van és már nincs is mandulája. Zalán aznap még kis csendes volt, főleg DVD nézéssel telt a nap és este igen hamar elaludt.



Másnap már semmi baja nem volt, nem fájt semmi, kicsit folyt az orra. Ennyi. Péntek délután kaptam két telefont. Az egyik Colin asszisztense volt, hogy véletlenül ott felejtettük a röntgenes papírt és ha nincs ellenemre, akkor kitöltené az ide vonatkozó nyomtatványokat és elküldené helyettem a Southern Cross-nak, mert akkor még ezt is visszafizetik majd. Mondtam, hogy köszi. Aztán még olyan 4 körül telefonált a főnővér és megkérdezte, hogy hogy van Zalán, van-e bármilyen problémám, amiben segíthetne. Mondtam, hogy semmi az égvilágon, de azért köszi az érdeklődést. És Vasárnap már vidáman játszott az udvaron Bogival, holnap pedig mehet óvodába.

2010. május 10., hétfő

Munkakeresés Kiwiföldön- 1. rész: Csak az jöjjön, aki bírja..

Szinte minden új-zélandi blog kötelező eleme a hogyan keressünk munkát kiwiföldön poszt. Én is régóta tervezgetem, hogy írok egy ilyet, de az én sztorim nem tartozik a sikertörténetek közé. Még. De azért megosztom veletek, hátha más is okul belőle.



Amikor 2007 nyarán eldőlt, hogy tényleg költözünk és a férjem már aláírta a munkaszerződést én is nekiláttam az álláspályázatoknak. Hogy őszinte legyek nem koronázta nagy siker az erőfeszítéseimet, a legtöbb elküldött pályázatomat még válaszra sem méltatták, mert rögtön kiderült belőle, hogy éppen Európában csücsülök és nem itt. Sebaj, gondoltam, majd ha odaérek!!!

Aztán ideértem és az első pár hónap azzal telt, hogy óvodát kerestem, megpróbáltam a házat komfortosabbá és otthonosabbá varázsolni, meg minden ilyesmi, amivel persze gyorsan telt az idő. Amikor már biztos volt, hogy a gyerekek Januártól óvodások lesznek ismét nekiláttam, hogy átböngésszem a seek-et és találtam is sok-sok hirdetést. Az is hamar kiderült, hogy bizony a pszichológus állásokhoz helyi regisztrációra lenne szükségem, de az meg nem volt. Így a HR felé kezdtem kacsingatni. Írtam, írtam a CV-ket és kísérő leveleket, amire immáron választ is kaptam: baromi jó minden, amit írok, de sajnos...

Alig egy hónap telt el, amikor végre megcsörrent a telefon: ráérnék-e egy interjúra. Örültem, mint majom a farkának és lelkesen készültem a találkozóra. A találkozó várakozáson felüli volt, egy magyar/dél-afrikai/kiwi interjúvolt, nagyon kedves volt és nagyon tetszettem neki, amit rögtön meg is mondott. Még jobban örültem és a második interjúra a managerrel meg lelkesebben készültem. A készülés persze főként abból állt, hogy lelkileg ráhangolódtam arra, hogy ott fogok dolgozni és elmentem venni egy új kosztümöt. A második interjú is nagyon jól ment. Gyorsan meg is beszéltük manager úrral, hogy akkor szervezi az utolsó találkozót, ahol a managing directorral fogok találkozni. Nem is izgultam cseppet sem, ez inkább olyan formalitásnak tűnt. A következő héten hívtak is, hogy akkor menjek másnap. Mentem. A kölcsönös unszimpátia a managing director és köztem mar az első pillanatban nyilvánvaló volt. Nem tetszett neki, hogy nő vagyok és még ráadásul viszonylag fiatal is (annyira azért nem, de mindegy). Az interjú az előzőkkel ellentétben kellemetlen légkörben zajlott és a végére már biztos voltam benne, hogy ezt az állást sajna nem fogom megkapni. Nem is kaptam meg. És mégcsak egy levelet sem írtak erről, nekem kellett őket felhívni, hogy akkor itt most mi van. Mondta Mr. manager, hogy ja bocs, hogy nem szóltak, de persze nem tetszettem a direktor úrnak és így ugye állás sincs.


Ismét következett a szokásos seek check minden reggel, CV, cover letter.... Amikor már vagy 50 valamennyit elküldtem és jobb esetben jött a szokásos blabla: nagyon jó minden, de! e-mail, rosszabb esetben semmi, akkor kezdett a lelkesedésem jelentősen alább hagyni. Komolyan fontolóra vettem, hogy tálán mégsem itt kellene élni (még mindig nem vagyok biztos benne), hanem visszamenni Magyarországra, de a gyerekeknek meg annyira jó volt az óvoda, meg a zöld gyep, meg minden, hogy végül maradtunk. De azért a boldogságom már nem volt olyan felhőtlen, mint előtte. Olyan május környéken rákerestem, hogy mi a helyzet piackutatás terén: vannak-e állások. Nem tudom honnan jött az ötlet, előtte soha nem dolgoztam ezen a területen, de valahogy mégis. És akkor rátaláltam egy piackutató cég hirdetésére, akik call-centerbe kerestek interjúvolókat. Aki esetleg nem járatos a piackutatásban: ez a szakma legalja. Ez az, aki telefonál és megkérdezi, hogy elégedett vagy-e a mosóporoddal vagy azt, hogy kire fogsz szavazni és miért. Viszont ide szinte azonnal felvettek. A munka ennél egyszerűbb nem is lehetett volna és mindösszesen heti 10 és fél óra volt a kötelező munkaidő, egy shift: 3 és fél. Többet lehetett dolgozni persze, sőt, nagyon örültek, ha valaki többet vállalt. Órabérben fizettek, így rajtam múlt, éppen mennyit szeretnék a call-centerben sínylődni. Ami jó volt: a társaság. Szinte csak frissen bevándorlók és tandíjra gyűjtő diákok voltak a munkatársaim, eltekintve attól a 2-3 nyugdíjastól, aki szerintem azért csinálta, mert otthon baromi unalmas ülni este, egyedül. A cég is közel volt, kb. 10 percnyire onnan ahol laktunk. Ezt egészen addig csináltam, amíg el nem költöztünk messzebb, így már nem érte meg bejárni és macerás lett volna a gyerekeket is megoldani.


Itt újabb szünet. Aztán megérkezett a Szomszédasszonyom, aki hamarosan a munkaadóm is lett. A piackutatás egy jóval színvonalasabb területével ismerkedtem meg: a riport írás. Projekt munka: előnye, hogy nem ülsz a gyárban napi 8 órát, hátránya, hogy hol van, hol nincs. Ha van, akkor még most is csinálom, de amikor nincs, akkor ugye kell valami más.


Tavaly januárban ismét behívtak interjúra, ez már azért sokkal szakma-közelibb állás volt: fejvadász cég keresett tanácsadót. Az események gyorsan pörögtek: elküldtem, 2 óra múlva felhívtak, délután mar interjún voltam. Jól ment. A tulaj egy horvát/dél-afrikai nő. Kölcsönös szimpátia azonnal. Sok közös vonás: két hasonló korú gyerek, bevándorló élmények. Következő héten mar kezdtem is az irodában. Azért azt tudni kell, hogy a fejvadászat itt nem egészén azt takarja, mint Európában vagy akár az USA-ban. Mindaz, amit munka és szervezetpszichológiából megtanultam, na az itt nem működik. A fejvadász cégeket semmilyen szakmai háttérrel nem rendelkező amatőrök vezetik, tisztelet a kivételnek. Van kivétel is, de ritka. Ezért kivétel. A pszichometriai teszteket hírből sem ismerik, de még a személyes interjútól is ódzkodnak. Lehetőleg telefonon. Gyorsan. A többi úgyis ott van a CV-ben, csak annyit kérdezünk meg, ami nincs. A többi meg, mint pl. személyiség, vezetői készség, meg ilyenek, kit érdekel. De azért szerettem csinálni. Alisa (a főnököm) nagyon jó fej volt, vidám kávézások, jó beszélgetések. És mint szintén két gyermekes anyuka, természetesnek tartotta, hogy a munkaidő akkor kezdődik, amikor a gyereket leraktam az iskolában és akkor végződik, amikor menni kell felvenni.

Aztán persze jött a recesszió. Hogy a fene egye meg. A cégek nem kerestek, hanem leépítettek. Egy-egy állásért iszonyat harc volt a fejvadász cégek között. Szinte minden állást kiadtak 2-3 ügynökségnek, hogy aki kapja marja. Aki egy kicsit bennfentesebb volt, persze hamarabb kapta meg, így akar 4-5 nap előnye volt: mire hozzám került a pozíció Ő mar majdnem egy hete hirdette. Problémás ügyfelek, akikkel már senki más nem akar dolgozni, de elvállaltam, mert kellett a munka. És cold-calling minden mennyiségben. Az elején csak néha, aztán meg szinte egész nap. Ezt 7 hónapig csináltam, aztán Alisaval leültünk és megbeszéltük, hogy ez nekem nem az álmaim munkája, Ő meg nem tud nekem üres pozíciókat szerezni, mert még neki sincs min dolgozni, és különben is éppen Magyarországra készülök öt hétre: így békésen elváltak az útjaink. De azóta is találkozunk néha, iszunk egy kávét és megbeszéljük a gyereknevelési gondokat. Nem volt könnyű munka, de megérte. Sokat tanultam, talán éppen azért mert nagyon nehéz ügyfelekkel dolgoztam. És lett egy barátom: Alisa. Ja, és persze egy jó kiwi referenciám, ami itt kulcsfontosságú.


Ismét vissza a szokásoshoz: seek-CV + cover letter- elutasító e-mail. Ebből sok. Nagyon sok. Aztán egyszer véletlenül ráleltem az OMEGA nevű brigádra. Eredetileg magát a hirdetett állást akartam megpályázni, de amikor megnéztem mivel foglalkoznak úgy döntöttem, hogy inkább regisztrálok. És jól tettem. És, hogy kik ők? Erről fog szólni a következő poszt.

2010. május 6., csütörtök

Save the Whales!


 Szeretem a bálnákat. És a delfineket is. Meg úgy általában a tengeri emlősöket. Igy új-zélandra érkezésem után nem sokkal csatlakoztam is Project Jonah New Zealand nevű szervezethez, akik idejük nagy részét a bálnák, delfinek és egyéb tengeri emlősök védelmével töltik.



Legutóbbi levelükben azzal kerestek meg, hogy írjak alá egy petíciót, hogy hagyják már abba a különböző nemzetek a bálnák gyilkolását. A kiwik manapság nagy bálnavédők hírében állnak: 1978 óta tilos bálnákat ölni az új-zélandi felségvizeken, ha valaki mégis megtenné, akkor 6 hónapnyi börtönre és/vagy NZ$250,000 pénzbüntetésre ítélhetik.





De azért nem volt ez mindig így. Ha valaki elballag a Hajózási Múzeumba, akkor még eredeti új-zélandi reklám-kisfilmeket is nézhet arról, hogy milyen jó is bálnára vadászni!! A történet valahol a maorikkal kezdődik: nem voltak ugyan nagy bálnavadászok, de egyszer-egyszer ha sikerült elejteniük egy bálnát, akkor vidáman ették a húsát. Nadeaztán megérkeztek az angolok és egyéb népek és jól belehúztak. Az első hivatalos feljegyzés 1791-es, és arról számol be, hogy a William and Ann névre keresztelt bálnavadász hajó kifutott a Doubtless Bay-ből, hogy nekilásson a környékbeli bálnák kiirtásának. Az új-zélandi bálnavadászok annyira belejöttek az öldöklésbe, hogy a 18. században a mai Russell-t (akkoriban még Kororareka) a Csendes Óceán Pokla néven emlegették. Innen futottak ki a bálna és fókavadász hajók és itt dolgozták fel a vadászat eredményét.

Még a huszadik század közepén is vadásztak bálákra, de aztán egyre jobban fogyott a bálna és egyre kevésbé érte meg. És végül a bálnák szerencséjére a bálna-szerető emberek száma szaporodni kezdett, egyre több tengeri emlősüket védő szervezet jött létre, akik végül elérték, hogy itt már csak nézni szabad a bálnákat, vadászni nem. Persze a bálna nézésre is egészen komoly turisztikai iparág épült ki: a nagyobb kikötőkből szinte óránként indul bálna és delfinnéző hajó, ami kb. 100 dollárért elviszi a turistákat, hogy kedvükre fényképezhessék ezeket a gyönyörű állatokat, sok cég még delfinekkel úszást is kínál szolgáltatásként. Egyszóval a kiwik határozottan bálna és delfin barátok lettek és most mélységesen felháborodtak azon, hogy az IWC (International Whailing Commission) meg akarja változtatni, az 1986-ban elfogadott, a bálnavadászat korlátozására vonatkozó szabályokat. Az IWC néhány tagországa szerint hülyeség, hogy tiltják a vadászatot, sőt!

Az IWC (Nemzetközi Bálnavadászati Bizottság) egy nemzetközi szervezet, ami még 1946-ban alakult, amikor Washingtonban aláírták az ú.n. Nemzetközi Konvenció a Bálnavadászat Szabályozására című dokumentumot, aminek az volt a célja, hogy a bálnakészleteket megfelelő szinten tartsák, no nem a bélnák érdekében, hanem azért, hogy a bálnavadászat iparág fokozatosan növekedhessen. Szóval akkor még szó sem volt semmiféle állatvédelemről, és az egész "talán nem kellene brutálisan lemészárolni a bálnákat" dolog csak a hetvenes években merült fel, amikor egyre több olyan ország csatlakozott a szervezethez, akik a bálnák vadászatát egyáltalán nem tartotta jó mókának, sőt. Így végül 1986-ban kiadtak egy moratóriumot, ami a bálnavadászatot lett volna hivatott korlátozni.


Aztán 1994-ben létrehozták a Déli-Tengeri Bálnavédelmi Területet, ami egy 50 millió négyzetkilométeres terület az Antarktisz körül, ahol az IWC mindenfajta kereskedelmi bálnahalászatot betiltott. Ezt 23 ország támogatta és egyedül Japán ellenezte. Később hasonlót hoztak létre az Indiai óceánon is.





A probléma csak az, hogy ezt a döntést 10 évente felülbírálják és mindig ott van a változtatás lehetősége. Például a 2004-es gyűlésen Japán benyújtott egy indítványt, hogy oldják fel a védelmet, de szerencsére nem sikerült kétharmados többséget szerezni maga mellé, de azért necces volt: 25 ország szavazott Japán mellett és 30 ellenezte. Ami azért elég hervasztó. Mármint a 25 igen szavazat. Azért azt tudni kell, hogy időközben sok-sok ország csatlakozott az IWC-hez, mert ehhez joga van bárkinek, akár vannak bálnái, akár nincsenek. Érdekesség, hogy pl. Magyarország is tagja és még sok más tenger nélküli európai állam. És persze megy a harc a szavazatokért: vagyis a bálnákért. Japán például a szegényebb országoknak ígért támogatást, ha belépnek és amellett szavaznak, hogy legyen bálna öldöklés. Ausztrália és Új-Zéland a csendes óceániai régió országait igyekszik meggyőzni arról, hogy be kéne lépni és jól a bálnavadászat ellen szavazni.



És ugye még mindig ott van a kiskapu: az egyezmény csak a bálnák kereskedelmi célú halászatát tiltja és lehetőséget ad ú.n. tudományos célú bálnahalászatra. És Japán sajnos élt ezzel a lehetőséggel és tovább folytatta a mészárlást. És persze dolgoznak azon is, hogy ez az egész "nem öljük a bálnákat" egyezmény érvényét veszítse: szerintük ugyanis az egész bálnavédés ellentétben áll a fentebb már emlegetett. Nemzetközi Konvenció a Bálnavadászat Szabályozására című dokumentummal, amin az egész IWC alapul, szóval szerintük a legjobb lenne az egészet a kukába dobni és simán megegyezni egy éves kvótában. Ami persze jó magas legyen.





És akkor most végre a lényegre térek: hamarosan újabb IWC gyűlés lesz. Mostmár a norvégok és az izlandiak is keményen kampányolnak, hogy végre újra legálisan vadászhassanak bárhol, ahol csak kedvük támad, immáron nyíltan, kereskedelmi céllal. Ausztrália és Új-Zéland viszont keményen kiáll amellett, hogy az egyezményt ne oldják fel, sőt. Titsanak be mindenféle bálna öldöklést, mert az nem jó a bálnáknak. Akkor sem, ha "tudományos" céllal csinálják. És különben is már igy is majdnem kihalt egy csomó bálnafaj, legalább azokra vigyázzunk, amik még nem.
  





Ha van valaki, akit sikerült meggyóznöm arról, hogy tényleg komoly a helyzet bálna-ügyben és szereti a bálnákat, akkor imhol van a link, ahol alá lehet irni a bálna mészárlás tiltakozó peticiót. 




 Ha pedig történetesen Wellingtonban járnátok június 2.-án, akkor lesz egy gyűlés is, ahol "Le a bálnavadászokkal!" és "Éljenek a bálnák!" feliratú táblákkal lehet tiltakozn. Ott lesz a WPSA is. De persze a tábla nem kötelező, csak úgy simán is részt lehet venni a gyűlésen.

2010. április 13., kedd

WOMAD


Fesztivál, sok sok zene, egy hatalmas vulkán és egy születésnapi meglepetés. Márciusban ellátogattunk a WOMAD-re...



A negyvenedik születésnapom a családomnak köszönhetően az egyik legjobbra sikeredett, igazi meglepetést szerveztek!!!

Mivel a születésnapom idén éppen péntekre esett, egészen szerdáig abban a tudatban voltam, hogy hatalmas kerti mulatságban lesz részem... Szerda este a férjem csak annyit mondott, hogy másnap csomagoljak össze három napra való ruhát és élelmet, mert elmegyünk sátorozni. Nagyon kíváncsi voltam, hogy hová utazunk, de még mindig csak annyit tudtam, hogy valahová, ahova farmereket és trackingre alkalmas ruhákat kell vinni. Gyors bevásárlás: felszerelkeztünk némi tartalék tejjel, konzervvel és összecsomagoltam a felszerelést: sátrat, matracot, hálózsákokat. Még sosem voltunk kempingezni a gyerekekkel együtt, úgyhogy ők is kellőképpen izgultak, Bogi alig tudott elaludni. Péntek reggel öt órára terveztük a rajtot és olyan fél hat körül már az autóban ültünk és néztük hogy kel fel a nap. Azt is tudtam, hogy valakikkel együtt fogunk kempingezni, de még mindig sejtésem sem volt, hogy vajon kik lehetnek. Én először Petráékra tippeltem, de Waitomo környékén, fény derült a rejtélyre: Yvonne és a családja várt ránk a parkban, hogy együtt reggelizzünk. Yvonn-nal még a Zalán első ovijában ismerkedtem meg, egy igazi kiwi, aki az első pillanattól sokat segített a beilleszkedésben és aki méltán híres Montessori körökben a "fish and chips" partijairól.



Yvonnék láttán még jobban meglepődtem és már végképp nem értettem, hogy mi lehet a végcél. Taranakiba érve aztán végképp összezavarodtam: egy fogathajtó pálya mellé érkeztünk és nekiláttunk a sátrak felállításának. Csodálkoztam, hogy vajon hogy jutott eszébe a férjemnek, hogy fogathajtó versenyre jöjjünk, de mivel még sosem voltam ilyenen, kíváncsian vártam, hogy milyen lesz.








Az igazi meglepetés akkor ért, amikor elmentünk, hogy megvegyük a három napos belépőt: kiderült, hogy egy zenei fesztiválra jöttünk és amikor a programfüzetet átfutottam már fülig ért a szám. Három nap tobzódás igazi, élő zenében olyan előadóktól, akik még tudnak hangszeren játszani :)









Maga a WOMAD: a World of Music, Arts and Dance rövidítése, egy szervezet, amit Peter Gabriel, Thomas Brooman és Bob Hooton alapitott 1980-ban. Az öteletgazda Peter Gabriel volt, akinek az egyik koncertjén egy afrikai zenekarral együtt zenélt és az jutott az eszébe, hogy milyen jó ötlet lenne a ha világzene elterjedne és a különböző kultúrák megismernék egymás zenéjét. Mi lenne erre jobb alkalom, mint egy olyan zenei fesztivál, ahol nem a már egyébként is befutott zenekarok szerepelnének, hanem lehetőséget kapnának kevésbé ismert együttesek is a világ minden részéről: sok-sok zenekar, sokféle zenei irányzattal. A WOMAD jellemző zenei stílusai: a rock, jazz, reggae és a népzene. Valami olyasmi, mint a Szigeten a világzenei színpad :)

   Az első WOMAD fesztivált 1982-ben, Angliában rendezték meg és azóta igencsak kinőtte magát: ma már világszerte ismert és több, mint 20 országban rendeznek évente fesztivált: pl. Ausztráliában, Japánban, Angliában, több európai nagyvárosban, az USA-ban és persze Új-Zélandon is. Nem egy zenekar karrierje indult a WOMAD-ről (pl. Nusrat Fateh Ali Khan) és a mai napig lehetőséget kapnak a no-name együttesek, persze ha megütik a színvonalat. Szóval a szervezet elérte a célját: a világzene ismert és elfogadott lett a Nyugati kultúrákban. A koncertek mellett műhelyek, képzőművészeti kiállítások és gyerekprogramok is jellemzik a WOMAD-et és a fesztivál jelképe lett az Angus által készített zászló sorozat.


Péntek délután indult a program, egy gyors "kemping" ebéd után felkerekedtünk, hogy lássuk mi vár ránk. Érkezés után rögtön a nagyszinpadhoz vettük az irányt, ahol éppen a Hypnotic Brass Ensemble volt porondon. Ők egy amerikai zenekar, Chichago-ban alakultak együttessé: jazz, rock, reggae és hip-hop ötvözésével alakították ki a sajátos 'hipnotikus' stílusukat. A gyerekek is azonnal bevetették magukat a tömegbe, táncoltak, ugráltak, egyszóval élvezték a zenét.


A kezdeti bemelegítés után továbbmentünk és egy kisebb színpadon éppen egy autentikus Maori bemutatóba futottunk bele, a Te Whanau-a-Apanui nevű csapat előadásában. A műsorukban különböző törzsi történeteket meséltek-énekeltek el, és persze volt benne haka is. 





Ők mintegy húsz éve a törzs hagyományait igyekeznek ápolni, fenntartani és népszerűsíteni és azt kell, hogy mondjam, igen jól. 2005-ben ők nyerték az évente megrendezésre kerülő nemzeti kapa haka versenyt :)





Még körbejártunk néhányszor, vettünk és ettünk némi vacsorát, de mivel a gyerekek igen hamar elfáradtak (kicsit korai volt az indulás és túl nagy az izgalom), és sajnos az idő is igen hűvösre fordult az esti koncerteket kihagytuk és visszamentünk a kempingbe. A kempingről azért annyit hadd meséljek el, hogy professzionálisan két külön tábort alakítottak ki: az egyiket a családosoknak, a másikat pedig a hajnalig mulatozni szándékozó fiataloknak. Így nyugodtan sátorba dugtuk a gyerekeket és hamar el is aludtak. Mi még üldögéltünk egy kicsit kint a sátor előtt és mivel a kemping rész közel volt a fesztiválhoz, innen élveztük az esti koncerteket. A nagyszínpad előadói ugyanis pont odahallatszottak.

Másnap a koncertek csak délben kezdődtek, úgyhogy a délelőtt a gyerekek rohangálással és egyéb játékokkal ütötték el az időt. Mi addig teáztunk, egy kicsit összerámoltunk és a férjem legyártotta az ebédre való szendvicseket. Dél körül, immáron étellel-itallal (és sajnos esőköpennyel-esernyővel) felszerelkezve keltünk útra. Az úgy a koncertekhez egy gyönyörű erdőn át vezetett, tóval, kacsákkal, mindennel el volt látva.

Csak néhány azok közül, ami tetszett:



 A Babylon Circus egyenesen Franciaországból érkezett és eredetileg a ska-punk irányzatból indultak el, még 1995-ben. A zenéjükbe időközben belekerültek a francia sanzon, az afrobeat, európai folklór (pl. cigányzene) és a dancehall reggae elemei is. Érdekesség még, hogy keverik a francia és angol nyelvet, még egy és ugyanazon dalon belül is. Fergetegesen jó koncertet adtak, tényleg az egész nézőtér énekelt és táncolt, még a francia részeket is, pedig kétlem, hogy annyian tudtak franciául...




A House of Shem a helyi (NZ) fellépők egyike volt: maorik akik reggae-t játszanak! Ha jól tudom, ez volt az első "nagy" koncertjük, szerintem jó esélyük van a későbbi sikerekre. A gyerekeknek a kedvence volt!









Az esti koncertek közül szombaton sikerült még a 8 órás nagyszínpadot is megcsípni: a gyerekeket némi frissen sült fánkkal és pizzával korrumpáltuk, hogy maradjunk még. Nem is volt hiábavaló a vesztegetés: Eliades Ochoa koncertje megérte. Ha név alapján talán nem is ismerős mindenkinek, onnan már biztosan igen, hogy Ő a kubai Buena Vista Social Club egyik tagja, Ő énekli a Chan Chan with Compay Segundo-t.


Estére a gyerekek egy új programmal gazdagították a kínálatot.A nagyszínpad úgy volt megcsinálva, hogy előtte egy kisebb tó volt a közönség és a színpad között. Kiwiföldön meg ugye, ha valahol viz van, akkor garantáltan birtokba veszik a kacsák. Itt is akadt belőle sok. Így hát a gyerekcsapat kacsa horgászatba fogott: egy bot végére zsineget szereltek, erre pedig egy darab kenyeret akasztottak. A kacsa meg jött, hogy megegye. És akkor meg lehetett fogni. Először az enyémek kezdték el, utána bekapcsolódott Yvonne két kislánya is, majd az összes környékbeli gyerek is. A gyerekek nagyon élvezték, a kacsákat nem tudom. De nagyon nem lehetett nekik gáz, mert mindig visszajöttek...





A 8 órás koncert vége felé a gyerekek sajnos elunták a táncolást és a kacsa horgászatot, így visszamentünk a kempingbe. Persze a gyerekaltatási program végeztével, megint kiültünk a sátor elé, hogy hallgassuk a beszűrődő zenét. Az este szívet melengető érdekessége volt, hogy a Nicodemus fantázianévre hallgató amerikai DJ Yonderboi-t játszott :)
 












És most következzen valami egészen más! (Persze majd még szó lesz a fesztiválról, meg zenékről is...) 

Vasárnap reggelre szétoszlottak a felhők és igen meglepő látvány tárult a szemünk elé: egy hatalmas vulkán. A vulkán a Mount Taranaki vagy Mount Egmont névre hallgat és bazi nagy. 2500 méter magas. (Most itt az jönne, hogy leírom a keletkezésének történetét, meg mindenféle történeti tényeket, de jól nem, mert ha rákerestek, a Wikipédián rajta van minden).








Családunk jellegzetessége, hogy ha egy nagy vulkánt látunk, akkor ellenállhatatlan késztetés lesz úrrá rajtunk, hogy megmásszuk. Hát elindultunk, hogy közelebbről is megszemléljük. Közelebbről is bazi nagy.





Úgyhogy neki is vágtunk és mentünk, mentünk leginkább felfelé, de néha azért egy kicsit lejtett is az út. Szép erdőben gyalogoltunk, voltak fák, meg madarak, meg minden, ami egy szép erdőhöz szükséges.








Aztán az tűnt fel, hogy a fák egyre kisebbek lettek. Aztán már nem voltak fák. Aztán már csak középmagas bokrok voltak. És amikor lenéztünk, akkor feltűnő volt, hogy a völgy valahol nagyon lent van.










 Meg az is, hogy a felhőket felülről látjuk. Néha megpihentünk, körülnéztünk, ámuldoztunk egy kicsit...









 






...aztán eljutottunk ahhoz a részhez, amit már borotvaél ösvénynek titulálnak. Azért így hívják, mert baromi keskeny és jó nagy szakadék van mellette mind a két oldalon.





Úgy tűnt, hogy ennek a fele sem tréfa, úgyhogy ennek már csak az elejére merészkedtünk fel a gyerekekkel. Bogi különben is jelezte, hogy mintha enyhe tériszonya lenne (amúgy nincs neki, csak simán megijedt), szóval egy gyors pihenés és ámuldozás után megindultunk lefelé.











  Meg ideje is volt, mert ugye délután meg ismét várt minket a WOMAD:

Mivel estére vissza kellett érnünk Aucklandbe igyekeztünk minden pillanatot kihasználni a táncolásra és koncertélvezésre. Na most megint néhány a vasárnapi műsorkínálatból:


A Dub Colossus egy etióp-angol formáció és a stílusukban a hip-hop, reggae és a salsa elemei keverednek. Az együttes úgy alakult, hogy Nick Page egyszercsak elhatározta, hogy elmegy Afrikába és addig-meddig utazgatott, hogy végül valahogy Etiópiában lyukadt ki, ahol baromira tetszett neki a helyi zenei kínálat. Irt is gyorsan egy csomó új dalt és összehozta az együttest. Hogy a WOMAD-re hogy kerültek, azt nem tudom, de mindenesetre jól tették, hogy eljöttek.



A Tibeti buddhista papokból álló Gyuto Monks (Tibet) igazi csemegének ígérkezett. Volt imádság, amiben nekünk is (no meg persze mindenkinek aki éppen ott ült) mindenféle jókat kívántak. Ja, és külön kérték, hogy lécci senki se tapsoljon vagy zajongjon a műsor közben, mert ők mindezt módosult tudatállapotban csinálják.


Sikerült igazi új-zélandi specialitásba is belefutni: a gitáros, énekes és néha a doboknál is virtuóz Anna Coddington is igen jó koncertet hozott össze. Eredetileg a Raglan műfajból indult (asszem 14 évesen), mára a jazz elemeivel kombinálva alakította ki sajátos stílusát.




És akkor most, hogy sokat írtam a zenékről következzen megint valami más: egy kis összefoglaló arról, ami tetszett vagy érdekesnek találtam.

Az egyik meglepő dolog, amivel találkoztam: a naptej automata a bejáratnál. Új-Zélandon nem tréfál a nap, meg a melanoma sem, úgyhogy a New Zealand Cancer Society gondoskodott arról, aki esetleg elfelejtett volna hozni, ingyen kaphatott az automatából. A dolog szépséghibája az volt, hogy olyan 2 körül már kiürült és sokat kellett várni az újratöltésre.





A következő "találmány" a víz utántöltő állomások tömkelege volt: mindössze egyszer kellett beruházni a műanyag üvegre, utána fillérekért teletöltötték. Üdítő természetesen minden mennyiségben kapható volt. Mi pl. kipróbáltuk a jeges dinnye koktélt. Nagyon bejött.






 Liquor Ban: ami azt takarja, hogy tömény italt sem behozni sem venni nem lehetett a WOMAD-en. Szeszből volt sör és bor, de csak ennyi. Mondjuk a legtöbben amúgy is vígan szívták vicces cigiket :) Ennek eredményeképpen én a három nap alatt egyetlen fetrengő részeget sem láttam. Azt hiszem ez volt az egyik oka annak, hogy tényleg családi programmá lehetett tenni...








Voltak vidám fiatalok és kevésbé fiatalok is, sőt... Élvezet volt látni 70 éves hippi nagymamákat, akik vidáman énekeltek és táncoltak. Az idősebbek számára minden színpadnál volt egy ú.n. senior emelvény, a 65 évesek vagy annál idősebbek számára, széksorok, ahonnan kényelmesen élvezhették a koncerteket.





 

 A gyerekeknek természetesen nagy élvény volt a gyereksarok: egy lekerített terület, ahol játszótér és folyamatos  programok várták őket. Volt papírsárkány készítés, plakát festés, gyerekkoncertek és arcfestés. Meg még sok minden..














Elérhető árú ételek. Egyszerű dolgokat árultak: pizza, fánk, kínai, fish& chips és minden fesztivál elmaradhatatlan kelléke a LÁNGOS! Alig akartam hinni a szememnek, de tényleg ott volt. Érdekesség, hogy főleg pestoval és paradicsomos krémekkel ették, ami nekem elég bizarr látvány volt :)





 




Ezúton is köszönet Renátának és Gyuribának azért, hogy Áronról gondoskodtak, 
nélkülük nem jött volna össze!!!


2010. március 26., péntek

Waiwera

Mivel valamivel mégiscsak el kellett ütni a két születésnap közötti időt és különben is megígértem a gyerekeknek egy szép meleg napos februári hétvégén útra keltünk, hogy egy napot Waiwerán töltsünk. Strandolás, csúszda és forró vizes medencék....




A Waiwera termálfürdő Auckland-től úgy félórányira van, észak felé, a Hibiscus Coast-on. Már az oda vezető út is gyönyörű, nem véletlenül a Hibiscus Coast a leginkább üdülő jellegű part a környéken. Maga a fürdő is az egyik leglátogatottabb Auckland környékén: több, mint háromszázezer látogatója van évente. A termálfürdő a vizet a Waiwera völgyet körülvevő hegyekből kapja.







 Magunkhoz képest egészen korán reggel sikerült odaérnünk. Már nem az első látogatásunk volt: mióta itt vagyunk minden évben elmentünk: a gyerekek imádják a csúszdák és a gyerekmedencék miatt, én pedig a forró vizet élvezem. A személyzet mellett a belépőjegy ára is igen barátságos: 30 dollárárt mérik a családi jegyet.




 



 A fürdő nem túl nagy, de annál szebb és tisztább. Annak ellenére, hogy sokan látogatják nem zsúfolt, rengeteg züld terület, asztalka, pad van, kényelmesen elfér egészen sok ember.










És mint ez Új-Zélandon szokásos, tele van gyönyörű növényekkel, hatalmas fákkal.








Az első utunk a Mozis medencéhez vezetett, na nem mintha bárki is filmet akart volna nézni, hanem mert egyrészt ott van egy nagy fedett rész, asztalokkal, padokkal, ahol ott lehet hagyni a cuccokat és főleg mert a van egy kis bokáig érő medence, ahol a sziklából folyik ki a meleg víz (na nem természetes forrás, de valami olyasmire megcsinálva) és az szerintük már olyan, mit egy vízesés.






Innentől már nem volt megállás, amikor ezt kipróbálták, akkor azonnal a mellette levő nagy medencébe vetették bele magukat, aztán gyorsan ki a kinti medencékhez. Volt labdázás, úszógumiba ugrálás és persze mind a ketten bemutatták az úszás órán elsajátított tudományukat.










Amúgy mind a ketten tényleg ügyesek, Bogi a gyorsúszást nagyon profin csinálja és már Zalán is vidáman lubickol a víz alatt és nem pánikol, ha egy kicsit lemerül, mert mondjuk pont nem találta el az ugrásnál az úszógumit.













Ami számomra nagyon megnyugtató volt, hogy a medencék vízminőségét félóránként mérték és amint elérte a kritikus szintet, a medencét azonnal lezárták és egy fura szerkezettel kiporszívózták.












 Amikor meguntuk az úszkálást, tartottunk egy rövid ebédszünetet...









 


...majd a csúszdák felé vettük az irányt. A gyerekek először a mini, gyermekcsúszdát szemelték ki, de erre hamar ráuntak. Zalán nem lelkesedett nagyon a nagyobb csúszdákért, de Bogi annál jobban. Még én is nagyon élveztem a csúszdázást (mondjuk a sorban állást kevésbé).



A csúszdázás után a gyerekek visszamentek a "moziba", én viszont a forró vizes medencéket vettem célba. Ezeket a medencéket csak a felnőttek használhatják, itt lehet nyugodtan ázni a forró vízben, anélkül, hogy bárki labdákat hajigálna a fejedre vagy melletted csapkodná a vizet.






 


A forró viz nem tréfa: az egyik medence 40 fokos vízzel van tele és van egy kicsi, ami 48 fokos. Ezt már csak a legelszántabbak bírják ki, én is csak pár percig tudtam élvezni, utána már nagyon forrónak tűnt.






 





Az utolsó programpont a gyerekmedence lett:















itt főleg a békás csúszda aratott nagy sikert...


















Olyan hat óra felé végre már a gyerekek is elfáradtak....