Új év új élet!

És új munkahely. Na jó igazából már tavaly... Miután kiélveztem az állami tisztviselőlét minden percét úgy döntöttem megnézem valójában mennyit is érek a helyi munkaerőpiacon és elküldtem két álláspáyázatot. A gyanúm, miszerint tényleg az első állás megszerzése a legnehezebb, hamar be is igazolódott.

Az első egy kutató állás volt, de sajna csak egy éves szerződéses, de a munka nagyon érdekesnek tűnt. Kaptam is hamar egy e-mailt, hogy 'shortlisted' lettem és mikor tudnék kezdeni, mert nekik azonnal kellenék. Mivel nekem egy hónapos felmondási idő volt a szerződésemben, közös megegyezéssel abban maradtunk, hogy akkor lehet, hogy ez mégsem olyan jó állás nekem, mert mire végigmenne a felmondás-kezdés-küzdés a HR-esekkel folyamat, lassan lejárna a szerződés.

A másik egy klinikai pszichológus állás volt, amire kevés esélyt láttam, hogy megkapom, de igazából semmi vesztenivalóm nem volt, szóval jelentkeztem erre is. Semmi sem történt vagy egy hónapig (ahogy ez itt már megszokott), de nem is nagyon izgultam, végülis már állásban voltam. Aztán egyszer csak csörgött a telefonom (a céges, szóval azt hittem valamelyik igazgatónak van valami kinja), de kiderült, hogy nem: azért hivtak, hogy be tudnék-e menni interjúra. Mondtam, hogy hát persze, csak nem azonnal, de péntekre be tudom szuszakolni. Megegyeztünk, hogy ez igy mindenkinek jó, és akkor pénteken majd megyek. Mentem. Ketten interjuvoltak, a vezető és a klinikai igazgató és az interjú olyan jól sikeredett, hogy azzal jöttem el, ha nem kapom meg az állást is megérte, mert annyira jó szakmai beszélgetést toltam a klinikai vezetővel, hogy már maga az is egy élmény volt. A végén mondták, hogy van még más jelentkező is, szóval, ha lemennek az interjúk, akkor majd keresnek.

Úgy két hét múlva, amikor éppen két éhes gyerekkel küzdöttem a vacsoraasztalnál csörög megint a telefon, hogy akkor ők most gyorsan tennének nekem egy ajánlatot. Montam, hogy hajrá, bátran, tegyenek. Tettek. Az ajánlat klasszisokkal jobb volt, mint amire számitottam, úgyhogy rövid gondolkodás után el is fogadtam. Aztán megkezdődött az ügyintézés kiwi módra, vagy két hétig levelezgettünk, mire végre megjött a szerződés. Alá is irtam és még aznap fel is modtam a Minisztáriumban.

Szóval November vége óta klinikai pszichológusként dolgozok egy Táplálkozási Zavarokkal foglalkozó szanatóriumban.Van bentlakásos és nappali szanatórium is, mind a kettőben dolgozok. És nagyon élvezem. Csinálok csoport terápiát és egyénit is. Nem vagyok túlterhelve és gyakorlatilag nem kell adminisztrálnom. Na jó kell, de minimálisat, mondjuk hetente egy órát töltök vele, de nem többet. A kollegáim jó fejek, a nővérek nagyon aranyosak. Szabadságom nincs, mert most kezdtem, szóval a nyarat most végig dolgozom, de nem élem meg gondként. Ja és a születésnapomon kapok egy szabad napot. Hát kell ennél több :)

Munkakeresés kiwiföldön- 5.rész: Brothers in ARMS

A munkakeresési kanosszám történetét ott hagytam abba, hogy az Auckland Regional Migrant Services North Shore-i irodájába nagyon kellett valaki, mert aki addig ott dolgozott elment egy évre szabadságra, a bevándorlók meg csak jöttek és jöttek. Mivel az ARMS maga is alapítvány, így nyilván nincs sok pénze, felajánlották: elvállalnám-e, hogy önkéntesként vezetem az irodát. Mivel az időmből is kitelt és érdekelt is a dolog elvállaltam.

De nem akarok a közepébe vágni, először elárulom, hogy mi a szösz az ARMS. A szervezet nem titkolt célja, hogy segítsen a bevándorlóknak a beilleszkedésben. Az  OMEGA-s posztban már ecseteltem, hogy milyen sok a bevándorló és mennyire jól járna az ország, ha tudna is velük mit kezdeni. Ezért hát létrehoztak egy szervezetet, ami két fontos dologban nyújt segítséget: az egyik a nyelvtanulás, a másik pedig az álláskeresési stratégiák fejlesztése.

Gondolom a nyelvtanulási rész evidens: ha nem tudsz angolul, iratkozz be angol tanfolyamra. De hogy ne épüljön ki a bevándorlók angolul nem tudásán alapuló lehúzós iparág: erre találták ki a megfizethető (gyakran ingyenes) tanfolyamokat. A nyelvtudás másik kevésbé hangsúlyozott oldala: az, hogy az itteni angol nem kifejezetten esik bele a "British English" tartományba, ez itt kiwiföld, tehát kiwiül beszélnek. Leírva igen nagy hasonlóságot mutat a két nyelv, de emlékszem, hogy amikor ideérkezésünk után először váltottam pár szót a pénztárossal a boltban, összeomlottam. Alig értettem belőle valamit. Aztán persze megszokja az ember, például Zalánnak olyan perfekt kiwi akcentusa van, hogy még az echte kiwik is mosolyognak rajta. Így az ARMS-nak vannak például kiwi pronounciation kurzusaik, ahol meg lehet tanulni a kiwi akcentust :) És hogy ez miért lényeges? Mert hasonló a hasonlónak örül: ha a telefonban kiwiül hangzol, bizony nagyobb esélyed van arra, hogy behívjanak egy állás interjúra.

A második az álláskeresési stratégia, na az így elsőre egy kicsit UFO hangzású. De persze nem az, csak elsőre hangzik úgy. Ez nagyjából azt takarja, hogy szemináriumokat szerveznek, ahol meg lehet tanulni sok mindent. Van például egy Álláskereső Szemináriumuk, ahol megtanítanak arra, hogy hogyan néz ki a kiwi-style CV, sok okosság hallható arról, hogy hogyan készüljünk egy új-zélandi állás interjúra (például, hogy milyen kérdések várhatók), meg sok ilyen hasonló nyalánkság. Szerveznek specifikusabb műhelyeket is, pl. pénzügyi területen dolgozóknak, egészségügyben dolgozóknak, de van egy külön workshop a Waitangi-szerződésről (Treaty of Waitangi) is.

Na most vissza az én sztorimhoz. Április végén kaptam a levelet Lawtontól, hogy van egy ilyen lehetőség, aztán elkocogtam egy interjúra a közvetlen főnökkel és a következő héten már ott volt a kulcs a kezemben az irodához. Hetente két napot voltam bent, na jó nem egész nap, hanem öt órán át. Fizették az útiköltségem és kaptam napi 4 dollárt kávéra :) Az első napomon éppen egy álláskereső szeminárium volt porondon, úgyhogy gyorsan segítettem is, amit csak tudtam. A csapat nagyon szimpatikus volt és amellett, hogy rendkívül hasznosnak érezhettem magam, hogy mennyit segítek az összegyűlt bevándorló tömegeknek, még jókat is beszélgettem az ARMS-os kollégákkal. Kiderült, hogy a szomszéd szobában a Settlement Support  lakozik, úgyhogy a második munkanapomon összeismerkedtem az ott üldögélő maláj-kínai kollégával is. A Settlement Support is a bevándorlóknak segít, de ők tanácsot adnak olyanban is, hogy hogyan nyiss bankszámlát vagy hogyan találj szállást ha éppen most jöttél és totál senkit nem ismersz, mert mondjuk menekült vagy és éppen örülsz, hogy még élsz, vagy ha van pénzed akkor hogyan vegyél házat.

Aztán teltek múltak a hetek és egyre több és több emberrel ismerkedtem meg, ugyanis azok az előadók, akik a szemináriumot tartották, először hozzám futottak be. Amíg rájuk került a sor megkínáltam őket kávéval, teával, süteménnyel és mi mást lehetne tenni teázás közben, mint beszélgetni. És ha már jól beszélgetsz, akkor úgyis szóba jön, hogy "hát te ki vagy s mit eszel" és aztán meghallják, hogy pont állást keresel és akkor pont küldd már el az önéletrajzodat. Sikerült belefutnom fejvadászba, a Kereskedelmi Kamara képviselőjébe egy Senior Communications Adviser-be a bevándorlási hivatalból (amúgy tőle tudom, hogy a turista vízumos munkakeresés valójában illegális, csak éppen nem üldözik nagy apparátussal, mert minek), egy hivatásos karrier tanácsadóba és most hirtelen több nem jut az eszembe, pedig a tárcám tele van a névjegykártyákkal. És mit tesz a személyes ismeretség? Csodákat. Na jó ha azt nem is, de mindenesetre egy kiwi ismerős többet tud segíteni az álláskeresésben, mint 4 diploma....

De azért nincsen rózsa tövis nélkül (ma valahogy brillírozok a szólásmondásokban!) mivel ez egy legális szervezet, természetesen csak a legális munkakeresést támogatja, vagyis csak annak tud segíteni, akinek van már Work Permitje vagy Permanent Residency-vel rendelkezik. De mondjuk mivel az ARMS-ban tök jófej emberek dolgoznak, azért mi is beengedtünk a Job Search Seminarra olyat, akinek egyik sem volt... Végül is pont volt egy üres szék :)

A dolog kimenetele nagyon pozitív volt: a Magyarországra utazásom előtti két hétben három komoly állásajánlatot kaptam. Aztán amikor már Magyarországon voltam jött a negyedik... Persze a körülményekre való tekintettel, vagyis hogy az anyám a klinikán haldoklott éppen, ezeket szépen mind visszautasítottam... De ez már az én problémám volt, az ARMS tényleg segített ahol tudott.

Amikor két hónap múlva visszajöttem addigra persze az állásokat mind betöltötték. A Norh Shore-i irodát október végével bezárásra ítélték. De azért még még mindig hiányoznak a kollégák és ha vége a tavaszi szünetnek és a gyerekek megint iskolában lesznek  már megyek is segíteni a még futó szemináriumok szervezésében.

Munkakeresés kiwiföldön- 4. rész: Már megint az OMEGA

A regisztrációm megszerzése után tovább folytattam a végeláthatatlan küzdelmet az új-zélandi munkaerő piacon. Még mindig nem koronázta túl nagy siker az erőfeszítéseimet. Nem sokkal később kiderült, hogy van egy magyarországi utam, úgyhogy más fontosabb kérdések kerültek előtérbe.

Január végén, éppen Magyarországon voltam, amikor levelet kaptam (life) az OMEGA-s Anne-től, amiben örömmel értesített, hogy sikerült egy nekem megfelelő mentort találniuk és következő héten már mehetek is egy gyors mentoring félkészítésre. E-mail fordultával válaszoltam is, hogy nagyon happy vagyok, de épp a világ másik felén tartózkodok, ha lehet tegyük már egy héttel későbbre a felkészítő programot. Áttettük. Alig értem vissza gyorsan fel is hívtam és megkaptam a megivót a következő alkalomra.

A felkészítő tréning rövid és velős volt: Anne elmondta, hogy a mentorommal hetente-kéthetente fogok találkozni, általában heti egy óra javasolt, de persze ez rugalmas, úgy osztjuk be az idő, ahogy akarjuk. A találkozók helye is rajtunk múlik: mehetünk kávézni vagy ülhetünk egy irodában, ahogy tetszik. A mentor feladata, hogy a kérdésekre igyekezzen választ adni, segítse a munkakeresést jó-tanácsokkal és ehhez hasonlókkal. Sokféle segítséget lehet tőle kérni, de!! nem feladata, hogy munkahelyet találjon a mentorálandónak és nem is lehet tőle ilyet kérni. Kaptam egy kis füzetkét is, amiben benne volt, hogy nagyjából milyen témaköröket ölel fel egy ilyen 4 hónapos program. Hogy őszinte legyek, eléggé kétkedve indultam neki a mentoringnak, de úgy voltam vele, hogy adok egy esélyt, hátha kisül belőle valami jó. És milyen jól tettem!!!


Másnap fel is hívtam a mentoromat, aki nem más volt, mint az ARMS (Auckland Regional Migrant Services) HR vezetője. Meg is beszéltünk egy találkát és még azon a héten sor került az első találkozásra. A mentorom, Lawton, egy nagyon kedves fickónak bizonyult. Az első találkozásra átnézte a CV-met és arról beszélgettünk, hogy tulajdonképpen mihez is szeretnék kezdeni itt Új-Zélandon. Elmeséltem neki a korábbi munkakeresési élményeimet, az elutasító levelek tömkelegét és a harmadik interjú után vissza nem jelző céggel kapcsolatos kalandjaimat. Elmondtam azt is, hogy mi az amit már nem szeretnék: nem szeretnék egy a képzettségemnél alacsonyabb pozíciót, nem szeretnék HR-esként cold callinggal foglalkozni és nem szeretnék olyan munkát, ami nekem unalmas. Az eredetileg egy órásra tervezett beszélgetés majdnem két és fél óra lett és nagyon jól sikerült. Különösen jól esett, hogy megerősített abban, hogy tényleg nagyon jók a végzettségeim, a szakmai tapasztalatom is bőséges és biztos abban, hogy nagyon jó esélyem van olyan munkakörben jó állást kapni, amilyet szeretnék. Megbeszéltük, hogy hazamenvén gyorsan átírom az önéletrajzom és mielőtt elküldeném a következő pályázatot, először neki küldöm el: Ő átnézi és kijavítja.

Pár nap múlva találtam is egy érdekesnek tűnő hirdetést: nekiláttam a szokásos pályázat írásnak. Lawton azt javasolta, hogy mindenképpen telefonáljak a hirdető cégnek mielőtt elküldöm és kérjek egy részltes munkaköri leírást. Ez sokmindenre jó: először is, ha az ember telefonál és értelmesnek tűnik, akkor nagyobb esély van arra, hogy behívják interjúra. Másodszor: ha van egy részletes leírás arról, hogy pontosan kit is keresnek, akkor sokkal könnyebb a CV-t és a kisérőlevelet ahhoz igazítani. A telefonálás jól sikerült és hasznos volt, tényleg sok infot kaptam, hogy mit is várnak, ennek megfelelően átszabtam a CV-t és elküldtem Lawtonnak. Ő gyorsan átnézte és másnapra már jött is a javított verzió. A siker nem is maradt el: végre felhívtak és megvolt a telefonos interjú. Az állást nem kaptam meg, de az eddigi vagy nincs semmi válasz, vagy a szokásos sajnos sok az eszkimó és kevés a fóka típusú válaszlevél helyett, egy emberi lénnyel sikerült beszélnem. Még ha csak telefonon is.

A következő mentoring találkozóra Lawton meghívott egy nagyon kedves hölgyet, Jannie-t, is a Carreer Service nevű szervezettől: az Ő specialitása a CV és cover letter írás. Egy kávézóban találkoztunk és hamar nekiláttunk a CV-m további boncolgatásának. Első ránézésre a hölgy azt mondta, hogy a CV-m egy tipikus európai CV, amivel bizony nem sokra megyek. Még a javított verzió sem az igazi. Kapásból kihúzott egy csomó mindent és átrendezte az egészet. Kérte, hogy ezt otthon öntsem formába és hamar küldjem el neki. Ő is felajánlotta, hogy mielőtt elküldeném a pályázataimat, szívesen átnézi, több szem többet lát alapon. Ugyanígy tettünk a cover letteremmel is.

A következő héten úgy döntöttem, hogy most álláspályáazatosdit fogok játszani, kinéztem két olyan álláshirdetést, ami annyira nem volt ugyan a szívem csücske, de gyakorlásra jó. Ismét átirtam a CV-t és elküldtem Lawtonnak és Jannie-nak is. Így már két kritikusom volt és kiderült, hogy bizony még mindig nagyon-nagyon sokat kell tanulnom kiwi CV-k és kísérőlevelek terén.

Pár nappal később szólt Lawton, hogy lesz egy „inteview skills” tréning, van-e kedvem menni. Bizony, hogy volt, a fél napos tréningen többet tanultam a hatékony kiwi állásvadászatról, mint a kétszáz-valahány pályázatommal. Innentől kezdve, ha valamilyen tréning vagy gyűlés vagy továbbképzés volt, kaptam meghívót és amellett, hogy az álláskeresési stratégiáim is finomodtak, sok sok kedves és érdekes emberrel ismerkedtem meg. Az álláspályázataimat most már komolyan szelektáltam, egyre jobban kikristályosodott, hogy mi az amit nem akarok csinálni és ezekre már nem is vesztegettem az időt. Ez ugyan leszűkítette a lehetőség körét, de eljutottam oda, hogy már nem akarok minden áron, bármit elvállalni, hanem igenis olyan állásra van szükségem, ahol a szakmámat gyakorolhatom és nem sales ügynököt akarnak belőlem faragni. És persze a fizetési igényeimet is más mércével kezdtem mérni. A visszajelzések is sokkal pozitívabbak lettek, legalább felhívtak és meginterjúztattak. De a nekem való állás még mindig váratott magára.

Aztán jött egy újabb lehetőség, és ezt is Lawtonnak köszönhetem. Az Auckland Regional Migrant Services North Shore-i irodája a bezárás szélén állt. Az irodavezető elment egy éves szabadságra, a bevándorlók meg csak jönnek és jönnek. Igenám, de pénz meg nemigen volt arra, hogy felvegyenek új személyzetet. Így hát megkérdezték: lenne-e kedvem a North Shor-i irodában dolgozni önkéntesként. Mivel az időmből is kitelt és érdekelt is a dolog elvállaltam. És ez is egy jó döntésnek bizonyult. De ez már egy következő poszt lesz...

Munkakeresés kiwiföldön- 3. rész: Hogyan lettem regisztrált pszichológus

 Hogy még bonyolultabb legyen a dolog a kiwiknél, számos olyan foglalkozás és szakterület van, ahol helyi regisztráció nélkül nem dolgozhat az igen jól képzett bevándorló. Ide tartoznak az orvosok, nővérek és úgy egyáltalán minden egészségügyi dolgozó, ide tartoznak a tanárok és Magyarországtól eltérően a pszichológusok is. A regisztráció nem tévesztendő össze az NZQA-vel: ami csak annyit csinál, hogy elismeri a diplomádat. Ettől még nem operálhatsz vagy csinálhatsz terápiát.
Ezt persze már hamarabb is tudtam, de mivel eredetileg egy évre jöttünk az elején eszem ágában sem volt a regisztrációval tölteni az időmet, nem beszélve arról, hogy meglehetősen sokba is kerül. Gondoltam elleszek HR-esként egy darabig, aztán majd meglátjuk. Megláttuk. Amikor már másfél éve még mindig nem indultunk tovább és a HR-es karrierem sem kezdett meredeken fölfelé ívelni, arra jutottam, hogy biztos, ami biztos: megszerzem a regisztrációt. Itt az adott foglalkoztatáshoz kötött regisztrációt az arra illetékes kamara adja ki: az én esetemben ez a New Zealand Psychologist Board volt.

A helyi pszichológus kamarával nagyon nagyon jók a tapasztalataim, tényleg kedvesek és segítőkészek voltak. Ami dolgokat bonyolította, az nem rajtuk múlt. Mielőtt bármit beadtam volna, felhívtam őket és egy nagyon kedves pasival beszélgettem. Ők nagy vonalakban elmondta, hogy mi hogyan megy. És javasolta, hogy kérjek először egy előzetes (ú.n. non-binding) elbírálást: aminek az a lényege, hogy egy csekély összegért ($80) átnézik a papírokat és megmondják, hogy egyáltalán érdemes-e beadni. Merthogy az "igazi" elbírálás igen költséges mulatság.

Az előzetes elbírálást igazából éppen nekünk találták ki, vagyis olyanoknak, akik nem Új-Zélandon képződtek, de mégis szeretnének pszichológusként elhelyezkedni. Ez alapján nagyjából látszik, hogy hogyan és milyen szempontok alapján bírálnak el, ha esetleg valami hiányzik ahhoz, hogy itt megkapd a regisztrációt, akkor megtudod, hogy mi az. Hátránya: hogy még ha pozitív is a végeredmény, nem jelenti azt, hogy automatikusan megkapod a regisztrációt. Az mar egy sokkal hosszabb és sokkal költségesebb folyamat.

Az előzetes (non-binding) elbírálás papírmunkája tényleg nagyon egyszerű: van egy formanyomtatvány, amin megkérdezik a személyes adatokat és természetesen a megfelelő diplomá(ka)t, majd az alsó rovatban beírod a bankkártyád adatait és hozzájárulsz, hogy levonják az összeget a számládról.

A következőket kell még csatolni:

a) A diplomá(k) és a diplomá(k)hoz tartozó leckekönyv(ek) hitelesített fordítása.

Leckekönnyről hitelesített másolatot többféleképpen is lehet csinál(tat)ni.

1. Az első és legolcsóbb verzió, ha a kibocsátó intézménynek van angol nyelvű verziója. Ezt sajnos nem sok felsőoktatási intézmény csinálja, de azért akad olyan is: érdemes rákérdezni.

2. A második, meg mindig olcsó módszer: lefordítod magadnak és hitelesítteted a kibocsátó intézménnyel. Ez egy kicsit macerásabb, nem mindegyik dékáni hivatal lelkesedik a plusz munkáért, mert ugye itt oldalanként le kell pecsételni és alá is kell írni, mondjuk a dékánnak vagy a dékánhelyettesnek.

3. A következő verzió, hogy ha külföldön vagy (esetleg éppen itt Új-Zélandon), akkor a saját magad által lefordított indexet elviszed a konzulátusra (Új-Zéland eseten a tiszteletbeli konzulhoz) és lepecsételteted vele.

4. Ha meg mindig külföldön vagy, de nem tudod/akarod lefordítani a papírokat, akkor kereshetsz egy hiteles fordításra jogosító papírokkal rendelkező hivatalos fordítót.

5. Ugyanezt megteheted Magyarországon is, az Országos Fordító és Fordítás Hitelesítő Irodánál, csak ott sokkal többe kerül, kisebb vagyonokat kérnek érte.

b) Az elvégzett rezidensképzés(ek) részletes leírása: na ez egy trükkös kérés.  Ugyanis a magyar pszichológus képzési rendszerben (legalábbis a dinoszauruszok korában, amikor még én képződtem) nem volt benne a rezidens képzés. Ez nagyjából azt takarja, hogy szupervízió mellett dolgozol valahol. Nekünk ilyen nem volt, hanem képzés után: hadd hulljon a férgese! jelszóval nekieresztettek minket, hogy akkor most kezdjünk valamit az eddig megtanultakkal, boldoguljon ki hogyan tud. Így élesben, főállásban dolgoztunk rögvest, nem volt ott semmiféle rezidens dolog. Persze mindenütt van egy főnök, szóval végülés kaptál te szupervíziót, csak éppen közben élesben dolgoztál. Úgyhogy ide össze kell lapátolni minden olyan munkahelyet, ahol volt szupervízorod, aki hajlandó is ezt később írásba adni.

c) Egy hivatalos tanúsítvány arról, hogy az eredeti hazádban tagja voltál az illetékes kamarának, társaságnak:
Magyarország esetén simán elfogadják a Magyar pszichológiai Társasági tagságot. Ha volt volt működési engedélyed: na az a legjobb.

d) Munkatapasztalatok, munkahelyek részletes leírása: ez a legegyszerűbb, copy-paste a CV-d idevágó része

e) Egy IELTS eredmény, legalább 7.5 átlaggal, de egyetlen kategóriában sem kaphatsz 7.00-nél alacsonyabbat.

Ha ezzel megvagy, akkor már csak fizetni kell és mehet is a levélke a Kamarának. Pár hét alatt meg is jött az elbírálás: elfogadtak, vagyis javasolt, hogy adjam be a végleges kérelmet.

Na ez már egy kicsit komplikáltabb dolog. Sokkal több mindent kérnek és ennek megfelelően a megfelelő papírok beszerzése is időigényesebb. Különösen, ha már itt vagy és mindent Magyarországról kell beszerezni.

1. Az első szekció itt is a személyes adatoké: eddig még könnyű, ha tudod a neved, telefonszámod, lakcímed, stb. De azért ha térben és időben nagyjából tájékozott vagy, ez nem okozhat gondot.

2. Milyen szakterületen szeretnéd, hogy regisztráljanak (ezt csak be kell ixelni)

a) Rezidens/szakmai gyakorlatot végző pszichológus: akinek már van diplomája (Maters Degree) de még nincs meg az előirt szakmai gyakorlat és éppen benne van a gyakorlati képzésben. Erről persze hivatalos igazolás kell. Ezzel annyi a gond, hogy nem könnyű bekerülni egy helyi rezidens programba, mert az egyetemek a saját hallgatóikat próbálják elhelyezni és nem azt aki nem nekik fizet tandíjat. De biztos nem lehetetlen, én nem próbálkoztam vele.

b) General Scope: ez úgy nagyjából azt takarja, hogy pszichológus vagy, de nincs szakképzésed. Van viszont egy diplomád (Masters) és legalább 1500 óra szupervízió alatt végzett szakmai gyakorlatod, amit igazolni is tudsz.

c) Pedagógiai/Iskola pszichológus: Diploma + pedagógiai pszichológia vagy tanácsadás szakvizsga + a szokásos 1500 óra szupervízió alatt végzett szakmai gyakorlat

d) Klinikai pszichológus: Diploma + klinikai pszichológia szakvizsga + 1500 óra szupervízió alatt végzett szakmai gyakorlat

Ez utóbbi kettőhöz releváns szakvizsga kell.

Utána még egyszer felsorolod az összes diplomádat és kész.

3. Előző kérelmek: itt azt akarják tudni, hogy volt-e non-binding assessment, mert akkor gyorsan megnézik annak az eredményét. Ez valamit gyorsít a folyamaton.

4. Szakmai referenciák: ebből kell legalább három. A referencia nem lehet három hónapnál régebbi és lehetőleg legalább az egyik referens egy Új-Zélandon regisztrált pszichológustól kellene, hogy legyen. Na ez már trükkös, mert én pl. egyet sem ismertem, aki szakmai referenciát tudott volna adni. Merthogy nem tudtam pszichológusként dolgozni. Mert nem voltam regisztrált. De azért ez nem olyan gáz brigád, mert erre ők is gondoltak. Ha ilyet nem találsz, akkor elfogadnak harmadiknak egy magyar szenior pszichológust is, de! csak olyat, aki Magyarországon regisztrált (vagy működési engedélye van) és erről papírt is tud neked adni. Ez már azért trükkös: nemcsak, hogy találnod kell valakit, aki szenior, hanem még arról is kell egy hiteles papír, hogy az illető szintén tagja a Magyar Pszichológia Társaságnak.

5. Ha a fentiek megvannak, akkor jön egy könnyebb szekció: egy CV. Ez meg ugye úgyis van, úgyjhogy csak simán kinyomtatod.

6. Certificate of Good Standing: ezt nem igen tudom még lefordítani sem. Mert Magyarországon ilyen hivatalos papírnem létezik. Máshol van: pl. az USA-ban, Angliában, meg még egy csomó helyen, de nem Magyarországon. Ha rákeres valaki az Interneten, mert mi mást lehet tenni, akkor kiderül, hogy ez nagyjából arról szól, hogy rendes ember vagy és nincs ellened etikai vétség. Ez sem lehet idősebb három hónaposnál és az a hivatalos szervezet adhatja ki, akinél regisztrált vagy: jelen esetben ismét a Magyar Pszichológiai Társaság. És akkor itt ragadnám meg az alkalmat, hogy kiemeljem, ilyen rendes és segítőkész velem még hivatalos magyar szervezet soha nem volt: minden papíromat megcsinálták és nagyjából e-mail fordultával már jött is vissza. Ezúton is köszönöm. Nagyon.

7. Szokás szerint egy friss Erkölcsi Bizonyítvány, természetesen hitelesen fordítva.

8. Ide ismét csatolni kell az IELTS dokumentumot. De az addigra már megvan, nincs több gond vele.

9. Statutory Declaration vagyis Törvényes Nyilatkozat. Itt azt írod alá, hogy becsszóra nem hazudtál, minden egyes szó igaz abból, amit leírtál, de ha mégis, akkor tudod, hogy a törvény ereje sújt le majd rád. Ha ezt kinyomtattad és aláírtad, akkor el kell ballagni az ú.n. Justice of Peace-hez. A Justice of Peace egy kedves idős nénike vagy bácsika, aki jogi diplomával és a Justice of Peace-ségre jogosító pecséttel rendelkezik és a helyi Community Centerben rendel egy héten kétszer-háromszor, adott időpontban. Itt annyi a dolgod, hogy sorba állsz és amikor rád kerül a sor akkor előtte aláírod a fent ecsetelt nyilatkozatot. Majd Ő is aláírja és örül, hogy nem a teljes útleved fénymásolatát kell pecsételnie. Majd megköszönöd és elmész Isten hírével. Fizetni nem kell. Ez itt jár, mint szolgáltatás.

10. Ezután márcsak a fizetés van hátra: ismét megadod a szokásos bankkártya adatokat és már kész is. Mehet a pakk a postára.

Ja bocs, kell még egy igazolványkép is. De azért az nem túl bonyolult, a legtöbb patikában azonnal kész van. És ha a posta mellett van a patika, akkor egy körben meg lehet úszni.

Innen már csak idő és türelem kérdése az egész. Az elbírálás úgy 6-8 hetet vesz igénybe, attól függ, hogy a magyar illetékes hivatalok milyen gyorsak. Ugyanis mindent ellenőriznek: az összes megadott adatot, diplomát, mindent mindent egyenként egyeztetnek. Ha minden OK, akkor pár hét múlva jön egy kedves levél, hogy regisztrált lettél, ez itt a számod.

Innen már csak az van hátra, hogy kérhetsz egy szép tanúsítványt, ez olyan, mint ami az amerikai filmekben van a rendelő falán. És ha ezek után tényleg rendelni szeretnél, akkor megkérheted a működési engedélyt. De az már automatikusan jár, ha kifizeted :)

Munkakeresés Kiwiföldön- 2. rész az OMEGA

Ez az OMEGA, nem a petróleum lámpás Omega. A rövidítés az Opportunities for Migrant Employment in Greater Auckland-et takarja. Egy non-profit szervezet, ami azon dolgozik nagy erőkkel, hogy a bevándorló szakképzett munkaerő ne a munkanélküliséget növelje, hanem az új-zélandi gazdaságot támogassa. Jól teszik.

Hosszas kalkulálás után, az okos közgazdászok arra jutottak, hogy úgy 2025-re igen komoly demográfiai gondok lesznek a kiwiknél: úgy általában is munkaerő-hiány lesz, de különösen a jól képzett munkaerő fog hiányozni. Mivel mesterségesen mégsem szaporíthatják a népességet egy demokratikus országban, nem nagyon van más lehetőség, minthogy importálni kell a képzett munkaerőt. A különböző piackutatások azt jelzik, hogy az új-zélandi vállalatok 38-40%-nál már most hiányzik a képzett munkaerő és ha hozzávesszük azt, hogy a magasabb ausztrál fizetésekkel kell versenyezniük, akkor a kilátások nem a legfényesebbek.

Ha nincs szakképzett munkaerő, akkor ugye ezt a társadalom is megsínyli, például a szakképzett orvosok és nővérek hiánya kihat az egész egészségügyi ellátásra és ez már mindenkit érinteni fog aki itt lakik nemcsak a bevándorlókat. Ennek elkerülésére, nyilvánvalóan, a legegyszerűbb módszer az lenne, hogy olyan bevándorlókat csábítsanak Új-Zélandra és ami még nehezebb, tartsanak is itt, akik a hiányszakmákban jól képzettek és szerencsés esetben még tapasztalatuk is van. Azért van már belőlük jónhéhány: az Auckalndben élők 37%-a bevándorló. Szóval van itt szakképzett munkaerő, csak foglalkoztatni is kéne őket. Mert ezek az elvek, habár nagyon szépek, a gyakorlatban valahogy mégsem működnek, az Új-Zélandi cégek nem repesnek az örömtől, hogy bevándorlókat foglalkoztassanak. Van persze kivétel is, de azért a cégek legnagyobb része kiwikre vágyik. Ezt az is jól mutatja, hogy az Új-Zélandon élő szakképzett bevándorlóknak majdnem 50%-a inaktív, munkanélküli vagy a szakképzettségéhez képest jóval alacsonyabb munkakörben dolgozik. Ide tartoznak a taxisofőr mérnökök vagy a hamburger-sütögető pénzügyi szakemberek. Nem beszélve a call-centerben piackutató pszichológusokról :)

Ha  a bevándorlókat sikerülne a saját képzettségi szintjükön foglalkoztatni, akkor amellett, hogy több adót is fizetnének a magasabb fizetésükből, a képzettséget nem igénylő állások felszabadulnának és ott meg lehetne alkalmazni a helyi, nem túl kvalifikált munkaerőt.És lássuk be, ezek olyan szép gondolatok :) De sajnos ettől még nem fognak a cégek holnaptól nyitottabbá válni arra, hogy legalább figyelembe vegyék azt, aki még nem kiwi.

És miért is nem kapnak a bevándorlók a képzettségüknek megfelelő munkát? Egyrészt persze, a fent említett kiwi sovoniszta munkáltatók miatt. Ezzel nem sokat lehet kezdeni, ha olyan, hát olyan. De azért vannak nyitottabb munkáltatók is, akiknek nincs ellenére, hogy valaki nem itt képződött vagy szerzett szakmai tapasztalatot és direkt olyan a szervezeti kultúrája, hogy a bevándorlók könnyen be tudjanak illeszkedni. Ide főleg az innovatív cégek tartoznak, ahol az új, frisset és kreatívat is jelent. Az pedig magasabb bevételt. Szóval nekik is megéri. Azt, hogy tényleg vannak ilyen cégek is az is jelzi, hogy előbb-utóbb csak talál munkát szinte mindenki. Az persze más kérdés, hogy ez mennyi időbe telik és hány alacsony szintű munkakört kell lenyomni ahhoz, hogy a végzettségednek megfelelőre felvegyenek :)

És aztán ugye ott van a másik oldal: maga a Bevándorló. Mert Ő sem tökéletes és még sokat kell tanulnia a helyi munkaerő piac sajátosságairól, hogy igazából versenyképes legyen a helyiekkel. Nézzük mit hibázik Mr. Bevándorló, miért nem akarják felvenni rögtön? Például azért is nem birnak a frissen bevándorlók állást találni, mert  nincs elég információjuk arról, hogy hogyan is kéne kiwi módra munkát keresni, vagy mert nem ismerik el a papírjaikat vagy mert nincs elég pénzük a hosszas és drága procedúrákat kifizetni, vagy mivel most jöttek, nincsen kialakult kapcsolatrendszerük, vagy mivel nem foglalkoztatják őket, így nincs új-zélandi munkatapasztalatuk és még sorolhatnám. Sok-sok ilyen faktor van. Ez az a rész, amin lehet segíteni.


És itt jön a képbe az OMEGA, akik habár foglalkoznak azzal is, hogy a kiwi vállalatokat meggyőzzék, hogy higgyék el az országnak jót tenne, ha a bevándorlókra is nyitottak lennének, a fő profiljuk mégsem ez.

A teljes működési struktúrát most nem elemezném, akit érdekel nézze meg a website-jukat. A lényeg az, hogy kétféleképpen próbálnak segíteni az Auckland-be bevándorló képzett munkaerőnek.

Az egyik az ú.n. mentoring program: ez azt takarja, hogy találnak az illetőnek valakit, aki valami hasonló szakterületen tevékenykedik és az sok jó tanáccsal látja el, amitől hirtelen megtáltosodik és gyorsan talál munkát.

A másik az ú.n. internship program: ez azt takarja, hogy egy fix időperiódusra kihelyezik a zseniális frissen bevándorlót, amitől lesz munkatapasztalata és még valamennyi pénzt is tud keresni, szóval nem hal éhen.

Az OMEGA statisztikája elég jó: a 16 hetes mentoring programban részt vevők 80%-a tudott a saját szakterületén elhelyezkedni három hónapon belül. Ez azért nem rossz eredmény.

És most jön a saját-élmény rész. Az új-zélandi munkakeresési mizériám ott folytatódik, hogy elhagytam a Zest-et, majd egy hosszú magyarországi nyaralás után visszajöttem és végre rászántam magam, hogy regisztráljak az OMEGA-nál. A regisztráció tényleg egyszerű volt: egy online regisztrációs rendszerük van: megkérdezik a szokásos adatokat, majd megkérnek, hogy gyorsan tölts fel egy CV-t. Megtettem. 

Rá két napra már csörgött is a telefon, egy Ann nevű nagyon kedves nő volt a vonal végén és újra végig kérdezte mindazt, amit egyszer már online kitöltöttem. Aztán a CV-met kezdtük elemezgetni és itt eljutottunk oda, hogy én már már dolgoztam Új-Zélandon, mert ugye ott volt a call-cenre és a Zest. És akkor sajnálattal állapította meg, hogy akkor nem felelek meg a kritériumoknak, mert ők az első munkahely megszerzésében segítenek, de mivel nekem már volt munkahelyem, akkor ez ugye nyilvánvalóan nem az első lenne. Na itt már én is kezdtem felhúzni magam, de nagyon kedvesen és nyugodtan felhívtam rá a figyelmét, hogy akkor ez egy fából vaskarika, mert ha megnézi, akkor elég egyértelmű, hogy nem a saját szakmámban dolgoztam. És ha a cél az, hogy a skilled migrant-ek a szaktudásukkal járuljanak hozzá az új-zélandi gazdaság erősödéséhez, akkor az a tény, hogy pszichológusként egy call-centre-ben piac-kutattam nem egészen ehhez járul hozzá. Ezen Ő is elgondolkozott és azt javasolta, hogy akkor gyorsan beszél a managerével és mihamarabb visszaszól. Én itt le is tettem arról, hogy valami értelmes kisülhet a dologból. 

De másnap újra csörgött a telefon és Ann azzal a hírrel fogadott, hogy a felsőbb vezetés is belátta, hogy van abban valami, amit mondtam és elfogadtak a programba. Én eredetileg, mint ahogy mindenki más is, az internship programra pályáztam, de Ann javasolta, hogy jelentkezzek a mentoringra is, higgyem el jó lesz az is. Mondtam, hogy egye fene, ikszelje be azt is. Beikszeltük. Kaptam levelet, hogy akkor hurrá! felvettek a mentoring programra és nagy erőkkel keresik a mentoromat, várjak türelemmel

És itt ahogy ez már a kiwiknél bevett szokás: Néma csönd. Hónapokig. Ezalatt inkább nekiláttam a regisztrációm megszerzésének.... de ez már egy másik poszt lesz.... Aztán persze majd még folytatódnak a kalandjaim az OMEGA-val is... És még azt mondják unalmas itt az élet....

Munkakeresés Kiwiföldön- 1. rész: Csak az jöjjön, aki bírja..

Szinte minden új-zélandi blog kötelező eleme a hogyan keressünk munkát kiwiföldön poszt. Én is régóta tervezgetem, hogy írok egy ilyet, de az én sztorim nem tartozik a sikertörténetek közé. Még. De azért megosztom veletek, hátha más is okul belőle.

Amikor 2007 nyarán eldőlt, hogy tényleg költözünk és a férjem már aláírta a munkaszerződést én is nekiláttam az álláspályázatoknak. Hogy őszinte legyek nem koronázta nagy siker az erőfeszítéseimet, a legtöbb elküldött pályázatomat még válaszra sem méltatták, mert rögtön kiderült belőle, hogy éppen Európában csücsülök és nem itt. Sebaj, gondoltam, majd ha odaérek!!!

Aztán ideértem és az első pár hónap azzal telt, hogy óvodát kerestem, megpróbáltam a házat komfortosabbá és otthonosabbá varázsolni, meg minden ilyesmi, amivel persze gyorsan telt az idő. Amikor már biztos volt, hogy a gyerekek Januártól óvodások lesznek ismét nekiláttam, hogy átböngésszem a seek-et és találtam is sok-sok hirdetést. Az is hamar kiderült, hogy bizony a pszichológus állásokhoz helyi regisztrációra lenne szükségem, de az meg nem volt. Így a HR felé kezdtem kacsingatni. Írtam, írtam a CV-ket és kísérő leveleket, amire immáron választ is kaptam: baromi jó minden, amit írok, de sajnos...

Alig egy hónap telt el, amikor végre megcsörrent a telefon: ráérnék-e egy interjúra. Örültem, mint majom a farkának és lelkesen készültem a találkozóra. A találkozó várakozáson felüli volt, egy magyar/dél-afrikai/kiwi interjúvolt, nagyon kedves volt és nagyon tetszettem neki, amit rögtön meg is mondott. Még jobban örültem és a második interjúra a managerrel meg lelkesebben készültem. A készülés persze főként abból állt, hogy lelkileg ráhangolódtam arra, hogy ott fogok dolgozni és elmentem venni egy új kosztümöt. A második interjú is nagyon jól ment. Gyorsan meg is beszéltük manager úrral, hogy akkor szervezi az utolsó találkozót, ahol a managing directorral fogok találkozni. Nem is izgultam cseppet sem, ez inkább olyan formalitásnak tűnt. A következő héten hívtak is, hogy akkor menjek másnap. Mentem. A kölcsönös unszimpátia a managing director és köztem mar az első pillanatban nyilvánvaló volt. Nem tetszett neki, hogy nő vagyok és még ráadásul viszonylag fiatal is (annyira azért nem, de mindegy). Az interjú az előzőkkel ellentétben kellemetlen légkörben zajlott és a végére már biztos voltam benne, hogy ezt az állást sajna nem fogom megkapni. Nem is kaptam meg. És mégcsak egy levelet sem írtak erről, nekem kellett őket felhívni, hogy akkor itt most mi van. Mondta Mr. manager, hogy ja bocs, hogy nem szóltak, de persze nem tetszettem a direktor úrnak és így ugye állás sincs.


Ismét következett a szokásos seek check minden reggel, CV, cover letter.... Amikor már vagy 50 valamennyit elküldtem és jobb esetben jött a szokásos blabla: nagyon jó minden, de! e-mail, rosszabb esetben semmi, akkor kezdett a lelkesedésem jelentősen alább hagyni. Komolyan fontolóra vettem, hogy tálán mégsem itt kellene élni (még mindig nem vagyok biztos benne), hanem visszamenni Magyarországra, de a gyerekeknek meg annyira jó volt az óvoda, meg a zöld gyep, meg minden, hogy végül maradtunk. De azért a boldogságom már nem volt olyan felhőtlen, mint előtte. Olyan május környéken rákerestem, hogy mi a helyzet piackutatás terén: vannak-e állások. Nem tudom honnan jött az ötlet, előtte soha nem dolgoztam ezen a területen, de valahogy mégis. És akkor rátaláltam egy piackutató cég hirdetésére, akik call-centerbe kerestek interjúvolókat. Aki esetleg nem járatos a piackutatásban: ez a szakma legalja. Ez az, aki telefonál és megkérdezi, hogy elégedett vagy-e a mosóporoddal vagy azt, hogy kire fogsz szavazni és miért. Viszont ide szinte azonnal felvettek. A munka ennél egyszerűbb nem is lehetett volna és mindösszesen heti 10 és fél óra volt a kötelező munkaidő, egy shift: 3 és fél. Többet lehetett dolgozni persze, sőt, nagyon örültek, ha valaki többet vállalt. Órabérben fizettek, így rajtam múlt, éppen mennyit szeretnék a call-centerben sínylődni. Ami jó volt: a társaság. Szinte csak frissen bevándorlók és tandíjra gyűjtő diákok voltak a munkatársaim, eltekintve attól a 2-3 nyugdíjastól, aki szerintem azért csinálta, mert otthon baromi unalmas ülni este, egyedül. A cég is közel volt, kb. 10 percnyire onnan ahol laktunk. Ezt egészen addig csináltam, amíg el nem költöztünk messzebb, így már nem érte meg bejárni és macerás lett volna a gyerekeket is megoldani.


Itt újabb szünet. Aztán megérkezett a Szomszédasszonyom, aki hamarosan a munkaadóm is lett. A piackutatás egy jóval színvonalasabb területével ismerkedtem meg: a riport írás. Projekt munka: előnye, hogy nem ülsz a gyárban napi 8 órát, hátránya, hogy hol van, hol nincs. Ha van, akkor még most is csinálom, de amikor nincs, akkor ugye kell valami más.


Tavaly januárban ismét behívtak interjúra, ez már azért sokkal szakma-közelibb állás volt: fejvadász cég keresett tanácsadót. Az események gyorsan pörögtek: elküldtem, 2 óra múlva felhívtak, délután mar interjún voltam. Jól ment. A tulaj egy horvát/dél-afrikai nő. Kölcsönös szimpátia azonnal. Sok közös vonás: két hasonló korú gyerek, bevándorló élmények. Következő héten mar kezdtem is az irodában. Azért azt tudni kell, hogy a fejvadászat itt nem egészén azt takarja, mint Európában vagy akár az USA-ban. Mindaz, amit munka és szervezetpszichológiából megtanultam, na az itt nem működik. A fejvadász cégeket semmilyen szakmai háttérrel nem rendelkező amatőrök vezetik, tisztelet a kivételnek. Van kivétel is, de ritka. Ezért kivétel. A pszichometriai teszteket hírből sem ismerik, de még a személyes interjútól is ódzkodnak. Lehetőleg telefonon. Gyorsan. A többi úgyis ott van a CV-ben, csak annyit kérdezünk meg, ami nincs. A többi meg, mint pl. személyiség, vezetői készség, meg ilyenek, kit érdekel. De azért szerettem csinálni. Alisa (a főnököm) nagyon jó fej volt, vidám kávézások, jó beszélgetések. És mint szintén két gyermekes anyuka, természetesnek tartotta, hogy a munkaidő akkor kezdődik, amikor a gyereket leraktam az iskolában és akkor végződik, amikor menni kell felvenni.

Aztán persze jött a recesszió. Hogy a fene egye meg. A cégek nem kerestek, hanem leépítettek. Egy-egy állásért iszonyat harc volt a fejvadász cégek között. Szinte minden állást kiadtak 2-3 ügynökségnek, hogy aki kapja marja. Aki egy kicsit bennfentesebb volt, persze hamarabb kapta meg, így akar 4-5 nap előnye volt: mire hozzám került a pozíció Ő mar majdnem egy hete hirdette. Problémás ügyfelek, akikkel már senki más nem akar dolgozni, de elvállaltam, mert kellett a munka. És cold-calling minden mennyiségben. Az elején csak néha, aztán meg szinte egész nap. Ezt 7 hónapig csináltam, aztán Alisaval leültünk és megbeszéltük, hogy ez nekem nem az álmaim munkája, Ő meg nem tud nekem üres pozíciókat szerezni, mert még neki sincs min dolgozni, és különben is éppen Magyarországra készülök öt hétre: így békésen elváltak az útjaink. De azóta is találkozunk néha, iszunk egy kávét és megbeszéljük a gyereknevelési gondokat. Nem volt könnyű munka, de megérte. Sokat tanultam, talán éppen azért mert nagyon nehéz ügyfelekkel dolgoztam. És lett egy barátom: Alisa. Ja, és persze egy jó kiwi referenciám, ami itt kulcsfontosságú.


Ismét vissza a szokásoshoz: seek-CV + cover letter- elutasító e-mail. Ebből sok. Nagyon sok. Aztán egyszer véletlenül ráleltem az OMEGA nevű brigádra. Eredetileg magát a hirdetett állást akartam megpályázni, de amikor megnéztem mivel foglalkoznak úgy döntöttem, hogy inkább regisztrálok. És jól tettem. És, hogy kik ők? Erről fog szólni a következő poszt.