New Zealand Now

Az Immigration New Zealand egy új honlappal rukkolt elő, aminek az elsődleges célja, hogy képzett munkaerőt csábítsanak a szigetre. Van itt minden: jótnáncsok munkát keresőknek, egy kis reklám arról, hogy milyen jó itt élni es jónéhány bevandorlós sikersztori. Jó olvasgatást!

Hamarosan jönnek az élmény posztok is (Coromandel, Lost Springs, Rotorua, es még sokminden más), csak arra várok, hogy legyen egy kis időm :)

Part-Time munka

EDANZ Part Time Admin Role (Approx ½ day per week)


We would like to find someone to help look after our website, database and accounts (which are pretty simple). If you are interested in helping out, please email info@ed.org.nz or phone 5222-689. We are able to offer a small monthly payment.

Új év új élet!

És új munkahely. Na jó igazából már tavaly... Miután kiélveztem az állami tisztviselőlét minden percét úgy döntöttem megnézem valójában mennyit is érek a helyi munkaerőpiacon és elküldtem két álláspáyázatot. A gyanúm, miszerint tényleg az első állás megszerzése a legnehezebb, hamar be is igazolódott.

Az első egy kutató állás volt, de sajna csak egy éves szerződéses, de a munka nagyon érdekesnek tűnt. Kaptam is hamar egy e-mailt, hogy 'shortlisted' lettem és mikor tudnék kezdeni, mert nekik azonnal kellenék. Mivel nekem egy hónapos felmondási idő volt a szerződésemben, közös megegyezéssel abban maradtunk, hogy akkor lehet, hogy ez mégsem olyan jó állás nekem, mert mire végigmenne a felmondás-kezdés-küzdés a HR-esekkel folyamat, lassan lejárna a szerződés.

A másik egy klinikai pszichológus állás volt, amire kevés esélyt láttam, hogy megkapom, de igazából semmi vesztenivalóm nem volt, szóval jelentkeztem erre is. Semmi sem történt vagy egy hónapig (ahogy ez itt már megszokott), de nem is nagyon izgultam, végülis már állásban voltam. Aztán egyszer csak csörgött a telefonom (a céges, szóval azt hittem valamelyik igazgatónak van valami kinja), de kiderült, hogy nem: azért hivtak, hogy be tudnék-e menni interjúra. Mondtam, hogy hát persze, csak nem azonnal, de péntekre be tudom szuszakolni. Megegyeztünk, hogy ez igy mindenkinek jó, és akkor pénteken majd megyek. Mentem. Ketten interjuvoltak, a vezető és a klinikai igazgató és az interjú olyan jól sikeredett, hogy azzal jöttem el, ha nem kapom meg az állást is megérte, mert annyira jó szakmai beszélgetést toltam a klinikai vezetővel, hogy már maga az is egy élmény volt. A végén mondták, hogy van még más jelentkező is, szóval, ha lemennek az interjúk, akkor majd keresnek.

Úgy két hét múlva, amikor éppen két éhes gyerekkel küzdöttem a vacsoraasztalnál csörög megint a telefon, hogy akkor ők most gyorsan tennének nekem egy ajánlatot. Montam, hogy hajrá, bátran, tegyenek. Tettek. Az ajánlat klasszisokkal jobb volt, mint amire számitottam, úgyhogy rövid gondolkodás után el is fogadtam. Aztán megkezdődött az ügyintézés kiwi módra, vagy két hétig levelezgettünk, mire végre megjött a szerződés. Alá is irtam és még aznap fel is modtam a Minisztáriumban.

Szóval November vége óta klinikai pszichológusként dolgozok egy Táplálkozási Zavarokkal foglalkozó szanatóriumban.Van bentlakásos és nappali szanatórium is, mind a kettőben dolgozok. És nagyon élvezem. Csinálok csoport terápiát és egyénit is. Nem vagyok túlterhelve és gyakorlatilag nem kell adminisztrálnom. Na jó kell, de minimálisat, mondjuk hetente egy órát töltök vele, de nem többet. A kollegáim jó fejek, a nővérek nagyon aranyosak. Szabadságom nincs, mert most kezdtem, szóval a nyarat most végig dolgozom, de nem élem meg gondként. Ja és a születésnapomon kapok egy szabad napot. Hát kell ennél több :)

Státusz riport

Tegnap jártam egy kormányhivatalban, konkrétan a Bevándorlási hivatal egyik irodájában. Náluk nem lehet időpontot kérni, így inkább délután mentem, hátha rövidebb lesz a sor. Nagyjából sikerült az időzítés, mert csak 1 fő volt előttem. Kb 5 percig vártam egy ügyintézőre, úgyhogy volt időm áttanulmányozni a a falra kirakott plakátokat.Volt egy kis szekció a hivatalos dolgoknak, az összes többi szabad helyet (gyakorlatilag minden falat) All Black-es játékosok és All Black-es zászlók borítottak.
Hogy a "Rugby" mániáról pontosabb képet adjak beszkenneltem a kapott vízumot:

 

Kivételesen családi pakkot kaptunk, így csak egyszer kellett kifizetni a vízumdíjat.

A kiscsapat nem volt itt este, leadtuk őket valahol Dargaville környékén (Maungatapere) vasárnap, úgyhogy egy fáin kis tengerparti étteremben ettünk rá egy nagyon jót.

Zsolt

Bevándorlási szakértő

Közkívánatra: íme Petra elérhetősége, aki bevándorlási ügyekben sokkalta járatosabb, mint én :

petra@bevandorlas.co.nz
tel.: +64 21 1656837
iroda: Unit 5, 11 View Road, Henderson, Auckland

Egy éjszaka Auckandben...

A dolog úgy esett, hogy még mindig szingli voltam múlt pénteken, úgyhogy Renátával elindultunk, hogy felfedezzük milyen az éjszakai élet Aucklandben. Na jó, lehet, hogy neki nem volt felfedezés, de nekem igen :)

A dolog apropója az volt, hogy az egyik kollégám fia játszik egy  LTFunk  névre hallgató zenekarban, gondoltam megtekintem egyszer. A helyszín a Sponge Bar volt, ami Spongya Bob miatt szimpatikusnak tűnt, mármint így név alapján. Hazafelé menet az ifjabb generációhoz tartozó kolléganőim, akikkel együtt rójuk az utat North Shore és Manukau között, felvilágosítottak, hogy az a farmer és a hozzá tartozó (szerintem nagyon mutatós) pulóver kevés lesz, ha bele akarom vetni magam az Éjszakába. Ki kell öltözni rendesen, majd gyorsan felidéztük és átfutottuk a ruhatáramat és abban egyeztek meg, hogy a fekete szűk nadrágom, valami rendesebb felsővel megteszi, persze csak ha magas sarkú csizmát veszek fel hozzá. Úgyhogy hazaérve gyorsan kiöltöztem, mint Szaros Pesta a nevenapján, ki is sminkeltem magam, ahogy kell. (Abban előzőleg megegyeztek a lányok, hogy a smineklésben jó vagyok, szóval azon nem kell aggódni.)

Nyolc körül már Renéténál rendeltem, aki gyorsan ellátott némi ennivalóval, mert vacsorázni már végképp nem volt időm. Csokit is kaptam, szóval a vércukorszintem is teljesen rendben volt. Amíg Renáta csinosodott megtekintettem néhány "up to date" videoklippet, gondoltam legalább néha be tudok szállni a beszélgetésbe reggelente... Aztán elindultunk. Szerencsére Renáta jelentősen otthonosabban mozgott Ponsonby-ben és egyből tudta, hogy hová megyünk.

A bárhoz érve az első kellemes meglepetés az volt, hogy habár eredetileg úgy hirdették, hogy van belépőjegy, ámde mégsem volt. Legalábbis a kapuban üldögélő a vendégeket beengedni hivatott személyzet mondta, hogy Á hagyjuk, csak menjünk nyugodtan. Viszont éppen Tequila estet fogtunk ki, szóval inkább gyorsan ittunk egy barátság kortyot. Ettől egy kicsit kevésbé fáztunk. Mondanom sem kell, hogy túl korán volt még és a meghirdetett koncert el sem kezdődött, a zenekar éppen lelkesen próbált. De még egy fél óra múlva sem történt semmi, de mondjuk nem zavartattuk magunkat rendeltünk még ezt-azt és vidáman beszélgettünk a bárpultnál. Az egész bár kb. akkora volt, hogy egy kisebb pesti kocsma, de tényleg a kisebbeket kell gondolatban felidézni. Nagyon otthonos volt a hangulat. Hamarosan megérkeztek az éjszakához (na mondjunk inkább estét) kötelezően hozzátartozó vihogó lányok. Egy egész csapat. És persze vihogtak, ahogy kell.


Aztán elkezdődött a koncert, a zenekar átlagéletkora olyan húsz év körül volt. Aranyosak voltak és nagyon lelkesek. Olyanok, akik még élvezetből zenélnek és nem pénzért. A zene is jó volt, a saját számaik jelentősen jobbak, mint amikor a rádióból ismerős napi slágerekkel próbálkoztak. Viszont a bárban megjelenő lelkes közönség nem igen akart tömeggé fejlődni. A koncert elején olyan érzésem volt, mintha a Fligh of the Conchords egyik fellépésére csöppentünk volna be, a zenekar játszott, a bár (minket és a vihogó lányokat leszámítva) gyakorlatilag üres volt és bár két szám között a lelkes gitáros próbálta biztatni a közönséget, hogy tessék csak ide jönni a táncparkettre, mindez süket fülekre talált. Aztán persze a lányok belemelegedtek a vihogásba és táncolni kezdtek. Mind a négyen. Már szinte tömeg volt. Aztán lassacskán csak beszivárgott a közönség. Mi mindenesetre jó hangulatban szürcsölgettünk valamiket, sőt aztán ettünk is valamit.



Az estére még egy koncert volt meghirdetve, és a másik zenekar tagjai is lassan megérkeztek. A két koncert között egy nagyon lelkes, DJ biztosította a szórakozást, olyan retro volt az egész, mert olyan 15-20 évvel ezelőtti funky slágereket vonultatott fel, amivel semmi baj nem volt, csak néha úgy érezte, hogy egy kis scratching-et is fel kell mutatnia és bár ne tette volna. De amikor nem csinálta, akkor tényleg jó volt a hangulat. A bár továbbra sem tűnt egy bárnak, inkább olyan érzésem volt, mint amikor gimnazista korunkban elmentünk Miskolc Tapolcára a Juno Disco-ba. Remekül szórakoztunk.

A második zenekarban egy csinosan nagy darab maori nő énekelt és igen szép hangja volt. A billentyűknél egy olyan kb. hatvan körüli, ősz hajú ázsiai pasi zenélt nagyon lelkesen és jól és nagyon jó mozgása is volt. A gitáros Renáta bölcs meglátása szerint úgy festett, mintha éppen most lépett volna ki az Aams Family-ből... Ők nem voltak olyan fiatalok és a zene is kevésbé táncolós volt (soul & rhythm, aztán egy kis blues..), de ezt is élveztük és megtekintettük. Mire vége lett addigra jó késő is volt, meg gyorsan szét is széledt a szűk körű közönség, szóval mi is hazafelé (vagyis a Renéta házikója felé) vettük az irányt. Ha már ott voltam ott is aludtam és milyen jól tettem, reggel fél tizenegyig aludtam (!!!) és friss, ropogós croissant várt reggelire. Szóval máskor is megyünk....

Mielőtt felmondasz a munkahelyeden....

... és elindulsz, hogy új életet kezdj Új-Zélandon, csak, hogy tudd, hogy mire számíts... Költség Kalkulátor

6 hónap

Majdnem napra pontosan hat hónapja, hogy betörtem az új-zélandi munkaerőpiacra :) Na jó, hat hónapja, hogy a saját szakmámban, pszichológusként dolgozom és az Oktatási Minisztérium szakmai színvonalát emelem. Az, hogy hogyan sikerült ide eljutnom egy másik történet, majd egyszer a hetvenhetedik fejezetben, amikor Ödönke megkapja a békát, arról is beszámolok. Most legyen elég annyi, hogy dolgozok, rendesen, reggel elmegyek a gyárba és délután hulla fáradtan beesek az ajtón. De élvezem. Nagyon. Van névjegykártyám minisztériumi logóval, nagyon dizájnos, meg van kitűzőm is. Azon is van logó és az is nagyon csilli-villi. Vannak kollégáim, akiket nagyon szeretek, mert nagyon kedvesek és mert ők is szeretnek. Van menezserem is, aki néha nem olyan kedves, de azért általában jól kijövünk, szóval őt is kedvelem. Ja és végre kapok fizetést is. Minden második szerdán. Ezt is élvezem.

Ami jó, persze a kollégák mellett, hogy végre olyat csinálok, aminek köze van a saját szakmámhoz, amit azért választottam, már úgy eredetileg, mert már akkor is érdekelt, aztán meg kifejezettem megszerettem. Egy szép nagy irodában vagyok, ami egy kicsit szokatlan volt az elején, én sosem dolgoztam még ilyen óriási nagy, egybenyitott irodában. Az egyetemen megvolt a kis szobám, amin csak Palival kellett osztozni, de mivel nem sokat voltunk bent egyszerre, így tényleg nem zavartuk egymást. Amikor meg mind a ketten ott voltunk, akkor meg jókat beszélgettünk. Jókat beszélgetni ilyen nagy irodában is lehet, csak akkor ki kell menni a konyha-ebédlőbe és illik legalább egy teát elfogyasztani. Ja igen: tea is van. Zöld tea is. És a kávé minőségével is elégedett vagyok, rendes igazi kávéfőző van, olyan, amelyik frissen darálja a kávét mielőtt megfőzi és még tejhabot is csinál. És, hogy mit csinálok, amikor nem a tejhabos kávét szürcsölgetem a kollégákkal.

Itt az Oktatási Minisztériumnak van egy ú.n. Special Education része, na ide tartozom én is. Mi foglalkozunk az összes fogyatékos gyerekkel és az összes "rossz" gyerekkel. Azért tettem idézőjelbe, mert szerintem (és a hivatalos álláspont szerint) ezek a gyerekek nem rosszak, csak vannak velük magatartási problémák az iskolákban/óvodákban. Szóval amikor Pistike beszól a tanárnéninek, vagy megveri az osztálytársait, vagy mondjuk drogozáson kapják, mert a kis ostobenkó azt is az iskolában akarja csinálni, na akkor jövünk mi. Persze itt van egy hosszú processz, amíg a gyerek végülis valaki olyanhoz kerül, aki végre csinál is vele és/vagy az iskolával valamit, de ezt nem írom le, mert úgyis csak annak érdekes, aki pont Új-Zélandon iskolaigazgató. Szóval megkapom az aktát, amiben nagyjából leírják, hogy Pistikével mi a gond és akkor nekilátok nyomozósdit játszani: beülök a puccos minisztériumi autóba (amúgy nem olyan nagyon puccos, csak közepesen, viszont megtankolva, kitakarítva kapom meg) és elautózok az iskolába (vagy óvodába, ha Pistike még oda jár) és beszélgetek az igazgatóval, tanárral, meg aki még előkerül, hogy Ő is szeretne valamit mondani Pistikéről. Természetesen beszélek a családdal is, no és nem utolsósorban Pistike véleményét is megkérdezem. Aztán megtekintem Pistikét az osztályban, a játszótéren, otthon, de nemcsak úgy rápillantok, hanem rendesen megfigyelési jegyzőkönyv van, meg minden. Van, hogy a sorrend változik. Utána nekilátok és kitalálom, hogy Pistikét hogy lehetne megjavítani. Ezt papírra vetem és akkor már Behaviour Plan-nek hívjuk. Utána kitanítom a tanárt, segédtanárt (itt ilyen is van), családot és persze Pistikét is, hogy mit, hogyan kellene másképpen csinálni. Ha minden jól megy, akkor Pistike pont úgy viselkedik, ahogy megjósoltam és a tanár is tudja használni a jótanácsaimat és akkor mindenki boldog. A kunszt annyi, hogy egyszerre sok-sok Pistike van a listámon és ezekkel párhuzamosan kell foglalkoznom. Na nagyjából ilyen, ha viselkedésproblémás gyereket kapok. A másik kategória a fogyatékos gyerekek. A legnagyobb részük autista. De persze van Down kóros is, meg más is. Nem sorolom fel sz összeset, hosszú a lista. Velük más a helyzet, ott nem őket kell megjavítani, hanem az iskolát kell felkészíteni arra, hogy tudjanak velük foglalkozni. Itt az a poliszi, hogy nem külön iskolába gyűjtik őket, hanem próbálják őket integrálni az iskolai rendszerbe. Kapnak ilyen segédtanárt és egyéni tanrendjük van. Meg persze kellhetnek speciális eszközök is. Vagy át kell rendezni a tantermet. Hosszú a lista, de általában van rá megoldás, hogy sima iskolába tudjanak járni. Sokszor az osztálytársakat is fel kell rá készíteni, hogy hogyan viselkedjenek velük. De a gyerekek szinte mindenhol nagyon aranyosak és segítenek nekik sokat.

Aztán van olyan is, ahol a gyereknek van valamilyen betegsége és abban segítek, hogy az iskola tudjon ezzel mit kezdeni. Mondjuk ilyen lehet egy cukorbeteg gyerek, ahol ki kell dolgozni, hogy ki, mikor hogyan felügyeli az inzulin injekciót, mit csináljanak, ha vészhelyzet van, stb. És van persze olyan is, aki a fenti kategóriák egyikébe sem esik bele, de azért az összes esetemet most nem ismertetném... Én a kicsikkel dolgozok, olyan 2 és fél évestől, kb. 8 éves korig. A 8+-ra külön csapat van.

Sokat jövök-megyek, amit nagyon élvezek. Néha egészen messzi iskolákba kell mennem, de ezek olyan szép helyen vannak, hogy magát az utat is élvezem. Területenként vannak a csoportok, a hozzám tartozó iskolák mind jó környéken vannak. A jó környék azt takarja, hogy minden iskolának van egy besorolása egytől tízig, amit "decile'"besorolásnak hívnak. Ez egy index, amit a könyéken lakók szocioökonómiai státusza, fizetése, stb. alapján számítanak. Ezt is az Oktatási Minisztérium számolja, de nem az a részleg, ahol én dolgozom. A decile 10 azt jelenti, hogy jó a könyék, viszonylag jómódúak a szülők, sok a magasabb iskolai végzettségű. Nekem csak decile 10 iskolák vannak a listámon. Van olyan csoport is az irodában, akinek a leggázabb környék jutott, mondjuk az Otara, aminek a decile besorolása valahol egy és négy között van, ott sokkal több az agresszió, verekedés, bűnözés, stb. a gyerekek és/vagy a családjaik körében. Az azért egy kicsit más. Nem mondom, hogy rosszabb, mert ott meg nagyon érdekes esetekkel, családokkal van dolguk, de más.

Ami nem olyan jó: az iroda messze van. Én a North Shoron lakozok, az iroda pedig a város másik végén, South Aucklandben van, de még ott is jó messze. Háztól-házig 42 kilométer. Egy út. És át kell kelnem a Harbour Bridge-en. Reggel, csúcsforgalomban. Aztán délután megint. A Google Maps szerint mindössze 38 perc az út, de van az egy óra is. Vagy több. Ha nem akarok másfél órát dekkolni a dugóban, akkor korán kell indulnom. Nagyon korán. Reggel háromnegyed hétkor már rajtolnom kell. Akkor úgy egy óra alatt beérek. Eleinte egyedül utaztam, de közben az irodában összeszerveződött egy North Shore-i mag, mostmár három másik leányzóval együtt megyek-jövök, aminek sok előnye van, például a benzinköltség pont a negyede és csak minden negyedik héten kell vezetnem. Arról már nem is beszélve, hogy intenzíven tanulom a helyi szlenget, meg a fiatalok szokásait. Merthogy a lányok mind 30 alatt vannak. Inkább a húsz közelében:)

A másik, amit nem szeretek: az adminisztráció. Mivel ez egy Minisztérium, így hát természetesen nagyon bürokratikus szervezet, habár megpróbálják ezt mindenféle tímbildingekkel ellensúlyozni, attól még bürokratikus marad. Tele vagyunk poliszikkal és processzekkel. Mindent papírra kell vetni, csak az számít, amiről dokument jeszty. Ez egy csomó értékes időt elvesz a munkától és még rohadtul unalmas is tud lenni. Próbálok admin közben Petőfi rádiót hallgatni, ez valamennyit segít abban, hogy ne aludjak el a jelentések gépelése közben. Tiszta Brazil. Ja és a processzeket kidolgozó brigád valami vér behaviorista lehetett, szóval megy a viselkedés-elemzés ezerrel. A kollégáim nagy része hisz is benne, én meg megpróbálok csendben maradni az NLP-s hátteremmel és a humanisztikus irányultságommal. De tökmindegy, úgyis az a lényeg, hogy a gyerekeknek jobb legyen és amit csinálunk az végülis működik.

Eszembe jutott még valami, ami jó. Egy csomó tréningre mehetek és ezeket mind kifizetik nekem. Sőt örülnek neki, hogy ilyen lelkesen továbbképzem magam. Én meg örülök, hogy egy csomó érdekes workshopra, tanfolyamra, meg előadásra elmehetek és nem kell sokszáz dollárt fizetnem érte. És tanulok maoriul is. Ezt is nagyon élvezem. Majd egyszer írok róla, hogy hogy keveredtem a maori nyelv lelkes művelői közé, de most lassan befejezem, mert valamit vacsoráznom kéne.

Mozi rovat: Boy

Elment a família Magyarországra nyaralni. Itt maradtam egyedül, meg egy kissé beteg is vagyok, szóval adok a kultúrának és esténként filmeket nézek.Persze tervezem azt is, hogy újabb posztokat gyártok, vagy legalább befejezem a félig megírtakat... De most egy kis mozi-ajánló.

A Boy egy igazi új-zélandi gyöngyszem. Tavalyi film, a rendezője: Taika Waititi. Vicces, aztán néhol szomorú is egy kicsit és összességében véve nagyon élvezetes. A történet egy kis faluban játszódik, valahol a Bay of Plenty tájékán. A főszereplő Boy, egy 11 éves maori fiú, akinek a hős-ideálja Michael Jackson és az apja, aki majd egyszer hazajön és elviszi a Michael Jackson koncertre. És aztán tényleg megérkezik apuka....



A film érdekessége, hogy nagyon reális képet fest arról, hogy milyen volt Új-Zélandon, vidéken élni 30 éve... Szerintem a zene is külön figyelmet érdemel. Nézzétek meg, tényleg jó.

Manukura

A szomszédasszonytól kaptam a hírt, hogy Május elsején megszületett Manukura, a fehér kiwi. A Maoriknál a fehér kiwi jó jel, valami új kezdetét jelzi, a manukura tiszteletreméltó vezért jelent. Így néz ki Manukura, személyesen:

A félreértések elkerülése végett a kiwi-csibe nem albínó, hanemcsak simán fehér. És nagyon aranyos. További részletek itt:

Manukura - the little white kiwi. from Mike Heydon on Vimeo.