A visszafelé út ebben az évben viszonylag eseménytelen volt. Ha leszámítjuk, hogy tök fölöslegesen rohantunk a bécsi reptérre, mert a gép két óra késéssel indult. Persze ezt a gépben ülve és becsatolva!!! kellett (volna) tölteni. Igy viszont két órával később értünk Dubaiba is, ami eredetileg este 10 lett volna, de így majdnem éjfél lett belőle. Dubaiban volt egy ott alvás, aminek még indulás előtt nagyon örültem, a megérkezés után már sokkal kevésbé. Két kisgyerekkel majdnem éjfélkor nem egyszerű átvergődni az összes secrutity ponton, vízum beszerzési ablakocskán, útlevél-ellenőrzésen, stb. stb. Ráadásul olyan retro érzésem volt, mintha a jó öreg hetvenes évekbeli, magyar határon lennék: a sorok lassúak voltak, értelmetlenül bonyolultra megszervezve, hogy ki mikor következik, az útlevél pecsételős résznél egy külön fickó volt, akinek szemmel láthatólag csak annyi volt a dolga, hogy üvöltözzön a reptérről kijutni vágyó utasokkal. Előttem állt egy csadoros nő vagy négy gyerekkel, azt úgy leordította a pasas, hogy nem sok híja volt, hogy szájba nem vágtam. Velem nem mert üvölteni, gondolom látszott, hogy európai vagyok vagy nem tudom, de azért csúnyán nézett rám, de keményen álltam a rám vetett haragos pillantásait. De végül kijutottunk a reptérről és nagy nehezen megtaláltuk a transzfer buszt is. Kint volt vagy 40 fok, ami a légkondicionált repülőhöz öltöztetett családnak elég nagy megpróbáltatást jelentett. Némi gyors vetkőzéssel megoldottuk a dolgot, a közben vidáman nézelődő arab buszsofőrök örömére. Amikor a szállodába értünk, akkor jött csak az igazi próbatétel: a recepció előtt, hosszú, kigyózó sor. A koreaiakkal ellentétben itt nem érdekelt senkit, hogy két kicsi gyerek is van velem, beálltunk a sor végére. A gyerekek persze nem sokáig bírták egy helyben, így kerestek egy bőrönd szállító kis kocsit és azt tologatták, meg felmásztak rá, szóval minden olyan olyat tettek, ami két unatkozó gyerek esetén a lehető legtermészetesebb. A szobába hajnal kettőre sikerült bejutnunk, és ráadásul meglehetősen kategórián aluli volt és úgy érezték, hogy hármunknak két szimpla ágy bőven elég. Nem sokat dobott a hangulaton az "ingyen ital" kupon sem, valahogy már nem tudott meghatni. Mintegy négy!! óra alvás után nekiláttam felrázni a gyerekeket, akiket félálomban felöltöztettem és irány vissza a reptér. Újra security check, útlevél ellenőrzés és minden ilyenkor szokásos dolog. Még hamarabb is érkeztünk, mint számítottam, így kerestünk egy sült krumpli árust és megreggeliztettem őket rendesen. Zalánnak a kezét nem mertem elengedni, így most Ő sem kóborolt el és Bogi talált nekünk 10 ausztrál dollárt :) De végre felszálltunk a gépre, ami kivételesen el is indult időben. Innentől már jó volt az út, Brisbaine-ben csak egy rövid, 2 órás stop volt, ezalatt Bogi a 10 dollárból meghívott minket kávéra és forró csokira és végül elgyötörten megérkeztünk Aucklandbe.
Az első hét ismét arról szólt, hogy megküzdök a jet-leggel. A gyerekeknek persze most is sokkal könnyebben ment az átállás. Hétfőn délután értünk ide és szerdán már iskolába-óvodába mentek. Bogi vitt az osztálynak Szamos marcipánt, aminek igen nagy sikere volt. Zalán elkezdte az új óvodát és meglepően hamar be is illeszkedett. Itt kevesebben vannak, összesen 22.-en és ez is vegyes korcsoportos. A második héten már lett is egy barátnője és egy fiú barátja is, és azóta is boldogan megyünk minden reggel.
Én bejelentkeztem az OMEGA programra. Az OMEGA-ról majd készülök írni egy posztot, abban majd leírom, hogy pontosan kik ők, a lényeg az, hogy segítenek a munkakeresésben. El is fogadták a jelentkezésem és nagyon kedvesek voltak, de munkát azóta sem tudtak szerezni. De sosem lehet tudni, hátha egyszer...
Az állásokat továbbra is pályázom, nem nagy sikerrel, de bevallom a szorgalmam jelentősen alábbhagyott. Elküldök hetente 1-2 pályázatot, amit idővel vagy elutasítanak, vagy nem is válaszolnak. De a szomszédban lakó német hölgy megnyugtatott, hogy neki is három évbe telt, mire állást tudott szerezni.
Mire visszaértem az a jó hír várt, hogy az új-zélandi Pszichológiai Társaság az ú.n. Non-Binding pályázatomat kedvezően bírálta el és beadhatom a valódi kérelmet, hogy egyszer talán regisztrált pszichológus legyek. Ez itt azért fontos, mert, mint általában az angolszász országokban, itt is a "medical" szektorhoz sorolják a pszichológust és regisztráció kell ahhoz, hogy működési engedélyt kapjak. A papírok beszerzése nem volt egyszerű, főleg, mivel a legtöbbjét Magyarországról kellett kérnem és nagyon nagyon sok időbe tellett, mire egyáltalán választ kaptam bárhonnan. Már csak egy diplomámnak nem volt meg a hiteles fordítása, így azt is megcsináltam, a konzul hitelesítette és már csak a "Justice of Peace"-hez kell majd leballagnom és előtte aláírni egy nyilatkozatot, hogy esküszöm, hogy csak a színtiszta igazat, meg ilyesmi. És persze még mindig türelmesen várok egy igazolást Magyarországról, de bízom benne, hogy egyszer csak megérkezik. Még így sem 100%, hogy megkapom a működési engedélyt, de azért jó esély van rá. És gondolom majd az is kiderül, hogy mire megyek vele.
Aztán jött a bárányhimlő, de erről már irtam, úgyhogy azt itt nem ecsetelem.
Ha nincs horgászat, akkor hétvégenként kirándulunk. Amikor sem horgászni, sem kirándulni nem lehet, mert szakad az eső, akkor Monopoly-t játszunk a barátokkal, pogácsát sütünk és finom padlizsán krémet és kávés süteményt is szoktak hozni... Egyszóval: zajlik az élet :)
Azt hiszem dióhéjban ennyi történt velünk, lassan zajlik az élet, de azért vidáman.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése