Családi rovat- Mi van velünk azóta...

Elhatároztam, hogy összehozok egy posztot, amiben leírom, hogy mi történt velünk, amióta visszajöttünk a magyarországi nyaralásból.... Most pont van egy kis időm...

A visszafelé út ebben az évben viszonylag eseménytelen volt. Ha leszámítjuk, hogy tök fölöslegesen rohantunk a bécsi reptérre, mert a gép két óra késéssel indult. Persze ezt a gépben ülve és becsatolva!!! kellett (volna) tölteni. Igy viszont két órával később értünk Dubaiba is, ami eredetileg este 10 lett volna, de így majdnem éjfél lett belőle. Dubaiban volt egy ott alvás, aminek még indulás előtt nagyon örültem, a megérkezés után már sokkal kevésbé. Két kisgyerekkel majdnem éjfélkor nem egyszerű átvergődni az összes secrutity ponton, vízum beszerzési ablakocskán, útlevél-ellenőrzésen, stb. stb. Ráadásul olyan retro érzésem volt, mintha a jó öreg hetvenes évekbeli, magyar határon lennék: a sorok lassúak voltak, értelmetlenül bonyolultra megszervezve, hogy ki mikor következik, az útlevél pecsételős résznél egy külön fickó volt, akinek szemmel láthatólag csak annyi volt a dolga, hogy üvöltözzön a reptérről kijutni vágyó utasokkal. Előttem állt egy csadoros nő vagy négy gyerekkel, azt úgy leordította a pasas, hogy nem sok híja volt, hogy szájba nem vágtam. Velem nem mert üvölteni, gondolom látszott, hogy európai vagyok vagy nem tudom, de azért csúnyán nézett rám, de keményen álltam a rám vetett haragos pillantásait. De végül kijutottunk a reptérről és nagy nehezen megtaláltuk a transzfer buszt is. Kint volt vagy 40 fok, ami a légkondicionált repülőhöz öltöztetett családnak elég nagy megpróbáltatást jelentett. Némi gyors vetkőzéssel megoldottuk a dolgot, a közben vidáman nézelődő arab buszsofőrök örömére. Amikor a szállodába értünk, akkor jött csak az igazi próbatétel: a recepció előtt, hosszú, kigyózó sor. A koreaiakkal ellentétben itt nem érdekelt senkit, hogy két kicsi gyerek is van velem, beálltunk a sor végére. A gyerekek persze nem sokáig bírták egy helyben, így kerestek egy bőrönd szállító kis kocsit és azt tologatták, meg felmásztak rá, szóval minden olyan olyat tettek, ami két unatkozó gyerek esetén a lehető legtermészetesebb. A szobába hajnal kettőre sikerült bejutnunk, és ráadásul meglehetősen kategórián aluli volt és úgy érezték, hogy hármunknak két szimpla ágy bőven elég. Nem sokat dobott a hangulaton az "ingyen ital" kupon sem, valahogy már nem tudott meghatni. Mintegy négy!! óra alvás után nekiláttam felrázni a gyerekeket, akiket félálomban felöltöztettem és irány vissza a reptér. Újra security check, útlevél ellenőrzés és minden ilyenkor szokásos dolog. Még hamarabb is érkeztünk, mint számítottam, így kerestünk egy sült krumpli árust és megreggeliztettem őket rendesen. Zalánnak a kezét nem mertem elengedni, így most Ő sem kóborolt el és Bogi talált nekünk 10 ausztrál dollárt :) De végre felszálltunk a gépre, ami kivételesen el is indult időben. Innentől már jó volt az út, Brisbaine-ben csak egy rövid, 2 órás stop volt, ezalatt Bogi a 10 dollárból meghívott minket kávéra és forró csokira és végül elgyötörten megérkeztünk Aucklandbe.

Az első hét ismét arról szólt, hogy megküzdök a jet-leggel. A gyerekeknek persze most is sokkal könnyebben ment az átállás. Hétfőn délután értünk ide és szerdán már iskolába-óvodába mentek. Bogi vitt az osztálynak Szamos marcipánt, aminek igen nagy sikere volt. Zalán elkezdte az új óvodát és meglepően hamar be is illeszkedett. Itt kevesebben vannak, összesen 22.-en és ez is vegyes korcsoportos. A második héten már lett is egy barátnője és egy fiú barátja is, és azóta is boldogan megyünk minden reggel.

Én bejelentkeztem az OMEGA programra. Az OMEGA-ról majd készülök írni egy posztot, abban majd leírom, hogy pontosan kik ők, a lényeg az, hogy segítenek a munkakeresésben. El is fogadták a jelentkezésem és nagyon kedvesek voltak, de munkát azóta sem tudtak szerezni. De sosem lehet tudni, hátha egyszer...

Az állásokat továbbra is pályázom, nem nagy sikerrel, de bevallom a szorgalmam jelentősen alábbhagyott. Elküldök hetente 1-2 pályázatot, amit idővel vagy elutasítanak, vagy nem is válaszolnak. De a szomszédban lakó német hölgy megnyugtatott, hogy neki is három évbe telt, mire állást tudott szerezni.

Mire visszaértem az a jó hír várt, hogy az új-zélandi Pszichológiai Társaság az ú.n. Non-Binding pályázatomat kedvezően bírálta el és beadhatom a valódi kérelmet, hogy egyszer talán regisztrált pszichológus legyek. Ez itt azért fontos, mert, mint általában az angolszász országokban, itt is a "medical" szektorhoz sorolják a pszichológust és regisztráció kell ahhoz, hogy működési engedélyt kapjak. A papírok beszerzése nem volt egyszerű, főleg, mivel a legtöbbjét Magyarországról kellett kérnem és nagyon nagyon sok időbe tellett, mire egyáltalán választ kaptam bárhonnan. Már csak egy diplomámnak nem volt meg a hiteles fordítása, így azt is megcsináltam, a konzul hitelesítette és már csak a "Justice of Peace"-hez kell majd leballagnom és előtte aláírni egy nyilatkozatot, hogy esküszöm, hogy csak a színtiszta igazat, meg ilyesmi. És persze még mindig türelmesen várok egy igazolást Magyarországról, de bízom benne, hogy egyszer csak megérkezik. Még így sem 100%, hogy megkapom a működési engedélyt, de azért jó esély van rá. És gondolom majd az  is kiderül, hogy mire megyek vele.

Aztán jött a bárányhimlő, de erről már irtam, úgyhogy azt itt nem ecsetelem.

Szeptemberben az egyik barátunk vett egy hajót, úgyhogy azóta a fiúk számára két horgászat között telnek a napok. Amint lecsendesednek a hullámok, azonnal hajóra pattannak és irány a tenger. A múlt héten már Bogi is volt kint velük: fogott is halat, de végül minden egyes kifogott halnál könyörgött, hogy csak ezt az egyetlen egyet még dobják vissza, igy a horgászatról végül hal nélkül jöttek vissza. A férjemet megkértem, hogy írjon majd egy posztot a horgászélményeiről, ami készül is, csak nagyon lassan...





Ha nincs horgászat, akkor hétvégenként kirándulunk. Amikor sem horgászni, sem kirándulni nem lehet, mert szakad az eső, akkor Monopoly-t játszunk a barátokkal, pogácsát sütünk és finom padlizsán krémet és kávés süteményt is szoktak hozni... Egyszóval: zajlik az élet :)

Azt hiszem dióhéjban ennyi történt velünk, lassan zajlik az élet, de azért vidáman.

Irány Kiwiföld!

2007. október 30.-án végül útra keltünk Új-Zéland irányába. Sikerült nagyon jó repülőjegyet vennünk és ezúton is köszönet érte Szalma Sándornak és a Gaia Travel-nek, nagyon gyorsan és nagyon jó áron szereztek jegyeket. Ha valaki ide készül bátran ajánlom őket! Mi végül a Korean Air mellett döntöttünk, és szerintem jól. Kedvesek voltak, segítőkészek és a Szöuli reptér az egyik legkényelmesebb, ahol csak eddig jártam.

Az út nem volt egyszerü, főleg két gyerekkel. Ott kezdődött a nehezítés, hogy Budapesten a becsekkolásnál kiderült, hogy a szobamérlegem nem a legpontosabb és kb. 8 kiló túlsúlyom van. Mondták, hogy kilónként 15.000 ft-ért már el is viszik, de ez valahogy nem tűnt a legjobb megoldásnak. Így az maradt, hogy vagy 6 kilónyi cuccot átpakoltam a kézitáskákba. Ettől úgy néztünk ki, mint egy cigánykaraván: 2 fedélzeti bőrönd, egy babakocsi, egy retikül megtömve, egy bili, 2 gyerek hálózsák, a gyerekek két kisbõröndje és persze Malacka, Bogi Piroska névre hallgató alvós kutyája... Valahogy elvergõdtünk a gépig és szerencsésen beszálltunk. A gyerekek nagyon élvezték az egészet, a gépen üllők viszont nem mind. Volt egy középkorú nő, egy olyan nyugdíjas tanítónéni típus, olyan aki a buszon is kiosztja, hogy ki hová üljön és viselkedjen rendesen. Oda is jött hamar, hogy igazán nem érti, hogy a gyerekek miért nem tudnak csendben és fegyelmezetten ülni 2 és fél órát és azonnal mondjam ezt meg nekik. Én mondtam, hogy rajta, magyarázza el a két éves fiamnak és a négy éves lányomnak, hátha megértik. Megmagyarázta, megijedtek, de nem értették. Viszont utána halkabban ordítoztak.

A bonyodalmak csúcsa a párizsi reptér volt. Ha gyerekkel és sok cuccal utazok, kerüljétek. Az átszállásnál persze senki sem segített, bár kaptam rá ígéretet. A gép ajtajáig segítettek kicuccolni, aztán bájosan elköszönt az összes légikísérő és otthagytak. A gép késett, alig volt idő átszállni. Nekiindultunk, a gyerekek hulla fáradtan, nyűgösen, de mentünk a nyilak után. Majd egy mozgólépcsőhöz vitt az út. Ott álltam a bőröndökkel, a babakocsival a gyerekekkel. Esélytelennek látszott, hogy lejutunk. Elindultunk, hogy keressünk valakit aki segít megtalálni a liftet. Az első hölgy szóba sem állt velünk. A második mondta, hogy lift nincs, használjam a mozgólépcsőt. Mondtam neki, hogy lehetetlen, nem tudom egyben levinni a cuccokat, ott viszont nem hagyhatom, mert ugye az őrizetlenül hagyott cuccot megsemmisítik. Nagy kegyesen végül annyira volt hajlandó, hogy én előrementem a mozgólépcső aljára, Õ pedig egyenként leküldte a cuccokat és utána a gyerekeket. 1-2 bőrönd közben persze felborult és megindult, a gyerekek fent ordítottak, de hamarosan lent voltunk. Megtaláltuk a pultot, ahol végre kiállították a beszállókártyát. Közben persze mindenkinek pisilni kellett, de ott volt a bili. Kérdeztem, hogy hová boríthatnám ki, mondták, hogy sajna a lenti WC zárva van, menjek fel. Felmentem egy teli bilivel és rohangáltam vagy 15 percet, mire találtam egy WC-t. Közben a gyerekek és a csomagok lent. Egy kedves nő bevállalta, hogy vigyáz rájuk. Nem francia volt, és nem is reptéri alkalmazott, hanem egy utas. Aztán végre elérkeztünk oda, ahonnan a busz indult a másik terminálba. Ott egy alkalmazott, hogy ne izguljak nagyon, síri arccal közölte, hogy nagy a baj, mindjárt lekésem a gépet. Majd hárman végignézték, ahogy egyedül felcuccolok a buszba, csak mi voltunk és a sofőr, aki békésen üldögélt a helyén. Ugyanez a leszállásnál. Aztán haladtunk tovább a nyilak mentén, és egy újabb mozgólépcső következett. Itt már besokalltam és kerestem valakit és követeltem egy liftet. Sikerült. Feljutottunk, megtaláltuk, beszálltunk.

Innen már OK volt az út, a gyerekek hamar elaludtak és gyorsan elaludtam én is, mert ugye, ha felébrednek, akkor nincs esély. Sikerült is vagy 4 órát aludnom. A koreaiak nagyon kedvesek voltak, a gyerekek ajándékot kaptak, tényleg segítettek, amiben csak kellett. A szöuli átszállás laza volt, ott ugyanis mozgójárda van a gate-ek között. És egy gyönyörű játszóház a gyerekeknek, ahol végre egy kényelmes kanapén én is pihentem. Ők meg kirohangálták magukat, úgyhogy az aucklandi gépen felszállás közben már mind a kettő aludt. Zalán még a felszállást sem várta meg, a kifutópályán már hortyogott. Itt is sikerült aludnom kb. 1 órát, azért csak ennyit, mert folyton hoztak valamit.

Új-Zéland tényleg messze van. Nagyon. Út közben jobb híján figyelgettem a térképet, ahol a kis piros repülő mutatja, hogy hol járunk. Amikor már Ausztráliához értünk kezdtem örülni, hogy na most már aztán mindjárt ott leszünk, de aztán realizáltam, hogy Új-Zéland csak a kis felbontású térképeken van közel Ausztrália partjaihoz. Aztán amikor már vagy századszor kérdezték meg a gyerekek, hogy „Ott vagyunk már?'', akkor odaértünk. A kiszállás már rutinosan ment, csak egy csomagot felejtettünk a gépen, azért visszamentünk, aztán haladunk. Az aucklandi reptéren nagyon gyerekbarát minden, a bevándorlásnál külön sor van a gyerekkel utazóknak, úgyhogy hamar ment minden. Utána jött a nehezebb feladat: megjöttek a bőröndök, így már két tolókocsi, egy telepakolt babakocsi, plusz a gyerekek és a többi cucc. De hamar odajött egy bőröndpakolós pasas és mondta, hogy nyugi, segít nekem kijutni. És segített, végig elkísért, át a vámon, kitolta a kocsikat egészen addig, ahol a férjem már várt. Akkor aztán igazán rátört a fáradtság és majdnem összeestem. Még gyorsan elmentünk meglátogattuk Áront (Ő a kutya, aki közben már a karanténban dekkolt), aztán végre haza. És alvás.