Vészhelyzet: 1. rész

Ez a poszt arról fog szólni, hogy miért nem írtam új posztot az elmúlt két hétben. Meg arról is, hogy milyen itt az egészségügyi ellátás.

A történet két hete a tengerparton kezdődött. Ott történt a baleset. Na nem a cápák támadtak meg, hanem a gyerekekkel "hullámokat ugráltunk". Bogi lányom egyik osztálytársával futottunk össze, akik szintén a tengerparton hűsítették magukat csütörtök délután. A srác apukája bevitte a nagyokat, én pedig kintebb ugrabugráltam a kicsikkel. Akik a kezemet rángatták folyamatosan. Este mikor hazaértünk éreztem én, hogy a jobb karom nem egészen százas, de gondoltam egy kis izomláz lesz az. Úgy döntöttem, hogy a legjobb, ha pénteken elmegyek teniszezni, hogy kilazítsam az izmokat. Rossz döntés volt. Utána gyorsan elszaladtam bevásárolni és persze be is cipekedtem. Ez sem bizonyult jó ötletnek. Ehhez jött még a hétvégi vasalás. Mindezekkel sikerült elérnem, hogy szombaton már nagyon fájt a vállam, a hátam és a karom is. Vasárnap már borzasztóan nagyon fájt. Aztán végül kedden, amikor már két éjszakán át róttam a köröket a nappaliban, hogy az ordibálásommal ne keltsek fel mindenkit, elkocogtunk az orvoshoz. Mivel vezetni már végképp nem tudtam a kedves férjem sietett a segítségemre.

Először is a háziorvos felé vettük az irányt, miután előzetesen rendesen bejelentkeztem, meg minden. A doktornő nagyon kedvesen fogadott és megtapogatta a vállamat és a karomat. Mondta, hogy ezt bizony megrántottam. Mondjuk ezt addig is tudtam, de azért jól esett, hogy mostmár papírom is lesz róla. Azt is mondta, hogy hibáztam a tenisszel és a cipekedéssel, de ezt akkorra már én magamtól is beláttam. Majd kitöltöttünk egy baleseti bejelentő papírt, aminek az lett volna az értelme, hogy ha éppen főállású munkaviszonyom lenne, akkor most jogosult lennék a táppénzre, de pont nincs. De azért beleirtunk mindent, rendesen. Még gyorsan irt egy papírt arról, hogy menjek el fizikoterápiára és kezitcsókolom. Kifelé menet még kifizettem a számlát és irány a fiziko.

A fizikoterápiás brigád is nagyon kedves volt (itt amúgy alapból mindenki nagyon kedves) és örültek is nekem. Gondolom azért is, mert úgy 500 méteren belül van két tökugyanolyan fizikoterápiás klinika és ugye én pont nem a másikat választottam. Mondták is, hogy úgy egy óra múlva már meg is tudnak nézni. Megnézett egy nagyon kedves nő, aki itt-ott megnyomkodta, meg tekergette a karomat, addig-meddig, amíg végül tényleg jobb lett egy fokkal. De csak egyel. Ez még mindig kevésnek bizonyult ahhoz, hogy éjszaka 20 percnél hosszabban tudjak aludni egyhuzamban. Ezért másnap a kórház felé vettük az irányt.

A kórházon belül is rögtön a sürgősségi osztályra mentünk, ahol ismét ki kellett töltenem néhány papírt, hogy akkor pontosan mi, hol és mikor történt. Ezután kérték, hogy akkor foglaljak helyet a váróban. Itt már azért voltak rajtam kívül is, kinek a karja, kinek a lába sérült. Még én néztem ki a legjobban, leszámítva, hogy sem ülni, sem állni nem tudtam kényelmesen (sőt feküdni sem, de ez ott mindegy volt, mert úgysem volt ágy). A férjem rögtön felidézte nosztalgikus emlékeit, amikor egy éve Ő járt ugyanitt a perforált vakbelével... Bár neki adtak ágyat is, meg hozzá szobát. Na nekem azt nem. De azért jól elvoltunk a váróban, kényelmes székek voltak és mindenféle szappanoperák és főzős és horgászós műsorok is mentek a tévében. Pár perc múlva már jött is egy kedves fiatal nő a recepcióról és még egyszer megkérdezett mindent, meg még mást is, hogy van-e allergiám meg ilyenek. Aztán megint várakozás. Úgy 15 perc múlva meg is érkezett Ross doktor. De tényleg. Csak egy kicsit fiatalab verzióban. Bementünk az orvosi rendelőbe és végigvizsgált. Egy kicsit alaposabban, mint a háziorvos néni: végignézte a reflexeimet, megint elmondtam, hogy akkor pontosan hol hogyan és mikor fáj. Mivel nem volt 100%-ig biztos abban, hogy esetleg nem valami gerinc-sérv vagy ilyesmi miatt haldoklok még egy röntgenre is elküldött, hogy biztos ami biztos nézzük meg a nyaki gerincemet alaposabban.

A röntgen is meglepően gyorsan ment és az is tök jó volt, hogy nem kellett egy tonnányi papírt hurcolnom magammal: a papírok ugyanis a számítógépes hálózaton keresztül közlekednek. Mindösszesen egy kis cetlit kaptam, amin egy vonalkód volt, a röntgenes betegfelvételis hölgy ezt leolvasta és rögtön meg is nyilt az a file, amit Ross doktor addigra profin megírt. Gyorsan sorra is kerültem, jó alaposan megröntgeneztek minden irányból, aztán vissza a váróba, újabb várakozás.

Ahogy telt az idő, bizony lassan elérkezett a dél és kezdtünk éhesek lenni. Mivel induláskor nem szerelkeztünk fel kellő mennyiségű élelemmel, körülnézem, hogy mivel csillapíthatnánk az éhségünket.Találtam is egy instant lasagna és makaróni automatát, de én már a porból készült kávétól is ódzkodok, úgyhogy azt kihagytuk. Kint volt egy rendes kis önkiszolgáló étterem, de valahogy nem volt sok kedvünk étterembe menni. Nem sokkal később a váróban megjelent két idős hölgy, egy kis tálaló kocsit toltak és hamar le is parkoltak. Majd körbejártak és megkérdezték a váróteremben ülőket, hogy szeretnének-e teát vagy kávét, esetleg a tea mellé szendvicset és banánt. Először nem akartam hinni a fülemnek, de aztán mégis hittem és kértem is egy teát, meg némi élelmet. Amikor már senki sem kért semmit el is tolták a kis kocsit, gondolom, a következő váróhoz. Vagy nem tudom. De nagyon jól esett. Nem is az, hogy ne tudnék magamnak egy szendvicset venni, hanem a figyelmesség.

Alig ocsúdtunk fel a meglepetésből, láttam, hogy "megint jőnek, kopogtatnak", egy másik jóképű és nagyon kedves doki pattant oda, hogy Ő Ross doktor főnöke és beszélne velem pár szót. Megint egy orvosi szoba felé vettük az irányt, ott leültetett, elmondta, hogy mit találtak, részletesen elmagyarázta a röntgen felvétel eredményét. Végül arra jutott, hogy nincs porckorong sérvem,bár mivel a nyaki csigolyámnál be van szűkülve a rés (a C4 és C5 között, a hozzáértők kedvéért), úgyhogy lehet, hogy a kezemben az izomfájás ettől van. A váll-ízületem viszont tényleg problémás: felírt Voltarent, valami paracetamolt és egy kis codeint is. Arra is megkért, hogy ha két napon beül nem javul jelentősen, akkor menjek vissza feltétlen. Aztán vissza a váróba, már egészen otthonosan éreztem ott magam, amíg megírják a zárójelentést. Valamint szólt a nővérkének, hogy azonnal adjon nekem fájdalomcsillapítót, nehogymár fájjon a hátam, amíg várakozok.

Kettő körül már kezdetem izgulni, hogy elkésünk az iskolából, óvodából, igy szóltam a recepción, hogy megkaphatnám-e a zárójelentést, mert a gyerekeim várnak. A nagyon kedves recepciós hölgy rögtön intézkedett és ismét előkerült Ross doktor, mosolyogva, mint mindig. Megbeszéltük, hogy akkor most hazamegyek, pihenek és szedem a fájdalomcsillapítókat és szépen meggyógyulok. És persze azt is megigértem, hogy nem vasalok, nem használok számítógépet legalább egy hétig és nem fogok teniszezni, amíg teljesen rendbe nem jön a vállízületem. (Na ezért vagyok lemaradva az új posztokkal). Megkaptam a részletes zárójelentést és végre elmehettünk.

Mondanom sem kell, hogy mindezért semmit nem kellett fizetnem, mert a sürgősségi ellátás az úgy alapból jár mindenkinek, aki NZ resident. Amúgy már work visa-val is jár. A gyógyszereimért egyenként 3 dollárt fizettem, vagyis a gyógyszertári költséget, vagyis összesen 9 dollárért kaptam egy tonnányi fájdalomcsillapítót és hozzá a Voltarent. Az még külön említésre méltó, hogy itt nem kell fölöslegesen megvenni egy doboznyi gyógyszert, ha csak mondjuk 2 szemre van szükség. A gyógyszertárban a recept alapján kiszámolják mennyi kell, azt kis dobozkákba csomagolják és már viheted is.

A héten kaptam még egy levelet az ACC  is nevű brigádtól (Accident Compensation Corporation) arról, hogy nyugodjak meg, a kórházi költségeimet kifizették és ha bármi segítségre lenne még szükségem forduljak hozzájuk bizalommal és ha kezelésekre kell járnom vigyem magammal ezt a levelet, mert ez igazolja, hogy az ACC fizeti. A levél úgy kezdődött, hogy "We're sorry to hear of your injury and wish you well with your recovery." Na erre varrjatok gombot.