Road to Wellington

A Waiwerás hétvége után nem sokkal az egyik hétfő szabadnapnak ígérkezett: a munkát ünnepeltük, csak itt nem május elsején tartják, hanem október 25.-én és nincs felvonulás, meg majális, hanem csak mindenki henyél és nem kell menni dolgozni (mármint annak, akinek munkahelye van, mert persze a háziasszonyok ezerrel sütnek-főznek). Kitaláltuk, hogyha már adódik egy hosszú hétvége, akkor felkerekedünk és meglátogatjuk a Szomszédasszonyékat Wellingtonban. A gond csak annyi volt, hogy ezt úgy október közepe felé kezdtük el komolyan tervezgetni és amikor odáig jutottam, hogy na-jó veszek egy repülőjegyet, akkor a jegyek ára már a fellegekben járt. Gyors kalkulációval beláttam, hogy ez több, mint sok, úgyhogy a repülés ötletét hamar elvetettük. Egyébként is idén már annyit repkedtem ide-oda, hogy nem is bántam ha valami alternatív közlekedési módot választunk. Jött a vonat ötlet: valóban van egy vonat, ami tök szép helyen megy és üveg teteje is van. De ezzel meg az volt a gond, hogy akkor két nap elmegy az utazásra, Bogit az iskolából a nyári két hónapos hiányzás után nem illett több napra kikérni, úgyhogy ezt is töröltük a listáról. Kizárásos alapon a gépjármű mellett döntöttünk, de nem bántuk meg.

 Mivel a terv az volt, hogy a Pénteket még hozzácsapjuk a három szabadnaphoz el is kocogtam az iskolába és a Bogi tanárbácsijával megbeszéltem, hogy a csemete Pénteken Wellingtonba szeretne jönni velünk, úgyhogy ha lehet nem jönne aznap iskolába, cserébe viszont lelkesen tanulmányozza majd a Te Papa múzeum látnivalóit. Tanárbácsi mondta, hogy persze, persze, menjünk csak. Ez is elintézve.

A csütörtöki pánikszerű bepakolás után, mert persze megint az utolsó napra maradt minden és közben a Szomszédasszony felhívta rá a figyelmemet, hogy Wellington nem Auckland és igenis hideg van, szóval kotorjam elő a meleg kabátokat is, pénteken úgy hajnal kettő körül nekiindultunk. A hajnal kettes indulásnak a kevés hátránya mellett (hogy nem az ágyamban alszok, hanem az autóban és valakinek még vezetni is kell) számos előnye is van ám. Például, hogy a gyerekek vidáman alszanak az autóban (mert azok a régi szép idők már elmúltak, amikor napközben csak úgy elszundítanának), vagy az, hogy ha hamar odaérünk, akkor még van egy fél napunk. Én hamarabb akartam indulni, mondjuk úgy éjfélkor, de Zsotti mondta, hogy azért gáz, mert útközben van egy fennsík, amit éjszaka lezárnak. Szóval elindultunk: Zsotti éjszaka is jól lát, mármint vezetni is, mert a hűtőt mondjuk én is megtalálom éjjel, ha pont narancslére vágyok, de vezetni nem szeretek, úgyhogy kizárásos alapon önként vállalta a feladatot. Én először olyan Taupo környékén ébredtem fel, arra, hogy nagyon elzsibbadt a nyakam (ez például a hajnal kettes hátrányok közé tartozik). Akkor már igencsak világos volt és hamarosan a gyerekek is ébredezni kezdtek, no meg a pékségek is kinyitottak (itt bezzeg nem nyitnak 5-kor!), meg is álltunk egy reggelire.

Turangi után értünk egy nagy vulkanikus fennsíkra, keresztülhaladtunk a Tongariro Nemzeti Parkon és a Rangipo Sivatagon, közben jól megnéztük a feltűnedező nagy vulkánokat: a Ruapehu-t, a Ngauruhoe-t és a Tongarino-t. Nekem személy szerint ez utóbbi a kedvence, mert nagy és szép és havas a teteje és mert ennek a legkönnyebb kimondani és megjegyezni a nevét. 

Innen már igen közel volt a igen beszés nevű "Desert Road", ami még mindig a fennsík, a legmagasabb pontja 1.074 méterrel van a tengerszint felett. Nagyon szép, de nagyon bizarr hely. Körülbelül olyan, mintha valami sci-fi mozifilmben járna az ember: teljesen kihalt, nincsenek fák és van egyetlen aszfaltozott kétsávos út, de azon sem nagyon jár senki. Itt-ott hófoltok tarkították a lefagyott fűmaradványokat, amitől a gyerekek igen lelkesek lettek és rögtön ki akartak szállni hógolyózni. Na ahhoz viszont meg nem volt elég hó. És arra is felhívtuk a figyelmüket, hogy ahol hó van, ott hideg is van. Zalán egyáltalán nem emlékszik a hóra, két éves korában látott utoljára. Megegyeztünk, hogy akkor tervbe veszünk egy tisztességes síelést valamikor télen. Mármint az itteni télen. Ez a fennsík ahol a Mordoros részeket forgatták a Gyűrűk Urához. De mondjuk nem is csodálom, hogy Peter Jacksonnak, amikor gondolkozott, hogy hol is kéne, hol is kéne, akkor ez a táj ugrott be.

Túljutva a fennsíkon továbbra is Gyűrűk Ura érzésem maradt, mert csak mentünk, mentünk, mentünk... Gyűrűnk persze nem volt, legalábbis olyan, amit bedobhattunk volna a vulkánba, de nem is ez volt az úti-cél. A táj persze elképesztően szép, de valahogy itt elég nehéz nem szép, vagy legalábbis érdekes tájakat látni... De aztán sorra jöttek a nevezetes települések.

 Vegyük például az elsőt: Taihape-t, ami tényleg autentikus kiwi lakóhely, annyira, hogy gumicsizma a jele. Ha valakinek ugyanis nem lenne evidens, hogy kiwiföldön jár, akkor ezt a városka határában egy hatalmas gumicsizma jelzi.

Itt még a parkot is a gumicsizmáról nevezték el....

Pár faluval, bocsánat várossal, odébb megdöbbenve láttam a Mangaweka International Airport-ot, amiről végül kiderült, hogy persze nem is egy repülőtér, hanem egy kávézó és egy kajaktúrákat szervező cég székhelye...










Később megálltunk még valahol, ahol egy holland sajtboltot sikerült találni, be is vásároltunk rendesen és a következő megálló, úgy ebéd tájban már a Szomszédasszonyék wellingtoni lakhelye volt.

Olyan vendéglátásban volt részünk, hogy bármelyik bed and breakfast cég megirigyelhette volna. Érkezéskor, mivel Szomszédasszonyék még dolgoztak, a hűtőben várt minket a három fogásos ebéd, amit csak meg kellett melegíteni. A többi étkezés is hasonlóan finom és kiadós volt, még reggelire is meleget kaptunk, úgyhogy az én hideg gabonapelyhekhez szokott gyermekeim a hazaérkezés utáni első reggel szóvá is tették, hogy "most miért nincs olyan reggeli, mint Gyuri bácsinál?". Mondtam nekik, hogy azért, mert Gyuri bácsi nem lakik velünk, így a továbbiakban be kell érni a vajas-lekváros kenyérrel.

Nade vissza a wellingtoni kalandokhoz: mivel még a pénteki nap fele előttünk állt, ebéd után a Te Papa múzeum megtekintése mellett döntöttünk. Persze akkora és olyan sok látnivalóval teli a múzeum, hogy lehetetlen egy délután alatt megnézni, de legalább elkezdtük. Folyt. köv.