A wellingtoni fókák

 Vasárnap végre elindultunk, hogy megkeressük a fókákat. Igencsak októberben jártunk már, így esélyes volt, hogy bizony már nem lesznek ott, de "próba-cseresznye" felkiáltással megszavaztuk a programot. A Szomszédasszonyék már látták őket és azt is feltérképezték, hogy két potenciális fóka-lelőhely van a közelben. Az egyik egy kicsit messzebb: úgy 30 kilométerre, itt találhatók a családos fókák. A másik jelentősen közelebb van: itt viszont csak az agglegények heverésznek. Amikor már nem agglegények, akkor átköltöznek a másik öbölbe.

Indulás előtt gondosan bekészítettük a meleg kabátokat és a sapkákat is :) Mióta Új-Zélandra költöztünk, rajtam még nem is volt sapka, igazából magam sem értettem miért is csomagoltam be egyáltalán a sapkákat, most viszont nagyon nagy hasznát vettük. Szóval mégsem volt hiába.

Az autóból kiszállva rögtön éreztük, hogy a "Wellington, a szelek városa" megnevezés, egyáltalán nem költői túlzás. Tényleg nagyon fújt a szél.







 


 A Szomszédasszony tartott egy gyors elméleti tanfolyamot fókanézésből: mit érdemes és mit nem érdemes csinálni, ha megpillantunk egy fókát. Érdemes: tisztes távolban maradni, mert bár a fóka a Kisvakond rajzfilmben nagyon cuki, a valóságban elég nagydarab és a fogai is jó nagyok. Ha például felbosszantod, akkor tud csapni a farkával nagyot, ami egy gyereknek kicsit túl erős is lehet, de ha fenyegetve érzi magát, akkor még támadással is megpróbálkozhat. Amiben lássuk be, igaza van, ha engem fenyegetne egy furcsa szagú UFO, akkor lehet, hogy én is megharapnám. A következő jó-tanács: ha mégis felbosszantanád a fókát, ami amúgy nem könnyű, és úgy döntene, hogy támad, akkor érdemes elfutni és mindig a part felé. A fóka ugyanis ha menekülni akar, akkor azt a víz felé teszi, ha te is arra rohansz, akkor elzárod a menekülési útvonalát. Na, mindezeket elmagyaráztuk a gyerekeknek is, és azt is, hogy a fókákat határozottan tilos megsimogatni. Csak nézzük őket és kész.

Valahogy így...

Aztán elindultunk és mentünk...

 ...mendegéltünk a tengerparton, mert értelemszerűen a fókát legvalószínűbb tartózkodási helye a tengerpart. Előfordulhatnak fókák máshol is, de azok majdnem biztosan eltévedtek és éppen a tengerpart felé vezető utat keresik.




 

Élő fókát ugyan egyet sem láttunk (egy döglöttet találtunk, de az nem volt túl szép látvány és ráadásul még büdös is volt), viszont töménytelen paua kagyló volt a parton. A paua , amikor már kihal belőle a kagyló, akkor egy nagyon szép, fényes héj lesz, amiből ékszereket és mindenféle díszítéseket lehet készíteni. Legalábbis a maorik ezt tették vele, sőt még ma is ezt teszik. Ha viszont nem vagy maori és/vagy nem tudod hogyan lehetne a kagylóhéjat átkonvertálni medálba, akkor kiteheted a polcra magát a héjat is. Én például ezt tettem, nagyon jól mutatnak. Lelkes paua és egyéb héjak, kavicsok és ilyesmi gyűjtésébe kezdtünk, egyre csak dagadtak a zsebek a kincsektől. (A bal sarokban például Bogi látható, amint éppen lelkesen válogat...)

Hamarosan azon vettük magunkat észre, hogy a vörös szikláknál vagyunk. 

 Azért hívják őket így,  mert vörösek. Ennek is nagyon örültünk, mármint nem annak, hogy így hívják őket, hanem annak, hogy megnézhettük. Itt éppen Zsotti nézi őket...

 

 Aztán amikor már éppen azt határoztuk el, hogy "na jó, azon a kanyaron túl még kinézünk, aztán megyünk haza"...

 ...akkor megpillantottuk az elsőt. Aztán a többit is! Nem sok agglegény maradt, ami jó hír a fókapopuláció szempontjából, szerintem ha az orkáknak van ilyen statisztikája, akkor ők is örülnek. Nekünk viszont nem volt túl nagy a választék, de nagyon lelkesen néztük a meg nem házasodott maradékot is!
 (Tudom, hogy első ránézésre úgy tűnik, hogy a képen nincs is fóka, DE VAN! Tessék csak keresni...)

 A fókák viszont semmilyen érdeklődést nem mutattak irányunkba: meg sem mozdultak, ott hevertek a kövek tetején és gondolom élvezték a szelet. Máskülönben egyéb aktivitást nem igen produkáltak. De persze az is lehet, hogy a párválasztás sikertelensége miatti csalódástól voltak depressziósak.















A visszafelé út egy kicsit nehezebb volt. Annyira erős volt a szembe szél, hogy komoly erőfeszítés volt még a lassú séta is. Zalánt Zsotti és Anikó tartották két oldalról, de az egyik átjáróban szó szerint felkapta a szél és a két lába a levegőben repült :) De persze végül szerencsésen visszamentünk az autóhoz és persze otthon megint egy több fogásos fejedelmi lakoma várt ránk Gyuri jóvoltából...

(A kép értelemszerűen nem a vacsorát ábrázolja, hanem egy fókát. Azt hiszem ha az ember nagyon közelről megnézni, akkor mintha az egyik szemét félig kinyitotta volna.)