Irány Kiwiföld!

2007. október 30.-án végül útra keltünk Új-Zéland irányába. Sikerült nagyon jó repülőjegyet vennünk és ezúton is köszönet érte Szalma Sándornak és a Gaia Travel-nek, nagyon gyorsan és nagyon jó áron szereztek jegyeket. Ha valaki ide készül bátran ajánlom őket! Mi végül a Korean Air mellett döntöttünk, és szerintem jól. Kedvesek voltak, segítőkészek és a Szöuli reptér az egyik legkényelmesebb, ahol csak eddig jártam.

Az út nem volt egyszerü, főleg két gyerekkel. Ott kezdődött a nehezítés, hogy Budapesten a becsekkolásnál kiderült, hogy a szobamérlegem nem a legpontosabb és kb. 8 kiló túlsúlyom van. Mondták, hogy kilónként 15.000 ft-ért már el is viszik, de ez valahogy nem tűnt a legjobb megoldásnak. Így az maradt, hogy vagy 6 kilónyi cuccot átpakoltam a kézitáskákba. Ettől úgy néztünk ki, mint egy cigánykaraván: 2 fedélzeti bőrönd, egy babakocsi, egy retikül megtömve, egy bili, 2 gyerek hálózsák, a gyerekek két kisbõröndje és persze Malacka, Bogi Piroska névre hallgató alvós kutyája... Valahogy elvergõdtünk a gépig és szerencsésen beszálltunk. A gyerekek nagyon élvezték az egészet, a gépen üllők viszont nem mind. Volt egy középkorú nő, egy olyan nyugdíjas tanítónéni típus, olyan aki a buszon is kiosztja, hogy ki hová üljön és viselkedjen rendesen. Oda is jött hamar, hogy igazán nem érti, hogy a gyerekek miért nem tudnak csendben és fegyelmezetten ülni 2 és fél órát és azonnal mondjam ezt meg nekik. Én mondtam, hogy rajta, magyarázza el a két éves fiamnak és a négy éves lányomnak, hátha megértik. Megmagyarázta, megijedtek, de nem értették. Viszont utána halkabban ordítoztak.

A bonyodalmak csúcsa a párizsi reptér volt. Ha gyerekkel és sok cuccal utazok, kerüljétek. Az átszállásnál persze senki sem segített, bár kaptam rá ígéretet. A gép ajtajáig segítettek kicuccolni, aztán bájosan elköszönt az összes légikísérő és otthagytak. A gép késett, alig volt idő átszállni. Nekiindultunk, a gyerekek hulla fáradtan, nyűgösen, de mentünk a nyilak után. Majd egy mozgólépcsőhöz vitt az út. Ott álltam a bőröndökkel, a babakocsival a gyerekekkel. Esélytelennek látszott, hogy lejutunk. Elindultunk, hogy keressünk valakit aki segít megtalálni a liftet. Az első hölgy szóba sem állt velünk. A második mondta, hogy lift nincs, használjam a mozgólépcsőt. Mondtam neki, hogy lehetetlen, nem tudom egyben levinni a cuccokat, ott viszont nem hagyhatom, mert ugye az őrizetlenül hagyott cuccot megsemmisítik. Nagy kegyesen végül annyira volt hajlandó, hogy én előrementem a mozgólépcső aljára, Õ pedig egyenként leküldte a cuccokat és utána a gyerekeket. 1-2 bőrönd közben persze felborult és megindult, a gyerekek fent ordítottak, de hamarosan lent voltunk. Megtaláltuk a pultot, ahol végre kiállították a beszállókártyát. Közben persze mindenkinek pisilni kellett, de ott volt a bili. Kérdeztem, hogy hová boríthatnám ki, mondták, hogy sajna a lenti WC zárva van, menjek fel. Felmentem egy teli bilivel és rohangáltam vagy 15 percet, mire találtam egy WC-t. Közben a gyerekek és a csomagok lent. Egy kedves nő bevállalta, hogy vigyáz rájuk. Nem francia volt, és nem is reptéri alkalmazott, hanem egy utas. Aztán végre elérkeztünk oda, ahonnan a busz indult a másik terminálba. Ott egy alkalmazott, hogy ne izguljak nagyon, síri arccal közölte, hogy nagy a baj, mindjárt lekésem a gépet. Majd hárman végignézték, ahogy egyedül felcuccolok a buszba, csak mi voltunk és a sofőr, aki békésen üldögélt a helyén. Ugyanez a leszállásnál. Aztán haladtunk tovább a nyilak mentén, és egy újabb mozgólépcső következett. Itt már besokalltam és kerestem valakit és követeltem egy liftet. Sikerült. Feljutottunk, megtaláltuk, beszálltunk.

Innen már OK volt az út, a gyerekek hamar elaludtak és gyorsan elaludtam én is, mert ugye, ha felébrednek, akkor nincs esély. Sikerült is vagy 4 órát aludnom. A koreaiak nagyon kedvesek voltak, a gyerekek ajándékot kaptak, tényleg segítettek, amiben csak kellett. A szöuli átszállás laza volt, ott ugyanis mozgójárda van a gate-ek között. És egy gyönyörű játszóház a gyerekeknek, ahol végre egy kényelmes kanapén én is pihentem. Ők meg kirohangálták magukat, úgyhogy az aucklandi gépen felszállás közben már mind a kettő aludt. Zalán még a felszállást sem várta meg, a kifutópályán már hortyogott. Itt is sikerült aludnom kb. 1 órát, azért csak ennyit, mert folyton hoztak valamit.

Új-Zéland tényleg messze van. Nagyon. Út közben jobb híján figyelgettem a térképet, ahol a kis piros repülő mutatja, hogy hol járunk. Amikor már Ausztráliához értünk kezdtem örülni, hogy na most már aztán mindjárt ott leszünk, de aztán realizáltam, hogy Új-Zéland csak a kis felbontású térképeken van közel Ausztrália partjaihoz. Aztán amikor már vagy századszor kérdezték meg a gyerekek, hogy „Ott vagyunk már?'', akkor odaértünk. A kiszállás már rutinosan ment, csak egy csomagot felejtettünk a gépen, azért visszamentünk, aztán haladunk. Az aucklandi reptéren nagyon gyerekbarát minden, a bevándorlásnál külön sor van a gyerekkel utazóknak, úgyhogy hamar ment minden. Utána jött a nehezebb feladat: megjöttek a bőröndök, így már két tolókocsi, egy telepakolt babakocsi, plusz a gyerekek és a többi cucc. De hamar odajött egy bőröndpakolós pasas és mondta, hogy nyugi, segít nekem kijutni. És segített, végig elkísért, át a vámon, kitolta a kocsikat egészen addig, ahol a férjem már várt. Akkor aztán igazán rátört a fáradtság és majdnem összeestem. Még gyorsan elmentünk meglátogattuk Áront (Ő a kutya, aki közben már a karanténban dekkolt), aztán végre haza. És alvás.