Miután a Labour day ebben az évben éppen hétfőre esett, úgy döntöttünk, hogy kihasználjuk a hosszú hétvégét és megint elmegyünk valahová, ahol még nem jártunk. Végül Waipu Cove-ban kötöttünk ki és nem bántuk meg. Élménydús hétvége volt.
Az eredeti terv az volt, hogy Chritchurch-öt vesszük célba, de amikor szeptember közepén bementünk az utazási irodába nem túl drága repülőjegy iránt érdeklődve, a hölgy elnézően mosolyogva mondta, hogy sajnos már régen késő. Így akkor le is tettünk az utazásról, gondoltuk, majd eltöltjük valahogy azt a pár napot.
Aztán az aktuális hétvége előtti szerdán a férjem és a barátja kapott egy e-mailt az egyik kollégától, aki szintén megszállott horgász, hogy remek horgászatra nyílna lehetőség egy Waipu Cove nevű helyen. Ezen fellelkesülve el is kezdtünk telefonálgatni, de gyakorlatilag minden elérhető szállás foglalt volt. Ekkor a zseniális szomszédasszonyom talált egy jónak látszó helyet: egy bed & breakfast ajánlatot, egy farmon. Gondolta, hogy habár sok esély nincs, azért mégiscsak ír egy e-mailt, és mint utóbb kiderült, nagyon jól tette: visszaírtak, hogy szeretettel várnak minket.
Szombaton kora reggel útra is keltek a horgászat lehetőségétől fellelkesült "fiúk", felcsatolták a az autóra a hajót tartalmazó utánfutót, itt hagyva nekünk az élvezetet, hogy a két gyereket, a kutyát és minden szükséges cuccot (na jó, a horgászfelszerelést leszámítva) összepakoljunk, belapátoljunk az autóba és elvigyük Waipu Cove-ba. Túlélve a hosszú hétvégeken szokásos dugót, alig 2 óra alatt sikerült megtennünk 130 kilométert és végre megérkeztünk a farmra.
Már a bejáratnál elámultunk azon, hogy ilyen helyen is lehet lakni, de amikor a hosszú autóbehajtó végére érve kiszálltunk az autóból és megláttuk a kilátást a dombtetőről, na akkor már tényleg úgy éreztem, hogy túl szép, hogy igazi legyen.
A házból és a parkból az egyik irányban panoráma kilátás nyilt az óceánra, a másik irányban hatalmas zöld park terült el. Alant tehenek legelésztek, akikről később kiderült, hogy nem is tehenek, hanem bikák. De ez messziről nem látszott.
Egy nagyon kedves, mosolygós férfi fogadott minket, bemutatta a szintén kedvesen mosolygó felségét, megmutatta a kis házat, ahol mi laktunk a gyerekekkel és a szomszédasszonyomék szobáját is a "nagy házban". Nem tudom, hogy a gyerekek voltak-e boldogabbak, hogy egy hatalmas parkban macskákat kergethetnek vagy Áron, a kutyánk, akit egy kedves kis fekete szuka kutya üdvözölt vidáman. Amikor kicsodálkoztunk magunkat, egy pohár narancslé mellett beszélgettünk egy kicsit a házigazdával, majd elindultunk, hogy a tengerpart mentén haladó sétaúton lejussunk a "faluba".
A sétaút éppen a telek végéről indult...
...és ilyen volt...
...meg ilyen....
Pár perc séta után lejutottunk a tenger mellé és ez gyorsan el is döntötte a délutáni programot: a gyerekeim belevetették magukat a homokozásba és a sarazásba. Én megpróbálkoztam a mindenes boltban kávéra szert tenni, de azt azért meg kell hagyni, hogy az utóbbi egy év talán legrosszabb kávéját sikerült megvásárolnom. De megittuk. Szóval, a kávé miatt nem érdemes idelátogatni. De minden másért igen.
Késő délután előkerültek a fiúk is: de csak azért, hogy szóljanak, hogy akkor ők most elmennek a közeli öbölbe halat pucolni és majd csatlakoznak hozzánk később.
Azért azt meg kell hagyni, hogy tényleg sok jó halat fogtak, ily módon nem sokat gondolkoztunk azon, hogy mi legyen vacsorára, hanem hamar meg is sütötték.
Finom lett.
Másnap reggel...
...még mindig másnap reggel...
...a háziasszony tojásrántottával, frissen főtt kávéval és pirítóssal várt minket. Reggeli közben beszélgettünk: ők is elmesélték, hogy hogyan kerültek ide és persze mi is meséltünk Magyarországról és arról, hogy hogyan és miért költöztünk ide a világ végére. Házigazdáink eredetileg Floridában laktak és saját elmondásuk szerint az amerikai álmot élték: Maiamitól 50 kilométerre volt egy házuk a tengerparton, hajóval, szép autókkal és mindennel, ami kell, egészen addig amíg úgy érezték nagyobb térre van szükségük. Korábban már jártak Új-Zélandon nyaralni, aztán megnézték Ausztráliát is, de végül NZ mellett döntöttek. Itt megtalálták a teret. Megvették a kb. 13 hektáros területet, felépítették rá a házat, aztán a másik kisebbet. Parkosítottak egy kicsit, marhákat vettek, és csináltak egy fél hektáros halastavat is. Ebben pontyokat, amúrokat és busákat neveltek. És azt is elmondták, hogy nem fogjuk elhinni, de vannak, akik ezeket a halakat megeszik. Erre mi mondtuk, igen, például a magyarok :) Így meséltünk a halászléről és a hagyományos magyaros ételekről is. Aztán beszélgettünk a munkakeresésről és arról, hogy az Ő tapasztalata is az volt, hogy elég markáns a nemi diszkrimináció... Itt is... A hölgy egyébként "ocean engineering"-el foglalkozott, és amikor idejött, itt még azt sem tudták, hogy az mi fán terem.
Majd reggeli után, a változatosság kedvéért, a fiúk ismét elmentek horgászni. Ezen a képen ott a távolban van egy hajó, na ez az... ott horgásznak... vagyis éppen mennek, de amikor épp nem mennek, akkor horgásznak...
Mi a Mangawhai Surf Beach Walk megtekintése mellett döntöttünk.
Olyan 14 kilométer autózás után megérkeztünk a kiszemelt helyszínre. A part gyönyörű és mint a neve is mutatja, főleg szörfösökkel volt tele. El is indultunk, hogy megkeressük magát a túra utat, jó sokat kellett gyalogolni, mire megtaláltuk. A Szörf Klub hátamögött indult az út, fel a hegytetőre, ahonnan gyönyörű kilátás nyílik az öbölre.
Na ez az amit én végül mégsem láttam, mert a gyerekek már az ösvény elején kijelentették, hogy ők fáradtak és inkább megvárnak minket lent és mert egy feltűnő tábla hirdette, hogy oda bizony nem vihetek kutyát. Igy a szomszédasszony felgyalogolt a hegytetőre...
...én pedig visszabaktattam a gyerekekkel az autóhoz, elővettük a homokozókészletet és a változatosság kedvéért ismét homokoztunk. Vagyis csak az ifjúság, addig én egy sziklafalnak dőlve az óceánt és a szörfösöket bámultam. Áron a lábamnál heverészett.
Amikor a szomszédasszony kitúrázta magát bementünk a városközpontba és megebédeltünk. A fiúk persze megint délután keveredtek elő, majd gyorsan el is mentek a szokásos halpucolásra. De aznap este már nem akartunk halat enni, ezért úgy döntöttünk elmegyünk vacsorázni. Nem tudtuk, hogy ez Új-Zélandon, vidéken, igen komoly vállalkozás. Az első lehetséges helyen telt ház volt. A másodikból kiszaladtunk. A harmadik helyen végül lett asztal és még a konyhájuk is jó volt.
A következő reggelen a szokásos finom reggeli és jó beszélgetés után a házigazda levitt minket a halastóhoz, hogy fűvel jóllakassuk a tóban lakókat.
Nagyon kalandos volt az odavezető út: a gyerekek a kis traktoron utaztak, mi pedig átkeltünk a réten a kíváncsiskodó ifjú bikák kíséretében. Tényleg nagyon kíváncsiak voltak, egészen közel jöttek, én meg frászt kaptam tőlük.
Áron sem nagyon tudta, hogy mit kezdjen velük, először megugatta őket, de ezek nemhogy megijedtek volna, inkább megindultak felé, mire Áron gyorsan nekirohant a villanypásztornak. Ez már a harmadik találkozása volt ezzel a remek kis szerkezettel ezen a hétvégén. Azt hiszem nem ezt fogja beleírni az emlékkönyvébe.
Miután sikeresen túléltem a találkozást a bikákkal és összecuccoltunk, elindultunk, ez egyszer együtt a fiúkkal (de csak mert aznap reggel nagyon hullámzott a tenger és így nem tudtak kimenni a hajóval), hogy megtekintsük a cseppkőbarlangokat. Kisebb-nagyobb kitérőkkel rájuk is leltünk, nagy lelkesen, lámpákkal, meg minden ilyesmivel felszerelkezve beléptünk a 175 méter hosszú barlangba.
Kellőképpen elámultunk a nagy cseppkövektől, majd izgatottan nekivágtunk, hogy a sárban csúszkálva be is járjuk és megnézzük az itt is tanyázó Glow Worm-öket, de úgy 87 lépés után kiderült, hogy ide bizony csónak kellene, de nekünk olyanunk nem volt. Meg elkelne egy barlangi túravezető is. Ilyennel sem rendelkeztünk.
Úgyhogy kibotorkáltunk és gyorsan módosítottuk a terveket és a Waipu Coves Walkway-nek vágtunk neki.
Ez egy két kilométeres út, meredeken felfelé a hegytetőre. A végére már szakadt az eső, de még így is nagyon élvezte mindenki.
A kilátás gyönyörű, és minden tele van az elmaradhatatlan birkákkal. Ott aztán megpihentünk, majd visszavágtattunk az autóhoz (lefelé könnyebb volt).
Mivel már délután volt és időnként az eső is eleredt, visszamentünk a cuccokért a farmra, elköszöntünk a
házigazdáktól, vetettünk még egy pillantást a tengerre....
és Auckland felé vettük az irányt.
(A fényképeket a szomszédasszony készítette, ezúton is köszi, köszi...)
