Van-e élet Internet nélkül?

Ez a kérdés már régóta foglalkoztatott, de még sosem nyílt rá lehetőségem, hogy komolyan teszteljem. Egészen mostanáig. Na jó, azelőtt is előfordult már pár nap, amikor éppen nem voltam Internet közelben. És úgy tűnik, hogy a válasz: igen, van. Majdnem két hónapon át nélkülöztem a világhálót. De újra itt vagyok. Itthon. On-line.

Ez a poszt arról szól, hogy hol a bánatban voltam két hónapig. Nagyrészt Magyarországon. És sajnos tényleg a bánatban. Az idei „nyaralás” sajnos nem úgy sikerült, ahogy terveztem. Anyukám betegsége és a Magyarországra érkezésem után nem sokkal bekövetkezett halála után a „nyaralás” a kánikula elviselésre redukálódott. Idén még a szokásos kultúrsokk is elmaradt. Az, amelyik az első látogatáskor elemi erővel tört rám. Például, amikor az Auchan pénztárosnője üvöltve közölte velem, hogy duplán hibáztam: nem jó helyen akarok kimenni és még ráadásul a kosarat is rossz helyre tettem. Persze azt, hogy hol kell kimenni és a kosarat hová is kell pontosan tenni, nem írják ki, hol maradna akkor a pénztárosok terápiás stresszoldó üvöltözése! Végül is ők is emberek.... Na jó azért ilyenkor az emberre rátör egy kis nosztalgia a Pack'n Save kedvesen mosolygó ázsiai pénztárosnője után... Nade idén ezekre már felkészültem, meg valahogy az egész már nem is nagyon érdekelt.

Az érkezésem utáni első két hetet a klinikán töltöttem. Aztán nekiveselkedtem, hogy megküzdjek a bürokráciával. Mert Magyarországon még a halálod után is hosszasan kell bolyonganod a bürokrácia útvesztőiben. Persze az ott maradt hozzátartozóknak is. És mivel a bürokratikus rendszer bonyolult és igen kiterjedt, ezt valamiből fenn is kell tartani. Ezért még fizetni is kell. Jó sokat.

Aztán következett a küzdelem a szolgáltatókkal. Mert ugye ők aztán sokmindenre felkészültek, de arra aztán már végképp nem, hogy néhány ügyfelük a sok millióból esetleg eltávozik. A hűségnyilatkozat ellenére is. Csak egyetlen példa a sok közül: a t-mobil. Azt ugye tudjuk, hogy nem egy halódó iparágról van szó és nem is egy kis szolgáltatóról. Felhívtam őket, hogy szóljak: erre a telefonvonalra már nincs szükség. Először is végighallgattam a menüpontokban az összes akciós ajánlatot, azt, hogy milyen jó lesz nekem, ha megnyomom a kettes gombot. Miközben az egész aktuális slágerlistát végig hallgattam, végre sikerült egy élő emberrel beszélnem. Na nem sokáig, mert rögtön az első mondat után közölte, hogy hagyatéki dolgokban Ő nem illetékes, de rögtön átkapcsol. Aztán megint zene. Megint egy újabb operátor, aki szintén nem illetékes, nem is érti miért is kapcsoltak hozzá. A szokásos zene. Majd néhány instrukció, hogy hányas gombokat nyomjam meg. Végre, végre: megint egy élő emberei hang és már nincs ötlete, hogy kihez kapcsolhatna, úgyhogy szóba áll velem. Elmondom mi történt. Mondja, hogy igen, igen, de Ő most látja, hogy van itt egy két éves hűségnyilatkozat, amiből további egy év még hátravan. Itt már én néztem (vagyis hallgattam) értetlenül: mondom neki, hogy értem én, de bármennyire hűséges is volt az Anyukám a t-mobilhoz, már nem tud az lenni. Az őt nem érdekli, és különben is ez az egész az ÉN érdekem. Na itt már besokalltam és mondtam neki, hogy nekem az égegyadta világon semmi érdekem nem fűződik sem ahhoz, hogy megszűnjön a vonal, sem ahhoz, hogy ne szűnjön meg. Egyszerűen nem érdekel. Csak rendes akartam lenni, hogy szólok: ne küldözgessenek fölöslegesen számlákat. Az nem baj, akkor is be kell mennem személyesen a legközelebbi t-pontba (azt hiszem ez a neve a boltjuknak). Na jó, mondom, egye fene, de legalább mondja meg, hogy az hol van. Megmondja. Másnap bemegyek. Messze is van, meleg is van, de legyünk túl rajta. Ott kezdődik ugyanez. Persze csak miután kiderítik, hogy ez a t-pont nem is az a t-pont, ahová jönnöm kellett volna. És különben is fizessek huszonvalahányezer forintot és akkor ők nagy kegyesen lezárják a szerződést. Nem fizetek. Akkor nem zárja le. Ebben maradunk. Utoljára még jól megfenyeget, hogy akkor továbbra is küldik majd a számlákat. Szegény fák. Már megint ők szívnak.

Ezekkel az értelmetlen ügyintézésekkel sok időt el lehet ám tölteni. És milyen kér érte. Aztán már megint a dobozolás. Tóthék kispályás kezdők hozzám képest. Lassan indíthatnék egy „hogyan dobozoljunk” tanfolyamot. Még meggondolom.

A dobozolás alól egy hétvégére kaptam felmentést magamtól: azt Baján töltöttem a halászlé fesztiválon. Halászlé, sült keszeg (az apósom istenien csinálja!), fagyi, Súgó-part....

 Volt azért még más jó is. A „bajban ismerszik meg a barát” mélységes igazságtartalma ismét beigazolódott. Jöttek, láttak, segítettek. Jó érzés ám, amikor a mélyponton vagy és valaki leül melléd és csak úgy ott van. És már nem is vagy olyan egyedül. És igen, a barátaim (és a tágabb család) ott voltak és segítettek és tudták, hogy mire van szükségem. És hozták. Kaptam bográcsban főtt babgulyást, amikor nem volt otthon ebédem és nem is volt erőm a főzéshez, mert éppen hőgutát kaptam az ötven fokos padláson, volt vadragu leves, paprikás csirke, lecsó, gyros egy üveg borral, sült hal a halsütőnél, csapot sör a Kertemben, friss tavaszi zöldség, tényleg minden mi szem szájnak ingere... És vittek, amikor nem volt autóm. És dobozoltak velem. Vagy csak ültünk és mélázgattunk az élet nagy igazságain.

De egyszer a dobozok is fogyni kezdtek. És amikor már alig maradt pakolnivaló és majdnem mindent sikerült elintézni: Dél-Spanyolország felé vettük az irányt. Rám fért egy kis pihenés, a gyerekekre meg az anyjuk. Elmentünk két hétre oda, ahol nincsenek dobozok és t-mobil sincs. És persze Internet sem. De ez már egy következő poszt lesz.