Boldog Új Évet!
Digitális nomád
4 éve
2010. december 31., péntek
2010. december 29., szerda
Update
Visszatértem. És szándékomban áll újabb posztokat írni. Képekkel, meg minden. De ez most nem ilyen lesz. Inkább csak egy rövid összefoglaló arról, hogy mi történt velünk az elmúlt pár hónapban.
Mozgalmas volt és eseménydús. Mármint az elmúlt néhány hónap. Most gyorsan megnéztem, hogy miről is írtam utoljára (leszámítva az Áronos bejegyzést), hogy tudjam miről nem számoltam be.
Nem sokkal azután, hogy visszajöttem Magyarországról a Szomszédasszony örömhírrel fogadott: állást kapott és szeptember végén kezd is. Az örömben az üröm az volt, hogy bizony az állásajánlat Wellingtonba szólt, úgyhogy nemsokára összepakolták az egész háztartást és elköltöztek. Hiányoztak (és azért még mindig hiányoznak) a közös "shoppingok", a kávézások a Browns Bayben. Ezt enyhítendő el is határoztuk., hogy itt az ideje, hogy szemügyre vegyük a fővárost és a legközelebb adódó hosszú hétvégén elmegyünk meglátogatni őket. És el is mentünk. Az útról és Wellingtonról beszámolok majd részletesebben is, egyelőre csak annyit: tényleg megérte, gyönyörű helyeken jártunk.
Még el sem indultunk Wellingtonba jött a következő hír: az egyik megpályázott állásra alkalmasnak tűnök, behívtak interjúra. Így a visszatérés után erre készültem. Bár ne készültem volna annyit. Aztán behívtak a második interjúra is és utána néma csönd...
Időm sem volt aggódni az interjú kimenetelén, amikor Bogi idei balett fellépésére készültünk. Próbák, főpróbák, jelmezes próbák, mire végre elérkezett a várva várt előadás. Elmentünk családilag és megtekintettük a kicsi lányom, amint tengeri csikónak öltözve elbalettozta a maga szerepét a darabban. Aranyos volt nagyon :)
De hogy ne unatkozzunk, a főbérlő szólt, hogy a bátyja költözne a házba és akkor most nem hosszabbítana, így hát nekiláttam házat keresni. Mivel Új-Zélandon kutyával nem egyszerű a ház-vadászat, órák hosszat ültem az internet előtt és nézegettem a hirdetéseket, majd róttam a köröket, néztem a házakat, míg végül ráleltünk a megfelelőre. Gyönyörű helyen találtunk egy tökéletes méretű házat, 3 hálószoba, nagy nappali, rendes méretű konyha... és ami a fő attrakció: gyalog távolságban van a tengerpart!!!
Még össze sem tudtam csomagolni, amikor Áron beteg lett, majd a költözés előtti héten, meghalt. Mit mondjak, ebben az évben ez egy kicsit sokkolóan hatott rám, de ezt is túléltem. Még most is nagyon hiányzik, de talán a költözés jól is jött, könnyebb volt megszokni a hiányát.
A dobozoktól lassacskán megszabadulván már nyakunkon is volt a karácsonyi készülődés. És akkor jött a telefon: felvettek!!!! Január végétől dolgozó nő leszek. Rendesen, főállásban múlatom majd az időt :)
Még az év végére akadt azért némi program: Bogiéknak az iskolában Sleep-overt szerveztek, ez annyit jelent, hogy a gyerekek egy estét ott aludtak, hálózsákokban, az osztályteremben. Ezt azért csinálják, mert így készítik elő a következő évi táborozást, ami szerintem nagyon jó ötlet. Bogi azért szorongott rajta eleget, aztán persze minden nagyon jól sikerült. Egy csütörtöki napra esett az ott alvás, aznap sport napot szerveztek és "mufty day" is volt (ez azt takarja, hogy nem egyenruhában kell menni), majd iskola után felvettem, hazajöttünk és egy gyors zuhany után már mentünk is vissza. Ahhoz képest, hogy pár nappal azelőtt még nem is akart menni, igen gyors volt a búcsú. Mi értünk oda elsőnek az osztályból és Mr. Mulholland (a tanárbácsi) már ott olvasgatott a teremben. Bogi nagyon szereti, úgyhogy, amikor meglátta rögtön mondta is, hogy "Szia Anya" és már készítette is a kis "ágyát". Aznap a gyerekek terítettek a vacsihoz, ők is mosogattak és a vacsora pizza volt!!! Ezt nem nekem kellett vinni, hanem az iskola adta. Amikor volt egy előzetes tájékoztató, akkor mondták, hogy sikerült az egész évfolyamban EGY gyereket találni, aki nem szereti a pizzát (neki adtak valami mást). Szerencsére ez nem Bogi volt. Másnap én is besegítettem és a tízórai tálalásába, néhány másik anyukával, és mondhatom kiválóan megoldottuk. A péntek is egész nap sport-nap volt, képzelhetitek, hogy milyen gyorsan aludt el aznap este :)
A másik nagy esemény az év végére az volt, hogy Zalán az új tanévben kezdi az iskolát, úgyhogy volt óvodai búcsúztató, meg óvodai mikulás... Erről majd írok külön, fotókkal, meg minden... Közben azért Zalánnak sikerült egy jó kis középfül gyulladást is beszerezni, de csak, hogy ne unatkozzunk...
És aztán elérkezett a várva-várt karácsony!!! Azóta Zsotti szabadságon van, a gyerekek is itthon vannak, így van idő a családi programokra. Persze főleg a tengerparton múlatjuk az időt. Én végre tudok olvasni, a gyerekek ásnak, homokoznak és persze fürdenek. Nekem még nagyon hideg a víz, de azért a parti homokban fekve is élvezem a nyarat.
Nos, röviden ennyi az elmúlt néhány hónap története, viszont hamarosan következnek a posztok: Wellingtonról, a balettvizsgáról, az állásinterjúimról, az új házról.... Csak várok egy esős napot, mert őszintén, amikor kint ezerrel süt a nap, a posztok iránti lelkesedésem jelentősen csökken....
Mozgalmas volt és eseménydús. Mármint az elmúlt néhány hónap. Most gyorsan megnéztem, hogy miről is írtam utoljára (leszámítva az Áronos bejegyzést), hogy tudjam miről nem számoltam be.
Nem sokkal azután, hogy visszajöttem Magyarországról a Szomszédasszony örömhírrel fogadott: állást kapott és szeptember végén kezd is. Az örömben az üröm az volt, hogy bizony az állásajánlat Wellingtonba szólt, úgyhogy nemsokára összepakolták az egész háztartást és elköltöztek. Hiányoztak (és azért még mindig hiányoznak) a közös "shoppingok", a kávézások a Browns Bayben. Ezt enyhítendő el is határoztuk., hogy itt az ideje, hogy szemügyre vegyük a fővárost és a legközelebb adódó hosszú hétvégén elmegyünk meglátogatni őket. És el is mentünk. Az útról és Wellingtonról beszámolok majd részletesebben is, egyelőre csak annyit: tényleg megérte, gyönyörű helyeken jártunk.
Még el sem indultunk Wellingtonba jött a következő hír: az egyik megpályázott állásra alkalmasnak tűnök, behívtak interjúra. Így a visszatérés után erre készültem. Bár ne készültem volna annyit. Aztán behívtak a második interjúra is és utána néma csönd...
Időm sem volt aggódni az interjú kimenetelén, amikor Bogi idei balett fellépésére készültünk. Próbák, főpróbák, jelmezes próbák, mire végre elérkezett a várva várt előadás. Elmentünk családilag és megtekintettük a kicsi lányom, amint tengeri csikónak öltözve elbalettozta a maga szerepét a darabban. Aranyos volt nagyon :)
De hogy ne unatkozzunk, a főbérlő szólt, hogy a bátyja költözne a házba és akkor most nem hosszabbítana, így hát nekiláttam házat keresni. Mivel Új-Zélandon kutyával nem egyszerű a ház-vadászat, órák hosszat ültem az internet előtt és nézegettem a hirdetéseket, majd róttam a köröket, néztem a házakat, míg végül ráleltünk a megfelelőre. Gyönyörű helyen találtunk egy tökéletes méretű házat, 3 hálószoba, nagy nappali, rendes méretű konyha... és ami a fő attrakció: gyalog távolságban van a tengerpart!!!
Még össze sem tudtam csomagolni, amikor Áron beteg lett, majd a költözés előtti héten, meghalt. Mit mondjak, ebben az évben ez egy kicsit sokkolóan hatott rám, de ezt is túléltem. Még most is nagyon hiányzik, de talán a költözés jól is jött, könnyebb volt megszokni a hiányát.
A dobozoktól lassacskán megszabadulván már nyakunkon is volt a karácsonyi készülődés. És akkor jött a telefon: felvettek!!!! Január végétől dolgozó nő leszek. Rendesen, főállásban múlatom majd az időt :)
Még az év végére akadt azért némi program: Bogiéknak az iskolában Sleep-overt szerveztek, ez annyit jelent, hogy a gyerekek egy estét ott aludtak, hálózsákokban, az osztályteremben. Ezt azért csinálják, mert így készítik elő a következő évi táborozást, ami szerintem nagyon jó ötlet. Bogi azért szorongott rajta eleget, aztán persze minden nagyon jól sikerült. Egy csütörtöki napra esett az ott alvás, aznap sport napot szerveztek és "mufty day" is volt (ez azt takarja, hogy nem egyenruhában kell menni), majd iskola után felvettem, hazajöttünk és egy gyors zuhany után már mentünk is vissza. Ahhoz képest, hogy pár nappal azelőtt még nem is akart menni, igen gyors volt a búcsú. Mi értünk oda elsőnek az osztályból és Mr. Mulholland (a tanárbácsi) már ott olvasgatott a teremben. Bogi nagyon szereti, úgyhogy, amikor meglátta rögtön mondta is, hogy "Szia Anya" és már készítette is a kis "ágyát". Aznap a gyerekek terítettek a vacsihoz, ők is mosogattak és a vacsora pizza volt!!! Ezt nem nekem kellett vinni, hanem az iskola adta. Amikor volt egy előzetes tájékoztató, akkor mondták, hogy sikerült az egész évfolyamban EGY gyereket találni, aki nem szereti a pizzát (neki adtak valami mást). Szerencsére ez nem Bogi volt. Másnap én is besegítettem és a tízórai tálalásába, néhány másik anyukával, és mondhatom kiválóan megoldottuk. A péntek is egész nap sport-nap volt, képzelhetitek, hogy milyen gyorsan aludt el aznap este :)
A másik nagy esemény az év végére az volt, hogy Zalán az új tanévben kezdi az iskolát, úgyhogy volt óvodai búcsúztató, meg óvodai mikulás... Erről majd írok külön, fotókkal, meg minden... Közben azért Zalánnak sikerült egy jó kis középfül gyulladást is beszerezni, de csak, hogy ne unatkozzunk...
És aztán elérkezett a várva-várt karácsony!!! Azóta Zsotti szabadságon van, a gyerekek is itthon vannak, így van idő a családi programokra. Persze főleg a tengerparton múlatjuk az időt. Én végre tudok olvasni, a gyerekek ásnak, homokoznak és persze fürdenek. Nekem még nagyon hideg a víz, de azért a parti homokban fekve is élvezem a nyarat.
Nos, röviden ennyi az elmúlt néhány hónap története, viszont hamarosan következnek a posztok: Wellingtonról, a balettvizsgáról, az állásinterjúimról, az új házról.... Csak várok egy esős napot, mert őszintén, amikor kint ezerrel süt a nap, a posztok iránti lelkesedésem jelentősen csökken....
2010. december 25., szombat
2010. november 18., csütörtök
Áron...
Sajnálattal tudatom mindenkivel, aki ismerte és szerette, hogy Aron Sedy Lovec ma délután átköltözött az örök vadászmezőkre. Hiányozni fog. Nagyon.
Elnézést mindenkitől, akinek nem válaszoltam a levelére/kommentjére, de ebben az évben túl sokan halnak meg körülöttem, úgyhogy nem vagyok a legjobb formában. Megpróbálom magam összeszedni a jövő hétre és akkor jönnek az új posztok.
2010. november 14., vasárnap
A bevándorlásról, egy kicsit másképp
Az Új-Zélandi magyar blogok előszeretettel foglalkoznak a bevándorlás kérdésével: ami persze nem meglepő, mert nyilván fontos dolog mindenki életében, hogy 18 ezer kilométerrel arrébb költözik (van akinek még a Sopron Debrecen távolság is soknak tűnik) és persze népszerű a téma, mert sokan azok közül, akik ezeket a blogokat olvassák eljátszadoztak már a gondolattal, hogy "mi lenne ha..." De ez a poszt nem erről fog szólni. Nem lesznek benne jó tanácsok arról, hogy hogyan viselkedjünk a határon, hogy elhiggyék, hogy turisták vagyunk, pedig titkon munkát akarunk keresni, sem arról, hogy milyen vízum kategóriák vannak. Ez a poszt arról szól, hogy mikor indultak meg a magyarok, hogy felfedezzék a világ végét.
Az első bátor magyarok az 1800-as években érkeztek, a szabadságharc után. Gondolom, mert éppen jó indokuk volt olyan messze kerülni a Habsburgoktól, amilyen messzire csak lehet. Közéjük tartozott Vékey Zsigmond is, aki a szabadságharc kitörésekkor fegyvert fogott és a Világosi fegyverletétel után először Angliába ment, majd 1854-ben innen is tovább indult, és végül Új-Zélandon kötött ki. Vékey később az Otago Daily Times riportere lett, majd 1876-ban, egy hosszas kitérő után tért haza, Magyarországra, ahol 1889-ben halt meg.
Az 1860-as években megjöttek az aranyásók, merthogy itt is volt ám nagy kutatás a kincsek után, nemcsak Alaszkában. De a 19. századi bevándorlók közül sokan csak ideiglenesen maradtak itt, például a kiegyezés után sokan hazatértek. A feljegyzések szerint, az első véglegesen letelepedett magyar kolónia 1872 és 1876 között érkezett, majd lassacskán szivárogtak utána a többiek is.
A huszadik század első évtizedeiben körülbelül száz magyar munkás érkezett Southland-re Csongrád megyéből. Földnélküli munkások voltak, akik abban a reményben érkeztek, hogy itt földet kaphatnak. Például a Tūātapere-ban telepedett le a Kollát, a Szitvák és a Kókay család. Kezdetben erdőirtásokon dolgoztak, majd 1912-ben földet kaptak és krumpli, zab, árpa és gyümölcstermesztéssel, továbbá birka és marhatenyésztéssel foglalkoztak. Az 1930-as évek elején még több csongrádi család érkezett és telepedett le Tūātapere-ban. Az újonnan érkezetteknek lassacskán sikerült a beilleszkedés, de annyira jól, hogy Kókay István fia, Stephen, már megyei tanácsos lett. A Csongrád család leszármazottai az 1990-es években még mindig Southland-ben laktak, de közülük már csak egyetlen egy beszélt magyarul, habár a magyar kultúra gyökereit igyekeznek őrizni.
A második világháború előtt és után is érkeztek magyarok, de nem túl nagy számban. A háború előtt érkezettek főleg zsidó menekültek voltak, majd 1949 és 1952 között újabb 198 magyar érkezett, akiket Magyarország kiutasított. A nagy részük a kommunisták elől menekült, de valószínűleg voltak köztük olyanok is, akik náci kollaboránsok és/vagy szimpatizánsok lehettek, vagy legalábbis rájuk fogták.
A legtöbb magyar az ötvenhatos forradalom után, menekültként érkezett Új-Zélandra. Új-Zéland gyorsan reagált a magyarországi krízisre és felajánlotta, hogy azonnal befogad ezret, a közel kétszázezer menekülő magyarból. Ez a lépés azt is jelezte, hogy Új-Zéland a hidegháborúban a Nyugati államok mellett vállalt elkötelezettséget. Új-Zéland végül összesen 1.117 menekültet fogadott be 1956 és 1959 között. Azt, hogy kit fogad be az ország, hosszas szelekció előzte meg, az elsődleges szempont az volt, hogy olyanok kapjanak lehetőséget, akik valamilyen módon hasznos tagjai lesznek az itteni társadalomnak.
Az első 66 főből álló ötvenhatos magyar menekült csoport 1956 decemberében szállt le az aucklandi repülőtérre. A Munkaügyi Minisztérium dolgozója így dokumentálta az eseményeket: "Egy csapat, a leszállás megpróbáltatásaitól fáradt, zavarodott, sápadt ember szállt ki egy ismeretlen, új országba, ahol számukra furcsa szokásokkal, eltérő törvényekkel és mindenekfelett idegen nyelvvel szembesültek." Ideiglenes befogadóállomásokat létesítettek Māngere-ben, Trentham-ben and Woburn-ben. Habár a kormány eredeti szándéka az volt, hogy a menekültek majd Új-Zéland területén szétszórva telepednek le, a legtöbben mégis Aucklandben, Wellingtonban és Christchurchben kötöttek ki. Önkéntes szervezetek segítettek a Munkaügyi Minisztériumnak, hogy az újonnan érkezettek szállást és munkát találjanak, és legfőképpen, hogy megtanuljanak angolul.
Az ötvenhatos magyar menekültek nagy része férfi volt (az arány kb. 700 férfi és 400 nő), a legtöbbjük egyedülálló, huszonéves fiatalember. Voltak köztük jól képzett szakemberek, kereskedők és képzetlen munkások. Néhányan családostul érkeztek, de ez volt a ritkább eset. A menekültek közül néhánynak, főleg a család nélkül érkezett fiatalembereknek, nehezen ment a beilleszkedés. Egy 1957-es jelentés arról számolt be, hogy a magyarok között gyakori a részegség és a verekedés, néhányuknak pedig a helyi szomszédokkal volt nézeteltérése, akik nem örültek az idegenek érkezésének. A későbbi beillesztékedében sokat segített az, hogy az ötvenes években nagyon sok volt a munkalehetőség, szóval, aki dolgozni akart az nagyjából dolgozhatott is és úgy 1958-ra szinte mindenki talált megfelelő munkát.
Egy idézet egy a Jóléti Minisztérium alkalmazottjától: "Politikai szemszögből, szerintem, ezek a magyarok ártalmatlanok, még akkor is, ha közülük néhány a Kommunista Párt tagja, vagy korábban az volt. Nekem azt mondták, hogy olyan pletykák terjedtek el, hogy én nem is a Jóléti Minisztérium alkalmazottja vagyok, hanem a Kormány azért fizet, hogy kémkedjek a politikai hovatartozásukról. A menekültek közül néhányan nem tudnak hozzám bizalommal közeledni."
Később a hatvanas és hetvenes években érkezett még vagy 300 menekült, majd ezt követően időről-időre érkeztek magyarok, de nem túl sok. 2000 küröl újabb hullám indult meg, a letelepülő magyarok száma lassan emelkedett, de az összlakossághoz viszonyiva, még mindig elenyésző kisebbség vagyunk Új-Zélandon.
2003 augusztus 20.-án Wellingtonban megnyitott a Magyar (nem Hungarian!) Millenium Park, ami azóta is a Magyar-Új-Zélandi kapcsolatok és a kölcsönös megértés jelképe. A parkban Magyarországra jellemző növényeket ültettek, egy gyönyörű (Erdélyben készült) Székely-kapu díszíti a park bejáratát, amit a magyar kormány adományozott Új-Zélandnak és egy rovátkolt kopjafa jelképezi a magyar szabadságot.
Érdekesség, hogy a magyarok időről időre megjelennek az Új-Zélandi irodalomban, például Bruce Mason (1958) Birds in the wilderness című darabjában, ami a bevándorlókról szól, Alan Duff (2001) Szabad című novellájában, ami az 1950-es években, a forradalom idején játszódik Budapesten vagy Janet Frame (1979) Living in the Maniototo című novellájának ez egyik hőse egy magyar menekült.
A bevándorló magyarok között akad azért néhány híresség is.
Julius Fenyves 1986-ban a University of Auckland legidősebb végzős diákja volt.
A Guinness Rekordok szerint Mike Rácz (aki szintén az egyik tūātapere-i magyar leszármazottja) bizonyult a világ leggyorsabb osztriga nyitójának az 1986-os invercargill-i Osztriga Fesztiválon, 100 osztrigát 2 perc 42.74 másodperc alatt nyitott ki.
George Baloghy, aki 1950-ben Budapesten született és 1956-ban emigrált Új-Zélandra, ahol ma igen népszerű festőművész.
Nándor Tánczos, édesapja 1957-ben menekült Új-Zélandra a kommunisták elől. Nándor a Green Party-t képviselte a parlamentben 1999 és 2008 között, amúgy a rastafari mozgalom híve, a Hempstore Aotearoa
társ-alapítója, antialkoholista és előszeretettel biciklizik sisak nélkül, amiért már meggyűlt a baja a rendőrséggel. Itt ugyanis a sisak használata kötelező.
Marton Csokas színész, akinek az édesapja magyar születésű, Ő maga Invercargill-ben született és kettős állampolgár és többek között a Gyűrűk Urában és az Alice Csodaországban is játszott.
És a végére néhány adat arról, hogy hányan is vagyunk itt a hivatalos népszámlásás szerint.1921-ben 44 Magyarországon született Új-Zélandi lakos volt, 1951-ben már 251. Ez a szám 1976-ra 1371-re növekedett, viszont 2001-ben 987-re csökkent, majd 2006-ban 1254-re nőtt. Ebben persze csak a hivatalosan az országban tartózkodók vannak benne, az illegálisokat nem számolják. Mi sem vagyunk benne, pedig teljesen legálisan lakunk itt, mert 2007-ben jöttünk. A következő népszámlálás 2011-ben esedékes :)
Az 1860-as években megjöttek az aranyásók, merthogy itt is volt ám nagy kutatás a kincsek után, nemcsak Alaszkában. De a 19. századi bevándorlók közül sokan csak ideiglenesen maradtak itt, például a kiegyezés után sokan hazatértek. A feljegyzések szerint, az első véglegesen letelepedett magyar kolónia 1872 és 1876 között érkezett, majd lassacskán szivárogtak utána a többiek is.
A huszadik század első évtizedeiben körülbelül száz magyar munkás érkezett Southland-re Csongrád megyéből. Földnélküli munkások voltak, akik abban a reményben érkeztek, hogy itt földet kaphatnak. Például a Tūātapere-ban telepedett le a Kollát, a Szitvák és a Kókay család. Kezdetben erdőirtásokon dolgoztak, majd 1912-ben földet kaptak és krumpli, zab, árpa és gyümölcstermesztéssel, továbbá birka és marhatenyésztéssel foglalkoztak. Az 1930-as évek elején még több csongrádi család érkezett és telepedett le Tūātapere-ban. Az újonnan érkezetteknek lassacskán sikerült a beilleszkedés, de annyira jól, hogy Kókay István fia, Stephen, már megyei tanácsos lett. A Csongrád család leszármazottai az 1990-es években még mindig Southland-ben laktak, de közülük már csak egyetlen egy beszélt magyarul, habár a magyar kultúra gyökereit igyekeznek őrizni.
A második világháború előtt és után is érkeztek magyarok, de nem túl nagy számban. A háború előtt érkezettek főleg zsidó menekültek voltak, majd 1949 és 1952 között újabb 198 magyar érkezett, akiket Magyarország kiutasított. A nagy részük a kommunisták elől menekült, de valószínűleg voltak köztük olyanok is, akik náci kollaboránsok és/vagy szimpatizánsok lehettek, vagy legalábbis rájuk fogták.
A legtöbb magyar az ötvenhatos forradalom után, menekültként érkezett Új-Zélandra. Új-Zéland gyorsan reagált a magyarországi krízisre és felajánlotta, hogy azonnal befogad ezret, a közel kétszázezer menekülő magyarból. Ez a lépés azt is jelezte, hogy Új-Zéland a hidegháborúban a Nyugati államok mellett vállalt elkötelezettséget. Új-Zéland végül összesen 1.117 menekültet fogadott be 1956 és 1959 között. Azt, hogy kit fogad be az ország, hosszas szelekció előzte meg, az elsődleges szempont az volt, hogy olyanok kapjanak lehetőséget, akik valamilyen módon hasznos tagjai lesznek az itteni társadalomnak.
Az első 66 főből álló ötvenhatos magyar menekült csoport 1956 decemberében szállt le az aucklandi repülőtérre. A Munkaügyi Minisztérium dolgozója így dokumentálta az eseményeket: "Egy csapat, a leszállás megpróbáltatásaitól fáradt, zavarodott, sápadt ember szállt ki egy ismeretlen, új országba, ahol számukra furcsa szokásokkal, eltérő törvényekkel és mindenekfelett idegen nyelvvel szembesültek." Ideiglenes befogadóállomásokat létesítettek Māngere-ben, Trentham-ben and Woburn-ben. Habár a kormány eredeti szándéka az volt, hogy a menekültek majd Új-Zéland területén szétszórva telepednek le, a legtöbben mégis Aucklandben, Wellingtonban és Christchurchben kötöttek ki. Önkéntes szervezetek segítettek a Munkaügyi Minisztériumnak, hogy az újonnan érkezettek szállást és munkát találjanak, és legfőképpen, hogy megtanuljanak angolul.
Az ötvenhatos magyar menekültek nagy része férfi volt (az arány kb. 700 férfi és 400 nő), a legtöbbjük egyedülálló, huszonéves fiatalember. Voltak köztük jól képzett szakemberek, kereskedők és képzetlen munkások. Néhányan családostul érkeztek, de ez volt a ritkább eset. A menekültek közül néhánynak, főleg a család nélkül érkezett fiatalembereknek, nehezen ment a beilleszkedés. Egy 1957-es jelentés arról számolt be, hogy a magyarok között gyakori a részegség és a verekedés, néhányuknak pedig a helyi szomszédokkal volt nézeteltérése, akik nem örültek az idegenek érkezésének. A későbbi beillesztékedében sokat segített az, hogy az ötvenes években nagyon sok volt a munkalehetőség, szóval, aki dolgozni akart az nagyjából dolgozhatott is és úgy 1958-ra szinte mindenki talált megfelelő munkát.
Egy idézet egy a Jóléti Minisztérium alkalmazottjától: "Politikai szemszögből, szerintem, ezek a magyarok ártalmatlanok, még akkor is, ha közülük néhány a Kommunista Párt tagja, vagy korábban az volt. Nekem azt mondták, hogy olyan pletykák terjedtek el, hogy én nem is a Jóléti Minisztérium alkalmazottja vagyok, hanem a Kormány azért fizet, hogy kémkedjek a politikai hovatartozásukról. A menekültek közül néhányan nem tudnak hozzám bizalommal közeledni."
Később a hatvanas és hetvenes években érkezett még vagy 300 menekült, majd ezt követően időről-időre érkeztek magyarok, de nem túl sok. 2000 küröl újabb hullám indult meg, a letelepülő magyarok száma lassan emelkedett, de az összlakossághoz viszonyiva, még mindig elenyésző kisebbség vagyunk Új-Zélandon.
2003 augusztus 20.-án Wellingtonban megnyitott a Magyar (nem Hungarian!) Millenium Park, ami azóta is a Magyar-Új-Zélandi kapcsolatok és a kölcsönös megértés jelképe. A parkban Magyarországra jellemző növényeket ültettek, egy gyönyörű (Erdélyben készült) Székely-kapu díszíti a park bejáratát, amit a magyar kormány adományozott Új-Zélandnak és egy rovátkolt kopjafa jelképezi a magyar szabadságot.
Érdekesség, hogy a magyarok időről időre megjelennek az Új-Zélandi irodalomban, például Bruce Mason (1958) Birds in the wilderness című darabjában, ami a bevándorlókról szól, Alan Duff (2001) Szabad című novellájában, ami az 1950-es években, a forradalom idején játszódik Budapesten vagy Janet Frame (1979) Living in the Maniototo című novellájának ez egyik hőse egy magyar menekült.
A bevándorló magyarok között akad azért néhány híresség is.
Julius Fenyves 1986-ban a University of Auckland legidősebb végzős diákja volt.
A Guinness Rekordok szerint Mike Rácz (aki szintén az egyik tūātapere-i magyar leszármazottja) bizonyult a világ leggyorsabb osztriga nyitójának az 1986-os invercargill-i Osztriga Fesztiválon, 100 osztrigát 2 perc 42.74 másodperc alatt nyitott ki.
George Baloghy, aki 1950-ben Budapesten született és 1956-ban emigrált Új-Zélandra, ahol ma igen népszerű festőművész.
Nándor Tánczos, édesapja 1957-ben menekült Új-Zélandra a kommunisták elől. Nándor a Green Party-t képviselte a parlamentben 1999 és 2008 között, amúgy a rastafari mozgalom híve, a Hempstore Aotearoa
társ-alapítója, antialkoholista és előszeretettel biciklizik sisak nélkül, amiért már meggyűlt a baja a rendőrséggel. Itt ugyanis a sisak használata kötelező.
Marton Csokas színész, akinek az édesapja magyar születésű, Ő maga Invercargill-ben született és kettős állampolgár és többek között a Gyűrűk Urában és az Alice Csodaországban is játszott.
És a végére néhány adat arról, hogy hányan is vagyunk itt a hivatalos népszámlásás szerint.1921-ben 44 Magyarországon született Új-Zélandi lakos volt, 1951-ben már 251. Ez a szám 1976-ra 1371-re növekedett, viszont 2001-ben 987-re csökkent, majd 2006-ban 1254-re nőtt. Ebben persze csak a hivatalosan az országban tartózkodók vannak benne, az illegálisokat nem számolják. Mi sem vagyunk benne, pedig teljesen legálisan lakunk itt, mert 2007-ben jöttünk. A következő népszámlálás 2011-ben esedékes :)
2010. október 29., péntek
IELTS helyett: Lawnmower
Következzen az eheti kiwi gyöngyszem:
'Send me lawn away to be cut'.
Paddy was waiting at the bus stop with his mate when a truck went by loaded up with rolls of turf.
Paddy said,
'I gonna do that when I win lottery'
'What's dat', says his mate.
'Send me lawn away to be cut'.
2010. október 26., kedd
Heavenly Couples Escape
A Waiwera termálfürdőben tett korábbi, családi látogatásunkról már írtam. Ez a hétvége is a Waiweráról szólt, de ez a Waiwera nem az a Waiwera, csak ugyanott van...
A dolog úgy kezdődött, hogy Zsotti idén október végén ünnepli a fennállásának a 40.-ik évfordulóját és törtem a fejem, hogy mivel is lephetném meg. Felmerült bennem az arany nyakkendőtű gondolata, de mivel Új-Zélandra már el sem hoztuk a soha nem hordott nyakkendőit, viccnek meg, lássuk be, elég gyenge lenne erről letettem. Aztán már magam sem tudom hogyan, belefutottam a Waiwera honlapján az októberi ajánlatokba. Amikor a Heavenly Couples Escape bekezdéshez értem, már tudtam, hogy ez lesz az, amit kerestem. Egy hétvége kettesben: ami csak a pihenésről és a hedonizmusról szól.
Heavenly Couples Escape
60 min Use of your own “Private Spa” and the Sauna & Steam Room60 min Full Body Swedish Massage in our romantic Couples Room
30 min Unwind in the exclusive Relaxation Room with chilled Waiwera Water or Herbal Tea of your choice
Retreat to your own Candlelit Private Spa for two, to warm your body and soothe the soul before enjoying a glorious 1 Hour Full Body Swedish Massage in our romantic Couples Room. This will leave you feeling totally relaxed, de-stressed, and walking on cloud nine. On completion of your couples retreat, retire to the calming surrounds of our exclusive Relaxation Room for chilled Waiwera Water or Herbal Tea of your choice.
Total Time 2.5hrs
Gyorsan vettem is a telefont és csak egy kérdést tettem fel: a 'private spa' az mennyire 'private'. Megnyugtattak, hogy nagyon. Szóval, lefoglaltam egy ilyen 'csomagot' október 30.-ra. A hölgy a telefonban nagyon kedvesen mondta, hogy mivel még több, mint egy hónap van az időpontig, ha bármi közbejönne és változtatni akarok a dátumon, csak hívjam nyugodtan. Mondtam neki, hogy na ez az ami szóba sem jön, mert ugye a férjem születésnapja az adott és ez arra lesz meglepetés. Majd kerestem egy olyan kiadó szobát, ahonnan gyalog megközelíthető a fürdő. Ezt is sikerült meglelnem, ezt is gyorsan lefoglaltam. Aztán volt egy olyan érzésem, hogy valami nem stimmel. Pár óra múlva belém hasított a felismerés, hogy éppen erre a hétvégére esik Bogi balett előadása. Szóval másnap telefonáltam a hölgynek, mondtam, hogy én vagyok az aki azt mondtam, hogy biztosan nem változtatok: azért telefonások, hogy mégis... Átfoglaltam az egészet, egy kicsit előbbre, merthogy ez októberi ajánlat, szóval novemberben nem lehet...
Még két nagy feladat volt hátra: keresni valakit, aki vállalja a két csemete megőrzését és elmagyarázni a két csemetének, hogy Ők nem jönnek, de ez tök jó lesz nekik is és meggyőzni őket, hogy az egészet ne mondják el Apának, mert akkor oda a meglepetés. A gyerekmegőrzést Edináék vállalták, akiknek ezer köszönet érte ezúton is!!! A gyerekek pedig kibírták, hogy ne mondják el!
Elérkezett az ominózus hétvége és egy gyors ebéd után kettesben útra keltünk Waiwera felé. Útközben felvettük a kulcsot és nem sokkal kettő után már meg is érkeztünk. Aztán kényelmesen átballagtunk a szomszéd utcába és bekocogtunk a Waiwera szeparált privát részlegébe. Ott először az öltözőkhöz kísértek bennünket, ahol kaptunk 'fluffy' köpenyt és papucsot, törölközőt és - ha már egy termálfürdőben vagyunk- ásványvizet. Amikor levetettük a szürke hétköznapokhoz kötődő utolsó ruhadarabjainkat is és ott álltunk köpenyben, megmutatták nekünk, hogy melyik lesz a 'private spa'. Majd a hölgy kedvesen elköszönt és mondta, hogy azért az óra lejárta előtt öt perccel majd szól, addig meg 'relax and feel good'. A medence tényleg nagyon szép volt, nem jakuzzi, mint amire én számítottam, hanem annál sokkal szebb: egy kis kék csempével burkolt medence, lépcsőkkel, körülötte mécsesek és füstölők, római stílusú vázák...Nagyon stílusos volt és kellemes hangulatú. A víz 38 fokos és felülről még a nap is besütött...
Miután eltöltöttük az egy órát a medencében ázva, tényleg jöttek, kopogtattak és átkísértek minket egy kis masszázs szobába, ami olyan Thai stilusban volt berendezve és egy órán keresztül, kellemes, halk, chillout zeneszó mellett masszírozásban volt részünk. Amikor magunkhoz tértünk az egy órás masszázs után, akkor megint mentünk, újabb szoba: itt friss teát szolgáltak fel és nyugágyakon heverészve töltöttünk még egy fél órát.
A visszaúton számba vettük a vacsora lehetőségeket és arra jutottunk, hogy a helyi étterem, helyett inkább lemegyünk a tengerpartra és a naplementét élvezve tonhal konzervet ettünk bagettel....
És mindezek közben a csemeték Edináékkal minigolfozni tanultak:
és nagyon élvezték...
És ha valaki kiváncsi a részletekre, akkor ajánlom a figyelmébe Edina és Pisti beszámolóját
2010. október 18., hétfő
IELTS helyett
Az egyik Job Search Seminar-on volt egy önértékelő angol tudásszint felmérő kérdőív, direkt nem fordítom le:
1. Beginner- I have some spoken & written English
2. Elementary- I can speak & write in simple sentences about myself. Pronounciation errors make it difficult for others to understand me.
3. Intermediate- I can speak about different topics, but have pronunciation and grammar problems that make it difficult to express or follow complex ideas.
4. Advanced- I can carry on a conversation about many topics with only a few pronunciation and grammar problems. I can understand and use some Kiwi English.
5. Native Speaker Fluency- I can carry out conversations on any topic without grammar and pronunciation errors. I can understand Kiwi jokes.
Ezen felbuzdulva úgy döntöttem, hogy új rovatot indítok és időről időre megosztok veletek kiwi vicceket... Ja, merthogy garage sale-en vettem egy Great Kiwi Jokes könyvet... Következzen az e heti, a 'Sex, love and marriage' kategóriából:
Nicki accompanied her husband to the doctor's office. After the check up the doctor took Nicki aside and said:
'Your husband is suffering from severe long-term stress and it's affecting his health. If you don't do the following four things, your husband will surely die. First, each morning, fix him a tasty breakfast and send him off to work happy. Second, at lunch time, make him a warm, nutritious meal and give him a whole lot of kisses before he goes back to work. Third, after dinner, give him a massage and make sure you don't nag him about anything. Fourth, and most important for relieving stress, have sex with him every day in whatever position he fancies.'
On the way home in the car, the husband turned to Nicki and said:
'So, I saw the doctor talking to you and he sure seemed serious. What did he tell you?'
'You're going to die'- she replied.
1. Beginner- I have some spoken & written English
2. Elementary- I can speak & write in simple sentences about myself. Pronounciation errors make it difficult for others to understand me.
3. Intermediate- I can speak about different topics, but have pronunciation and grammar problems that make it difficult to express or follow complex ideas.
4. Advanced- I can carry on a conversation about many topics with only a few pronunciation and grammar problems. I can understand and use some Kiwi English.
5. Native Speaker Fluency- I can carry out conversations on any topic without grammar and pronunciation errors. I can understand Kiwi jokes.
Ezen felbuzdulva úgy döntöttem, hogy új rovatot indítok és időről időre megosztok veletek kiwi vicceket... Ja, merthogy garage sale-en vettem egy Great Kiwi Jokes könyvet... Következzen az e heti, a 'Sex, love and marriage' kategóriából:
Nicki accompanied her husband to the doctor's office. After the check up the doctor took Nicki aside and said:
'Your husband is suffering from severe long-term stress and it's affecting his health. If you don't do the following four things, your husband will surely die. First, each morning, fix him a tasty breakfast and send him off to work happy. Second, at lunch time, make him a warm, nutritious meal and give him a whole lot of kisses before he goes back to work. Third, after dinner, give him a massage and make sure you don't nag him about anything. Fourth, and most important for relieving stress, have sex with him every day in whatever position he fancies.'
On the way home in the car, the husband turned to Nicki and said:
'So, I saw the doctor talking to you and he sure seemed serious. What did he tell you?'
'You're going to die'- she replied.
2010. október 12., kedd
Állás: SAP
Ha valakit érdekel egy aucklandi SAP Business Object Architect állás (senior level!!!)... akkor szóljon... Azon ritka esetek egyike, amikor overseas applicants are welcome...
2010. október 10., vasárnap
Mozi rovat- Sharkwater
Természetfilm a javából. Cápákról. És arról, hogy mi lenne ha nem irtanánk ki őket. Már annyi mindent kiirtottunk értelmetlenül.
Rob Stewart, aki a film rendezője és az egyik főszereplője (a fő-főszereplők a cápák!), gyerekkorában sok rémtörténetet hallott a cápákról. De ahelyett, hogy rettegni kezdett volna tőlük tengerbiológus és tengeri operatőr lett, hogy megnézhesse őket közelről. És megnézte őket és elámult attól, hogy mennyire érdekes és szép teremtmények.
Aztán elámult attól is, hogy milyen mértékben irtják a cápákat és 2007-ben nekilátott, hogy egy dokumentumfilmet készítsen. Tudni akarta, hogy miért ölnek meg ennyi cápát és azt is, hogy mit tehetünk ellene. A film megrázó és gyönyörű. A fimben felbukkan többek között Paul Watson, aki Sea Shepard révén vált ismertté. Dokumentálja a costa rica-i és a guatemala-i cápa-maffiával való küzdelmet. Mert a cápahalászat nem egyszerű hobbi, hanem komoly iparág. És mindez csak azért, hogy azt a bizonyos cápauszony levest ehessék az ázsiai lakodalmakon és üzleti fogadásokon.... És a föld egyik legrégebben itt élő ragadozója mára a kihalás szélén áll.
Aki annak idején látta a Cápa című filmet, arra ezért a frász jön attól a gondolattól, hogy mi történhet velünk az óceánban. Itt Új-Zélandon érdekes módon kevesen rettegnek a cápáktól, legalábbis ez nem látszik, amikor a szörfösök, kajakosok és a horgászok is vidáman indulnak a nyílt óceán felé. És akkor néhány adat arról, hogy valójában mennyire veszélyesek is a cápák.
Ha belegondolunk abba, hogy hány ezer ember találkozik cápával (még ha nem is tud róla) évente, amikor úszik, szörfözik vagy horgászik, meglepő adat, hogy pl. 2009-ben világszerte mindössze 61 cápatámadást jegyeztek fel és ebből 5 volt halálos kimenetelű. 1580 és 2008 között az egész földön 2.251 valóban megerősített cápatámadásról van adat. Ebből Új-Zélandon történt 47 és ebből 9 volt halálos. Ha hozzávesszük, hogy autóbalesetben mennyien sérülnek és halnak meg, akkor azért könnyen belátható, hogy az autók sokkal veszélyesebbek a cápáknál...
Ha valakit még ennél is részletesebben érdekel, akkor ajánlom, hogy nézze meg a filmet: érdekes, fordulatos, izgalmas és főleg nagyon tanulságos. Emellett olyan gyönyörű víz alatti felvételekkel tarkított, hogy már önmagában megéri a mozivászon vagy a TV képernyő előtt töltött időt.
Rob Stewart, aki a film rendezője és az egyik főszereplője (a fő-főszereplők a cápák!), gyerekkorában sok rémtörténetet hallott a cápákról. De ahelyett, hogy rettegni kezdett volna tőlük tengerbiológus és tengeri operatőr lett, hogy megnézhesse őket közelről. És megnézte őket és elámult attól, hogy mennyire érdekes és szép teremtmények.
Aztán elámult attól is, hogy milyen mértékben irtják a cápákat és 2007-ben nekilátott, hogy egy dokumentumfilmet készítsen. Tudni akarta, hogy miért ölnek meg ennyi cápát és azt is, hogy mit tehetünk ellene. A film megrázó és gyönyörű. A fimben felbukkan többek között Paul Watson, aki Sea Shepard révén vált ismertté. Dokumentálja a costa rica-i és a guatemala-i cápa-maffiával való küzdelmet. Mert a cápahalászat nem egyszerű hobbi, hanem komoly iparág. És mindez csak azért, hogy azt a bizonyos cápauszony levest ehessék az ázsiai lakodalmakon és üzleti fogadásokon.... És a föld egyik legrégebben itt élő ragadozója mára a kihalás szélén áll.
Aki annak idején látta a Cápa című filmet, arra ezért a frász jön attól a gondolattól, hogy mi történhet velünk az óceánban. Itt Új-Zélandon érdekes módon kevesen rettegnek a cápáktól, legalábbis ez nem látszik, amikor a szörfösök, kajakosok és a horgászok is vidáman indulnak a nyílt óceán felé. És akkor néhány adat arról, hogy valójában mennyire veszélyesek is a cápák.
Ha belegondolunk abba, hogy hány ezer ember találkozik cápával (még ha nem is tud róla) évente, amikor úszik, szörfözik vagy horgászik, meglepő adat, hogy pl. 2009-ben világszerte mindössze 61 cápatámadást jegyeztek fel és ebből 5 volt halálos kimenetelű. 1580 és 2008 között az egész földön 2.251 valóban megerősített cápatámadásról van adat. Ebből Új-Zélandon történt 47 és ebből 9 volt halálos. Ha hozzávesszük, hogy autóbalesetben mennyien sérülnek és halnak meg, akkor azért könnyen belátható, hogy az autók sokkal veszélyesebbek a cápáknál...
Ha valakit még ennél is részletesebben érdekel, akkor ajánlom, hogy nézze meg a filmet: érdekes, fordulatos, izgalmas és főleg nagyon tanulságos. Emellett olyan gyönyörű víz alatti felvételekkel tarkított, hogy már önmagában megéri a mozivászon vagy a TV képernyő előtt töltött időt.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
