Családi rovat- Gyöngy

Elég komoly az elmaradásom a családi hírekkel is, úgyhogy megpróbálom pótolni gyorsan. Ugyanis 2010-ben is sor került Bogi szokásos, év végi balett fellépésére.

 Természetesen most is Bogi volt a legszebb...

... és legügyesebb a színpadon.



















A darab arról szól, hogy a ráják (akik egy kicsit gonoszak, de a darab végére megjavulnak) elraboljak a sellőket (azt nem tudom, hogy pontosan miért is raboljak el őket, de a rablás ténye az biztos) és ahhoz, hogy a sellőkirálynő megmentse őket meg kell találni egy bizonyos gyöngyöt, ami egy osztriga belsejében rejtőzik. Igenám, de a dolog nem olyan egyszerű, mert valami rejtélyes okból a gyöngyöt csak egy szárazföldi ember tudja megtalálni, úgyhogy a sellőkirálynő el is megy, hogy megkeresse a megfelelő személyt, aki nem más, mint az a lány, akit a darab elején megmentett a viharos tengerből. A lány persze lelkesen segít, varázslattal meg lelegezni is tud a tenger alján. Mielőtt azonban az osztrigákhoz mennének, a sellőkirálynő bemutatja a leányzónak a tengeri lényeket. És itt jön a képbe az én Bogim, aki a darabban egy tengeri csikót alakított. Aztán amikor mindenfele lény bemutatkozott, megkeresik azt a bizonyos osztrigát, elkérik a gyöngyöt, azzal elmennek a rájákhoz és szétcsapnak köztük. Ettől a sellők kiszabadulnak és vidámak lesznek, a ráják pedig először elszomorodnak, mert egy nagy hálót dobnak rajuk, de aztán a háló alatt megbánjak bűneiket és ok is vidámak lesznek. És amikor mindenki örül: na az a finálé.

Nagyjából ennyi a történet, megnézve nem olyan bonyolult, mint elmesélve. Volt második rész is: ez egy komolyabb balett darab a profibbak adtak elő, akik mar sok éve balettoznak, ez mar nem csak klasszikus balett hanem a balett és a kortárs balett keveréke. Ez is nagyon jol sikerült, én különösen örültem, hogy sok Massive Attack volt benne...

Mariann, a balett tanár, idén is kitett magáért, a koreográfia nagyon jó volt, minden évfolyamnak a maga szintjéhez igazítva. Én a kosztümmel egy kicsit elégedetlen voltam: a fejdísz szerintem túl nagy volt és a kicsiknek nem volt könnyű a fejükön egyensúlyozni. A Gyöngyből is három előadás volt, amiből kettőben szerepelt Bogi. Az elsőre eljött Zsotti es Zalán is, a vasárnap délutánira pedig eljött Bogi udvarlója (aki persze nagyon tiltakozna, hogy O nem is udvarol Boginak, pedig igen, csak meg nem tudja, mert 8 éves).

A wellingtoni fókák

 Vasárnap végre elindultunk, hogy megkeressük a fókákat. Igencsak októberben jártunk már, így esélyes volt, hogy bizony már nem lesznek ott, de "próba-cseresznye" felkiáltással megszavaztuk a programot. A Szomszédasszonyék már látták őket és azt is feltérképezték, hogy két potenciális fóka-lelőhely van a közelben. Az egyik egy kicsit messzebb: úgy 30 kilométerre, itt találhatók a családos fókák. A másik jelentősen közelebb van: itt viszont csak az agglegények heverésznek. Amikor már nem agglegények, akkor átköltöznek a másik öbölbe.

Indulás előtt gondosan bekészítettük a meleg kabátokat és a sapkákat is :) Mióta Új-Zélandra költöztünk, rajtam még nem is volt sapka, igazából magam sem értettem miért is csomagoltam be egyáltalán a sapkákat, most viszont nagyon nagy hasznát vettük. Szóval mégsem volt hiába.

Az autóból kiszállva rögtön éreztük, hogy a "Wellington, a szelek városa" megnevezés, egyáltalán nem költői túlzás. Tényleg nagyon fújt a szél.







 


 A Szomszédasszony tartott egy gyors elméleti tanfolyamot fókanézésből: mit érdemes és mit nem érdemes csinálni, ha megpillantunk egy fókát. Érdemes: tisztes távolban maradni, mert bár a fóka a Kisvakond rajzfilmben nagyon cuki, a valóságban elég nagydarab és a fogai is jó nagyok. Ha például felbosszantod, akkor tud csapni a farkával nagyot, ami egy gyereknek kicsit túl erős is lehet, de ha fenyegetve érzi magát, akkor még támadással is megpróbálkozhat. Amiben lássuk be, igaza van, ha engem fenyegetne egy furcsa szagú UFO, akkor lehet, hogy én is megharapnám. A következő jó-tanács: ha mégis felbosszantanád a fókát, ami amúgy nem könnyű, és úgy döntene, hogy támad, akkor érdemes elfutni és mindig a part felé. A fóka ugyanis ha menekülni akar, akkor azt a víz felé teszi, ha te is arra rohansz, akkor elzárod a menekülési útvonalát. Na, mindezeket elmagyaráztuk a gyerekeknek is, és azt is, hogy a fókákat határozottan tilos megsimogatni. Csak nézzük őket és kész.

Valahogy így...

Aztán elindultunk és mentünk...

 ...mendegéltünk a tengerparton, mert értelemszerűen a fókát legvalószínűbb tartózkodási helye a tengerpart. Előfordulhatnak fókák máshol is, de azok majdnem biztosan eltévedtek és éppen a tengerpart felé vezető utat keresik.




 

Élő fókát ugyan egyet sem láttunk (egy döglöttet találtunk, de az nem volt túl szép látvány és ráadásul még büdös is volt), viszont töménytelen paua kagyló volt a parton. A paua , amikor már kihal belőle a kagyló, akkor egy nagyon szép, fényes héj lesz, amiből ékszereket és mindenféle díszítéseket lehet készíteni. Legalábbis a maorik ezt tették vele, sőt még ma is ezt teszik. Ha viszont nem vagy maori és/vagy nem tudod hogyan lehetne a kagylóhéjat átkonvertálni medálba, akkor kiteheted a polcra magát a héjat is. Én például ezt tettem, nagyon jól mutatnak. Lelkes paua és egyéb héjak, kavicsok és ilyesmi gyűjtésébe kezdtünk, egyre csak dagadtak a zsebek a kincsektől. (A bal sarokban például Bogi látható, amint éppen lelkesen válogat...)

Hamarosan azon vettük magunkat észre, hogy a vörös szikláknál vagyunk. 

 Azért hívják őket így,  mert vörösek. Ennek is nagyon örültünk, mármint nem annak, hogy így hívják őket, hanem annak, hogy megnézhettük. Itt éppen Zsotti nézi őket...

 

 Aztán amikor már éppen azt határoztuk el, hogy "na jó, azon a kanyaron túl még kinézünk, aztán megyünk haza"...

 ...akkor megpillantottuk az elsőt. Aztán a többit is! Nem sok agglegény maradt, ami jó hír a fókapopuláció szempontjából, szerintem ha az orkáknak van ilyen statisztikája, akkor ők is örülnek. Nekünk viszont nem volt túl nagy a választék, de nagyon lelkesen néztük a meg nem házasodott maradékot is!
 (Tudom, hogy első ránézésre úgy tűnik, hogy a képen nincs is fóka, DE VAN! Tessék csak keresni...)

 A fókák viszont semmilyen érdeklődést nem mutattak irányunkba: meg sem mozdultak, ott hevertek a kövek tetején és gondolom élvezték a szelet. Máskülönben egyéb aktivitást nem igen produkáltak. De persze az is lehet, hogy a párválasztás sikertelensége miatti csalódástól voltak depressziósak.















A visszafelé út egy kicsit nehezebb volt. Annyira erős volt a szembe szél, hogy komoly erőfeszítés volt még a lassú séta is. Zalánt Zsotti és Anikó tartották két oldalról, de az egyik átjáróban szó szerint felkapta a szél és a két lába a levegőben repült :) De persze végül szerencsésen visszamentünk az autóhoz és persze otthon megint egy több fogásos fejedelmi lakoma várt ránk Gyuri jóvoltából...

(A kép értelemszerűen nem a vacsorát ábrázolja, hanem egy fókát. Azt hiszem ha az ember nagyon közelről megnézni, akkor mintha az egyik szemét félig kinyitotta volna.)

Wellington- Botanikus kert

 A szombat reggel békésen indult. Szerencsémre, Gyuri felvilágosította Zsottit, hogy kora reggel hozza a nagy hajó a friss halat a kikötőbe, ezen persze fellelkesedett mindenki és elmentek halat venni. A gyerekek is mentek, szóval végre egyszer rendesen ki tudtam aludni magam.

Mire visszajöttek már magamhoz is tértem és a szokásos reggeli kávém után elindultunk, immáron a Szomszédasszony idegenvezetésével, felfedezni Wellingtont.

Első utunk a belvárosba vezetett, ott is a cable-car nevű vasutat céloztuk meg. Addig azért találtunk más érdekes dolgot is, például egy ilyet.

 Itt már majdnem megvan a megálló és már határozottan a belvárosban vagyunk...

... és végre, végre megvan a megálló!!!

















 És ilyen volt az utazás...

A kisvasút néhány megálló után egyenesen a cable-car múzeumba vitt minket, ha már ott voltunk, körülnéztünk. Volt egy csomó info arról, hogy ki, mikor és miért kezdett ilyen módon közlekedni. Mennyire nem gondolták, hogy ekkora lesz a kereslet. Arról is voltak képek, hogy Wellingtonban ez annyira bejött mindenkinek, hogy van, aki sajátot építtet a házához.

Egy külön termet szenteltek a részletes műszaki leírásnak, amibe Zsotti és Zalán nagyon nagy élvezettel vetették bele magukat... Itt például annak a szerkezetnek egy részlete látható, ami felhúzza a kocsit...

 És ki lehetett próbálni egy már használaton kívüli régi kocsit, ahol még a kocsi oldalán, kívül voltak ülőhelyek..











Amikor a kis múzeum minden szegletét bejártuk és elolvastuk, kipenderültünk és rögtön a botanikus kertben találtuk magunkat. A gyönyörű napsütés ellenére tényleg jól jöttek a kabátok. A botanikus kertben nem meglepő módon, virágok és fák vannak. Sok. Virág is és fa is. És van olyan is, amit maga David Attenborough ültetett. Ezt onnan lehet tudni, hogy oda van írva egy táblán. És itt következik egy kis ízelítő, hogy milyen virágok nyílnak októberben...

Van persze játszótér is, ahol még a kiszáradt fatönköket is nagyon ötletesen hasznosítják...

És persze ott van a szokásos tó, az elmaradhatatlan kacsákkal, akiket a gyerekek persze megint ki akartak horgászni, de aztán szokás szerint ezt jól nem engedtük meg.

A botanikus kert rejti még az obszervatóriumot is, ha már ráakadtunk gyorsan bementünk ide is. Az elején volt egy show, főleg gyerekeknek szólt, arról, hogy milyen ha valaki az űrben van, a súlytalanság, meg egyebek... és arra is részletesen kitértek, hogy mi kell ahhoz, hogy űrhajós legyen a gyerekből, ha majd felnő. Miután bemutatták, elég élethűen a centrifugát, meg a többi tréning eszközt, a gyerekeim sikeresen letettek arról, hogy majdan űrhajós legyen belőlük, Bogi maradt annál, hogy inkább állatorvos lesz, Zalán meg még mindig mérnöknek készül. Mondjuk azt mondta, hogy mindenképpen tervezni fog majd egy Űrhajó Házat és majd azzal fogja menteni a cápákat és a bálnákat. (Mert mind a ketten lelkes állatvédők.)


Az előadás után megnéztük a kiállítást, ami, legalábbis számomra, érdekesebb volt, mint a műsor. Nagyon interaktívra tervezték, ki lehetett próbálni kis labdákkal modellezve, hogy milyen a gravitáció, megnéztük a régi teleszkópot, szóval sok ilyen érdekes izé volt. Hogy emlékezetes maradjon a látogatás a Szomszédasszony még egy-egy foglalkoztató füzettel is meglepte a csemetéket :)





Amikor itt is kinézelődtük magunkat, ismét megszagolgattunk néhány virágot, elámultunk, hogy milyen szép is tavasszal a természet és hazamentünk, hogy megnézzük Gyuri mit alkotott a reggel vásárol halakból. Persze szokás szerint nagyon finomat.

Road to Wellington

A Waiwerás hétvége után nem sokkal az egyik hétfő szabadnapnak ígérkezett: a munkát ünnepeltük, csak itt nem május elsején tartják, hanem október 25.-én és nincs felvonulás, meg majális, hanem csak mindenki henyél és nem kell menni dolgozni (mármint annak, akinek munkahelye van, mert persze a háziasszonyok ezerrel sütnek-főznek). Kitaláltuk, hogyha már adódik egy hosszú hétvége, akkor felkerekedünk és meglátogatjuk a Szomszédasszonyékat Wellingtonban. A gond csak annyi volt, hogy ezt úgy október közepe felé kezdtük el komolyan tervezgetni és amikor odáig jutottam, hogy na-jó veszek egy repülőjegyet, akkor a jegyek ára már a fellegekben járt. Gyors kalkulációval beláttam, hogy ez több, mint sok, úgyhogy a repülés ötletét hamar elvetettük. Egyébként is idén már annyit repkedtem ide-oda, hogy nem is bántam ha valami alternatív közlekedési módot választunk. Jött a vonat ötlet: valóban van egy vonat, ami tök szép helyen megy és üveg teteje is van. De ezzel meg az volt a gond, hogy akkor két nap elmegy az utazásra, Bogit az iskolából a nyári két hónapos hiányzás után nem illett több napra kikérni, úgyhogy ezt is töröltük a listáról. Kizárásos alapon a gépjármű mellett döntöttünk, de nem bántuk meg.

 Mivel a terv az volt, hogy a Pénteket még hozzácsapjuk a három szabadnaphoz el is kocogtam az iskolába és a Bogi tanárbácsijával megbeszéltem, hogy a csemete Pénteken Wellingtonba szeretne jönni velünk, úgyhogy ha lehet nem jönne aznap iskolába, cserébe viszont lelkesen tanulmányozza majd a Te Papa múzeum látnivalóit. Tanárbácsi mondta, hogy persze, persze, menjünk csak. Ez is elintézve.

A csütörtöki pánikszerű bepakolás után, mert persze megint az utolsó napra maradt minden és közben a Szomszédasszony felhívta rá a figyelmemet, hogy Wellington nem Auckland és igenis hideg van, szóval kotorjam elő a meleg kabátokat is, pénteken úgy hajnal kettő körül nekiindultunk. A hajnal kettes indulásnak a kevés hátránya mellett (hogy nem az ágyamban alszok, hanem az autóban és valakinek még vezetni is kell) számos előnye is van ám. Például, hogy a gyerekek vidáman alszanak az autóban (mert azok a régi szép idők már elmúltak, amikor napközben csak úgy elszundítanának), vagy az, hogy ha hamar odaérünk, akkor még van egy fél napunk. Én hamarabb akartam indulni, mondjuk úgy éjfélkor, de Zsotti mondta, hogy azért gáz, mert útközben van egy fennsík, amit éjszaka lezárnak. Szóval elindultunk: Zsotti éjszaka is jól lát, mármint vezetni is, mert a hűtőt mondjuk én is megtalálom éjjel, ha pont narancslére vágyok, de vezetni nem szeretek, úgyhogy kizárásos alapon önként vállalta a feladatot. Én először olyan Taupo környékén ébredtem fel, arra, hogy nagyon elzsibbadt a nyakam (ez például a hajnal kettes hátrányok közé tartozik). Akkor már igencsak világos volt és hamarosan a gyerekek is ébredezni kezdtek, no meg a pékségek is kinyitottak (itt bezzeg nem nyitnak 5-kor!), meg is álltunk egy reggelire.

Turangi után értünk egy nagy vulkanikus fennsíkra, keresztülhaladtunk a Tongariro Nemzeti Parkon és a Rangipo Sivatagon, közben jól megnéztük a feltűnedező nagy vulkánokat: a Ruapehu-t, a Ngauruhoe-t és a Tongarino-t. Nekem személy szerint ez utóbbi a kedvence, mert nagy és szép és havas a teteje és mert ennek a legkönnyebb kimondani és megjegyezni a nevét. 

Innen már igen közel volt a igen beszés nevű "Desert Road", ami még mindig a fennsík, a legmagasabb pontja 1.074 méterrel van a tengerszint felett. Nagyon szép, de nagyon bizarr hely. Körülbelül olyan, mintha valami sci-fi mozifilmben járna az ember: teljesen kihalt, nincsenek fák és van egyetlen aszfaltozott kétsávos út, de azon sem nagyon jár senki. Itt-ott hófoltok tarkították a lefagyott fűmaradványokat, amitől a gyerekek igen lelkesek lettek és rögtön ki akartak szállni hógolyózni. Na ahhoz viszont meg nem volt elég hó. És arra is felhívtuk a figyelmüket, hogy ahol hó van, ott hideg is van. Zalán egyáltalán nem emlékszik a hóra, két éves korában látott utoljára. Megegyeztünk, hogy akkor tervbe veszünk egy tisztességes síelést valamikor télen. Mármint az itteni télen. Ez a fennsík ahol a Mordoros részeket forgatták a Gyűrűk Urához. De mondjuk nem is csodálom, hogy Peter Jacksonnak, amikor gondolkozott, hogy hol is kéne, hol is kéne, akkor ez a táj ugrott be.

Túljutva a fennsíkon továbbra is Gyűrűk Ura érzésem maradt, mert csak mentünk, mentünk, mentünk... Gyűrűnk persze nem volt, legalábbis olyan, amit bedobhattunk volna a vulkánba, de nem is ez volt az úti-cél. A táj persze elképesztően szép, de valahogy itt elég nehéz nem szép, vagy legalábbis érdekes tájakat látni... De aztán sorra jöttek a nevezetes települések.

 Vegyük például az elsőt: Taihape-t, ami tényleg autentikus kiwi lakóhely, annyira, hogy gumicsizma a jele. Ha valakinek ugyanis nem lenne evidens, hogy kiwiföldön jár, akkor ezt a városka határában egy hatalmas gumicsizma jelzi.

Itt még a parkot is a gumicsizmáról nevezték el....

Pár faluval, bocsánat várossal, odébb megdöbbenve láttam a Mangaweka International Airport-ot, amiről végül kiderült, hogy persze nem is egy repülőtér, hanem egy kávézó és egy kajaktúrákat szervező cég székhelye...










Később megálltunk még valahol, ahol egy holland sajtboltot sikerült találni, be is vásároltunk rendesen és a következő megálló, úgy ebéd tájban már a Szomszédasszonyék wellingtoni lakhelye volt.

Olyan vendéglátásban volt részünk, hogy bármelyik bed and breakfast cég megirigyelhette volna. Érkezéskor, mivel Szomszédasszonyék még dolgoztak, a hűtőben várt minket a három fogásos ebéd, amit csak meg kellett melegíteni. A többi étkezés is hasonlóan finom és kiadós volt, még reggelire is meleget kaptunk, úgyhogy az én hideg gabonapelyhekhez szokott gyermekeim a hazaérkezés utáni első reggel szóvá is tették, hogy "most miért nincs olyan reggeli, mint Gyuri bácsinál?". Mondtam nekik, hogy azért, mert Gyuri bácsi nem lakik velünk, így a továbbiakban be kell érni a vajas-lekváros kenyérrel.

Nade vissza a wellingtoni kalandokhoz: mivel még a pénteki nap fele előttünk állt, ebéd után a Te Papa múzeum megtekintése mellett döntöttünk. Persze akkora és olyan sok látnivalóval teli a múzeum, hogy lehetetlen egy délután alatt megnézni, de legalább elkezdtük. Folyt. köv.

Boldog Új Évet!

Boldog Új Évet!

Update

Visszatértem. És szándékomban áll újabb posztokat írni. Képekkel, meg minden. De ez most nem ilyen lesz. Inkább csak egy rövid összefoglaló arról, hogy mi történt velünk az elmúlt pár hónapban.

Mozgalmas volt és eseménydús. Mármint az elmúlt néhány hónap. Most gyorsan megnéztem, hogy miről is írtam utoljára (leszámítva az Áronos bejegyzést), hogy tudjam miről nem számoltam be.

Nem sokkal azután, hogy visszajöttem Magyarországról a Szomszédasszony örömhírrel fogadott: állást kapott és szeptember végén kezd is. Az örömben az üröm az volt, hogy bizony az állásajánlat Wellingtonba szólt, úgyhogy nemsokára összepakolták az egész háztartást és elköltöztek. Hiányoztak (és azért még mindig hiányoznak) a közös "shoppingok", a kávézások a Browns Bayben. Ezt enyhítendő el is határoztuk., hogy itt az ideje, hogy szemügyre vegyük a fővárost és a legközelebb adódó hosszú hétvégén elmegyünk meglátogatni őket. És el is mentünk. Az útról és Wellingtonról beszámolok majd részletesebben is, egyelőre csak annyit: tényleg megérte, gyönyörű helyeken jártunk.

Még el sem indultunk Wellingtonba jött a következő hír: az egyik megpályázott állásra alkalmasnak tűnök, behívtak interjúra. Így a visszatérés után erre készültem. Bár ne készültem volna annyit. Aztán behívtak a második interjúra is és utána néma csönd...

Időm sem volt aggódni az interjú kimenetelén, amikor Bogi idei balett fellépésére készültünk. Próbák, főpróbák, jelmezes próbák, mire végre elérkezett a várva várt előadás. Elmentünk családilag és megtekintettük a kicsi lányom, amint tengeri csikónak öltözve elbalettozta a maga szerepét a darabban. Aranyos volt nagyon :)

De hogy ne unatkozzunk, a főbérlő szólt, hogy a bátyja költözne a házba és akkor most nem hosszabbítana, így hát nekiláttam házat keresni. Mivel Új-Zélandon kutyával nem egyszerű a ház-vadászat, órák hosszat ültem az internet előtt és nézegettem a hirdetéseket, majd róttam a köröket, néztem a házakat, míg végül ráleltünk a megfelelőre. Gyönyörű helyen találtunk egy tökéletes méretű házat, 3 hálószoba, nagy nappali, rendes méretű konyha... és ami a fő attrakció: gyalog távolságban van a tengerpart!!!

Még össze sem tudtam csomagolni, amikor Áron beteg lett, majd a költözés előtti héten, meghalt. Mit mondjak, ebben az évben ez egy kicsit sokkolóan hatott rám, de ezt is túléltem. Még most is nagyon hiányzik, de talán a költözés jól is jött, könnyebb volt megszokni a hiányát.

A dobozoktól lassacskán megszabadulván már nyakunkon is volt a karácsonyi készülődés. És akkor jött a telefon: felvettek!!!! Január végétől dolgozó nő leszek. Rendesen, főállásban múlatom majd az időt :)

Még az év végére akadt azért némi program: Bogiéknak az iskolában Sleep-overt szerveztek, ez annyit jelent, hogy a gyerekek egy estét ott aludtak, hálózsákokban, az osztályteremben. Ezt azért csinálják, mert így készítik elő a következő évi táborozást, ami szerintem nagyon jó ötlet. Bogi azért szorongott rajta eleget, aztán persze minden nagyon jól sikerült. Egy csütörtöki napra esett az ott alvás, aznap sport napot szerveztek és "mufty day" is volt (ez azt takarja, hogy nem egyenruhában kell menni), majd iskola után felvettem, hazajöttünk és egy gyors zuhany után már mentünk is vissza. Ahhoz képest, hogy pár nappal azelőtt még nem is akart menni, igen gyors volt a búcsú. Mi értünk oda elsőnek az osztályból és Mr. Mulholland (a tanárbácsi) már ott olvasgatott a teremben. Bogi nagyon szereti, úgyhogy, amikor meglátta rögtön mondta is, hogy "Szia Anya" és már készítette is a kis "ágyát". Aznap a gyerekek terítettek a vacsihoz, ők is mosogattak és a vacsora pizza volt!!! Ezt nem nekem kellett vinni, hanem az iskola adta. Amikor volt egy előzetes tájékoztató, akkor mondták, hogy sikerült az egész évfolyamban EGY gyereket találni, aki nem szereti a pizzát (neki adtak valami mást). Szerencsére ez nem Bogi volt. Másnap én is besegítettem és a tízórai tálalásába, néhány másik anyukával, és mondhatom kiválóan megoldottuk. A péntek is egész nap sport-nap volt, képzelhetitek, hogy milyen gyorsan aludt el aznap este :)

A másik nagy esemény az év végére az volt, hogy Zalán az új tanévben kezdi az iskolát, úgyhogy volt óvodai búcsúztató, meg óvodai mikulás... Erről majd írok külön, fotókkal, meg minden... Közben azért Zalánnak sikerült egy jó kis középfül gyulladást is beszerezni, de csak, hogy ne unatkozzunk...


És aztán elérkezett a várva-várt karácsony!!! Azóta Zsotti szabadságon van, a gyerekek is itthon vannak, így van idő a családi programokra. Persze főleg a tengerparton múlatjuk az időt. Én végre tudok olvasni, a gyerekek ásnak, homokoznak és persze fürdenek. Nekem még nagyon hideg a víz, de azért a parti homokban fekve is élvezem a nyarat.

Nos, röviden ennyi az elmúlt néhány hónap története, viszont hamarosan következnek a posztok: Wellingtonról, a balettvizsgáról, az állásinterjúimról, az új házról.... Csak várok egy esős napot, mert őszintén, amikor kint ezerrel süt a nap, a posztok iránti lelkesedésem jelentősen csökken....

Merry Christmas!

 

Boldog Karácsonyt Kívánunk mindenkinek!!!

Áron...

 
Sajnálattal tudatom mindenkivel, aki ismerte és szerette, hogy Aron Sedy Lovec ma délután átköltözött az örök vadászmezőkre. Hiányozni fog. Nagyon.








 Elnézést mindenkitől, akinek nem válaszoltam a levelére/kommentjére, de ebben az évben túl sokan halnak meg körülöttem, úgyhogy nem vagyok a legjobb formában. Megpróbálom magam összeszedni a jövő hétre és akkor jönnek az új posztok.

A bevándorlásról, egy kicsit másképp

Az Új-Zélandi magyar blogok előszeretettel foglalkoznak a bevándorlás kérdésével: ami persze nem meglepő, mert nyilván fontos dolog mindenki életében, hogy 18 ezer kilométerrel arrébb költözik (van akinek még a Sopron Debrecen távolság is soknak tűnik) és persze népszerű a téma, mert sokan azok közül, akik ezeket a blogokat olvassák eljátszadoztak már a gondolattal, hogy "mi lenne ha..." De ez a poszt nem erről fog szólni. Nem lesznek benne jó tanácsok arról, hogy hogyan viselkedjünk a határon, hogy elhiggyék, hogy turisták vagyunk, pedig titkon munkát akarunk keresni, sem arról, hogy milyen vízum kategóriák vannak. Ez a poszt arról szól, hogy mikor indultak meg a magyarok, hogy felfedezzék a világ végét.

Az első bátor magyarok az 1800-as években érkeztek, a szabadságharc után. Gondolom, mert éppen jó indokuk volt olyan messze kerülni a Habsburgoktól, amilyen messzire csak lehet. Közéjük tartozott Vékey Zsigmond is, aki a szabadságharc kitörésekkor fegyvert fogott és a Világosi fegyverletétel után először Angliába ment, majd 1854-ben innen is tovább indult, és végül Új-Zélandon kötött ki. Vékey később az Otago Daily Times riportere lett, majd 1876-ban, egy hosszas kitérő után tért haza, Magyarországra, ahol 1889-ben halt meg.



Az 1860-as években megjöttek az aranyásók, merthogy itt is volt ám nagy kutatás a kincsek után, nemcsak Alaszkában. De a 19. századi bevándorlók közül sokan csak ideiglenesen maradtak itt, például a kiegyezés után sokan hazatértek. A feljegyzések szerint, az első véglegesen letelepedett magyar kolónia 1872 és 1876 között érkezett, majd lassacskán szivárogtak utána a többiek is.

A huszadik század első évtizedeiben körülbelül száz magyar munkás érkezett Southland-re Csongrád megyéből. Földnélküli munkások voltak, akik abban a reményben érkeztek, hogy itt földet kaphatnak. Például a Tūātapere-ban telepedett le a Kollát, a Szitvák és a Kókay család. Kezdetben erdőirtásokon dolgoztak, majd 1912-ben földet kaptak és krumpli, zab, árpa és gyümölcstermesztéssel, továbbá birka és marhatenyésztéssel foglalkoztak. Az 1930-as évek elején még több csongrádi család érkezett és telepedett le Tūātapere-ban. Az újonnan érkezetteknek lassacskán sikerült a beilleszkedés, de annyira jól, hogy Kókay István fia, Stephen, már megyei tanácsos lett. A Csongrád család leszármazottai az 1990-es években még mindig Southland-ben laktak, de közülük már csak egyetlen egy beszélt magyarul, habár a magyar kultúra gyökereit igyekeznek őrizni.


A második világháború előtt és után is érkeztek magyarok, de nem túl nagy számban. A háború előtt érkezettek főleg zsidó menekültek voltak, majd 1949 és 1952 között újabb 198 magyar érkezett, akiket Magyarország kiutasított. A nagy részük a kommunisták elől menekült, de valószínűleg voltak köztük olyanok is, akik náci kollaboránsok és/vagy szimpatizánsok lehettek, vagy legalábbis rájuk fogták.


A legtöbb magyar az ötvenhatos forradalom után, menekültként érkezett Új-Zélandra. Új-Zéland gyorsan reagált a magyarországi krízisre és felajánlotta, hogy azonnal befogad ezret, a közel kétszázezer menekülő magyarból. Ez a lépés azt is jelezte, hogy Új-Zéland a hidegháborúban a Nyugati államok mellett vállalt elkötelezettséget. Új-Zéland végül összesen 1.117 menekültet fogadott be 1956 és 1959 között. Azt, hogy kit fogad be az ország, hosszas szelekció előzte meg, az elsődleges szempont az volt, hogy olyanok kapjanak lehetőséget, akik valamilyen módon hasznos tagjai lesznek az itteni társadalomnak.

Az első 66 főből álló ötvenhatos magyar menekült csoport 1956 decemberében szállt le az aucklandi repülőtérre. A Munkaügyi Minisztérium dolgozója így dokumentálta az eseményeket: "Egy csapat, a leszállás megpróbáltatásaitól fáradt, zavarodott, sápadt ember szállt ki egy ismeretlen, új országba, ahol számukra furcsa szokásokkal, eltérő törvényekkel és mindenekfelett idegen nyelvvel szembesültek." Ideiglenes befogadóállomásokat létesítettek Māngere-ben, Trentham-ben and Woburn-ben. Habár a kormány eredeti szándéka az volt, hogy a menekültek majd Új-Zéland területén szétszórva telepednek le, a legtöbben mégis Aucklandben, Wellingtonban és Christchurchben kötöttek ki. Önkéntes szervezetek segítettek a Munkaügyi Minisztériumnak, hogy az újonnan érkezettek szállást és munkát találjanak, és legfőképpen, hogy megtanuljanak angolul.

Az ötvenhatos magyar menekültek nagy része férfi volt (az arány kb. 700 férfi és 400 nő),  a legtöbbjük egyedülálló, huszonéves fiatalember. Voltak köztük jól képzett szakemberek, kereskedők és képzetlen munkások. Néhányan családostul érkeztek, de ez volt a ritkább eset. A menekültek közül néhánynak, főleg a család nélkül érkezett fiatalembereknek, nehezen ment a beilleszkedés. Egy 1957-es jelentés arról számolt be, hogy a magyarok között gyakori a részegség és a verekedés, néhányuknak pedig a helyi szomszédokkal volt nézeteltérése, akik nem örültek az idegenek érkezésének. A későbbi beillesztékedében sokat segített az, hogy az ötvenes években nagyon sok volt a munkalehetőség, szóval, aki dolgozni akart az nagyjából dolgozhatott is és úgy 1958-ra szinte mindenki talált megfelelő munkát.

Egy idézet egy a Jóléti Minisztérium alkalmazottjától: "Politikai szemszögből, szerintem, ezek a magyarok ártalmatlanok, még akkor is, ha közülük néhány a Kommunista Párt tagja, vagy korábban az volt. Nekem azt mondták, hogy olyan pletykák terjedtek el, hogy én nem is a Jóléti Minisztérium alkalmazottja vagyok, hanem a Kormány azért fizet, hogy kémkedjek a politikai hovatartozásukról. A menekültek közül néhányan nem tudnak hozzám bizalommal közeledni."

Később a hatvanas és hetvenes években érkezett még vagy 300 menekült, majd ezt követően időről-időre érkeztek magyarok, de nem túl sok. 2000 küröl újabb hullám indult meg, a letelepülő magyarok száma lassan emelkedett, de az összlakossághoz viszonyiva, még mindig elenyésző kisebbség vagyunk Új-Zélandon.

2003 augusztus 20.-án Wellingtonban megnyitott a Magyar (nem Hungarian!) Millenium Park, ami azóta is a Magyar-Új-Zélandi kapcsolatok és a kölcsönös megértés jelképe. A parkban Magyarországra jellemző növényeket ültettek, egy gyönyörű (Erdélyben készült) Székely-kapu díszíti a park bejáratát, amit a magyar kormány adományozott Új-Zélandnak és egy rovátkolt kopjafa jelképezi a magyar szabadságot.








Érdekesség, hogy a magyarok időről időre megjelennek az Új-Zélandi irodalomban, például Bruce Mason (1958) Birds in the wilderness című darabjában, ami a bevándorlókról szól, Alan Duff (2001) Szabad című novellájában, ami az 1950-es években, a forradalom idején játszódik Budapesten vagy Janet Frame (1979) Living in the Maniototo című novellájának ez egyik hőse egy magyar menekült.

A bevándorló magyarok között akad azért néhány híresség is.

Julius Fenyves 1986-ban a University of Auckland legidősebb végzős diákja volt.

 
A Guinness Rekordok szerint Mike Rácz (aki szintén az egyik tūātapere-i magyar leszármazottja) bizonyult a világ leggyorsabb osztriga nyitójának az 1986-os invercargill-i Osztriga Fesztiválon, 100 osztrigát 2 perc 42.74 másodperc alatt nyitott ki.

George Baloghy, aki 1950-ben Budapesten született és 1956-ban emigrált Új-Zélandra, ahol ma igen népszerű festőművész.

Nándor Tánczos, édesapja 1957-ben menekült Új-Zélandra a kommunisták elől. Nándor a Green Party-t képviselte a parlamentben 1999 és 2008 között, amúgy a rastafari mozgalom híve, a Hempstore Aotearoa
társ-alapítója, antialkoholista és előszeretettel biciklizik sisak nélkül, amiért már meggyűlt a baja a rendőrséggel. Itt ugyanis a sisak használata kötelező.



 

Marton Csokas színész, akinek az édesapja magyar születésű, Ő maga Invercargill-ben született és kettős állampolgár és többek között a Gyűrűk Urában és az Alice Csodaországban is játszott.

És a végére néhány adat arról, hogy hányan is vagyunk itt a hivatalos népszámlásás szerint.1921-ben 44 Magyarországon született Új-Zélandi lakos volt, 1951-ben már 251. Ez a szám 1976-ra 1371-re növekedett, viszont 2001-ben 987-re csökkent, majd 2006-ban 1254-re nőtt. Ebben persze csak a hivatalosan az országban tartózkodók vannak benne, az illegálisokat nem számolják. Mi sem vagyunk benne, pedig teljesen legálisan lakunk itt, mert 2007-ben jöttünk. A következő népszámlálás 2011-ben esedékes :)