Hogy kerül a csizma az asztalra?

Vagyis, hogy kerültünk Új-Zélandra....

A dolog még 2006-ban kezdődött, amikor a férjemmel egy hosszú beszélgetés végén arra jutottunk, hogy ideje lenne körülnézni a világban. Mivel már rendelkeztünk két kiskorú gyermekkel, azt a változatot, hogy egy hátizsákkal útra kelünk, elvetettük és nekiláttunk állásokat pályázni szerte a nagyvilágban.A férjem Ausztráliát szemelte ki, Ő egyszer már járt ott és nagyon bejött neki, úgyhogy a www.seek.co.au állásait kezdte böngészni, én Tobagora küldtem egy pályázatot. Sok-sok sikertelen pályázat után akadt rá egy hirdetésre, ahol egy új-zélandi cég keresett mérnököt, éppen az Ő szakterületén. Igaz, hogy új-Zéland nem Ausztrália, de legalább a déli féltekén van, úgyhogy hamar el is küldük a CV-t. Fél óra múlva már csörgött is a telefon, hogy akkor mikor és mennyiért tudna menni... Közben persze engem is fel akartak venni Tobagon, úgyhogy döntenünk kellett. Döntöttünk. Legyen Új-Zéland....

Ezután következett a hosszas huzavona: alkudozás a céggel, telefonos interjúk, ami persze az időeltolódás miatt meglehetősen macerás, de végül aláirták a munkaszerződést és kezdhettük nézegetni a repülőjegyeket. És ekkor jött a kedvencem: küzdelem a bevándorlási hivatallal. Mert a bürokrácia azért mindenütt bürokrácia, nem kivétel ez alól a New Zealand Immigration sem. Például sehol nem emlitették, hogy ha az egész család jönni akar, akkor csak egyszerre adhatjuk be a papirokat. Sőt, a kóbor apácák megtévesztésére az én nyomtatványomon szerepelt egy olyan rovat, hogy irjam be a férjem work visa számát :) Végül maga az új-zélandi cég sürgette meg a papirokat és pár hónap után már a birtokunkban is voltak a work permitek!!! Hurrá!!!

A férjem szeptemberben kelt útra, én a gyerekekkel csak hat héttel később. Merthogy még el kellett intézni ezt azt. Ki kellett adni a magyarországi házat, eladni az autót, én éppen egy szakképzés közepén voltam, és végül de nem utolsó sorban postáznom kellett a kutyánkat, Áront, is. Ez volt talán a legnehezebb feladat az egész utazásban, erről majd irok egy új posztot, mert megéri...

Szóval a férjem szeptember 11.-én elindult és két nap múlva megérkezett Aucklandbe. Az első rövid levél ennyi volt: "Ez nagyon down under..." Itt egy kicsit elbizonytalanodtam, hogy helyesen döntöttünk-e, de gondoltam már mindegy. Végülis eredetileg is abban egyeztünk meg, hogy egy évre jövünk és utána meglátjuk. Ha jó maradunk, ha nem, akkor megyünk tovább.

Október vége felé végül sikeresen postáztam a kutyát és már csak nekünk kellett összepakolni. A pakolás: na az is egy érdekes dolog, amikor megpróbálod fejenként 20 kg-ba belesűriteni az egész háztartást... Amikor szemmel látható volt, hogy a gyermekeink által összeválogatott borzasztóan nagyon fontos, itthon nem hagyható játékok mennyisége jelentősen meghaladja a bőröndök kapacitását, ráadásul mesekönyvekből is kellett hozni egy jó adagot, végül feladtam három csomagot. És a Magyar Posta nem szégyenlős, ha az árakról van szó...

És aztán október 30.-án én is útra keltem a gyerkekkel...

Folyt. köv.