A repülő kutya

Amikor eldöntöttük, hogy átköltözünk a világ másik végére, akkor arról is döntést kellett hozni, hogy mi történjen a család ötödik tagjával: a weimari vizslánkkal. A döntést jelentősen megkönnyítette, hogy a gyerekek rögtön kijelentették: ha Áron nem jön, akkor Ők sem. Ekkor nekiláttam felkutatni némi információt arról, hogy hogyan lehetne Áront Új-Zélandra transzportálni. Hamar rá is leltem a hivatalos honlapra: http://www.biosecurity.govt.nz, ahol részletesen leírják, hogy mi minden szükséges ahhoz, hogy beengedjék a kedvencedet az országba.

Először is az utazás előtt minimum hat hónappal nézni kell egy veszettség titert, ami azt jelenti, hogy a vérszintből megnézik, hogy fertőzött volt-e valaha az eb és rendszeresen kapta-e a védőoltást. Úgyhogy elrobogtunk az állatorvosi rendelőbe, ahol legelőször beültettek egy mikrochip-et, majd kiállították az útlevelét és végül vért is vettek tőle. Ezután hat hónapig semmi teendő nincs, hacsak az nem, hogy az ember megpróbálja összeszedni mi minden kell még az utaztatáshoz. Először is egy cég, aki vállal ilyet. Az a verzió, ami hajdan az ősidőkben szokásos volt, hogy az ember felszáll a repülőre és egy ketrecben ugyanarra a gépre felteszik a háziállatot is, na ez már nincs. Nagy testű kutya csak Air Cargoval szállítható. Megnéztem a lehetőségeket és az árakat. Ennél a pontnál kis híján szívinfarktust kaptam: volt olyan cég a kétmillió feletti árajánlatot adott. Hosszas levelezgetés után eljutottam Szigeti Lászlóhoz, aki jelentősen alacsonyabb áron (2675 Euróért) vállalta a kutya utaztatását, és megkezdtük az egyezkedést. Igen ám, csak itt jött a huszonkettes csapdája: ahhoz, hogy a szállítást megrendelhessük, kellett a kutya hivatalos papír kötege, amibe beletartozott az is, hogy igazolni kell, van foglalt helye egy hivatalos karanténban. Ámde a karantén foglaláshoz kell az, hogy akkor pontosan mikor érkezik a kutya. Ezen is ellevelezgettünk pár hetet, de végül sikeresen lefoglaltam a karantént és lehetett intézni a helyfoglalást.

És ezen a ponton, amikor azt hittem, hogy innen már sima ügy lesz, na itt kezdődött a kanossza járás. A kutya utazása előtt 30 nappal el kell kezdeni a különböző betegségek és kórokozók mindennemű kiirtását különböző oltások formájában, és annak igazolására, hogy ilyenekben nem szenved a kutya, különböző vér és székletvizsgálatok végzését. Még mindig nosztalgiával gondolok arra, amikor az orvoshoz indulás előtt egy kis üvegcsével a kezemben loholtam Áron után és feszült figyelemmel kísértem, mikor végzi a nagydolgát, hogy aztán az eredményre lecsaphassak és belelapátolhassam a kis üvegbe. Mit mondjak: felemelő élmény volt. A harminc napos periódusban minden második délutánomat az állatorvosi rendelő várójában töltöttem... Először a gyerekek nélkül mentem, de aztán hamar rájöttem, hogy a gyerekek nagy segítséget jelenthetnek abban, hogy hamarabb bejussunk: pl. egy alkalommal, amikor már harmadszor borították ki a rendelőbe kihelyezett kutya itató tálat, a recepciós már nem bírta tovább és gyorsan előrevettek minket.

Az külön egy izgalmas élmény volt, amikor kb. a tizenhatodik napon, amikor befutottam egy újabb vizsgálati eredmény csomagért, és az orvos síri arccal közölte, hogy rossz híre van: sajnos a kutyánál komoly dolgot találtak, szívférgessége van. Akkor még ezen nem izgultam annyira, gondoltam akkor meggyógyítjuk, de aztán hazamentem és rákerestem az interneten, hogy mi is ez és akkor már én is izgulni kezdtem. A betegség lényege ugyanis, hogy a kutya szívében egy gusztustalan nagy féreg éldegél, és lassacskán tönkreteszi azt. De ha ez még nem lenne elég ijesztő azt is leírják, hogy ez igencsak fertőző az emberre is. Itt már nem a kutyáért, hanem a két gyerekemért kezdtem aggódni. A kezdeti sokk után anyukámmal megtárgyaltuk a lehetőségeket, a kutya leoltatásának a fájdalmas gondolatát és azt, hogy azonnal meg kell vizsgáltatni a gyerekeket. Így másnap Anyám a szegedi infektológia professzorral konzultált én pedig úgy döntöttem, hogy ideje többet tudnom a dologról és felhívtam az Állatorvosi Egyetemet. Itt hosszas kapcsolgatás után végül eljutottam egy infektológia professzorhoz, akinek elmondtam, hogy mi a helyzet és tanácsot kértem, hogy ilyenkor mi a teendő. A professzor hitetlenkedve hallgatta a történetet és rögtön rákérdezett, hogy milyen külföldi országban nyaraltunk a kutyával és mikor. Mondtam neki, hogy sose vittük a kutyát külföldre, csak a Duna parton sétáltattuk. Akkor azt mondta, hogy ha ez tényleg szívférgesség, akkor vigyem már be a kutyát, mert úgyis elpusztul pár hét alatt, viszont akkor Ő tudna írni egy cikket, mert a jelenlegi nyilvántartás szerint ilyen fertőzés Magyarországon még nem fordult elő (ugyanis egy szúnyog terjeszti, ami nálunk nincs is), ez lenne az első dokumentált eset. Itt már gyanús lett, hogy valami nem stimmel és elővettem a labor eredményeket. A papíron az állt, hogy ugyanerre a betegségre két vizsgálatot végeztek, és az egyik eredménye pozitív, a másiké (ami a megbízhatóbb vizsgálat) negatív lett. Így, délután az első utam a rendelőbe vezetett, ahol elkértem a labor címét, ahol kiadták az eredményt. Elmentem a laborba is magammal cipelve Áront is, és kértem, hogy magyarázzák meg. Nem nagyon tudták, vagyis próbálták, de nem volt túl hiteles a dolog, így kértem egy újabb vértesztet (amit természetesen újra ki kellett fizetnem), és aminek az eredménye természetesen negatív lett, egyszóval kiderült, hogy a kutyának kutya baja.

Ilyen és ehhez hasonló izgalmak után, végre minden vizsgálat megvolt, ami kellett és már csak a hatósági állatorvost kellett kinyomoznom (azelőtt azt sem tudtam, hogy létezik), de persze nem jó ám akármelyik, hanem csak a területileg illetékes. De miután kiderült, hogy történetesen éppen a szomszéd utcában lakik, végül ez a pecsét is rákerült a dokumentumokra és Áron készen állt az utazásra.

Pár nap múlva beültettem az autóba és elvittem a budaörsi benzinkúthoz, kifizettem a pénzt, átpakoltam a kutyát Szigeti úr autójába (meglehetősen furcsán nézett rám, nem nagyon értette mi ez az egész és én miért nem ülök be hozzá) és elindítottam Frankfurt felé, hogy ott repülőre szállva végre útra keljen Új-Zéland szigetére. A következő meglepetés akkor ért, amikor már azt hittem, hogy minden a legnagyobb rendben és Áron valahol az óceán fölött repül, telefonáltak Frankfurtból, hogy a kutya nem fér bele a Szigeti által megrendelt ketrecbe és gyorsan fizessek még 1200 Eurót, vagy vihetem haza a kutyámat. Persze Szigeti úr már sehol nem volt és a későbbiekben sem lehetett elérni, sem telefonon, sem e-mailen. Egyszerűen nem válaszolt. Mit volt mit tenni, mondtam, hogy jó, kifizetem csak adják fel a kutyát. Feladták.

Két nap múlva a férjem ment ki a reptérre várni. Persze nem lehetett még elhozni, de legalább megvakargatta a füle tövét, mert a kutya egyenesen a karanténba ment: 30 napra. Amikor kivették a ketrecből, akkor derült ki, hogy az itatóedényét rosszul tették be, így a kutya Frankfurt óta, majdnem két napja nem ivott. Annyira ki volt száradva, hogy három órán keresztül folyamatosan ivott. Azt mondta a karanténos hölgy, hogy ha nem ilyen nagy testű és nem ilyen szívós fajta, akkor valószínűleg nem bírta volna ki az utat és elpusztul. Szerencsére nagy és szívós kutya, úgyhogy már csak a harminc napos börtönt kellett kibírnia.

A karantén ugyanis valójában azt takarja, hogy a kutyát egy körülbelül két négyzetméteres kennelbe zárják és onnan nem mehet ki amíg le nem telik az idő. Látogatni viszont lehetett, mentünk is hozzá két naponta. A harmincadik napon aztán, miután a változatosság kedvéért, még néhányat pecsételtek különböző formanyomtatványokra, Áron kiszabadult. Alig akarta elhinni, hogy most nem hagyjuk ott, hanem beszállhat az autóba és irány haza!!!

Miután végigszaglászta a lakást és végigjelölte a kertet lementünk a tengerpartra. Itt a tengerpartra le lehet vinni a kutyákat (kivéve, ha védett területről van szó). A nyári időszámítás ideje alatt reggel fél 11-ig lehet a tengerparton sétáltatni, hogy utána a kutyákat nem kedvelők is kedvükre napozhassanak, a téli időszámítás alatt bármikor, mert akkor úgysem napozik senki. Budapesttel ellentétben itt az bevett szokás, hogy a gazdik kis zacskókkal felszerelve indulnak neki a napi sétának és összeszedik, amit a kutya maga után hagy. Ez jelentősen csökkenti annak a veszélyét, hogy úgy járjon az ember, mint a figyelmetlenek a Nagykörúton. A másik meglepő dolog a magyar tapasztalatokkal ellentétben, hogy itt az emberek azért tartanak kutyát, mert szeretik az állatokat és nem azért, hogy élvezzék amint az egyik kutya verekedés közben leharapja a másik fülét. Éppen ezért közel két év alatt, mióta itt vagyunk, még nem is láttam verekedő kutyákat.
Biztosan itt is van ilyen, de azt nem eresztik a békés jószágok közé.

Visszatérve Áronra, nagyon kíváncsi voltam, hogy mit kezd majd a hatalmas víztömeggel, de mindösszesen annyit fogott fel belőle, nagyon helyesen, hogy végre víz és úszni lehet benne. És azt is gondolta, hogy lehet és érdemes belőle inni, ami bizony tévedésnek bizonyult. Miután teleitta magát, majd megküzdött a rátörő hasmenéssel, ezt a hibát soha többet nem követte el. Mert tanulékony....

És azóta Aron Sedy Lovec (mert ez a teljes és hivatalos neve) vidáman éli az új-zélandi kutyák meglehetősen békés és kellemes életét.