Gastro: Hardcore New Zealand Seafood

 Az alant következő poszt megírására a Szomszédasszonyomat kértem fel, amikor megláttam a fényképeket arról, hogy mit műveltek ínyenckedés címen, amíg távol voltam. Fogyasszátok egészséggel...

Az úgy történt, hogy a Rita, aki közülünk a legkevésbé bevállalós (na persze!!! a szer.), éppen Magyarországon volt és mi hárman, Zsottival és Gyurival úgy döntöttünk, hogy belecsapunk a lecsóba, annak is az ő közepébe és kipróbálunk mindenféle tengeri herkentyűt, ami az Auckland Fish Market-en kapható.

Figyelmeztetés! Gyengébb idegzetűek és gyomrúak most azonnal hagyják el a számítógép környékét, ugyanis hardcore New Zealand seafood test következik.

Az első kiszemelt áldozat az osztriga volt. Őszintén el kell ismernem, hogy ez az én ötletem volt, mert én még sohasem ettem, csak filmekben láttam, hogy mindenki el van ájulva tőle, hogy az ételek étele, meg ilyenek. Szóval, beszereztünk egy doboz teljesen friss, nyers osztrigát, olyan 16-18 darab volt benne és rákészültünk az élményre. Ahogy kell, osztriga a jégen, citrom szeletek, fincsi bor.

 
Azután bevettem a számba és rájöttem, ez nem az az élmény, amire számítottam. Gyuri szerint olyan az íze, hogy benne van a tenger összes illata és zamata, de valljuk be, én utálom a tengert a számban. Nagy nehezen elfogyott a tálról 3 darab osztriga, a maradékot meg nézegettük, hogy akkor mihez is kezdjünk vele. Azután előkaptunk egy krumplit, egy hagymát, és elkészítettük tócsninak az osztrigát és nagyon előkelően (borral, citromlével, kis öntettel) elfogyasztottuk. Gyuri még javasolta, hogy kolbászzsíron süssük ki, de erről ezért lebeszéltem. Nos, így került a magyar paraszt gyomrába az osztriga. Azóta van egy mondás nálunk, ha Zsotti megkérdezi hozzon-e kagylót a halpiacról: hozd csak, tócsniba jó lesz!

És Zsotti hozott is a halpiacról mindenféle lényt. Például pauát. Elég bizarr, és amikor kivettük a zacskóból, teljesen egyértelmű volt, hogy ez még él! Ott álltunk felette és megnyúlt arccal néztük, ahogyan tornászik a tányéron és valamit kellene vele kezdeni. Így ránézésre, a paua valami csiga-kagyló keverék lehet, teljesen fekete a színe és ha a tv-ben nem láttuk volna, hogy ezt tényleg megeszik, akkor inkább kidobtuk volna az ablakon...

Egyébként egészen meglepően drága, ez a kis példány 18 dolcsi volt, az egészen nagyok ára 110 dolcsi per kg. Lesz, ami lesz alapon kiszedtük a pauát a házából és vékonyra felszeleteltük, fokhagymás vajon, lassú tűzön, serpenyőben gyorsan átforgattuk és már kész is.

Póréhagymával, zsemlében ettük meg. Szerintem nagyon fincsi, olyan az íze, mint egy nagyon puha porc.

A következő teszt alanyok a pipi és a tuatua kagylók voltak. A pipi itt nagy csemegének számit, különösen a maorik szeretik. Vannak olyan területek a part közeli homokban, ahol 2500 darab ilyen izé él egy négyzetméteren.

A tuatua szintén homokos parton él, van egy nagyobb rokona, a toheroa, ami akár a 15 cm-t is elérheti. Sajnos a toheroa telepeket olyan szinten lerabolták régen, hogy mostanra szigorúan védett fajjá vált. De, tuatua van bőven, a piacon is kapható.

 A tuatuát sós vízben megfőztük, szétnyitottuk, fűszervajat tettünk rá, majd sütőben átmelegítettük.







 

Frissen kell enni, különben megmered és már nem olyan puha.

A pipi is a fazékban végezte, miután szétnyíltak fokhagymás-petrezselymes-tejszínes mártásban átforgattuk őket. Mindkettőnek nagyon finom, karakteres íze van, csak a pipiben kicsit sok volt a homok... Mint később kiderült legalább egy napig tengervízben kellett volna áztatni őket, hogy a kagyló kipumpálja magából a homokot.

 

És kipróbáltunk még egy rákfajtát is. Nem emlékszem mi volt a neve pontosan, nevezzük úgy, hogy a rák, amit Zsotti hozott.

A tetőpáncélt le kell venni róluk és letisztítani a kopoltyúkat, majd sós vízben főzni pár percig.

És utána jön a tudomány, mivel nincs sok hús ebben a rákban, a testében és a lábában lévő húst ki kell préselni egy alkalmas sodrófával. Édeskés, finom íze van, a fiuknak nem ízlett annyira, nekem nagyon. Kenyérre raktuk és salátával ettük meg.

És ettünk még kevésbé extrém dolgokat is, például tintahalat (arrow squid), amelynek a csápjait is kisütöttük, de olyan rágósak, hogy izomlázad kap az állkapcsod mire végzel vele.

Vettünk roar fish-t vagy más néven pig fish-t, snow fish-t, minden boltban más volt a neve, amely fantasztikusan finom hal, szép, fehér, ízletes húsa van. Érdemes kipróbálni.

Egyszer Zsotti még törpeharcsát is tudott szerezni a piacon, ami azért nagy szám, mert itt a törpeharcsa közellenségnek számit (betelepített faj), és mindenféle módon próbálják irtani, hogy ne vegye el az élőhelyet az őshonos fajoktól. Azzal a megnyugtató tudattal ettük, hogy mi is tettünk valamit a fenntartható fejlődésért.




Nos,  így teltek a napjaink, amíg Rita Magyarországon volt...

Munkakeresés kiwiföldön- 4. rész: Már megint az OMEGA

A regisztrációm megszerzése után tovább folytattam a végeláthatatlan küzdelmet az új-zélandi munkaerő piacon. Még mindig nem koronázta túl nagy siker az erőfeszítéseimet. Nem sokkal később kiderült, hogy van egy magyarországi utam, úgyhogy más fontosabb kérdések kerültek előtérbe.

Január végén, éppen Magyarországon voltam, amikor levelet kaptam (life) az OMEGA-s Anne-től, amiben örömmel értesített, hogy sikerült egy nekem megfelelő mentort találniuk és következő héten már mehetek is egy gyors mentoring félkészítésre. E-mail fordultával válaszoltam is, hogy nagyon happy vagyok, de épp a világ másik felén tartózkodok, ha lehet tegyük már egy héttel későbbre a felkészítő programot. Áttettük. Alig értem vissza gyorsan fel is hívtam és megkaptam a megivót a következő alkalomra.

A felkészítő tréning rövid és velős volt: Anne elmondta, hogy a mentorommal hetente-kéthetente fogok találkozni, általában heti egy óra javasolt, de persze ez rugalmas, úgy osztjuk be az idő, ahogy akarjuk. A találkozók helye is rajtunk múlik: mehetünk kávézni vagy ülhetünk egy irodában, ahogy tetszik. A mentor feladata, hogy a kérdésekre igyekezzen választ adni, segítse a munkakeresést jó-tanácsokkal és ehhez hasonlókkal. Sokféle segítséget lehet tőle kérni, de!! nem feladata, hogy munkahelyet találjon a mentorálandónak és nem is lehet tőle ilyet kérni. Kaptam egy kis füzetkét is, amiben benne volt, hogy nagyjából milyen témaköröket ölel fel egy ilyen 4 hónapos program. Hogy őszinte legyek, eléggé kétkedve indultam neki a mentoringnak, de úgy voltam vele, hogy adok egy esélyt, hátha kisül belőle valami jó. És milyen jól tettem!!!


Másnap fel is hívtam a mentoromat, aki nem más volt, mint az ARMS (Auckland Regional Migrant Services) HR vezetője. Meg is beszéltünk egy találkát és még azon a héten sor került az első találkozásra. A mentorom, Lawton, egy nagyon kedves fickónak bizonyult. Az első találkozásra átnézte a CV-met és arról beszélgettünk, hogy tulajdonképpen mihez is szeretnék kezdeni itt Új-Zélandon. Elmeséltem neki a korábbi munkakeresési élményeimet, az elutasító levelek tömkelegét és a harmadik interjú után vissza nem jelző céggel kapcsolatos kalandjaimat. Elmondtam azt is, hogy mi az amit már nem szeretnék: nem szeretnék egy a képzettségemnél alacsonyabb pozíciót, nem szeretnék HR-esként cold callinggal foglalkozni és nem szeretnék olyan munkát, ami nekem unalmas. Az eredetileg egy órásra tervezett beszélgetés majdnem két és fél óra lett és nagyon jól sikerült. Különösen jól esett, hogy megerősített abban, hogy tényleg nagyon jók a végzettségeim, a szakmai tapasztalatom is bőséges és biztos abban, hogy nagyon jó esélyem van olyan munkakörben jó állást kapni, amilyet szeretnék. Megbeszéltük, hogy hazamenvén gyorsan átírom az önéletrajzom és mielőtt elküldeném a következő pályázatot, először neki küldöm el: Ő átnézi és kijavítja.

Pár nap múlva találtam is egy érdekesnek tűnő hirdetést: nekiláttam a szokásos pályázat írásnak. Lawton azt javasolta, hogy mindenképpen telefonáljak a hirdető cégnek mielőtt elküldöm és kérjek egy részltes munkaköri leírást. Ez sokmindenre jó: először is, ha az ember telefonál és értelmesnek tűnik, akkor nagyobb esély van arra, hogy behívják interjúra. Másodszor: ha van egy részletes leírás arról, hogy pontosan kit is keresnek, akkor sokkal könnyebb a CV-t és a kisérőlevelet ahhoz igazítani. A telefonálás jól sikerült és hasznos volt, tényleg sok infot kaptam, hogy mit is várnak, ennek megfelelően átszabtam a CV-t és elküldtem Lawtonnak. Ő gyorsan átnézte és másnapra már jött is a javított verzió. A siker nem is maradt el: végre felhívtak és megvolt a telefonos interjú. Az állást nem kaptam meg, de az eddigi vagy nincs semmi válasz, vagy a szokásos sajnos sok az eszkimó és kevés a fóka típusú válaszlevél helyett, egy emberi lénnyel sikerült beszélnem. Még ha csak telefonon is.

A következő mentoring találkozóra Lawton meghívott egy nagyon kedves hölgyet, Jannie-t, is a Carreer Service nevű szervezettől: az Ő specialitása a CV és cover letter írás. Egy kávézóban találkoztunk és hamar nekiláttunk a CV-m további boncolgatásának. Első ránézésre a hölgy azt mondta, hogy a CV-m egy tipikus európai CV, amivel bizony nem sokra megyek. Még a javított verzió sem az igazi. Kapásból kihúzott egy csomó mindent és átrendezte az egészet. Kérte, hogy ezt otthon öntsem formába és hamar küldjem el neki. Ő is felajánlotta, hogy mielőtt elküldeném a pályázataimat, szívesen átnézi, több szem többet lát alapon. Ugyanígy tettünk a cover letteremmel is.

A következő héten úgy döntöttem, hogy most álláspályáazatosdit fogok játszani, kinéztem két olyan álláshirdetést, ami annyira nem volt ugyan a szívem csücske, de gyakorlásra jó. Ismét átirtam a CV-t és elküldtem Lawtonnak és Jannie-nak is. Így már két kritikusom volt és kiderült, hogy bizony még mindig nagyon-nagyon sokat kell tanulnom kiwi CV-k és kísérőlevelek terén.

Pár nappal később szólt Lawton, hogy lesz egy „inteview skills” tréning, van-e kedvem menni. Bizony, hogy volt, a fél napos tréningen többet tanultam a hatékony kiwi állásvadászatról, mint a kétszáz-valahány pályázatommal. Innentől kezdve, ha valamilyen tréning vagy gyűlés vagy továbbképzés volt, kaptam meghívót és amellett, hogy az álláskeresési stratégiáim is finomodtak, sok sok kedves és érdekes emberrel ismerkedtem meg. Az álláspályázataimat most már komolyan szelektáltam, egyre jobban kikristályosodott, hogy mi az amit nem akarok csinálni és ezekre már nem is vesztegettem az időt. Ez ugyan leszűkítette a lehetőség körét, de eljutottam oda, hogy már nem akarok minden áron, bármit elvállalni, hanem igenis olyan állásra van szükségem, ahol a szakmámat gyakorolhatom és nem sales ügynököt akarnak belőlem faragni. És persze a fizetési igényeimet is más mércével kezdtem mérni. A visszajelzések is sokkal pozitívabbak lettek, legalább felhívtak és meginterjúztattak. De a nekem való állás még mindig váratott magára.

Aztán jött egy újabb lehetőség, és ezt is Lawtonnak köszönhetem. Az Auckland Regional Migrant Services North Shore-i irodája a bezárás szélén állt. Az irodavezető elment egy éves szabadságra, a bevándorlók meg csak jönnek és jönnek. Igenám, de pénz meg nemigen volt arra, hogy felvegyenek új személyzetet. Így hát megkérdezték: lenne-e kedvem a North Shor-i irodában dolgozni önkéntesként. Mivel az időmből is kitelt és érdekelt is a dolog elvállaltam. És ez is egy jó döntésnek bizonyult. De ez már egy következő poszt lesz...

Új-Zéland: egy kicsit másképp rovat- Egy kis földrajz

Ennek a rovatnak az ötlete akkor született meg, amikor épp a legutóbbi 30 órás repülőúton üldögéltem valahol a Csendes Óceán felett. Érdekes tények, számadatok. Szerintem.

Új-Zéland két nagy szigetből áll: ezek az Északi és a Déli sziget (na eddig gondolom senkit sem leptem meg, nade most!). A maorik az Északi szigetet Te Ika a Maui, a Déli szigetet Te Wai Pounamu névvel illették még jóval azelőtt, hogy az angolszászok betették ide a lábukat. De itt még nincs vége Új-Zélandnak, van ám egy csomó kisebb-nagyobb sziget is, ezek mind ide sorolandók. Ismertebbek ezek közül a Stewart sziget (Rakiura), a Catham szigetek (Rekohu/Wharekauri) és a Pitt szigetek (Rangiauria), ezek mindegyikén laknak. (A zárójeles nevek értelemszerűen a maori elnevezések). A kisebb szigeteknek se szeri se száma, de ezeknek egy jó része lakatlan: vagy azért mert túl kicsi, vagy azért mert nem a legjobb hely és pont senki sem akar odaköltözni. A Cook szigetek, Nyugat-Szamoa és Niue is Új-Zélandhoz tartozott valamikor, de időközben függetlenek lettek, ámbár ma is sok szál fűzi őket a hosszú fehér felhő földjéhez.

• Új-Zéland körülbelül 27.1 millió hektár vagy 270.000 négyzetkilométer területtel rendelkezik.

 A nagyobb szigetek mérete (négyzetkilométerben)

Északi sziget          113.729
Déli sziget              150.437
Stewart sziget            1.680
Part menti szigetek     1.065

Catham szigetek           963
Campbell sziget            113
  

 Összes földterület (a parttól 20 km-es körzeten belüli szigeteket is beleszámítva):     268.021

A tíz legnagyobb part menti sziget (négyzetkilométerben)



Great Barrier sziget                                   278
Resolution sziget                                       208
Rangitoto ke te tonga (D'Urville sziget)      167
Whaieke sziget                                           93
Secretary sziget                                          80
Arapawa sziget                                           76
Matakana sziget                                          60
Little Barrier (Hauturu) sziget                      31
Inch Clutha                                                 28
Rangitoto sziget                                           23

• A területének jelentős részét hegységek foglalják el: 18.5 millió hektár a hegyes terület, ami a teljes terület több mint kétharmada.
• Az ország három ötöde legalább 300 méterrel a tengerszint felett fekszik, egyötöde 900 méterrel a tengerszint felett.

 Az Északi Alpokban több, mint 223 már elnevezett csúcs van, ami 2300 méter felett van.

A tíz legmagasabb hegy (mindegyik a Déli szigeten van)

Aoraki/Cook                                        3.754 m
Tasman                                                3.497 m
Dampier                                               3.440 m
Silberhorn                                             3.300 m
Hicks (St. David's Dome)                     3.198 m
Lendenfeldt                                          3.194 m
Torres                                                  3.163 m
Teichelmann                                         3.160 m
Sefton                                                  3.157 m
Malte Brun                                           3.155 m

A Cook (Aoraki) hegycsúcs 1991 December 14.-én 10 méterrel kisebb lett, mert egy nagy szikla leesett a tetejéről.

Az Északi sziget legnagyobb hegyei

Ruapehu                                              2.797 m
Taranaki/Egmont                                 2.518 m
Ngauruhoe                                          2.287 m
Tongariro                                            1.967 m

Ahol ennyi hegy van és ráadásul jó magasak, ott gleccser is akad. Új-Zéland területén 3.144 egy hektárnál nagyobb területű gleccser van, a gleccserek teljes területe: 1158 négyzetkilométer. A jég becsült mennyisége: 53.3 köbkilométer.

Az öt legnagyobb gleccser (hektárban):

Tasman                           9.834
Murchison                       3.658
Fox                                 3.469
Franz Josef                      3.260
Volta, Therma                 2.638

Ez az öt gleccser Új-Zéland jegének majdnem 50%-át magában foglalja. A gleccserek naponta 2.5 centiméter és 30 méter között csúsznak lejjebb. A Franz Josef gleccser átlagosan naponta 1 méterrel mozdul el.

A gleccserek tömege a téli hó-mennyiségtől függően változik. A klímaváltozás a gleccserekre is hat, de a folyamat igen lassú: van ahol években, de van ahol évtizedekben lehet számolni.

A hegyek mellett Új-Zéland tavakból és folyókból is igen jól áll. Vulkanikus eredetű tavak csak az északi szigeten találhatók, a Déli sziget tavait nagyrészt a gleccserek alakították ki. A Déli szigeten van 30 mesterséges tó is.

A tíz legnagyobb tó területe (négyzetkilométerben) és mélysége (méterben)

Taupo                                606 km2                        163 m
Te Anau                             344 km2                        417 m
Wakatipu                           293 km2                        380 m
Wanaka                             193 km2                        311 m
Ellesmere                           181 km2                             2 m
Pukaki                               169 km2                           70 m
Manapouri                         142 km2                         444 m
Hawea                               141 km2                         384 m
Tekapo                                88 km2                         120 m
Rotorua                          kb. 80 km2                          45 m
Wairarapa                      kb. 80 km2                            3 m

A tíz leghosszabb folyó (km)

Waikato                              425
Clutha                                 322
Whanganui                          290
Taieri                                  288
Rangitikei                            241
Mataura                              240
Waiau                                 217
Clarence                             209
Waitaki                               209
Oreti                                   203

És végül néhány szó a barlangokról, mert abból is van ám elég sok errefelé. Új-Zélandon három nagy barlangtípus található:

1. a sziklákban a hullámok hatására formálódó
2. lávafolyamokban kialakuló, a megszilárduló külső réteg alkotja, miután az olvadt közép kiszárad
3. a mészkőben víz hatására kialakuló (ez a leggyakoribb típus Új-Zélandon): a mészkő nagyon törékeny és mozgás hatására könnyen reped. Az esővíz a talajon át beszűrődik, behatol a repedésekbe és feloldja a mészkövet.

A legjelentősebb mészkőbarlangok a Te Kuiti nevet viselik és dél Hamilton területén helyezkednek el, a legismertebb a Waitomo-i barlang-csoport. A barlangokban lények is élnek, mint például a világító lárvák és a denevérek.De a barlangokban számos madárcsontot is találtak, például számos Moa faj csontjait, ezeket főleg az északi szigeti barlangokban lelték.

És végül néhány geológiai szélsőség

• Új-Zéland legmagasabb pontja az Aoraki vagy Mt. Cook hegycsúcs, ami 3.754 méterrel van a tengerszint felett
• Új-Zéland legalacsonyabb pontja a Hauroko tó alja, ami 306 méterrel van a tengerszint alatt
• A legnagyobb tó a Taupo tó, 606 négyzetkilométeres területével.
• A legmélyebb a Hauroko tó, 462 méteres mélységgel.
• A legnagyobb hozamú folyó a Clutha: 650 másodpercenkénti köbméteres vízhozammal.
• A legnagyobb gleccser a Tasman gleccser: 28.5 kilométeres hosszúséggal.
• A legmélyebb barlang a Nettlebed (a Mt. Atrhurban): 889 méteres mélységgel.
• A tengertől legtávolabb eső város Cromwell: 120 kilométerre van a legközelebbi tengerpartja.
• A sziget legszélesebb pontja: 450 km .
• Új-Zéland hossza megközelítőleg: 1.600 km.

(Megjegyezném, hogy a számok, amikor még írtam a posztot olyan szép rendezett oszlopokban voltak, de amikor publikálom, akkor az egész szerkesztés odavan. Viszont nincs türelmem tovább szerkesztgetni. Ez van...)

Van-e élet Internet nélkül?

Ez a kérdés már régóta foglalkoztatott, de még sosem nyílt rá lehetőségem, hogy komolyan teszteljem. Egészen mostanáig. Na jó, azelőtt is előfordult már pár nap, amikor éppen nem voltam Internet közelben. És úgy tűnik, hogy a válasz: igen, van. Majdnem két hónapon át nélkülöztem a világhálót. De újra itt vagyok. Itthon. On-line.

Ez a poszt arról szól, hogy hol a bánatban voltam két hónapig. Nagyrészt Magyarországon. És sajnos tényleg a bánatban. Az idei „nyaralás” sajnos nem úgy sikerült, ahogy terveztem. Anyukám betegsége és a Magyarországra érkezésem után nem sokkal bekövetkezett halála után a „nyaralás” a kánikula elviselésre redukálódott. Idén még a szokásos kultúrsokk is elmaradt. Az, amelyik az első látogatáskor elemi erővel tört rám. Például, amikor az Auchan pénztárosnője üvöltve közölte velem, hogy duplán hibáztam: nem jó helyen akarok kimenni és még ráadásul a kosarat is rossz helyre tettem. Persze azt, hogy hol kell kimenni és a kosarat hová is kell pontosan tenni, nem írják ki, hol maradna akkor a pénztárosok terápiás stresszoldó üvöltözése! Végül is ők is emberek.... Na jó azért ilyenkor az emberre rátör egy kis nosztalgia a Pack'n Save kedvesen mosolygó ázsiai pénztárosnője után... Nade idén ezekre már felkészültem, meg valahogy az egész már nem is nagyon érdekelt.

Az érkezésem utáni első két hetet a klinikán töltöttem. Aztán nekiveselkedtem, hogy megküzdjek a bürokráciával. Mert Magyarországon még a halálod után is hosszasan kell bolyonganod a bürokrácia útvesztőiben. Persze az ott maradt hozzátartozóknak is. És mivel a bürokratikus rendszer bonyolult és igen kiterjedt, ezt valamiből fenn is kell tartani. Ezért még fizetni is kell. Jó sokat.

Aztán következett a küzdelem a szolgáltatókkal. Mert ugye ők aztán sokmindenre felkészültek, de arra aztán már végképp nem, hogy néhány ügyfelük a sok millióból esetleg eltávozik. A hűségnyilatkozat ellenére is. Csak egyetlen példa a sok közül: a t-mobil. Azt ugye tudjuk, hogy nem egy halódó iparágról van szó és nem is egy kis szolgáltatóról. Felhívtam őket, hogy szóljak: erre a telefonvonalra már nincs szükség. Először is végighallgattam a menüpontokban az összes akciós ajánlatot, azt, hogy milyen jó lesz nekem, ha megnyomom a kettes gombot. Miközben az egész aktuális slágerlistát végig hallgattam, végre sikerült egy élő emberrel beszélnem. Na nem sokáig, mert rögtön az első mondat után közölte, hogy hagyatéki dolgokban Ő nem illetékes, de rögtön átkapcsol. Aztán megint zene. Megint egy újabb operátor, aki szintén nem illetékes, nem is érti miért is kapcsoltak hozzá. A szokásos zene. Majd néhány instrukció, hogy hányas gombokat nyomjam meg. Végre, végre: megint egy élő emberei hang és már nincs ötlete, hogy kihez kapcsolhatna, úgyhogy szóba áll velem. Elmondom mi történt. Mondja, hogy igen, igen, de Ő most látja, hogy van itt egy két éves hűségnyilatkozat, amiből további egy év még hátravan. Itt már én néztem (vagyis hallgattam) értetlenül: mondom neki, hogy értem én, de bármennyire hűséges is volt az Anyukám a t-mobilhoz, már nem tud az lenni. Az őt nem érdekli, és különben is ez az egész az ÉN érdekem. Na itt már besokalltam és mondtam neki, hogy nekem az égegyadta világon semmi érdekem nem fűződik sem ahhoz, hogy megszűnjön a vonal, sem ahhoz, hogy ne szűnjön meg. Egyszerűen nem érdekel. Csak rendes akartam lenni, hogy szólok: ne küldözgessenek fölöslegesen számlákat. Az nem baj, akkor is be kell mennem személyesen a legközelebbi t-pontba (azt hiszem ez a neve a boltjuknak). Na jó, mondom, egye fene, de legalább mondja meg, hogy az hol van. Megmondja. Másnap bemegyek. Messze is van, meleg is van, de legyünk túl rajta. Ott kezdődik ugyanez. Persze csak miután kiderítik, hogy ez a t-pont nem is az a t-pont, ahová jönnöm kellett volna. És különben is fizessek huszonvalahányezer forintot és akkor ők nagy kegyesen lezárják a szerződést. Nem fizetek. Akkor nem zárja le. Ebben maradunk. Utoljára még jól megfenyeget, hogy akkor továbbra is küldik majd a számlákat. Szegény fák. Már megint ők szívnak.

Ezekkel az értelmetlen ügyintézésekkel sok időt el lehet ám tölteni. És milyen kér érte. Aztán már megint a dobozolás. Tóthék kispályás kezdők hozzám képest. Lassan indíthatnék egy „hogyan dobozoljunk” tanfolyamot. Még meggondolom.

A dobozolás alól egy hétvégére kaptam felmentést magamtól: azt Baján töltöttem a halászlé fesztiválon. Halászlé, sült keszeg (az apósom istenien csinálja!), fagyi, Súgó-part....

 Volt azért még más jó is. A „bajban ismerszik meg a barát” mélységes igazságtartalma ismét beigazolódott. Jöttek, láttak, segítettek. Jó érzés ám, amikor a mélyponton vagy és valaki leül melléd és csak úgy ott van. És már nem is vagy olyan egyedül. És igen, a barátaim (és a tágabb család) ott voltak és segítettek és tudták, hogy mire van szükségem. És hozták. Kaptam bográcsban főtt babgulyást, amikor nem volt otthon ebédem és nem is volt erőm a főzéshez, mert éppen hőgutát kaptam az ötven fokos padláson, volt vadragu leves, paprikás csirke, lecsó, gyros egy üveg borral, sült hal a halsütőnél, csapot sör a Kertemben, friss tavaszi zöldség, tényleg minden mi szem szájnak ingere... És vittek, amikor nem volt autóm. És dobozoltak velem. Vagy csak ültünk és mélázgattunk az élet nagy igazságain.

De egyszer a dobozok is fogyni kezdtek. És amikor már alig maradt pakolnivaló és majdnem mindent sikerült elintézni: Dél-Spanyolország felé vettük az irányt. Rám fért egy kis pihenés, a gyerekekre meg az anyjuk. Elmentünk két hétre oda, ahol nincsenek dobozok és t-mobil sincs. És persze Internet sem. De ez már egy következő poszt lesz.