Gastro: Hardcore New Zealand Seafood

 Az alant következő poszt megírására a Szomszédasszonyomat kértem fel, amikor megláttam a fényképeket arról, hogy mit műveltek ínyenckedés címen, amíg távol voltam. Fogyasszátok egészséggel...

Az úgy történt, hogy a Rita, aki közülünk a legkevésbé bevállalós (na persze!!! a szer.), éppen Magyarországon volt és mi hárman, Zsottival és Gyurival úgy döntöttünk, hogy belecsapunk a lecsóba, annak is az ő közepébe és kipróbálunk mindenféle tengeri herkentyűt, ami az Auckland Fish Market-en kapható.

Figyelmeztetés! Gyengébb idegzetűek és gyomrúak most azonnal hagyják el a számítógép környékét, ugyanis hardcore New Zealand seafood test következik.

Az első kiszemelt áldozat az osztriga volt. Őszintén el kell ismernem, hogy ez az én ötletem volt, mert én még sohasem ettem, csak filmekben láttam, hogy mindenki el van ájulva tőle, hogy az ételek étele, meg ilyenek. Szóval, beszereztünk egy doboz teljesen friss, nyers osztrigát, olyan 16-18 darab volt benne és rákészültünk az élményre. Ahogy kell, osztriga a jégen, citrom szeletek, fincsi bor.

 
Azután bevettem a számba és rájöttem, ez nem az az élmény, amire számítottam. Gyuri szerint olyan az íze, hogy benne van a tenger összes illata és zamata, de valljuk be, én utálom a tengert a számban. Nagy nehezen elfogyott a tálról 3 darab osztriga, a maradékot meg nézegettük, hogy akkor mihez is kezdjünk vele. Azután előkaptunk egy krumplit, egy hagymát, és elkészítettük tócsninak az osztrigát és nagyon előkelően (borral, citromlével, kis öntettel) elfogyasztottuk. Gyuri még javasolta, hogy kolbászzsíron süssük ki, de erről ezért lebeszéltem. Nos, így került a magyar paraszt gyomrába az osztriga. Azóta van egy mondás nálunk, ha Zsotti megkérdezi hozzon-e kagylót a halpiacról: hozd csak, tócsniba jó lesz!

És Zsotti hozott is a halpiacról mindenféle lényt. Például pauát. Elég bizarr, és amikor kivettük a zacskóból, teljesen egyértelmű volt, hogy ez még él! Ott álltunk felette és megnyúlt arccal néztük, ahogyan tornászik a tányéron és valamit kellene vele kezdeni. Így ránézésre, a paua valami csiga-kagyló keverék lehet, teljesen fekete a színe és ha a tv-ben nem láttuk volna, hogy ezt tényleg megeszik, akkor inkább kidobtuk volna az ablakon...

Egyébként egészen meglepően drága, ez a kis példány 18 dolcsi volt, az egészen nagyok ára 110 dolcsi per kg. Lesz, ami lesz alapon kiszedtük a pauát a házából és vékonyra felszeleteltük, fokhagymás vajon, lassú tűzön, serpenyőben gyorsan átforgattuk és már kész is.

Póréhagymával, zsemlében ettük meg. Szerintem nagyon fincsi, olyan az íze, mint egy nagyon puha porc.

A következő teszt alanyok a pipi és a tuatua kagylók voltak. A pipi itt nagy csemegének számit, különösen a maorik szeretik. Vannak olyan területek a part közeli homokban, ahol 2500 darab ilyen izé él egy négyzetméteren.

A tuatua szintén homokos parton él, van egy nagyobb rokona, a toheroa, ami akár a 15 cm-t is elérheti. Sajnos a toheroa telepeket olyan szinten lerabolták régen, hogy mostanra szigorúan védett fajjá vált. De, tuatua van bőven, a piacon is kapható.

 A tuatuát sós vízben megfőztük, szétnyitottuk, fűszervajat tettünk rá, majd sütőben átmelegítettük.







 

Frissen kell enni, különben megmered és már nem olyan puha.

A pipi is a fazékban végezte, miután szétnyíltak fokhagymás-petrezselymes-tejszínes mártásban átforgattuk őket. Mindkettőnek nagyon finom, karakteres íze van, csak a pipiben kicsit sok volt a homok... Mint később kiderült legalább egy napig tengervízben kellett volna áztatni őket, hogy a kagyló kipumpálja magából a homokot.

 

És kipróbáltunk még egy rákfajtát is. Nem emlékszem mi volt a neve pontosan, nevezzük úgy, hogy a rák, amit Zsotti hozott.

A tetőpáncélt le kell venni róluk és letisztítani a kopoltyúkat, majd sós vízben főzni pár percig.

És utána jön a tudomány, mivel nincs sok hús ebben a rákban, a testében és a lábában lévő húst ki kell préselni egy alkalmas sodrófával. Édeskés, finom íze van, a fiuknak nem ízlett annyira, nekem nagyon. Kenyérre raktuk és salátával ettük meg.

És ettünk még kevésbé extrém dolgokat is, például tintahalat (arrow squid), amelynek a csápjait is kisütöttük, de olyan rágósak, hogy izomlázad kap az állkapcsod mire végzel vele.

Vettünk roar fish-t vagy más néven pig fish-t, snow fish-t, minden boltban más volt a neve, amely fantasztikusan finom hal, szép, fehér, ízletes húsa van. Érdemes kipróbálni.

Egyszer Zsotti még törpeharcsát is tudott szerezni a piacon, ami azért nagy szám, mert itt a törpeharcsa közellenségnek számit (betelepített faj), és mindenféle módon próbálják irtani, hogy ne vegye el az élőhelyet az őshonos fajoktól. Azzal a megnyugtató tudattal ettük, hogy mi is tettünk valamit a fenntartható fejlődésért.




Nos,  így teltek a napjaink, amíg Rita Magyarországon volt...

Munkakeresés kiwiföldön- 4. rész: Már megint az OMEGA

A regisztrációm megszerzése után tovább folytattam a végeláthatatlan küzdelmet az új-zélandi munkaerő piacon. Még mindig nem koronázta túl nagy siker az erőfeszítéseimet. Nem sokkal később kiderült, hogy van egy magyarországi utam, úgyhogy más fontosabb kérdések kerültek előtérbe.

Január végén, éppen Magyarországon voltam, amikor levelet kaptam (life) az OMEGA-s Anne-től, amiben örömmel értesített, hogy sikerült egy nekem megfelelő mentort találniuk és következő héten már mehetek is egy gyors mentoring félkészítésre. E-mail fordultával válaszoltam is, hogy nagyon happy vagyok, de épp a világ másik felén tartózkodok, ha lehet tegyük már egy héttel későbbre a felkészítő programot. Áttettük. Alig értem vissza gyorsan fel is hívtam és megkaptam a megivót a következő alkalomra.

A felkészítő tréning rövid és velős volt: Anne elmondta, hogy a mentorommal hetente-kéthetente fogok találkozni, általában heti egy óra javasolt, de persze ez rugalmas, úgy osztjuk be az idő, ahogy akarjuk. A találkozók helye is rajtunk múlik: mehetünk kávézni vagy ülhetünk egy irodában, ahogy tetszik. A mentor feladata, hogy a kérdésekre igyekezzen választ adni, segítse a munkakeresést jó-tanácsokkal és ehhez hasonlókkal. Sokféle segítséget lehet tőle kérni, de!! nem feladata, hogy munkahelyet találjon a mentorálandónak és nem is lehet tőle ilyet kérni. Kaptam egy kis füzetkét is, amiben benne volt, hogy nagyjából milyen témaköröket ölel fel egy ilyen 4 hónapos program. Hogy őszinte legyek, eléggé kétkedve indultam neki a mentoringnak, de úgy voltam vele, hogy adok egy esélyt, hátha kisül belőle valami jó. És milyen jól tettem!!!


Másnap fel is hívtam a mentoromat, aki nem más volt, mint az ARMS (Auckland Regional Migrant Services) HR vezetője. Meg is beszéltünk egy találkát és még azon a héten sor került az első találkozásra. A mentorom, Lawton, egy nagyon kedves fickónak bizonyult. Az első találkozásra átnézte a CV-met és arról beszélgettünk, hogy tulajdonképpen mihez is szeretnék kezdeni itt Új-Zélandon. Elmeséltem neki a korábbi munkakeresési élményeimet, az elutasító levelek tömkelegét és a harmadik interjú után vissza nem jelző céggel kapcsolatos kalandjaimat. Elmondtam azt is, hogy mi az amit már nem szeretnék: nem szeretnék egy a képzettségemnél alacsonyabb pozíciót, nem szeretnék HR-esként cold callinggal foglalkozni és nem szeretnék olyan munkát, ami nekem unalmas. Az eredetileg egy órásra tervezett beszélgetés majdnem két és fél óra lett és nagyon jól sikerült. Különösen jól esett, hogy megerősített abban, hogy tényleg nagyon jók a végzettségeim, a szakmai tapasztalatom is bőséges és biztos abban, hogy nagyon jó esélyem van olyan munkakörben jó állást kapni, amilyet szeretnék. Megbeszéltük, hogy hazamenvén gyorsan átírom az önéletrajzom és mielőtt elküldeném a következő pályázatot, először neki küldöm el: Ő átnézi és kijavítja.

Pár nap múlva találtam is egy érdekesnek tűnő hirdetést: nekiláttam a szokásos pályázat írásnak. Lawton azt javasolta, hogy mindenképpen telefonáljak a hirdető cégnek mielőtt elküldöm és kérjek egy részltes munkaköri leírást. Ez sokmindenre jó: először is, ha az ember telefonál és értelmesnek tűnik, akkor nagyobb esély van arra, hogy behívják interjúra. Másodszor: ha van egy részletes leírás arról, hogy pontosan kit is keresnek, akkor sokkal könnyebb a CV-t és a kisérőlevelet ahhoz igazítani. A telefonálás jól sikerült és hasznos volt, tényleg sok infot kaptam, hogy mit is várnak, ennek megfelelően átszabtam a CV-t és elküldtem Lawtonnak. Ő gyorsan átnézte és másnapra már jött is a javított verzió. A siker nem is maradt el: végre felhívtak és megvolt a telefonos interjú. Az állást nem kaptam meg, de az eddigi vagy nincs semmi válasz, vagy a szokásos sajnos sok az eszkimó és kevés a fóka típusú válaszlevél helyett, egy emberi lénnyel sikerült beszélnem. Még ha csak telefonon is.

A következő mentoring találkozóra Lawton meghívott egy nagyon kedves hölgyet, Jannie-t, is a Carreer Service nevű szervezettől: az Ő specialitása a CV és cover letter írás. Egy kávézóban találkoztunk és hamar nekiláttunk a CV-m további boncolgatásának. Első ránézésre a hölgy azt mondta, hogy a CV-m egy tipikus európai CV, amivel bizony nem sokra megyek. Még a javított verzió sem az igazi. Kapásból kihúzott egy csomó mindent és átrendezte az egészet. Kérte, hogy ezt otthon öntsem formába és hamar küldjem el neki. Ő is felajánlotta, hogy mielőtt elküldeném a pályázataimat, szívesen átnézi, több szem többet lát alapon. Ugyanígy tettünk a cover letteremmel is.

A következő héten úgy döntöttem, hogy most álláspályáazatosdit fogok játszani, kinéztem két olyan álláshirdetést, ami annyira nem volt ugyan a szívem csücske, de gyakorlásra jó. Ismét átirtam a CV-t és elküldtem Lawtonnak és Jannie-nak is. Így már két kritikusom volt és kiderült, hogy bizony még mindig nagyon-nagyon sokat kell tanulnom kiwi CV-k és kísérőlevelek terén.

Pár nappal később szólt Lawton, hogy lesz egy „inteview skills” tréning, van-e kedvem menni. Bizony, hogy volt, a fél napos tréningen többet tanultam a hatékony kiwi állásvadászatról, mint a kétszáz-valahány pályázatommal. Innentől kezdve, ha valamilyen tréning vagy gyűlés vagy továbbképzés volt, kaptam meghívót és amellett, hogy az álláskeresési stratégiáim is finomodtak, sok sok kedves és érdekes emberrel ismerkedtem meg. Az álláspályázataimat most már komolyan szelektáltam, egyre jobban kikristályosodott, hogy mi az amit nem akarok csinálni és ezekre már nem is vesztegettem az időt. Ez ugyan leszűkítette a lehetőség körét, de eljutottam oda, hogy már nem akarok minden áron, bármit elvállalni, hanem igenis olyan állásra van szükségem, ahol a szakmámat gyakorolhatom és nem sales ügynököt akarnak belőlem faragni. És persze a fizetési igényeimet is más mércével kezdtem mérni. A visszajelzések is sokkal pozitívabbak lettek, legalább felhívtak és meginterjúztattak. De a nekem való állás még mindig váratott magára.

Aztán jött egy újabb lehetőség, és ezt is Lawtonnak köszönhetem. Az Auckland Regional Migrant Services North Shore-i irodája a bezárás szélén állt. Az irodavezető elment egy éves szabadságra, a bevándorlók meg csak jönnek és jönnek. Igenám, de pénz meg nemigen volt arra, hogy felvegyenek új személyzetet. Így hát megkérdezték: lenne-e kedvem a North Shor-i irodában dolgozni önkéntesként. Mivel az időmből is kitelt és érdekelt is a dolog elvállaltam. És ez is egy jó döntésnek bizonyult. De ez már egy következő poszt lesz...

Új-Zéland: egy kicsit másképp rovat- Egy kis földrajz

Ennek a rovatnak az ötlete akkor született meg, amikor épp a legutóbbi 30 órás repülőúton üldögéltem valahol a Csendes Óceán felett. Érdekes tények, számadatok. Szerintem.

Új-Zéland két nagy szigetből áll: ezek az Északi és a Déli sziget (na eddig gondolom senkit sem leptem meg, nade most!). A maorik az Északi szigetet Te Ika a Maui, a Déli szigetet Te Wai Pounamu névvel illették még jóval azelőtt, hogy az angolszászok betették ide a lábukat. De itt még nincs vége Új-Zélandnak, van ám egy csomó kisebb-nagyobb sziget is, ezek mind ide sorolandók. Ismertebbek ezek közül a Stewart sziget (Rakiura), a Catham szigetek (Rekohu/Wharekauri) és a Pitt szigetek (Rangiauria), ezek mindegyikén laknak. (A zárójeles nevek értelemszerűen a maori elnevezések). A kisebb szigeteknek se szeri se száma, de ezeknek egy jó része lakatlan: vagy azért mert túl kicsi, vagy azért mert nem a legjobb hely és pont senki sem akar odaköltözni. A Cook szigetek, Nyugat-Szamoa és Niue is Új-Zélandhoz tartozott valamikor, de időközben függetlenek lettek, ámbár ma is sok szál fűzi őket a hosszú fehér felhő földjéhez.

• Új-Zéland körülbelül 27.1 millió hektár vagy 270.000 négyzetkilométer területtel rendelkezik.

 A nagyobb szigetek mérete (négyzetkilométerben)

Északi sziget          113.729
Déli sziget              150.437
Stewart sziget            1.680
Part menti szigetek     1.065

Catham szigetek           963
Campbell sziget            113
  

 Összes földterület (a parttól 20 km-es körzeten belüli szigeteket is beleszámítva):     268.021

A tíz legnagyobb part menti sziget (négyzetkilométerben)



Great Barrier sziget                                   278
Resolution sziget                                       208
Rangitoto ke te tonga (D'Urville sziget)      167
Whaieke sziget                                           93
Secretary sziget                                          80
Arapawa sziget                                           76
Matakana sziget                                          60
Little Barrier (Hauturu) sziget                      31
Inch Clutha                                                 28
Rangitoto sziget                                           23

• A területének jelentős részét hegységek foglalják el: 18.5 millió hektár a hegyes terület, ami a teljes terület több mint kétharmada.
• Az ország három ötöde legalább 300 méterrel a tengerszint felett fekszik, egyötöde 900 méterrel a tengerszint felett.

 Az Északi Alpokban több, mint 223 már elnevezett csúcs van, ami 2300 méter felett van.

A tíz legmagasabb hegy (mindegyik a Déli szigeten van)

Aoraki/Cook                                        3.754 m
Tasman                                                3.497 m
Dampier                                               3.440 m
Silberhorn                                             3.300 m
Hicks (St. David's Dome)                     3.198 m
Lendenfeldt                                          3.194 m
Torres                                                  3.163 m
Teichelmann                                         3.160 m
Sefton                                                  3.157 m
Malte Brun                                           3.155 m

A Cook (Aoraki) hegycsúcs 1991 December 14.-én 10 méterrel kisebb lett, mert egy nagy szikla leesett a tetejéről.

Az Északi sziget legnagyobb hegyei

Ruapehu                                              2.797 m
Taranaki/Egmont                                 2.518 m
Ngauruhoe                                          2.287 m
Tongariro                                            1.967 m

Ahol ennyi hegy van és ráadásul jó magasak, ott gleccser is akad. Új-Zéland területén 3.144 egy hektárnál nagyobb területű gleccser van, a gleccserek teljes területe: 1158 négyzetkilométer. A jég becsült mennyisége: 53.3 köbkilométer.

Az öt legnagyobb gleccser (hektárban):

Tasman                           9.834
Murchison                       3.658
Fox                                 3.469
Franz Josef                      3.260
Volta, Therma                 2.638

Ez az öt gleccser Új-Zéland jegének majdnem 50%-át magában foglalja. A gleccserek naponta 2.5 centiméter és 30 méter között csúsznak lejjebb. A Franz Josef gleccser átlagosan naponta 1 méterrel mozdul el.

A gleccserek tömege a téli hó-mennyiségtől függően változik. A klímaváltozás a gleccserekre is hat, de a folyamat igen lassú: van ahol években, de van ahol évtizedekben lehet számolni.

A hegyek mellett Új-Zéland tavakból és folyókból is igen jól áll. Vulkanikus eredetű tavak csak az északi szigeten találhatók, a Déli sziget tavait nagyrészt a gleccserek alakították ki. A Déli szigeten van 30 mesterséges tó is.

A tíz legnagyobb tó területe (négyzetkilométerben) és mélysége (méterben)

Taupo                                606 km2                        163 m
Te Anau                             344 km2                        417 m
Wakatipu                           293 km2                        380 m
Wanaka                             193 km2                        311 m
Ellesmere                           181 km2                             2 m
Pukaki                               169 km2                           70 m
Manapouri                         142 km2                         444 m
Hawea                               141 km2                         384 m
Tekapo                                88 km2                         120 m
Rotorua                          kb. 80 km2                          45 m
Wairarapa                      kb. 80 km2                            3 m

A tíz leghosszabb folyó (km)

Waikato                              425
Clutha                                 322
Whanganui                          290
Taieri                                  288
Rangitikei                            241
Mataura                              240
Waiau                                 217
Clarence                             209
Waitaki                               209
Oreti                                   203

És végül néhány szó a barlangokról, mert abból is van ám elég sok errefelé. Új-Zélandon három nagy barlangtípus található:

1. a sziklákban a hullámok hatására formálódó
2. lávafolyamokban kialakuló, a megszilárduló külső réteg alkotja, miután az olvadt közép kiszárad
3. a mészkőben víz hatására kialakuló (ez a leggyakoribb típus Új-Zélandon): a mészkő nagyon törékeny és mozgás hatására könnyen reped. Az esővíz a talajon át beszűrődik, behatol a repedésekbe és feloldja a mészkövet.

A legjelentősebb mészkőbarlangok a Te Kuiti nevet viselik és dél Hamilton területén helyezkednek el, a legismertebb a Waitomo-i barlang-csoport. A barlangokban lények is élnek, mint például a világító lárvák és a denevérek.De a barlangokban számos madárcsontot is találtak, például számos Moa faj csontjait, ezeket főleg az északi szigeti barlangokban lelték.

És végül néhány geológiai szélsőség

• Új-Zéland legmagasabb pontja az Aoraki vagy Mt. Cook hegycsúcs, ami 3.754 méterrel van a tengerszint felett
• Új-Zéland legalacsonyabb pontja a Hauroko tó alja, ami 306 méterrel van a tengerszint alatt
• A legnagyobb tó a Taupo tó, 606 négyzetkilométeres területével.
• A legmélyebb a Hauroko tó, 462 méteres mélységgel.
• A legnagyobb hozamú folyó a Clutha: 650 másodpercenkénti köbméteres vízhozammal.
• A legnagyobb gleccser a Tasman gleccser: 28.5 kilométeres hosszúséggal.
• A legmélyebb barlang a Nettlebed (a Mt. Atrhurban): 889 méteres mélységgel.
• A tengertől legtávolabb eső város Cromwell: 120 kilométerre van a legközelebbi tengerpartja.
• A sziget legszélesebb pontja: 450 km .
• Új-Zéland hossza megközelítőleg: 1.600 km.

(Megjegyezném, hogy a számok, amikor még írtam a posztot olyan szép rendezett oszlopokban voltak, de amikor publikálom, akkor az egész szerkesztés odavan. Viszont nincs türelmem tovább szerkesztgetni. Ez van...)

Van-e élet Internet nélkül?

Ez a kérdés már régóta foglalkoztatott, de még sosem nyílt rá lehetőségem, hogy komolyan teszteljem. Egészen mostanáig. Na jó, azelőtt is előfordult már pár nap, amikor éppen nem voltam Internet közelben. És úgy tűnik, hogy a válasz: igen, van. Majdnem két hónapon át nélkülöztem a világhálót. De újra itt vagyok. Itthon. On-line.

Ez a poszt arról szól, hogy hol a bánatban voltam két hónapig. Nagyrészt Magyarországon. És sajnos tényleg a bánatban. Az idei „nyaralás” sajnos nem úgy sikerült, ahogy terveztem. Anyukám betegsége és a Magyarországra érkezésem után nem sokkal bekövetkezett halála után a „nyaralás” a kánikula elviselésre redukálódott. Idén még a szokásos kultúrsokk is elmaradt. Az, amelyik az első látogatáskor elemi erővel tört rám. Például, amikor az Auchan pénztárosnője üvöltve közölte velem, hogy duplán hibáztam: nem jó helyen akarok kimenni és még ráadásul a kosarat is rossz helyre tettem. Persze azt, hogy hol kell kimenni és a kosarat hová is kell pontosan tenni, nem írják ki, hol maradna akkor a pénztárosok terápiás stresszoldó üvöltözése! Végül is ők is emberek.... Na jó azért ilyenkor az emberre rátör egy kis nosztalgia a Pack'n Save kedvesen mosolygó ázsiai pénztárosnője után... Nade idén ezekre már felkészültem, meg valahogy az egész már nem is nagyon érdekelt.

Az érkezésem utáni első két hetet a klinikán töltöttem. Aztán nekiveselkedtem, hogy megküzdjek a bürokráciával. Mert Magyarországon még a halálod után is hosszasan kell bolyonganod a bürokrácia útvesztőiben. Persze az ott maradt hozzátartozóknak is. És mivel a bürokratikus rendszer bonyolult és igen kiterjedt, ezt valamiből fenn is kell tartani. Ezért még fizetni is kell. Jó sokat.

Aztán következett a küzdelem a szolgáltatókkal. Mert ugye ők aztán sokmindenre felkészültek, de arra aztán már végképp nem, hogy néhány ügyfelük a sok millióból esetleg eltávozik. A hűségnyilatkozat ellenére is. Csak egyetlen példa a sok közül: a t-mobil. Azt ugye tudjuk, hogy nem egy halódó iparágról van szó és nem is egy kis szolgáltatóról. Felhívtam őket, hogy szóljak: erre a telefonvonalra már nincs szükség. Először is végighallgattam a menüpontokban az összes akciós ajánlatot, azt, hogy milyen jó lesz nekem, ha megnyomom a kettes gombot. Miközben az egész aktuális slágerlistát végig hallgattam, végre sikerült egy élő emberrel beszélnem. Na nem sokáig, mert rögtön az első mondat után közölte, hogy hagyatéki dolgokban Ő nem illetékes, de rögtön átkapcsol. Aztán megint zene. Megint egy újabb operátor, aki szintén nem illetékes, nem is érti miért is kapcsoltak hozzá. A szokásos zene. Majd néhány instrukció, hogy hányas gombokat nyomjam meg. Végre, végre: megint egy élő emberei hang és már nincs ötlete, hogy kihez kapcsolhatna, úgyhogy szóba áll velem. Elmondom mi történt. Mondja, hogy igen, igen, de Ő most látja, hogy van itt egy két éves hűségnyilatkozat, amiből további egy év még hátravan. Itt már én néztem (vagyis hallgattam) értetlenül: mondom neki, hogy értem én, de bármennyire hűséges is volt az Anyukám a t-mobilhoz, már nem tud az lenni. Az őt nem érdekli, és különben is ez az egész az ÉN érdekem. Na itt már besokalltam és mondtam neki, hogy nekem az égegyadta világon semmi érdekem nem fűződik sem ahhoz, hogy megszűnjön a vonal, sem ahhoz, hogy ne szűnjön meg. Egyszerűen nem érdekel. Csak rendes akartam lenni, hogy szólok: ne küldözgessenek fölöslegesen számlákat. Az nem baj, akkor is be kell mennem személyesen a legközelebbi t-pontba (azt hiszem ez a neve a boltjuknak). Na jó, mondom, egye fene, de legalább mondja meg, hogy az hol van. Megmondja. Másnap bemegyek. Messze is van, meleg is van, de legyünk túl rajta. Ott kezdődik ugyanez. Persze csak miután kiderítik, hogy ez a t-pont nem is az a t-pont, ahová jönnöm kellett volna. És különben is fizessek huszonvalahányezer forintot és akkor ők nagy kegyesen lezárják a szerződést. Nem fizetek. Akkor nem zárja le. Ebben maradunk. Utoljára még jól megfenyeget, hogy akkor továbbra is küldik majd a számlákat. Szegény fák. Már megint ők szívnak.

Ezekkel az értelmetlen ügyintézésekkel sok időt el lehet ám tölteni. És milyen kér érte. Aztán már megint a dobozolás. Tóthék kispályás kezdők hozzám képest. Lassan indíthatnék egy „hogyan dobozoljunk” tanfolyamot. Még meggondolom.

A dobozolás alól egy hétvégére kaptam felmentést magamtól: azt Baján töltöttem a halászlé fesztiválon. Halászlé, sült keszeg (az apósom istenien csinálja!), fagyi, Súgó-part....

 Volt azért még más jó is. A „bajban ismerszik meg a barát” mélységes igazságtartalma ismét beigazolódott. Jöttek, láttak, segítettek. Jó érzés ám, amikor a mélyponton vagy és valaki leül melléd és csak úgy ott van. És már nem is vagy olyan egyedül. És igen, a barátaim (és a tágabb család) ott voltak és segítettek és tudták, hogy mire van szükségem. És hozták. Kaptam bográcsban főtt babgulyást, amikor nem volt otthon ebédem és nem is volt erőm a főzéshez, mert éppen hőgutát kaptam az ötven fokos padláson, volt vadragu leves, paprikás csirke, lecsó, gyros egy üveg borral, sült hal a halsütőnél, csapot sör a Kertemben, friss tavaszi zöldség, tényleg minden mi szem szájnak ingere... És vittek, amikor nem volt autóm. És dobozoltak velem. Vagy csak ültünk és mélázgattunk az élet nagy igazságain.

De egyszer a dobozok is fogyni kezdtek. És amikor már alig maradt pakolnivaló és majdnem mindent sikerült elintézni: Dél-Spanyolország felé vettük az irányt. Rám fért egy kis pihenés, a gyerekekre meg az anyjuk. Elmentünk két hétre oda, ahol nincsenek dobozok és t-mobil sincs. És persze Internet sem. De ez már egy következő poszt lesz.

Harminchét fok, huszonhétfokos tengerrel....

... amiből rögtön látszik, hogy most éppen nem Új-Zélandon vagyok. Hanem itt: 

Nem tűntem el csak időlegesen....

Augusztustól jönnek az új posztok, amiből kiderül, hogy hol voltam az elmúlt két hónapban, folytatom a munkakeresési élményeket és még van sok más is tervbe véve...

Munkakeresés kiwiföldön- 3. rész: Hogyan lettem regisztrált pszichológus

 Hogy még bonyolultabb legyen a dolog a kiwiknél, számos olyan foglalkozás és szakterület van, ahol helyi regisztráció nélkül nem dolgozhat az igen jól képzett bevándorló. Ide tartoznak az orvosok, nővérek és úgy egyáltalán minden egészségügyi dolgozó, ide tartoznak a tanárok és Magyarországtól eltérően a pszichológusok is. A regisztráció nem tévesztendő össze az NZQA-vel: ami csak annyit csinál, hogy elismeri a diplomádat. Ettől még nem operálhatsz vagy csinálhatsz terápiát.
Ezt persze már hamarabb is tudtam, de mivel eredetileg egy évre jöttünk az elején eszem ágában sem volt a regisztrációval tölteni az időmet, nem beszélve arról, hogy meglehetősen sokba is kerül. Gondoltam elleszek HR-esként egy darabig, aztán majd meglátjuk. Megláttuk. Amikor már másfél éve még mindig nem indultunk tovább és a HR-es karrierem sem kezdett meredeken fölfelé ívelni, arra jutottam, hogy biztos, ami biztos: megszerzem a regisztrációt. Itt az adott foglalkoztatáshoz kötött regisztrációt az arra illetékes kamara adja ki: az én esetemben ez a New Zealand Psychologist Board volt.

A helyi pszichológus kamarával nagyon nagyon jók a tapasztalataim, tényleg kedvesek és segítőkészek voltak. Ami dolgokat bonyolította, az nem rajtuk múlt. Mielőtt bármit beadtam volna, felhívtam őket és egy nagyon kedves pasival beszélgettem. Ők nagy vonalakban elmondta, hogy mi hogyan megy. És javasolta, hogy kérjek először egy előzetes (ú.n. non-binding) elbírálást: aminek az a lényege, hogy egy csekély összegért ($80) átnézik a papírokat és megmondják, hogy egyáltalán érdemes-e beadni. Merthogy az "igazi" elbírálás igen költséges mulatság.

Az előzetes elbírálást igazából éppen nekünk találták ki, vagyis olyanoknak, akik nem Új-Zélandon képződtek, de mégis szeretnének pszichológusként elhelyezkedni. Ez alapján nagyjából látszik, hogy hogyan és milyen szempontok alapján bírálnak el, ha esetleg valami hiányzik ahhoz, hogy itt megkapd a regisztrációt, akkor megtudod, hogy mi az. Hátránya: hogy még ha pozitív is a végeredmény, nem jelenti azt, hogy automatikusan megkapod a regisztrációt. Az mar egy sokkal hosszabb és sokkal költségesebb folyamat.

Az előzetes (non-binding) elbírálás papírmunkája tényleg nagyon egyszerű: van egy formanyomtatvány, amin megkérdezik a személyes adatokat és természetesen a megfelelő diplomá(ka)t, majd az alsó rovatban beírod a bankkártyád adatait és hozzájárulsz, hogy levonják az összeget a számládról.

A következőket kell még csatolni:

a) A diplomá(k) és a diplomá(k)hoz tartozó leckekönyv(ek) hitelesített fordítása.

Leckekönnyről hitelesített másolatot többféleképpen is lehet csinál(tat)ni.

1. Az első és legolcsóbb verzió, ha a kibocsátó intézménynek van angol nyelvű verziója. Ezt sajnos nem sok felsőoktatási intézmény csinálja, de azért akad olyan is: érdemes rákérdezni.

2. A második, meg mindig olcsó módszer: lefordítod magadnak és hitelesítteted a kibocsátó intézménnyel. Ez egy kicsit macerásabb, nem mindegyik dékáni hivatal lelkesedik a plusz munkáért, mert ugye itt oldalanként le kell pecsételni és alá is kell írni, mondjuk a dékánnak vagy a dékánhelyettesnek.

3. A következő verzió, hogy ha külföldön vagy (esetleg éppen itt Új-Zélandon), akkor a saját magad által lefordított indexet elviszed a konzulátusra (Új-Zéland eseten a tiszteletbeli konzulhoz) és lepecsételteted vele.

4. Ha meg mindig külföldön vagy, de nem tudod/akarod lefordítani a papírokat, akkor kereshetsz egy hiteles fordításra jogosító papírokkal rendelkező hivatalos fordítót.

5. Ugyanezt megteheted Magyarországon is, az Országos Fordító és Fordítás Hitelesítő Irodánál, csak ott sokkal többe kerül, kisebb vagyonokat kérnek érte.

b) Az elvégzett rezidensképzés(ek) részletes leírása: na ez egy trükkös kérés.  Ugyanis a magyar pszichológus képzési rendszerben (legalábbis a dinoszauruszok korában, amikor még én képződtem) nem volt benne a rezidens képzés. Ez nagyjából azt takarja, hogy szupervízió mellett dolgozol valahol. Nekünk ilyen nem volt, hanem képzés után: hadd hulljon a férgese! jelszóval nekieresztettek minket, hogy akkor most kezdjünk valamit az eddig megtanultakkal, boldoguljon ki hogyan tud. Így élesben, főállásban dolgoztunk rögvest, nem volt ott semmiféle rezidens dolog. Persze mindenütt van egy főnök, szóval végülés kaptál te szupervíziót, csak éppen közben élesben dolgoztál. Úgyhogy ide össze kell lapátolni minden olyan munkahelyet, ahol volt szupervízorod, aki hajlandó is ezt később írásba adni.

c) Egy hivatalos tanúsítvány arról, hogy az eredeti hazádban tagja voltál az illetékes kamarának, társaságnak:
Magyarország esetén simán elfogadják a Magyar pszichológiai Társasági tagságot. Ha volt volt működési engedélyed: na az a legjobb.

d) Munkatapasztalatok, munkahelyek részletes leírása: ez a legegyszerűbb, copy-paste a CV-d idevágó része

e) Egy IELTS eredmény, legalább 7.5 átlaggal, de egyetlen kategóriában sem kaphatsz 7.00-nél alacsonyabbat.

Ha ezzel megvagy, akkor már csak fizetni kell és mehet is a levélke a Kamarának. Pár hét alatt meg is jött az elbírálás: elfogadtak, vagyis javasolt, hogy adjam be a végleges kérelmet.

Na ez már egy kicsit komplikáltabb dolog. Sokkal több mindent kérnek és ennek megfelelően a megfelelő papírok beszerzése is időigényesebb. Különösen, ha már itt vagy és mindent Magyarországról kell beszerezni.

1. Az első szekció itt is a személyes adatoké: eddig még könnyű, ha tudod a neved, telefonszámod, lakcímed, stb. De azért ha térben és időben nagyjából tájékozott vagy, ez nem okozhat gondot.

2. Milyen szakterületen szeretnéd, hogy regisztráljanak (ezt csak be kell ixelni)

a) Rezidens/szakmai gyakorlatot végző pszichológus: akinek már van diplomája (Maters Degree) de még nincs meg az előirt szakmai gyakorlat és éppen benne van a gyakorlati képzésben. Erről persze hivatalos igazolás kell. Ezzel annyi a gond, hogy nem könnyű bekerülni egy helyi rezidens programba, mert az egyetemek a saját hallgatóikat próbálják elhelyezni és nem azt aki nem nekik fizet tandíjat. De biztos nem lehetetlen, én nem próbálkoztam vele.

b) General Scope: ez úgy nagyjából azt takarja, hogy pszichológus vagy, de nincs szakképzésed. Van viszont egy diplomád (Masters) és legalább 1500 óra szupervízió alatt végzett szakmai gyakorlatod, amit igazolni is tudsz.

c) Pedagógiai/Iskola pszichológus: Diploma + pedagógiai pszichológia vagy tanácsadás szakvizsga + a szokásos 1500 óra szupervízió alatt végzett szakmai gyakorlat

d) Klinikai pszichológus: Diploma + klinikai pszichológia szakvizsga + 1500 óra szupervízió alatt végzett szakmai gyakorlat

Ez utóbbi kettőhöz releváns szakvizsga kell.

Utána még egyszer felsorolod az összes diplomádat és kész.

3. Előző kérelmek: itt azt akarják tudni, hogy volt-e non-binding assessment, mert akkor gyorsan megnézik annak az eredményét. Ez valamit gyorsít a folyamaton.

4. Szakmai referenciák: ebből kell legalább három. A referencia nem lehet három hónapnál régebbi és lehetőleg legalább az egyik referens egy Új-Zélandon regisztrált pszichológustól kellene, hogy legyen. Na ez már trükkös, mert én pl. egyet sem ismertem, aki szakmai referenciát tudott volna adni. Merthogy nem tudtam pszichológusként dolgozni. Mert nem voltam regisztrált. De azért ez nem olyan gáz brigád, mert erre ők is gondoltak. Ha ilyet nem találsz, akkor elfogadnak harmadiknak egy magyar szenior pszichológust is, de! csak olyat, aki Magyarországon regisztrált (vagy működési engedélye van) és erről papírt is tud neked adni. Ez már azért trükkös: nemcsak, hogy találnod kell valakit, aki szenior, hanem még arról is kell egy hiteles papír, hogy az illető szintén tagja a Magyar Pszichológia Társaságnak.

5. Ha a fentiek megvannak, akkor jön egy könnyebb szekció: egy CV. Ez meg ugye úgyis van, úgyjhogy csak simán kinyomtatod.

6. Certificate of Good Standing: ezt nem igen tudom még lefordítani sem. Mert Magyarországon ilyen hivatalos papírnem létezik. Máshol van: pl. az USA-ban, Angliában, meg még egy csomó helyen, de nem Magyarországon. Ha rákeres valaki az Interneten, mert mi mást lehet tenni, akkor kiderül, hogy ez nagyjából arról szól, hogy rendes ember vagy és nincs ellened etikai vétség. Ez sem lehet idősebb három hónaposnál és az a hivatalos szervezet adhatja ki, akinél regisztrált vagy: jelen esetben ismét a Magyar Pszichológiai Társaság. És akkor itt ragadnám meg az alkalmat, hogy kiemeljem, ilyen rendes és segítőkész velem még hivatalos magyar szervezet soha nem volt: minden papíromat megcsinálták és nagyjából e-mail fordultával már jött is vissza. Ezúton is köszönöm. Nagyon.

7. Szokás szerint egy friss Erkölcsi Bizonyítvány, természetesen hitelesen fordítva.

8. Ide ismét csatolni kell az IELTS dokumentumot. De az addigra már megvan, nincs több gond vele.

9. Statutory Declaration vagyis Törvényes Nyilatkozat. Itt azt írod alá, hogy becsszóra nem hazudtál, minden egyes szó igaz abból, amit leírtál, de ha mégis, akkor tudod, hogy a törvény ereje sújt le majd rád. Ha ezt kinyomtattad és aláírtad, akkor el kell ballagni az ú.n. Justice of Peace-hez. A Justice of Peace egy kedves idős nénike vagy bácsika, aki jogi diplomával és a Justice of Peace-ségre jogosító pecséttel rendelkezik és a helyi Community Centerben rendel egy héten kétszer-háromszor, adott időpontban. Itt annyi a dolgod, hogy sorba állsz és amikor rád kerül a sor akkor előtte aláírod a fent ecsetelt nyilatkozatot. Majd Ő is aláírja és örül, hogy nem a teljes útleved fénymásolatát kell pecsételnie. Majd megköszönöd és elmész Isten hírével. Fizetni nem kell. Ez itt jár, mint szolgáltatás.

10. Ezután márcsak a fizetés van hátra: ismét megadod a szokásos bankkártya adatokat és már kész is. Mehet a pakk a postára.

Ja bocs, kell még egy igazolványkép is. De azért az nem túl bonyolult, a legtöbb patikában azonnal kész van. És ha a posta mellett van a patika, akkor egy körben meg lehet úszni.

Innen már csak idő és türelem kérdése az egész. Az elbírálás úgy 6-8 hetet vesz igénybe, attól függ, hogy a magyar illetékes hivatalok milyen gyorsak. Ugyanis mindent ellenőriznek: az összes megadott adatot, diplomát, mindent mindent egyenként egyeztetnek. Ha minden OK, akkor pár hét múlva jön egy kedves levél, hogy regisztrált lettél, ez itt a számod.

Innen már csak az van hátra, hogy kérhetsz egy szép tanúsítványt, ez olyan, mint ami az amerikai filmekben van a rendelő falán. És ha ezek után tényleg rendelni szeretnél, akkor megkérheted a működési engedélyt. De az már automatikusan jár, ha kifizeted :)

Munkakeresés Kiwiföldön- 2. rész az OMEGA

Ez az OMEGA, nem a petróleum lámpás Omega. A rövidítés az Opportunities for Migrant Employment in Greater Auckland-et takarja. Egy non-profit szervezet, ami azon dolgozik nagy erőkkel, hogy a bevándorló szakképzett munkaerő ne a munkanélküliséget növelje, hanem az új-zélandi gazdaságot támogassa. Jól teszik.

Hosszas kalkulálás után, az okos közgazdászok arra jutottak, hogy úgy 2025-re igen komoly demográfiai gondok lesznek a kiwiknél: úgy általában is munkaerő-hiány lesz, de különösen a jól képzett munkaerő fog hiányozni. Mivel mesterségesen mégsem szaporíthatják a népességet egy demokratikus országban, nem nagyon van más lehetőség, minthogy importálni kell a képzett munkaerőt. A különböző piackutatások azt jelzik, hogy az új-zélandi vállalatok 38-40%-nál már most hiányzik a képzett munkaerő és ha hozzávesszük azt, hogy a magasabb ausztrál fizetésekkel kell versenyezniük, akkor a kilátások nem a legfényesebbek.

Ha nincs szakképzett munkaerő, akkor ugye ezt a társadalom is megsínyli, például a szakképzett orvosok és nővérek hiánya kihat az egész egészségügyi ellátásra és ez már mindenkit érinteni fog aki itt lakik nemcsak a bevándorlókat. Ennek elkerülésére, nyilvánvalóan, a legegyszerűbb módszer az lenne, hogy olyan bevándorlókat csábítsanak Új-Zélandra és ami még nehezebb, tartsanak is itt, akik a hiányszakmákban jól képzettek és szerencsés esetben még tapasztalatuk is van. Azért van már belőlük jónhéhány: az Auckalndben élők 37%-a bevándorló. Szóval van itt szakképzett munkaerő, csak foglalkoztatni is kéne őket. Mert ezek az elvek, habár nagyon szépek, a gyakorlatban valahogy mégsem működnek, az Új-Zélandi cégek nem repesnek az örömtől, hogy bevándorlókat foglalkoztassanak. Van persze kivétel is, de azért a cégek legnagyobb része kiwikre vágyik. Ezt az is jól mutatja, hogy az Új-Zélandon élő szakképzett bevándorlóknak majdnem 50%-a inaktív, munkanélküli vagy a szakképzettségéhez képest jóval alacsonyabb munkakörben dolgozik. Ide tartoznak a taxisofőr mérnökök vagy a hamburger-sütögető pénzügyi szakemberek. Nem beszélve a call-centerben piackutató pszichológusokról :)

Ha  a bevándorlókat sikerülne a saját képzettségi szintjükön foglalkoztatni, akkor amellett, hogy több adót is fizetnének a magasabb fizetésükből, a képzettséget nem igénylő állások felszabadulnának és ott meg lehetne alkalmazni a helyi, nem túl kvalifikált munkaerőt.És lássuk be, ezek olyan szép gondolatok :) De sajnos ettől még nem fognak a cégek holnaptól nyitottabbá válni arra, hogy legalább figyelembe vegyék azt, aki még nem kiwi.

És miért is nem kapnak a bevándorlók a képzettségüknek megfelelő munkát? Egyrészt persze, a fent említett kiwi sovoniszta munkáltatók miatt. Ezzel nem sokat lehet kezdeni, ha olyan, hát olyan. De azért vannak nyitottabb munkáltatók is, akiknek nincs ellenére, hogy valaki nem itt képződött vagy szerzett szakmai tapasztalatot és direkt olyan a szervezeti kultúrája, hogy a bevándorlók könnyen be tudjanak illeszkedni. Ide főleg az innovatív cégek tartoznak, ahol az új, frisset és kreatívat is jelent. Az pedig magasabb bevételt. Szóval nekik is megéri. Azt, hogy tényleg vannak ilyen cégek is az is jelzi, hogy előbb-utóbb csak talál munkát szinte mindenki. Az persze más kérdés, hogy ez mennyi időbe telik és hány alacsony szintű munkakört kell lenyomni ahhoz, hogy a végzettségednek megfelelőre felvegyenek :)

És aztán ugye ott van a másik oldal: maga a Bevándorló. Mert Ő sem tökéletes és még sokat kell tanulnia a helyi munkaerő piac sajátosságairól, hogy igazából versenyképes legyen a helyiekkel. Nézzük mit hibázik Mr. Bevándorló, miért nem akarják felvenni rögtön? Például azért is nem birnak a frissen bevándorlók állást találni, mert  nincs elég információjuk arról, hogy hogyan is kéne kiwi módra munkát keresni, vagy mert nem ismerik el a papírjaikat vagy mert nincs elég pénzük a hosszas és drága procedúrákat kifizetni, vagy mivel most jöttek, nincsen kialakult kapcsolatrendszerük, vagy mivel nem foglalkoztatják őket, így nincs új-zélandi munkatapasztalatuk és még sorolhatnám. Sok-sok ilyen faktor van. Ez az a rész, amin lehet segíteni.


És itt jön a képbe az OMEGA, akik habár foglalkoznak azzal is, hogy a kiwi vállalatokat meggyőzzék, hogy higgyék el az országnak jót tenne, ha a bevándorlókra is nyitottak lennének, a fő profiljuk mégsem ez.

A teljes működési struktúrát most nem elemezném, akit érdekel nézze meg a website-jukat. A lényeg az, hogy kétféleképpen próbálnak segíteni az Auckland-be bevándorló képzett munkaerőnek.

Az egyik az ú.n. mentoring program: ez azt takarja, hogy találnak az illetőnek valakit, aki valami hasonló szakterületen tevékenykedik és az sok jó tanáccsal látja el, amitől hirtelen megtáltosodik és gyorsan talál munkát.

A másik az ú.n. internship program: ez azt takarja, hogy egy fix időperiódusra kihelyezik a zseniális frissen bevándorlót, amitől lesz munkatapasztalata és még valamennyi pénzt is tud keresni, szóval nem hal éhen.

Az OMEGA statisztikája elég jó: a 16 hetes mentoring programban részt vevők 80%-a tudott a saját szakterületén elhelyezkedni három hónapon belül. Ez azért nem rossz eredmény.

És most jön a saját-élmény rész. Az új-zélandi munkakeresési mizériám ott folytatódik, hogy elhagytam a Zest-et, majd egy hosszú magyarországi nyaralás után visszajöttem és végre rászántam magam, hogy regisztráljak az OMEGA-nál. A regisztráció tényleg egyszerű volt: egy online regisztrációs rendszerük van: megkérdezik a szokásos adatokat, majd megkérnek, hogy gyorsan tölts fel egy CV-t. Megtettem. 

Rá két napra már csörgött is a telefon, egy Ann nevű nagyon kedves nő volt a vonal végén és újra végig kérdezte mindazt, amit egyszer már online kitöltöttem. Aztán a CV-met kezdtük elemezgetni és itt eljutottunk oda, hogy én már már dolgoztam Új-Zélandon, mert ugye ott volt a call-cenre és a Zest. És akkor sajnálattal állapította meg, hogy akkor nem felelek meg a kritériumoknak, mert ők az első munkahely megszerzésében segítenek, de mivel nekem már volt munkahelyem, akkor ez ugye nyilvánvalóan nem az első lenne. Na itt már én is kezdtem felhúzni magam, de nagyon kedvesen és nyugodtan felhívtam rá a figyelmét, hogy akkor ez egy fából vaskarika, mert ha megnézi, akkor elég egyértelmű, hogy nem a saját szakmámban dolgoztam. És ha a cél az, hogy a skilled migrant-ek a szaktudásukkal járuljanak hozzá az új-zélandi gazdaság erősödéséhez, akkor az a tény, hogy pszichológusként egy call-centre-ben piac-kutattam nem egészen ehhez járul hozzá. Ezen Ő is elgondolkozott és azt javasolta, hogy akkor gyorsan beszél a managerével és mihamarabb visszaszól. Én itt le is tettem arról, hogy valami értelmes kisülhet a dologból. 

De másnap újra csörgött a telefon és Ann azzal a hírrel fogadott, hogy a felsőbb vezetés is belátta, hogy van abban valami, amit mondtam és elfogadtak a programba. Én eredetileg, mint ahogy mindenki más is, az internship programra pályáztam, de Ann javasolta, hogy jelentkezzek a mentoringra is, higgyem el jó lesz az is. Mondtam, hogy egye fene, ikszelje be azt is. Beikszeltük. Kaptam levelet, hogy akkor hurrá! felvettek a mentoring programra és nagy erőkkel keresik a mentoromat, várjak türelemmel

És itt ahogy ez már a kiwiknél bevett szokás: Néma csönd. Hónapokig. Ezalatt inkább nekiláttam a regisztrációm megszerzésének.... de ez már egy másik poszt lesz.... Aztán persze majd még folytatódnak a kalandjaim az OMEGA-val is... És még azt mondják unalmas itt az élet....

Mandulaműtét avagy milyen egy magánkórház Új-Zélandon

Tudom, hogy OMEGA-s posztot ígértem, de ugye közben zajlanak a családi események és történetesen úgy alakult, hogy közben Zalánnak csütörtökön volt egy mandula műtétje. A közkórházat már kipróbálta a család, itt volt az ideje, hogy megnézzünk egy magánkórházat is.

A dolog már évek óta húzódik, küzdöttünk az állandó megfázással, allergiákkal, aztán jött az asztma és akkor úgy éreztem betelt a pohár: le a mandulával. Mivel Anyukám gyerekgyógyász és még 18 ezer kilométerről is Ő kezeli a gyerekeimet, hallgattam rá és végre elvittem, hogy akkor nézzék és műtsék meg. A processz úgy zajlik, hogy az ember lekocog a gyerekkel a háziorvoshoz, aki megnézi a gyereket és ajánl egy specialistát. Tőlem megkérdezte, hogy az "állami" kórházba küldjön-e vagy egy magánrendelésre, én az utóbbit választottam. Tudom én, hogy a mandula műtét nem egy nagy etvasz, de azért hallottam már gyerekről, aki műtét után véletlenül nem ébredt fel vagy elfertőződött a seb, vagy nem jól vették ki és ott maradt egy darab, meg ilyen horror dolgok. Na ezt elkerülendő a magánrendelés mellett döntöttem. És nem bántam meg.

Amikor a háziorvos megírta a "meg kéne nézni a gyerek manduláját" papíromat, felhívtam a doki asszisztensnőjét, hogy időpontot kérjek. Rögtön kérdezte, hogy merre lakok, mert a doki több helyen is rendel, többek között a Mairangi Bay-ben is, ami hozzánk közel van. Úgyhogy oda kértem. A specialista Dr. Colin Barber (gondolom nem bánja ha néven nevezem, végülis éppen jó reklámot csinálok neki) egy elképesztően kedves pasinak bizonyult. Azonnal viccelődni kezdett Zalánnal, az ölébe vette, játszott vele, és mire a valódi vizsgálatra került sor, addigra már "haverok" voltak. A rendelőből boldogan léptünk ki, Zalán 2 jelly beans-el gazdagabban (azért kapott kettőt, mert két füle van...). Nekem meg mondta, hogy ne törjem magam a fizetéssel, majd... Az orrmandula tényleg nagynak látszott, de mivel altatós műtétről van szó, azt kérte, hogy csináltassak egy röntgent is, szeretné látni, mielőtt dönt, hogy kell-e műtét vagy sem. A röntgen kérő papírt persze azonnal megkaptuk és még aznap oda is kanyarodtunk, hogy megcsinálják a felvételt. Meg is csinálták, az egész megvolt úgy 10 perc alatt, $100-ért. A kész cuccot nem is kellett megvárni, azt mondták, hogy rögtön az orvosnak küldik.

Aztán úgy egy hét szünet, már kezdtem aggódni, hogy mi van és gyorsan telefonáltam is az asszisztensnek, hogy megkapták-e a röntgent. Mondta, hogy igen és ha megvan az értékelés rögtön hívnak: no wörriz. Hívtak is a következő héten, csütörtökön. Először Colin, hogy megnézte a felvételt és indokolt a műtét. Aztán az asszisztens, hogy akkor ha nekünk is jó, következő csütörtökre már van is hely. Mondtam, hogy OK, legyen. Akkor arra kért, hogy a honlapjukon található nyomtatványokat töltsem ki, írjam alá és gyorsan juttassam vissza. Mivel előzőleg már tisztáztuk, hogy van nekünk egy egészségbiztosításunk a Southern Cross-al, elkérte a számot és felajánlotta, hogy gyorsan kér is egy előzetes elbírálást, amiből kiderül majd, hogy a biztosító mennyit fizet belőle és mennyi lesz a mi részünk. Ennek külön örültem, utálom az ilyen ügyeket intézni. Még azon a héten szombaton, érkezett Zalánnak egy kis könyvecske, ami arról szólt, hogy egy kisfiú mandula műtétre megy, történetesen éppen a Gillies Hospitalba: lépésről-lépésre bemutatta, hogy pontosan mikor mi történik. Hétfőn már meg is kaptam a Southern Cross levelét, hogy a műtét jogos és teljes egészében térítik. Aznap a férjem berobogott a kórházba a kitöltött papírokkal. Még szerdán telefonáltam egyet, hogy a pontos időpontot egyeztessük. Az asszisztensnő elmondta, hogy vigyünk saját pizsamát és az asztma sprét is. És hogy hajnal 3 után már sem evés, sem ivás.

Zalán szerda este már nagyon izgult, alig várta a műtétet. Addigra már rongyosra olvastuk a kis mesekönyvet. Csütörtök reggel korán keltünk, hogy a reggeli szokásos csúcsforgalmon átvergődve elérjük a Gillies Hospital-t. A kórház tényleg nagyon szép, csendes, zöld a környezet, szóval ideális hely arra, hogy Zalán mandulájától egyszer s mindenkorra megszabaduljunk. Érkezéskor először a recepciós hölgy üdvözölt: átadta az összes kitöltött dokumentumot, hogy még egyszer nézzem át, minden adat stimmel-e. Zalán megkapta a kis kórházi karperecet, hogy össze ne cseréljük később egy másik mandula nélküli kisfiúval. Mellékeltek még egy aznapi Heraldot is, azt én kaptam, hogy ne unatkozzak, amíg Ő a műtőben van. Aztán elballagtunk a tágas váróterembe, ahol a Legó asztaltól a társasjátékokon át a mesekönyvekig volt minden, amivel csak a gyerekek szeretnek játszani. Zalán bele is vetette magát az építkezésbe, addig én olvasgattam a sajtót.

Nem sokkal később jött egy kedves nővérke, bevezetett minket egy szobába és még egyszer elmondta Zalánnak, hogy mi pontosan hogyan fog történni. Megmérte a súlyát, pulzusát, kapott valami ivós gyógyszert, újra végigmentünk az összes allergián, aztán megint a váró. Még alig melegedtünk bele egy újabb társasjátékba, már jött is, hogy mehetünk. Egy kisebb szobába vezetett be, ahol egy kényelmes fotel, néhány szék és egy mesével üzemelő képernyő volt. Itt átvettük az otthonról hozott pizsamát és aztán megint jöttek kopogtattak. Az anesztes asszisztens volt: elmondta, hogy mit fog kapni és miért, megkérdezte, hogy a családban volt-e gond altatással és aláíratta a nyilatkozatot, hogy mindezekbe beleegyezek. Beleegyeztem. Utána maga az anesztes orvos jelent meg: van-e kérdésem, vagy Zalánnak van-e kérdése, minden egyértelmű-e. Egyértelmű volt. Felhívta rá a figyelmemet, hogy amikor a maszkot ráteszik, nem sokkal utána önkéntelen mozgások szoktak megjelenni, különösen gyerekeknél. Mondtam, hogy ez is OK.

Pár perc múlva már mentünk is a műtőbe, kaptam zöld köpenyt és segítettem Zalánnak felmászni az asztalra. Ott kapott egy maszkot és igen hamar álmosodni kezdett. Aztán kapálózni a kezével-lábával, a fejét forgatta, ami elég ijesztő volt. Gondolom látták az arcomon, mert rögtön oda is pattant a pasi, hogy na erről beszélt.... Amikor már tényleg mélyen aludt kimentem és hagytam az orvosokat nyugodtan dolgozni.

Összelapátoltam a kis szobában a cuccokat és már jött is egy másik nővér, hogy akkor megmutatja a day-care szobát. A szoba nem volt túl nagy: az egyik falán voltak az ágyak vagy azok helye üresen. Megmutatták hová tolják majd be Zalánt. Az asztalára már oda is készítették a gyerekeknek műtét után járó Grommit nevű plüss majmocskát. A másik falon volt egy kis konyhapult, ahol az ember kávét, teát tudott magának generálni, volt keksz, nyalóka és ilyenek. Jól is esett egy meleg tea. A szoba másik fele úgy nézett ki, mint egy sok személyre tervezett nappali. Nagy TV képernyő, non-stop mesével és sok hatalmas fotel, amiben az anyukák a műtéten már átesett gyerekekkel az ölükben üldögéltek.

A műtét nem volt több 20 percnél, már tolták is be Zalánt. Akkor már ébren volt és nagyon kótyagosan panaszkodott, hogy ez azért most nem olyan jó. Hogy oldják a kezdeti feszültséget, rögtön hoztak vizet és jégkrémet. Az elkövetkező pár órát itt töltöttük, megnéztünk egy Jégkorszak 3-at, néhány Bob the Builder-t, meg tudomisén még mit. Közben bejött a sebész és elmondta, hogy nem vágták, hanem lézerrel operálták, ami azért jó, mert nem nyilt seb marad, hanem egy égetett pörc, ami könnyebben s gyorsabban gyógyul és kevésbé fáj. Aztán jött az aneszteziológus is, hogy minden OK-e. Közben Zalán egyre jobban magához tért, evett jégkrémet, kekszet. Dél körül a szülőket szendviccsel tankolták fel. Zalánnak a jégkrémeket hordták sorba. Amikor már tényleg szemmel látható volt, hogy Zalán éber és jól van, végre kiszedték a kezéből a branült (aminek kifejezetten nagyon örült), kapott egy matricát a pizsamájára, egy kis színes tanúsítványt arról, hogy hős és biztosították róla, hogy igen, a kis majmot hazaviheti, akkor lassan készülődni kezdtünk, hogy végre hazamenjünk. A nővér még ideadta az elkészített gyógyszereket, egy kis táblázatot, hogy mit mikor kell adni, egy leírást arról, hogy mi hogyan zajlott és mire számítsak otthon és milyen esetben kit hívjak (telefonszámok mellékelve). Ezt szóban is elmondta, sok sok jó-tanáccsal fűszerezve. És végre indulhattunk.

Délután Bogi is nagyon izgatottan érkezett, nagy volt az öröm, hogy Zalán itthon van és már nincs is mandulája. Zalán aznap még kis csendes volt, főleg DVD nézéssel telt a nap és este igen hamar elaludt.

Másnap már semmi baja nem volt, nem fájt semmi, kicsit folyt az orra. Ennyi. Péntek délután kaptam két telefont. Az egyik Colin asszisztense volt, hogy véletlenül ott felejtettük a röntgenes papírt és ha nincs ellenemre, akkor kitöltené az ide vonatkozó nyomtatványokat és elküldené helyettem a Southern Cross-nak, mert akkor még ezt is visszafizetik majd. Mondtam, hogy köszi. Aztán még olyan 4 körül telefonált a főnővér és megkérdezte, hogy hogy van Zalán, van-e bármilyen problémám, amiben segíthetne. Mondtam, hogy semmi az égvilágon, de azért köszi az érdeklődést. És Vasárnap már vidáman játszott az udvaron Bogival, holnap pedig mehet óvodába.

Munkakeresés Kiwiföldön- 1. rész: Csak az jöjjön, aki bírja..

Szinte minden új-zélandi blog kötelező eleme a hogyan keressünk munkát kiwiföldön poszt. Én is régóta tervezgetem, hogy írok egy ilyet, de az én sztorim nem tartozik a sikertörténetek közé. Még. De azért megosztom veletek, hátha más is okul belőle.

Amikor 2007 nyarán eldőlt, hogy tényleg költözünk és a férjem már aláírta a munkaszerződést én is nekiláttam az álláspályázatoknak. Hogy őszinte legyek nem koronázta nagy siker az erőfeszítéseimet, a legtöbb elküldött pályázatomat még válaszra sem méltatták, mert rögtön kiderült belőle, hogy éppen Európában csücsülök és nem itt. Sebaj, gondoltam, majd ha odaérek!!!

Aztán ideértem és az első pár hónap azzal telt, hogy óvodát kerestem, megpróbáltam a házat komfortosabbá és otthonosabbá varázsolni, meg minden ilyesmi, amivel persze gyorsan telt az idő. Amikor már biztos volt, hogy a gyerekek Januártól óvodások lesznek ismét nekiláttam, hogy átböngésszem a seek-et és találtam is sok-sok hirdetést. Az is hamar kiderült, hogy bizony a pszichológus állásokhoz helyi regisztrációra lenne szükségem, de az meg nem volt. Így a HR felé kezdtem kacsingatni. Írtam, írtam a CV-ket és kísérő leveleket, amire immáron választ is kaptam: baromi jó minden, amit írok, de sajnos...

Alig egy hónap telt el, amikor végre megcsörrent a telefon: ráérnék-e egy interjúra. Örültem, mint majom a farkának és lelkesen készültem a találkozóra. A találkozó várakozáson felüli volt, egy magyar/dél-afrikai/kiwi interjúvolt, nagyon kedves volt és nagyon tetszettem neki, amit rögtön meg is mondott. Még jobban örültem és a második interjúra a managerrel meg lelkesebben készültem. A készülés persze főként abból állt, hogy lelkileg ráhangolódtam arra, hogy ott fogok dolgozni és elmentem venni egy új kosztümöt. A második interjú is nagyon jól ment. Gyorsan meg is beszéltük manager úrral, hogy akkor szervezi az utolsó találkozót, ahol a managing directorral fogok találkozni. Nem is izgultam cseppet sem, ez inkább olyan formalitásnak tűnt. A következő héten hívtak is, hogy akkor menjek másnap. Mentem. A kölcsönös unszimpátia a managing director és köztem mar az első pillanatban nyilvánvaló volt. Nem tetszett neki, hogy nő vagyok és még ráadásul viszonylag fiatal is (annyira azért nem, de mindegy). Az interjú az előzőkkel ellentétben kellemetlen légkörben zajlott és a végére már biztos voltam benne, hogy ezt az állást sajna nem fogom megkapni. Nem is kaptam meg. És mégcsak egy levelet sem írtak erről, nekem kellett őket felhívni, hogy akkor itt most mi van. Mondta Mr. manager, hogy ja bocs, hogy nem szóltak, de persze nem tetszettem a direktor úrnak és így ugye állás sincs.


Ismét következett a szokásos seek check minden reggel, CV, cover letter.... Amikor már vagy 50 valamennyit elküldtem és jobb esetben jött a szokásos blabla: nagyon jó minden, de! e-mail, rosszabb esetben semmi, akkor kezdett a lelkesedésem jelentősen alább hagyni. Komolyan fontolóra vettem, hogy tálán mégsem itt kellene élni (még mindig nem vagyok biztos benne), hanem visszamenni Magyarországra, de a gyerekeknek meg annyira jó volt az óvoda, meg a zöld gyep, meg minden, hogy végül maradtunk. De azért a boldogságom már nem volt olyan felhőtlen, mint előtte. Olyan május környéken rákerestem, hogy mi a helyzet piackutatás terén: vannak-e állások. Nem tudom honnan jött az ötlet, előtte soha nem dolgoztam ezen a területen, de valahogy mégis. És akkor rátaláltam egy piackutató cég hirdetésére, akik call-centerbe kerestek interjúvolókat. Aki esetleg nem járatos a piackutatásban: ez a szakma legalja. Ez az, aki telefonál és megkérdezi, hogy elégedett vagy-e a mosóporoddal vagy azt, hogy kire fogsz szavazni és miért. Viszont ide szinte azonnal felvettek. A munka ennél egyszerűbb nem is lehetett volna és mindösszesen heti 10 és fél óra volt a kötelező munkaidő, egy shift: 3 és fél. Többet lehetett dolgozni persze, sőt, nagyon örültek, ha valaki többet vállalt. Órabérben fizettek, így rajtam múlt, éppen mennyit szeretnék a call-centerben sínylődni. Ami jó volt: a társaság. Szinte csak frissen bevándorlók és tandíjra gyűjtő diákok voltak a munkatársaim, eltekintve attól a 2-3 nyugdíjastól, aki szerintem azért csinálta, mert otthon baromi unalmas ülni este, egyedül. A cég is közel volt, kb. 10 percnyire onnan ahol laktunk. Ezt egészen addig csináltam, amíg el nem költöztünk messzebb, így már nem érte meg bejárni és macerás lett volna a gyerekeket is megoldani.


Itt újabb szünet. Aztán megérkezett a Szomszédasszonyom, aki hamarosan a munkaadóm is lett. A piackutatás egy jóval színvonalasabb területével ismerkedtem meg: a riport írás. Projekt munka: előnye, hogy nem ülsz a gyárban napi 8 órát, hátránya, hogy hol van, hol nincs. Ha van, akkor még most is csinálom, de amikor nincs, akkor ugye kell valami más.


Tavaly januárban ismét behívtak interjúra, ez már azért sokkal szakma-közelibb állás volt: fejvadász cég keresett tanácsadót. Az események gyorsan pörögtek: elküldtem, 2 óra múlva felhívtak, délután mar interjún voltam. Jól ment. A tulaj egy horvát/dél-afrikai nő. Kölcsönös szimpátia azonnal. Sok közös vonás: két hasonló korú gyerek, bevándorló élmények. Következő héten mar kezdtem is az irodában. Azért azt tudni kell, hogy a fejvadászat itt nem egészén azt takarja, mint Európában vagy akár az USA-ban. Mindaz, amit munka és szervezetpszichológiából megtanultam, na az itt nem működik. A fejvadász cégeket semmilyen szakmai háttérrel nem rendelkező amatőrök vezetik, tisztelet a kivételnek. Van kivétel is, de ritka. Ezért kivétel. A pszichometriai teszteket hírből sem ismerik, de még a személyes interjútól is ódzkodnak. Lehetőleg telefonon. Gyorsan. A többi úgyis ott van a CV-ben, csak annyit kérdezünk meg, ami nincs. A többi meg, mint pl. személyiség, vezetői készség, meg ilyenek, kit érdekel. De azért szerettem csinálni. Alisa (a főnököm) nagyon jó fej volt, vidám kávézások, jó beszélgetések. És mint szintén két gyermekes anyuka, természetesnek tartotta, hogy a munkaidő akkor kezdődik, amikor a gyereket leraktam az iskolában és akkor végződik, amikor menni kell felvenni.

Aztán persze jött a recesszió. Hogy a fene egye meg. A cégek nem kerestek, hanem leépítettek. Egy-egy állásért iszonyat harc volt a fejvadász cégek között. Szinte minden állást kiadtak 2-3 ügynökségnek, hogy aki kapja marja. Aki egy kicsit bennfentesebb volt, persze hamarabb kapta meg, így akar 4-5 nap előnye volt: mire hozzám került a pozíció Ő mar majdnem egy hete hirdette. Problémás ügyfelek, akikkel már senki más nem akar dolgozni, de elvállaltam, mert kellett a munka. És cold-calling minden mennyiségben. Az elején csak néha, aztán meg szinte egész nap. Ezt 7 hónapig csináltam, aztán Alisaval leültünk és megbeszéltük, hogy ez nekem nem az álmaim munkája, Ő meg nem tud nekem üres pozíciókat szerezni, mert még neki sincs min dolgozni, és különben is éppen Magyarországra készülök öt hétre: így békésen elváltak az útjaink. De azóta is találkozunk néha, iszunk egy kávét és megbeszéljük a gyereknevelési gondokat. Nem volt könnyű munka, de megérte. Sokat tanultam, talán éppen azért mert nagyon nehéz ügyfelekkel dolgoztam. És lett egy barátom: Alisa. Ja, és persze egy jó kiwi referenciám, ami itt kulcsfontosságú.


Ismét vissza a szokásoshoz: seek-CV + cover letter- elutasító e-mail. Ebből sok. Nagyon sok. Aztán egyszer véletlenül ráleltem az OMEGA nevű brigádra. Eredetileg magát a hirdetett állást akartam megpályázni, de amikor megnéztem mivel foglalkoznak úgy döntöttem, hogy inkább regisztrálok. És jól tettem. És, hogy kik ők? Erről fog szólni a következő poszt.

Save the Whales!

 Szeretem a bálnákat. És a delfineket is. Meg úgy általában a tengeri emlősöket. Igy új-zélandra érkezésem után nem sokkal csatlakoztam is Project Jonah New Zealand nevű szervezethez, akik idejük nagy részét a bálnák, delfinek és egyéb tengeri emlősök védelmével töltik.

Legutóbbi levelükben azzal kerestek meg, hogy írjak alá egy petíciót, hogy hagyják már abba a különböző nemzetek a bálnák gyilkolását. A kiwik manapság nagy bálnavédők hírében állnak: 1978 óta tilos bálnákat ölni az új-zélandi felségvizeken, ha valaki mégis megtenné, akkor 6 hónapnyi börtönre és/vagy NZ$250,000 pénzbüntetésre ítélhetik.

De azért nem volt ez mindig így. Ha valaki elballag a Hajózási Múzeumba, akkor még eredeti új-zélandi reklám-kisfilmeket is nézhet arról, hogy milyen jó is bálnára vadászni!! A történet valahol a maorikkal kezdődik: nem voltak ugyan nagy bálnavadászok, de egyszer-egyszer ha sikerült elejteniük egy bálnát, akkor vidáman ették a húsát. Nadeaztán megérkeztek az angolok és egyéb népek és jól belehúztak. Az első hivatalos feljegyzés 1791-es, és arról számol be, hogy a William and Ann névre keresztelt bálnavadász hajó kifutott a Doubtless Bay-ből, hogy nekilásson a környékbeli bálnák kiirtásának. Az új-zélandi bálnavadászok annyira belejöttek az öldöklésbe, hogy a 18. században a mai Russell-t (akkoriban még Kororareka) a Csendes Óceán Pokla néven emlegették. Innen futottak ki a bálna és fókavadász hajók és itt dolgozták fel a vadászat eredményét.

Még a huszadik század közepén is vadásztak bálákra, de aztán egyre jobban fogyott a bálna és egyre kevésbé érte meg. És végül a bálnák szerencséjére a bálna-szerető emberek száma szaporodni kezdett, egyre több tengeri emlősüket védő szervezet jött létre, akik végül elérték, hogy itt már csak nézni szabad a bálnákat, vadászni nem. Persze a bálna nézésre is egészen komoly turisztikai iparág épült ki: a nagyobb kikötőkből szinte óránként indul bálna és delfinnéző hajó, ami kb. 100 dollárért elviszi a turistákat, hogy kedvükre fényképezhessék ezeket a gyönyörű állatokat, sok cég még delfinekkel úszást is kínál szolgáltatásként. Egyszóval a kiwik határozottan bálna és delfin barátok lettek és most mélységesen felháborodtak azon, hogy az IWC (International Whailing Commission) meg akarja változtatni, az 1986-ban elfogadott, a bálnavadászat korlátozására vonatkozó szabályokat. Az IWC néhány tagországa szerint hülyeség, hogy tiltják a vadászatot, sőt!

Az IWC (Nemzetközi Bálnavadászati Bizottság) egy nemzetközi szervezet, ami még 1946-ban alakult, amikor Washingtonban aláírták az ú.n. Nemzetközi Konvenció a Bálnavadászat Szabályozására című dokumentumot, aminek az volt a célja, hogy a bálnakészleteket megfelelő szinten tartsák, no nem a bélnák érdekében, hanem azért, hogy a bálnavadászat iparág fokozatosan növekedhessen. Szóval akkor még szó sem volt semmiféle állatvédelemről, és az egész "talán nem kellene brutálisan lemészárolni a bálnákat" dolog csak a hetvenes években merült fel, amikor egyre több olyan ország csatlakozott a szervezethez, akik a bálnák vadászatát egyáltalán nem tartotta jó mókának, sőt. Így végül 1986-ban kiadtak egy moratóriumot, ami a bálnavadászatot lett volna hivatott korlátozni.

Aztán 1994-ben létrehozták a Déli-Tengeri Bálnavédelmi Területet, ami egy 50 millió négyzetkilométeres terület az Antarktisz körül, ahol az IWC mindenfajta kereskedelmi bálnahalászatot betiltott. Ezt 23 ország támogatta és egyedül Japán ellenezte. Később hasonlót hoztak létre az Indiai óceánon is.

A probléma csak az, hogy ezt a döntést 10 évente felülbírálják és mindig ott van a változtatás lehetősége. Például a 2004-es gyűlésen Japán benyújtott egy indítványt, hogy oldják fel a védelmet, de szerencsére nem sikerült kétharmados többséget szerezni maga mellé, de azért necces volt: 25 ország szavazott Japán mellett és 30 ellenezte. Ami azért elég hervasztó. Mármint a 25 igen szavazat. Azért azt tudni kell, hogy időközben sok-sok ország csatlakozott az IWC-hez, mert ehhez joga van bárkinek, akár vannak bálnái, akár nincsenek. Érdekesség, hogy pl. Magyarország is tagja és még sok más tenger nélküli európai állam. És persze megy a harc a szavazatokért: vagyis a bálnákért. Japán például a szegényebb országoknak ígért támogatást, ha belépnek és amellett szavaznak, hogy legyen bálna öldöklés. Ausztrália és Új-Zéland a csendes óceániai régió országait igyekszik meggyőzni arról, hogy be kéne lépni és jól a bálnavadászat ellen szavazni.

És ugye még mindig ott van a kiskapu: az egyezmény csak a bálnák kereskedelmi célú halászatát tiltja és lehetőséget ad ú.n. tudományos célú bálnahalászatra. És Japán sajnos élt ezzel a lehetőséggel és tovább folytatta a mészárlást. És persze dolgoznak azon is, hogy ez az egész "nem öljük a bálnákat" egyezmény érvényét veszítse: szerintük ugyanis az egész bálnavédés ellentétben áll a fentebb már emlegetett. Nemzetközi Konvenció a Bálnavadászat Szabályozására című dokumentummal, amin az egész IWC alapul, szóval szerintük a legjobb lenne az egészet a kukába dobni és simán megegyezni egy éves kvótában. Ami persze jó magas legyen.





És akkor most végre a lényegre térek: hamarosan újabb IWC gyűlés lesz. Mostmár a norvégok és az izlandiak is keményen kampányolnak, hogy végre újra legálisan vadászhassanak bárhol, ahol csak kedvük támad, immáron nyíltan, kereskedelmi céllal. Ausztrália és Új-Zéland viszont keményen kiáll amellett, hogy az egyezményt ne oldják fel, sőt. Titsanak be mindenféle bálna öldöklést, mert az nem jó a bálnáknak. Akkor sem, ha "tudományos" céllal csinálják. És különben is már igy is majdnem kihalt egy csomó bálnafaj, legalább azokra vigyázzunk, amik még nem.
  





Ha van valaki, akit sikerült meggyóznöm arról, hogy tényleg komoly a helyzet bálna-ügyben és szereti a bálnákat, akkor imhol van a link, ahol alá lehet irni a bálna mészárlás tiltakozó peticiót. 

http://www.projectjonah.org.nz/stopwhaling 

 Ha pedig történetesen Wellingtonban járnátok június 2.-án, akkor lesz egy gyűlés is, ahol "Le a bálnavadászokkal!" és "Éljenek a bálnák!" feliratú táblákkal lehet tiltakozn. Ott lesz a WPSA is. De persze a tábla nem kötelező, csak úgy simán is részt lehet venni a gyűlésen.