Christchurch- megint földrengés

Tegnap megint rengett a fold Christchurch-ben, ami sajnos most sokkal nagyobb pusztítást okozott, mint a szeptemberi. A részleteket annyira jól összefoglalta Pappito, hogy még egyszer nem írom le...

Mi jól vagyunk, Christchurch messze van, idáig nem ér el a rengés. Szegény christchurch-iek nincsenek olyan jól, sokan meghaltak (a hivatalos jelentés eddig 55-ről számol be) és még többen megsérültek. Kb. 300 ember hiányzik, bár lassanként, kerülnek elő elveszettnek hitt lakosok. A város lakhatatlan lett. A vízhálózat olyan mertekben károsodott, hogy az elkövetkező néhány napban nem lesz elég ivóvíz, habár a város nyugati felében még működőképes a vízhálózat, a keleti felében egyáltalán nem. A nap folyamán az általános iskolákba vittek vizet lajtos kocsikkal és ma este sikerült nagy mennyiségű üveges vizet szétosztani a lakosok között, de fürdeni, WC-t öblíteni nem lehet: az “If it’s yellow let it mellow, if it’s brown, flush it down.”szlogen lépett életbe.

A szennyvíztisztító sem működik, így a szennyvíz tisztítatlanul ömlik szét, minden felszíni víz fertőzött lehet és valószínűleg az is. Ha hozzávesszük, hogy ezekkel a szennyezett felszíni vizekkel érintkeznek azok, akiknek nyílt sérülései vannak, akkor nem nehéz megjósolni, hogy még ez is komoly problémákat fog okozni.

Az utak jelentősen károsodtak és egy részük víz alatt van. A kulcsfontosságú hidak átvizsgálását tegnap éjszaka befejezték, néhányuk működőképes, de jó pár komolyan megsérült. Még mindig keresik a romok alatt az áldozatokat, szerencsére sikerül sérült, de még élő embereket is menteni, Ausztráliából hamarosan érkezik még néhány mentőcsapat, de más országokból is várnak segítséget.

Nálunk az Oktatási Minisztériumban is szerveződik a krízis-intervenciós csoport, hogy segítsünk az iskolákban. Én is feliratkoztam a listára, ha úgy adódna, hogy odareppenek, akkor mindenképpen beszámolok az élményekről. De erre kis esély van, én csak tartalékos vagyok.

Ha valaki szeretne nyomon követni az eseményeket, akkor ajánlom a következő linket: http://canterburyearthquake.org.nz/ folyamatosan frissítik.

Amiért ezt a posztot írtam egyrészt az, hogy megnyugtassak mindenkit, aki aggódott, hogy mi jól vagyunk, a földrengés messze van meg minden, másrészt pedig, hogy közvetítsem a felhívást, miszerint nagyon kellene az Aucklandben élők segítsége: az itt ragadt christchurch-iek és turisták elszállásolásában. Itt lehet a részletekről érdeklődni: http://www.aucklandairport.co.nz/Corporate/NewsAndMedia/AllMediaReleases/Earthquake-accommodation-support-in-Auckland.aspx

Ha valaki nem tudná megnyitni, akkor itt a telefonszám, amit lehet hívni: 0800 AUCKLAND (0800 2825 5263)

És ide lehet küldeni az adományokat (ez egy BNZ bank számla): 02-0800-084958-000

A múlt pénteki vihar

A múlt hétvégén ránk tort a vihar, ami Ausztráliát is szétbüntette. Zsotti szerint ez nem is az, de végülis tökmindegy, a lényeg, hogy jött egy vihar. Nem tartott sokáig, de sokan szívtak vele. Én mar csütörtök reggel kaptam a gyárban egy kor-emailt, hogy vigyázzunk, jön a vihar, nagy lesz a szel, meg sok az eső. Az esőt mar egészen megszoktam, a széllel sikerült összeismerkednem Wellingtonban, szóval nem is egészen értettem, mi olyan nagy ügy benne.

Aztán péntek délután, úgy előírás szerint szépen beborult az ég és lassacskán esni kezdett az eső. Utána mar fújt a szél is, de azért annyira nem tűnt gáznak, hogy ezért "Weather Warningot" kelljen küldeni. Az első pont ahol kezdtem komolyan venni a dolgot akkor volt, amikor az autópályán megláttam a dugót. Így is elég sokat szívok az utazással, de ez azért több volt kettőnél: mar a felkanyarodás után rögtön a végeláthatatlan sor végén találtam magam és ez így ment nagyjából hazáig. Közben csendesen esett az eső, hol jobban, hol kevésbé, de a mai napig elámulok rajta, hogy Aucklandben, ahol azért az éves csapadékmennyiség tényleg számottevő, az első néhány esőcsepp lehullása után mindenki lelassít úgy 40-re az autópályán, aztán ettől persze dugó lesz, amíg végül senki sem halad sehova. A pénteki nap megpróbáltatásait még fokozta az is, hogy az eső mellett egy három napos, hosszú hétvége is ránk szakadt. És persze mindenki péntek délután akart elindulni valamerre. Az egyetlen vigaszom az volt, hogy a változatosság kedvéért nem csak a belváros felé haladók szívtak (én erre próbáltam volna haladni), hanem a kifelé menők is, akik amúgy a rendes, átlagos hétköznapokon csak úgy száguldoznak, amíg én ücsörgök az autóban. De azért ez sovány vigasz volt.

Aztán ahogy lassan haladt előre az idő, meg a kocsisor, időnként jött egy masszívabb eső hullám, de mivel úgyis kb. tízzel haladtam ez azért akkora gondot nem okozott. A hídon áthaladás viszont érdekes élmény volt, mivel egyrészt addigra mar elindult a sor és lehetett úgy 50-el menni, amit azért meg mindig nem tudtam száguldásként felfogni, de az egyáltalán nem haladok és/vagy tízzel megyek után határozott előrehaladás volt. Szóval a sebesség és az addigra ideérkező szél a hídon az autót érezhetően dobálta, lent meg elég viharosnak tűnt a tenger, át is futott az agyamon, hogy ha most leszakadna a híd (amit persze sosem tesz), akkor milyen szívás lenne kiúszni. Ez megint csak javított valamit a hangulatomon, mert ehhez képest az autóban ülni és ötvennel "száguldozni" egészen felemelő élmény. Summa summárum, aznap rekordot döntve sikerült több, mint két óra alatt hazaérnem.

Utána is nagyon vártam a "nagy vihart", amit éjszakára ígértek, de azon kívül, hogy esett az eső, aztán még jobban esett az eső, és még a szél is fújt, nem nagyon tűnt fel, hogy akkora vihar lenne. Még másnap is esegetett, meg fújt, de olyan nagy ügyet nem csináltunk belőle: boldog legózással telt a nap...

A meglepetés akkor ért, amikor kedden beértem a gyárba és az ebéd utáni kávémat szürcsölgetve megláttam a helyi újság címlapjának a híreit. A képek alapján bizony voltak, akiknek jobban feltűnt, hogy mi folyik. Főleg a dél-aucklandiek bűnhődtek, a Beachlands nevű részt egyerűen elöntötte a víz. És alant következzenek a képek...

Itt éppen Waihekét kapja el egy tisztességes hullám...










Ez már Maraetai....

...ahol az emberek, ahelyett, hogy pánikszerűen hazarohantak volna, letódultak a partra és kajakozni kezdtek. A tűzoltók meg azon aggódtak, hogy mivel a Trafó dobozok is víz alá kerültek és néhány felett gyanús bugyborgás és füst jött föl, hogy nehogy valakit megüssön az áram...






és itt is egy nézelődő... még mindig Maraetai...

...és még ez is...

Ez Pukekohe, ott is a Farm Cove park...

És a tűzoltók nagyon küzdöttek...

Ez maradt a vihar után Remuerán...

Ez a Portland Road, még mindig Remuerán... Király lehet kijönni reggel a házból és a parkoló autódat így találni..

A Kohimarama Road-on is ilyen volt a közlekedés...











 Ez itt a Tamaki Drive

És végül a kedvencem: ez már a North Shore... errefelé lakunk mi... és még szerencse, hogy ez előtt a hullám előtt sikerült hazaérnem, mert amúgy itt járok el naponta kétszer...

Családi rovat- Gyöngy

Elég komoly az elmaradásom a családi hírekkel is, úgyhogy megpróbálom pótolni gyorsan. Ugyanis 2010-ben is sor került Bogi szokásos, év végi balett fellépésére.

 Természetesen most is Bogi volt a legszebb...

... és legügyesebb a színpadon.



















A darab arról szól, hogy a ráják (akik egy kicsit gonoszak, de a darab végére megjavulnak) elraboljak a sellőket (azt nem tudom, hogy pontosan miért is raboljak el őket, de a rablás ténye az biztos) és ahhoz, hogy a sellőkirálynő megmentse őket meg kell találni egy bizonyos gyöngyöt, ami egy osztriga belsejében rejtőzik. Igenám, de a dolog nem olyan egyszerű, mert valami rejtélyes okból a gyöngyöt csak egy szárazföldi ember tudja megtalálni, úgyhogy a sellőkirálynő el is megy, hogy megkeresse a megfelelő személyt, aki nem más, mint az a lány, akit a darab elején megmentett a viharos tengerből. A lány persze lelkesen segít, varázslattal meg lelegezni is tud a tenger alján. Mielőtt azonban az osztrigákhoz mennének, a sellőkirálynő bemutatja a leányzónak a tengeri lényeket. És itt jön a képbe az én Bogim, aki a darabban egy tengeri csikót alakított. Aztán amikor mindenfele lény bemutatkozott, megkeresik azt a bizonyos osztrigát, elkérik a gyöngyöt, azzal elmennek a rájákhoz és szétcsapnak köztük. Ettől a sellők kiszabadulnak és vidámak lesznek, a ráják pedig először elszomorodnak, mert egy nagy hálót dobnak rajuk, de aztán a háló alatt megbánjak bűneiket és ok is vidámak lesznek. És amikor mindenki örül: na az a finálé.

Nagyjából ennyi a történet, megnézve nem olyan bonyolult, mint elmesélve. Volt második rész is: ez egy komolyabb balett darab a profibbak adtak elő, akik mar sok éve balettoznak, ez mar nem csak klasszikus balett hanem a balett és a kortárs balett keveréke. Ez is nagyon jol sikerült, én különösen örültem, hogy sok Massive Attack volt benne...

Mariann, a balett tanár, idén is kitett magáért, a koreográfia nagyon jó volt, minden évfolyamnak a maga szintjéhez igazítva. Én a kosztümmel egy kicsit elégedetlen voltam: a fejdísz szerintem túl nagy volt és a kicsiknek nem volt könnyű a fejükön egyensúlyozni. A Gyöngyből is három előadás volt, amiből kettőben szerepelt Bogi. Az elsőre eljött Zsotti es Zalán is, a vasárnap délutánira pedig eljött Bogi udvarlója (aki persze nagyon tiltakozna, hogy O nem is udvarol Boginak, pedig igen, csak meg nem tudja, mert 8 éves).

A wellingtoni fókák

 Vasárnap végre elindultunk, hogy megkeressük a fókákat. Igencsak októberben jártunk már, így esélyes volt, hogy bizony már nem lesznek ott, de "próba-cseresznye" felkiáltással megszavaztuk a programot. A Szomszédasszonyék már látták őket és azt is feltérképezték, hogy két potenciális fóka-lelőhely van a közelben. Az egyik egy kicsit messzebb: úgy 30 kilométerre, itt találhatók a családos fókák. A másik jelentősen közelebb van: itt viszont csak az agglegények heverésznek. Amikor már nem agglegények, akkor átköltöznek a másik öbölbe.

Indulás előtt gondosan bekészítettük a meleg kabátokat és a sapkákat is :) Mióta Új-Zélandra költöztünk, rajtam még nem is volt sapka, igazából magam sem értettem miért is csomagoltam be egyáltalán a sapkákat, most viszont nagyon nagy hasznát vettük. Szóval mégsem volt hiába.

Az autóból kiszállva rögtön éreztük, hogy a "Wellington, a szelek városa" megnevezés, egyáltalán nem költői túlzás. Tényleg nagyon fújt a szél.







 


 A Szomszédasszony tartott egy gyors elméleti tanfolyamot fókanézésből: mit érdemes és mit nem érdemes csinálni, ha megpillantunk egy fókát. Érdemes: tisztes távolban maradni, mert bár a fóka a Kisvakond rajzfilmben nagyon cuki, a valóságban elég nagydarab és a fogai is jó nagyok. Ha például felbosszantod, akkor tud csapni a farkával nagyot, ami egy gyereknek kicsit túl erős is lehet, de ha fenyegetve érzi magát, akkor még támadással is megpróbálkozhat. Amiben lássuk be, igaza van, ha engem fenyegetne egy furcsa szagú UFO, akkor lehet, hogy én is megharapnám. A következő jó-tanács: ha mégis felbosszantanád a fókát, ami amúgy nem könnyű, és úgy döntene, hogy támad, akkor érdemes elfutni és mindig a part felé. A fóka ugyanis ha menekülni akar, akkor azt a víz felé teszi, ha te is arra rohansz, akkor elzárod a menekülési útvonalát. Na, mindezeket elmagyaráztuk a gyerekeknek is, és azt is, hogy a fókákat határozottan tilos megsimogatni. Csak nézzük őket és kész.

Valahogy így...

Aztán elindultunk és mentünk...

 ...mendegéltünk a tengerparton, mert értelemszerűen a fókát legvalószínűbb tartózkodási helye a tengerpart. Előfordulhatnak fókák máshol is, de azok majdnem biztosan eltévedtek és éppen a tengerpart felé vezető utat keresik.




 

Élő fókát ugyan egyet sem láttunk (egy döglöttet találtunk, de az nem volt túl szép látvány és ráadásul még büdös is volt), viszont töménytelen paua kagyló volt a parton. A paua , amikor már kihal belőle a kagyló, akkor egy nagyon szép, fényes héj lesz, amiből ékszereket és mindenféle díszítéseket lehet készíteni. Legalábbis a maorik ezt tették vele, sőt még ma is ezt teszik. Ha viszont nem vagy maori és/vagy nem tudod hogyan lehetne a kagylóhéjat átkonvertálni medálba, akkor kiteheted a polcra magát a héjat is. Én például ezt tettem, nagyon jól mutatnak. Lelkes paua és egyéb héjak, kavicsok és ilyesmi gyűjtésébe kezdtünk, egyre csak dagadtak a zsebek a kincsektől. (A bal sarokban például Bogi látható, amint éppen lelkesen válogat...)

Hamarosan azon vettük magunkat észre, hogy a vörös szikláknál vagyunk. 

 Azért hívják őket így,  mert vörösek. Ennek is nagyon örültünk, mármint nem annak, hogy így hívják őket, hanem annak, hogy megnézhettük. Itt éppen Zsotti nézi őket...

 

 Aztán amikor már éppen azt határoztuk el, hogy "na jó, azon a kanyaron túl még kinézünk, aztán megyünk haza"...

 ...akkor megpillantottuk az elsőt. Aztán a többit is! Nem sok agglegény maradt, ami jó hír a fókapopuláció szempontjából, szerintem ha az orkáknak van ilyen statisztikája, akkor ők is örülnek. Nekünk viszont nem volt túl nagy a választék, de nagyon lelkesen néztük a meg nem házasodott maradékot is!
 (Tudom, hogy első ránézésre úgy tűnik, hogy a képen nincs is fóka, DE VAN! Tessék csak keresni...)

 A fókák viszont semmilyen érdeklődést nem mutattak irányunkba: meg sem mozdultak, ott hevertek a kövek tetején és gondolom élvezték a szelet. Máskülönben egyéb aktivitást nem igen produkáltak. De persze az is lehet, hogy a párválasztás sikertelensége miatti csalódástól voltak depressziósak.















A visszafelé út egy kicsit nehezebb volt. Annyira erős volt a szembe szél, hogy komoly erőfeszítés volt még a lassú séta is. Zalánt Zsotti és Anikó tartották két oldalról, de az egyik átjáróban szó szerint felkapta a szél és a két lába a levegőben repült :) De persze végül szerencsésen visszamentünk az autóhoz és persze otthon megint egy több fogásos fejedelmi lakoma várt ránk Gyuri jóvoltából...

(A kép értelemszerűen nem a vacsorát ábrázolja, hanem egy fókát. Azt hiszem ha az ember nagyon közelről megnézni, akkor mintha az egyik szemét félig kinyitotta volna.)

Wellington- Botanikus kert

 A szombat reggel békésen indult. Szerencsémre, Gyuri felvilágosította Zsottit, hogy kora reggel hozza a nagy hajó a friss halat a kikötőbe, ezen persze fellelkesedett mindenki és elmentek halat venni. A gyerekek is mentek, szóval végre egyszer rendesen ki tudtam aludni magam.

Mire visszajöttek már magamhoz is tértem és a szokásos reggeli kávém után elindultunk, immáron a Szomszédasszony idegenvezetésével, felfedezni Wellingtont.

Első utunk a belvárosba vezetett, ott is a cable-car nevű vasutat céloztuk meg. Addig azért találtunk más érdekes dolgot is, például egy ilyet.

 Itt már majdnem megvan a megálló és már határozottan a belvárosban vagyunk...

... és végre, végre megvan a megálló!!!

















 És ilyen volt az utazás...

A kisvasút néhány megálló után egyenesen a cable-car múzeumba vitt minket, ha már ott voltunk, körülnéztünk. Volt egy csomó info arról, hogy ki, mikor és miért kezdett ilyen módon közlekedni. Mennyire nem gondolták, hogy ekkora lesz a kereslet. Arról is voltak képek, hogy Wellingtonban ez annyira bejött mindenkinek, hogy van, aki sajátot építtet a házához.

Egy külön termet szenteltek a részletes műszaki leírásnak, amibe Zsotti és Zalán nagyon nagy élvezettel vetették bele magukat... Itt például annak a szerkezetnek egy részlete látható, ami felhúzza a kocsit...

 És ki lehetett próbálni egy már használaton kívüli régi kocsit, ahol még a kocsi oldalán, kívül voltak ülőhelyek..











Amikor a kis múzeum minden szegletét bejártuk és elolvastuk, kipenderültünk és rögtön a botanikus kertben találtuk magunkat. A gyönyörű napsütés ellenére tényleg jól jöttek a kabátok. A botanikus kertben nem meglepő módon, virágok és fák vannak. Sok. Virág is és fa is. És van olyan is, amit maga David Attenborough ültetett. Ezt onnan lehet tudni, hogy oda van írva egy táblán. És itt következik egy kis ízelítő, hogy milyen virágok nyílnak októberben...

Van persze játszótér is, ahol még a kiszáradt fatönköket is nagyon ötletesen hasznosítják...

És persze ott van a szokásos tó, az elmaradhatatlan kacsákkal, akiket a gyerekek persze megint ki akartak horgászni, de aztán szokás szerint ezt jól nem engedtük meg.

A botanikus kert rejti még az obszervatóriumot is, ha már ráakadtunk gyorsan bementünk ide is. Az elején volt egy show, főleg gyerekeknek szólt, arról, hogy milyen ha valaki az űrben van, a súlytalanság, meg egyebek... és arra is részletesen kitértek, hogy mi kell ahhoz, hogy űrhajós legyen a gyerekből, ha majd felnő. Miután bemutatták, elég élethűen a centrifugát, meg a többi tréning eszközt, a gyerekeim sikeresen letettek arról, hogy majdan űrhajós legyen belőlük, Bogi maradt annál, hogy inkább állatorvos lesz, Zalán meg még mindig mérnöknek készül. Mondjuk azt mondta, hogy mindenképpen tervezni fog majd egy Űrhajó Házat és majd azzal fogja menteni a cápákat és a bálnákat. (Mert mind a ketten lelkes állatvédők.)


Az előadás után megnéztük a kiállítást, ami, legalábbis számomra, érdekesebb volt, mint a műsor. Nagyon interaktívra tervezték, ki lehetett próbálni kis labdákkal modellezve, hogy milyen a gravitáció, megnéztük a régi teleszkópot, szóval sok ilyen érdekes izé volt. Hogy emlékezetes maradjon a látogatás a Szomszédasszony még egy-egy foglalkoztató füzettel is meglepte a csemetéket :)





Amikor itt is kinézelődtük magunkat, ismét megszagolgattunk néhány virágot, elámultunk, hogy milyen szép is tavasszal a természet és hazamentünk, hogy megnézzük Gyuri mit alkotott a reggel vásárol halakból. Persze szokás szerint nagyon finomat.

Road to Wellington

A Waiwerás hétvége után nem sokkal az egyik hétfő szabadnapnak ígérkezett: a munkát ünnepeltük, csak itt nem május elsején tartják, hanem október 25.-én és nincs felvonulás, meg majális, hanem csak mindenki henyél és nem kell menni dolgozni (mármint annak, akinek munkahelye van, mert persze a háziasszonyok ezerrel sütnek-főznek). Kitaláltuk, hogyha már adódik egy hosszú hétvége, akkor felkerekedünk és meglátogatjuk a Szomszédasszonyékat Wellingtonban. A gond csak annyi volt, hogy ezt úgy október közepe felé kezdtük el komolyan tervezgetni és amikor odáig jutottam, hogy na-jó veszek egy repülőjegyet, akkor a jegyek ára már a fellegekben járt. Gyors kalkulációval beláttam, hogy ez több, mint sok, úgyhogy a repülés ötletét hamar elvetettük. Egyébként is idén már annyit repkedtem ide-oda, hogy nem is bántam ha valami alternatív közlekedési módot választunk. Jött a vonat ötlet: valóban van egy vonat, ami tök szép helyen megy és üveg teteje is van. De ezzel meg az volt a gond, hogy akkor két nap elmegy az utazásra, Bogit az iskolából a nyári két hónapos hiányzás után nem illett több napra kikérni, úgyhogy ezt is töröltük a listáról. Kizárásos alapon a gépjármű mellett döntöttünk, de nem bántuk meg.

 Mivel a terv az volt, hogy a Pénteket még hozzácsapjuk a három szabadnaphoz el is kocogtam az iskolába és a Bogi tanárbácsijával megbeszéltem, hogy a csemete Pénteken Wellingtonba szeretne jönni velünk, úgyhogy ha lehet nem jönne aznap iskolába, cserébe viszont lelkesen tanulmányozza majd a Te Papa múzeum látnivalóit. Tanárbácsi mondta, hogy persze, persze, menjünk csak. Ez is elintézve.

A csütörtöki pánikszerű bepakolás után, mert persze megint az utolsó napra maradt minden és közben a Szomszédasszony felhívta rá a figyelmemet, hogy Wellington nem Auckland és igenis hideg van, szóval kotorjam elő a meleg kabátokat is, pénteken úgy hajnal kettő körül nekiindultunk. A hajnal kettes indulásnak a kevés hátránya mellett (hogy nem az ágyamban alszok, hanem az autóban és valakinek még vezetni is kell) számos előnye is van ám. Például, hogy a gyerekek vidáman alszanak az autóban (mert azok a régi szép idők már elmúltak, amikor napközben csak úgy elszundítanának), vagy az, hogy ha hamar odaérünk, akkor még van egy fél napunk. Én hamarabb akartam indulni, mondjuk úgy éjfélkor, de Zsotti mondta, hogy azért gáz, mert útközben van egy fennsík, amit éjszaka lezárnak. Szóval elindultunk: Zsotti éjszaka is jól lát, mármint vezetni is, mert a hűtőt mondjuk én is megtalálom éjjel, ha pont narancslére vágyok, de vezetni nem szeretek, úgyhogy kizárásos alapon önként vállalta a feladatot. Én először olyan Taupo környékén ébredtem fel, arra, hogy nagyon elzsibbadt a nyakam (ez például a hajnal kettes hátrányok közé tartozik). Akkor már igencsak világos volt és hamarosan a gyerekek is ébredezni kezdtek, no meg a pékségek is kinyitottak (itt bezzeg nem nyitnak 5-kor!), meg is álltunk egy reggelire.

Turangi után értünk egy nagy vulkanikus fennsíkra, keresztülhaladtunk a Tongariro Nemzeti Parkon és a Rangipo Sivatagon, közben jól megnéztük a feltűnedező nagy vulkánokat: a Ruapehu-t, a Ngauruhoe-t és a Tongarino-t. Nekem személy szerint ez utóbbi a kedvence, mert nagy és szép és havas a teteje és mert ennek a legkönnyebb kimondani és megjegyezni a nevét. 

Innen már igen közel volt a igen beszés nevű "Desert Road", ami még mindig a fennsík, a legmagasabb pontja 1.074 méterrel van a tengerszint felett. Nagyon szép, de nagyon bizarr hely. Körülbelül olyan, mintha valami sci-fi mozifilmben járna az ember: teljesen kihalt, nincsenek fák és van egyetlen aszfaltozott kétsávos út, de azon sem nagyon jár senki. Itt-ott hófoltok tarkították a lefagyott fűmaradványokat, amitől a gyerekek igen lelkesek lettek és rögtön ki akartak szállni hógolyózni. Na ahhoz viszont meg nem volt elég hó. És arra is felhívtuk a figyelmüket, hogy ahol hó van, ott hideg is van. Zalán egyáltalán nem emlékszik a hóra, két éves korában látott utoljára. Megegyeztünk, hogy akkor tervbe veszünk egy tisztességes síelést valamikor télen. Mármint az itteni télen. Ez a fennsík ahol a Mordoros részeket forgatták a Gyűrűk Urához. De mondjuk nem is csodálom, hogy Peter Jacksonnak, amikor gondolkozott, hogy hol is kéne, hol is kéne, akkor ez a táj ugrott be.

Túljutva a fennsíkon továbbra is Gyűrűk Ura érzésem maradt, mert csak mentünk, mentünk, mentünk... Gyűrűnk persze nem volt, legalábbis olyan, amit bedobhattunk volna a vulkánba, de nem is ez volt az úti-cél. A táj persze elképesztően szép, de valahogy itt elég nehéz nem szép, vagy legalábbis érdekes tájakat látni... De aztán sorra jöttek a nevezetes települések.

 Vegyük például az elsőt: Taihape-t, ami tényleg autentikus kiwi lakóhely, annyira, hogy gumicsizma a jele. Ha valakinek ugyanis nem lenne evidens, hogy kiwiföldön jár, akkor ezt a városka határában egy hatalmas gumicsizma jelzi.

Itt még a parkot is a gumicsizmáról nevezték el....

Pár faluval, bocsánat várossal, odébb megdöbbenve láttam a Mangaweka International Airport-ot, amiről végül kiderült, hogy persze nem is egy repülőtér, hanem egy kávézó és egy kajaktúrákat szervező cég székhelye...










Később megálltunk még valahol, ahol egy holland sajtboltot sikerült találni, be is vásároltunk rendesen és a következő megálló, úgy ebéd tájban már a Szomszédasszonyék wellingtoni lakhelye volt.

Olyan vendéglátásban volt részünk, hogy bármelyik bed and breakfast cég megirigyelhette volna. Érkezéskor, mivel Szomszédasszonyék még dolgoztak, a hűtőben várt minket a három fogásos ebéd, amit csak meg kellett melegíteni. A többi étkezés is hasonlóan finom és kiadós volt, még reggelire is meleget kaptunk, úgyhogy az én hideg gabonapelyhekhez szokott gyermekeim a hazaérkezés utáni első reggel szóvá is tették, hogy "most miért nincs olyan reggeli, mint Gyuri bácsinál?". Mondtam nekik, hogy azért, mert Gyuri bácsi nem lakik velünk, így a továbbiakban be kell érni a vajas-lekváros kenyérrel.

Nade vissza a wellingtoni kalandokhoz: mivel még a pénteki nap fele előttünk állt, ebéd után a Te Papa múzeum megtekintése mellett döntöttünk. Persze akkora és olyan sok látnivalóval teli a múzeum, hogy lehetetlen egy délután alatt megnézni, de legalább elkezdtük. Folyt. köv.