Fesztivál, sok sok zene, egy hatalmas vulkán és egy születésnapi meglepetés. Márciusban ellátogattunk a WOMAD-re...
A negyvenedik születésnapom a családomnak köszönhetően az egyik legjobbra sikeredett, igazi meglepetést szerveztek!!!
Mivel a születésnapom idén éppen péntekre esett, egészen szerdáig abban a tudatban voltam, hogy hatalmas kerti mulatságban lesz részem... Szerda este a férjem csak annyit mondott, hogy másnap csomagoljak össze három napra való ruhát és élelmet, mert elmegyünk sátorozni. Nagyon kíváncsi voltam, hogy hová utazunk, de még mindig csak annyit tudtam, hogy valahová, ahova farmereket és trackingre alkalmas ruhákat kell vinni. Gyors bevásárlás: felszerelkeztünk némi tartalék tejjel, konzervvel és összecsomagoltam a felszerelést: sátrat, matracot, hálózsákokat. Még sosem voltunk kempingezni a gyerekekkel együtt, úgyhogy ők is kellőképpen izgultak, Bogi alig tudott elaludni. Péntek reggel öt órára terveztük a rajtot és olyan fél hat körül már az autóban ültünk és néztük hogy kel fel a nap. Azt is tudtam, hogy valakikkel együtt fogunk kempingezni, de még mindig sejtésem sem volt, hogy vajon kik lehetnek. Én először Petráékra tippeltem, de Waitomo környékén, fény derült a rejtélyre: Yvonne és a családja várt ránk a parkban, hogy együtt reggelizzünk. Yvonn-nal még a Zalán első ovijában ismerkedtem meg, egy igazi kiwi, aki az első pillanattól sokat segített a beilleszkedésben és aki méltán híres Montessori körökben a "fish and chips" partijairól.
Yvonnék láttán még jobban meglepődtem és már végképp nem értettem, hogy mi lehet a végcél. Taranakiba érve aztán végképp összezavarodtam: egy fogathajtó pálya mellé érkeztünk és nekiláttunk a sátrak felállításának. Csodálkoztam, hogy vajon hogy jutott eszébe a férjemnek, hogy fogathajtó versenyre jöjjünk, de mivel még sosem voltam ilyenen, kíváncsian vártam, hogy milyen lesz.
Az igazi meglepetés akkor ért, amikor elmentünk, hogy megvegyük a három napos belépőt: kiderült, hogy egy zenei fesztiválra jöttünk és amikor a programfüzetet átfutottam már fülig ért a szám. Három nap tobzódás igazi, élő zenében olyan előadóktól, akik még tudnak hangszeren játszani :)
Maga a WOMAD: a World of Music, Arts and Dance rövidítése, egy szervezet, amit Peter Gabriel, Thomas Brooman és Bob Hooton alapitott 1980-ban. Az öteletgazda Peter Gabriel volt, akinek az egyik koncertjén egy afrikai zenekarral együtt zenélt és az jutott az eszébe, hogy milyen jó ötlet lenne a ha világzene elterjedne és a különböző kultúrák megismernék egymás zenéjét. Mi lenne erre jobb alkalom, mint egy olyan zenei fesztivál, ahol nem a már egyébként is befutott zenekarok szerepelnének, hanem lehetőséget kapnának kevésbé ismert együttesek is a világ minden részéről: sok-sok zenekar, sokféle zenei irányzattal. A WOMAD jellemző zenei stílusai: a rock, jazz, reggae és a népzene. Valami olyasmi, mint a Szigeten a világzenei színpad :)
A kezdeti bemelegítés után továbbmentünk és egy kisebb színpadon éppen egy autentikus Maori bemutatóba futottunk bele, a Te Whanau-a-Apanui nevű csapat előadásában. A műsorukban különböző törzsi történeteket meséltek-énekeltek el, és persze volt benne haka is.
Ők mintegy húsz éve a törzs hagyományait igyekeznek ápolni, fenntartani és népszerűsíteni és azt kell, hogy mondjam, igen jól. 2005-ben ők nyerték az évente megrendezésre kerülő nemzeti kapa haka versenyt :)
Még körbejártunk néhányszor, vettünk és ettünk némi vacsorát, de mivel a gyerekek igen hamar elfáradtak (kicsit korai volt az indulás és túl nagy az izgalom), és sajnos az idő is igen hűvösre fordult az esti koncerteket kihagytuk és visszamentünk a kempingbe. A kempingről azért annyit hadd meséljek el, hogy professzionálisan két külön tábort alakítottak ki: az egyiket a családosoknak, a másikat pedig a hajnalig mulatozni szándékozó fiataloknak. Így nyugodtan sátorba dugtuk a gyerekeket és hamar el is aludtak. Mi még üldögéltünk egy kicsit kint a sátor előtt és mivel a kemping rész közel volt a fesztiválhoz, innen élveztük az esti koncerteket. A nagyszínpad előadói ugyanis pont odahallatszottak.
Másnap a koncertek csak délben kezdődtek, úgyhogy a délelőtt a gyerekek rohangálással és egyéb játékokkal ütötték el az időt. Mi addig teáztunk, egy kicsit összerámoltunk és a férjem legyártotta az ebédre való szendvicseket. Dél körül, immáron étellel-itallal (és sajnos esőköpennyel-esernyővel) felszerelkezve keltünk útra. Az úgy a koncertekhez egy gyönyörű erdőn át vezetett, tóval, kacsákkal, mindennel el volt látva.
Csak néhány azok közül, ami tetszett:
A House of Shem a helyi (NZ) fellépők egyike volt: maorik akik reggae-t játszanak! Ha jól tudom, ez volt az első "nagy" koncertjük, szerintem jó esélyük van a későbbi sikerekre. A gyerekeknek a kedvence volt!
Az esti koncertek közül szombaton sikerült még a 8 órás nagyszínpadot is megcsípni: a gyerekeket némi frissen sült fánkkal és pizzával korrumpáltuk, hogy maradjunk még. Nem is volt hiábavaló a vesztegetés: Eliades Ochoa koncertje megérte. Ha név alapján talán nem is ismerős mindenkinek, onnan már biztosan igen, hogy Ő a kubai Buena Vista Social Club egyik tagja, Ő énekli a Chan Chan with Compay Segundo-t.
Estére a gyerekek egy új programmal gazdagították a kínálatot.A nagyszínpad úgy volt megcsinálva, hogy előtte egy kisebb tó volt a közönség és a színpad között. Kiwiföldön meg ugye, ha valahol viz van, akkor garantáltan birtokba veszik a kacsák. Itt is akadt belőle sok. Így hát a gyerekcsapat kacsa horgászatba fogott: egy bot végére zsineget szereltek, erre pedig egy darab kenyeret akasztottak. A kacsa meg jött, hogy megegye. És akkor meg lehetett fogni. Először az enyémek kezdték el, utána bekapcsolódott Yvonne két kislánya is, majd az összes környékbeli gyerek is. A gyerekek nagyon élvezték, a kacsákat nem tudom. De nagyon nem lehetett nekik gáz, mert mindig visszajöttek...
A 8 órás koncert vége felé a gyerekek sajnos elunták a táncolást és a kacsa horgászatot, így visszamentünk a kempingbe. Persze a gyerekaltatási program végeztével, megint kiültünk a sátor elé, hogy hallgassuk a beszűrődő zenét. Az este szívet melengető érdekessége volt, hogy a Nicodemus fantázianévre hallgató amerikai DJ Yonderboi-t játszott :)
És most következzen valami egészen más! (Persze majd még szó lesz a fesztiválról, meg zenékről is...)
Vasárnap reggelre szétoszlottak a felhők és igen meglepő látvány tárult a szemünk elé: egy hatalmas vulkán. A vulkán a Mount Taranaki vagy Mount Egmont névre hallgat és bazi nagy. 2500 méter magas. (Most itt az jönne, hogy leírom a keletkezésének történetét, meg mindenféle történeti tényeket, de jól nem, mert ha rákerestek, a Wikipédián rajta van minden).
Családunk jellegzetessége, hogy ha egy nagy vulkánt látunk, akkor ellenállhatatlan késztetés lesz úrrá rajtunk, hogy megmásszuk. Hát elindultunk, hogy közelebbről is megszemléljük. Közelebbről is bazi nagy.
Úgyhogy neki is vágtunk és mentünk, mentünk leginkább felfelé, de néha azért egy kicsit lejtett is az út. Szép erdőben gyalogoltunk, voltak fák, meg madarak, meg minden, ami egy szép erdőhöz szükséges.
Aztán az tűnt fel, hogy a fák egyre kisebbek lettek. Aztán már nem voltak fák. Aztán már csak középmagas bokrok voltak. És amikor lenéztünk, akkor feltűnő volt, hogy a völgy valahol nagyon lent van.
Meg az is, hogy a felhőket felülről látjuk. Néha megpihentünk, körülnéztünk, ámuldoztunk egy kicsit...
...aztán eljutottunk ahhoz a részhez, amit már borotvaél ösvénynek titulálnak. Azért így hívják, mert baromi keskeny és jó nagy szakadék van mellette mind a két oldalon.
Úgy tűnt, hogy ennek a fele sem tréfa, úgyhogy ennek már csak az elejére merészkedtünk fel a gyerekekkel. Bogi különben is jelezte, hogy mintha enyhe tériszonya lenne (amúgy nincs neki, csak simán megijedt), szóval egy gyors pihenés és ámuldozás után megindultunk lefelé.
Meg ideje is volt, mert ugye délután meg ismét várt minket a WOMAD:
Mivel estére vissza kellett érnünk Aucklandbe igyekeztünk minden pillanatot kihasználni a táncolásra és koncertélvezésre. Na most megint néhány a vasárnapi műsorkínálatból:
A Dub Colossus egy etióp-angol formáció és a stílusukban a hip-hop, reggae és a salsa elemei keverednek. Az együttes úgy alakult, hogy Nick Page egyszercsak elhatározta, hogy elmegy Afrikába és addig-meddig utazgatott, hogy végül valahogy Etiópiában lyukadt ki, ahol baromira tetszett neki a helyi zenei kínálat. Irt is gyorsan egy csomó új dalt és összehozta az együttest. Hogy a WOMAD-re hogy kerültek, azt nem tudom, de mindenesetre jól tették, hogy eljöttek.
A Tibeti buddhista papokból álló Gyuto Monks (Tibet) igazi csemegének ígérkezett. Volt imádság, amiben nekünk is (no meg persze mindenkinek aki éppen ott ült) mindenféle jókat kívántak. Ja, és külön kérték, hogy lécci senki se tapsoljon vagy zajongjon a műsor közben, mert ők mindezt módosult tudatállapotban csinálják.
Sikerült igazi új-zélandi specialitásba is belefutni: a gitáros, énekes és néha a doboknál is virtuóz Anna Coddington is igen jó koncertet hozott össze. Eredetileg a Raglan műfajból indult (asszem 14 évesen), mára a jazz elemeivel kombinálva alakította ki sajátos stílusát.
És akkor most, hogy sokat írtam a zenékről következzen megint valami más: egy kis összefoglaló arról, ami tetszett vagy érdekesnek találtam.
Az egyik meglepő dolog, amivel találkoztam: a naptej automata a bejáratnál. Új-Zélandon nem tréfál a nap, meg a melanoma sem, úgyhogy a New Zealand Cancer Society gondoskodott arról, aki esetleg elfelejtett volna hozni, ingyen kaphatott az automatából. A dolog szépséghibája az volt, hogy olyan 2 körül már kiürült és sokat kellett várni az újratöltésre.
A következő "találmány" a víz utántöltő állomások tömkelege volt: mindössze egyszer kellett beruházni a műanyag üvegre, utána fillérekért teletöltötték. Üdítő természetesen minden mennyiségben kapható volt. Mi pl. kipróbáltuk a jeges dinnye koktélt. Nagyon bejött.
Liquor Ban: ami azt takarja, hogy tömény italt sem behozni sem venni nem lehetett a WOMAD-en. Szeszből volt sör és bor, de csak ennyi. Mondjuk a legtöbben amúgy is vígan szívták vicces cigiket :) Ennek eredményeképpen én a három nap alatt egyetlen fetrengő részeget sem láttam. Azt hiszem ez volt az egyik oka annak, hogy tényleg családi programmá lehetett tenni...
Voltak vidám fiatalok és kevésbé fiatalok is, sőt... Élvezet volt látni 70 éves hippi nagymamákat, akik vidáman énekeltek és táncoltak. Az idősebbek számára minden színpadnál volt egy ú.n. senior emelvény, a 65 évesek vagy annál idősebbek számára, széksorok, ahonnan kényelmesen élvezhették a koncerteket.
A gyerekeknek természetesen nagy élvény volt a gyereksarok: egy lekerített terület, ahol játszótér és folyamatos programok várták őket. Volt papírsárkány készítés, plakát festés, gyerekkoncertek és arcfestés. Meg még sok minden..
Elérhető árú ételek. Egyszerű dolgokat árultak: pizza, fánk, kínai, fish& chips és minden fesztivál elmaradhatatlan kelléke a LÁNGOS! Alig akartam hinni a szememnek, de tényleg ott volt. Érdekesség, hogy főleg pestoval és paradicsomos krémekkel ették, ami nekem elég bizarr látvány volt :)
Ezúton is köszönet Renátának és Gyuribának azért, hogy Áronról gondoskodtak,
nélkülük nem jött volna össze!!!
