Waiwera

Mivel valamivel mégiscsak el kellett ütni a két születésnap közötti időt és különben is megígértem a gyerekeknek egy szép meleg napos februári hétvégén útra keltünk, hogy egy napot Waiwerán töltsünk. Strandolás, csúszda és forró vizes medencék....

A Waiwera termálfürdő Auckland-től úgy félórányira van, észak felé, a Hibiscus Coast-on. Már az oda vezető út is gyönyörű, nem véletlenül a Hibiscus Coast a leginkább üdülő jellegű part a környéken. Maga a fürdő is az egyik leglátogatottabb Auckland környékén: több, mint háromszázezer látogatója van évente. A termálfürdő a vizet a Waiwera völgyet körülvevő hegyekből kapja.

 Magunkhoz képest egészen korán reggel sikerült odaérnünk. Már nem az első látogatásunk volt: mióta itt vagyunk minden évben elmentünk: a gyerekek imádják a csúszdák és a gyerekmedencék miatt, én pedig a forró vizet élvezem. A személyzet mellett a belépőjegy ára is igen barátságos: 30 dollárárt mérik a családi jegyet.




 

 A fürdő nem túl nagy, de annál szebb és tisztább. Annak ellenére, hogy sokan látogatják nem zsúfolt, rengeteg züld terület, asztalka, pad van, kényelmesen elfér egészen sok ember.

És mint ez Új-Zélandon szokásos, tele van gyönyörű növényekkel, hatalmas fákkal.

Az első utunk a Mozis medencéhez vezetett, na nem mintha bárki is filmet akart volna nézni, hanem mert egyrészt ott van egy nagy fedett rész, asztalokkal, padokkal, ahol ott lehet hagyni a cuccokat és főleg mert a van egy kis bokáig érő medence, ahol a sziklából folyik ki a meleg víz (na nem természetes forrás, de valami olyasmire megcsinálva) és az szerintük már olyan, mit egy vízesés.

Innentől már nem volt megállás, amikor ezt kipróbálták, akkor azonnal a mellette levő nagy medencébe vetették bele magukat, aztán gyorsan ki a kinti medencékhez. Volt labdázás, úszógumiba ugrálás és persze mind a ketten bemutatták az úszás órán elsajátított tudományukat.










Amúgy mind a ketten tényleg ügyesek, Bogi a gyorsúszást nagyon profin csinálja és már Zalán is vidáman lubickol a víz alatt és nem pánikol, ha egy kicsit lemerül, mert mondjuk pont nem találta el az ugrásnál az úszógumit.

Ami számomra nagyon megnyugtató volt, hogy a medencék vízminőségét félóránként mérték és amint elérte a kritikus szintet, a medencét azonnal lezárták és egy fura szerkezettel kiporszívózták.

 Amikor meguntuk az úszkálást, tartottunk egy rövid ebédszünetet...









 

...majd a csúszdák felé vettük az irányt. A gyerekek először a mini, gyermekcsúszdát szemelték ki, de erre hamar ráuntak. Zalán nem lelkesedett nagyon a nagyobb csúszdákért, de Bogi annál jobban. Még én is nagyon élveztem a csúszdázást (mondjuk a sorban állást kevésbé).

A csúszdázás után a gyerekek visszamentek a "moziba", én viszont a forró vizes medencéket vettem célba. Ezeket a medencéket csak a felnőttek használhatják, itt lehet nyugodtan ázni a forró vízben, anélkül, hogy bárki labdákat hajigálna a fejedre vagy melletted csapkodná a vizet.






 


A forró viz nem tréfa: az egyik medence 40 fokos vízzel van tele és van egy kicsi, ami 48 fokos. Ezt már csak a legelszántabbak bírják ki, én is csak pár percig tudtam élvezni, utána már nagyon forrónak tűnt.






 

Az utolsó programpont a gyerekmedence lett:

itt főleg a békás csúszda aratott nagy sikert...

Olyan hat óra felé végre már a gyerekek is elfáradtak....
 

Családi rovat: Zalán 5 éves lett

Jelentős az elmaradásom a családi események dokumentálásában, részben a magyarországi utazás, részben meg a kezem miatt, de lassacskán pótolom... Az év első három hónapja bővelkedik az ilyenekben és január 27.-e jeles nap: Zalán születésnapja. Mivel sajnos nem értem haza csak február elején, ezért az ünneplést is ekkorra tartogattuk. Megvártak vele, Zalán el sem tudta képzelni, hogy nélkülem ünnepeljen. De aztán hazaértem és bár kedden reggel estem be az ajtón, másnap már sort is kerítettünk rá.

Természetesen családi körben zajlott a köszöntés. A gyerekek napközben oviban, iskolában voltak, addig én igyekeztem mindennel elkészülni, ami azért a szokásos jet-legemmel nem volt piskóta mutatvány. De sikerült!!!!


Mikor végre a férjem is hazatért a "gyárból" kezdődhetett a mulatság. Először az ajándékosztás. Szerencsére én a gyűjtögető fajtához tartozom: jó előre beszerzek mindent, jártomban-keltemben már decemberben elkezdtem gyűjtögetni. A nagy kanapéra halmoztuk fel a csomagokat és miután családi körben elénekeltük a megfelelő születésnapi nótákat, a gyerekek nekiláttak a kicsomagolásnak.

 A legnagyobb attrakció egy varázs kincsesláda volt: hangérzékelője csak jelszóra nyitja, felismeri a hangmintázatot és bizony senki más nem férhet hozzá a becses kincsekhez, csak a tulajdonosa, ez esetben: Zalán. Persze nem ment elsőre, mert nem igazán értette, hogy nem elég ugyanazt a jelszót mondani, a gép a hanghordozásra, hangmagasságra is érzékeny, nem beszélve a hangerőről. De jó mókának bizonyult a "betáplálás" is.

 

 Amíg a gyerekek örömködtek a játékokkal addig mi nekiláttunk a vacsora gyártásnak. A vacsora végén következett az elmaradhatatlan torta, és mivel épp Magyarországról jöttem vissza, idén marcipán figurák is kerültek a tetejére. Itt ugyanis még nem bírtam marcipán figurákat vásárolni, eddig csak a cukorból készült díszekbe futottam bele. Ez persze nem jelenti azt, hogy nem lehet kapni, csak annyit, hogy nem tudom hol. (Innen jut eszembe, ha valaki tudja a lelőhelyet szóljon. Megköszönném.)







A családi ünnepséggel azért még nem zárult le a születésnapi tobzódás, természetesen "Birthday Party"-t is szerveztünk. Idén már egészen rutinos voltam és kezdem elsajátítani a helyi szokásokat. A bulira hétvégén került sor. Mivel Zalánnak már egészen stabil szociális kapcsolata van az ovis társakkal, a meghívandók listája végül majdnem 20 főre emelkedett. Ebben azért benne vannak a testvérek is, Zalán ovis társainak jó része nagyobb testvérrel rendelkezik, akik viszont Bogi osztálytársai. Amikor végül sikerült összeszedni a névsort elrobogtam és születésnapi meghívókat vásároltam. Idén előregyártottal nyomultunk, tavaly még én gyártottam le, idén nem volt hozzá erőm. De a lényeg ezen is rajta volt: mikor, hol, meddig. Itt ugyanis az a szokás, hogy fix időtartamra szól a meghívás és főleg a gyerekekre vonatkozik. A meghívón van drop off és pick up time. Tavaly még ezt nem tudtuk, kérdezgették is a szülők, hogy OK, hogy mikor kezdődik a buli, de mikor lesz vége. Én pedig mondtam, hogy amikor a gyerekek elfáradnak. Na ez idén máshogy volt: kemény három órát adtunk nekik a mulatozásra. Amikor végre mindenki visszaszólt, hogy akkor jön-e vagy sem, elindultam, hogy beszerezzem a születésnapi buli kellékeit.

A poharak, tányérok és a tortára valók mellett be kellett szereznem még egy rakás apró játékot is, itt ú.n. "Party bag"-et is szokás adni. Na, tavaly ezt sem tudtuk és a buli végén vidáman elköszöntünk mindenkitől, mondtuk, hogy örülünk, hogy eljött. A gyerekek csodálkozva és várakozva néztek rám, de nem igazán értettem mi mást tehetnék még. Aztán felvilágosultam: a buli végén mindenki kap egy kis ajándékcsomagocskát, amit hazavisz. Mondom én, hogy hobbitok. Idén már mi is azok lettünk: volt kis csomag. Azért a rend kedvéért meg kell, hogy említsem, hogy ezeket a játékocskákat a szülők nagy része (ezek közé tartozok én is), a kínai 2 dollar shop-ban szerzi be. Be kellett szereznem még sok-sok édességet a kincskereséshez (ezek voltak a kincsek, amit megkerestek) és újabb játékokat a "Pass the Parcel"-hez. Ez Petra ötlete volt, ezúton is köszönöm. Később majd még mesélek róla.

A sok-sok előkészület után, amibe Gyuribá és a kedves Szomszédasszonyom is aktívan besegített a kihagyhatatlan csokis bejgli elkészítésével,  végre elérkezett a szombat 3 óra és negyed négyre már 17 gyerek rohangált, kiabált, majszolt a házban, a kertben, a mosókonyhában és minden elképzelhető és elképzelhetetlen helyen. A szülők nagy része itthagyván a gyereke(ke)t örömmel elszaladt, hogy élvezze a rá szakadt három órás szabadidőt. Néhányan maradtak, főleg azok, akik amúgy is a barátaink.

Amikor túl voltunk a lelkesedés első hullámán, akkor a kincskeresőset játszottunk: a kertben szétszórt édességre vadásztak a csemeték. Nem volt túl nagy feladat, de nagyon élvezték és rögtön neki is láttak az összegyűjtött kincsek elfogyasztásához.

Amikor túl voltunk a lelkesedés első hullámán, akkor a kincskeresőset játszottunk: a kertben szétszórt édességre vadásztak a csemeték. Nem volt túl nagy feladat, de nagyon élvezték és rögtön neki is láttak az összegyűjtött kincsek elfogyasztásához.





 

Kicsit később, amikor a vércukorszintek már elérték a maximumot, Zalán középre ült egy magas székre és egyenként átadták neki az ajándékokat. Előtte persze éneklés és minden ilyesmi. Nagyon sok szép dolgot kapott és nagyon boldog is volt vele :)







Itt megint beiktattunk egy hosszabb szünetet, fél óra egy helyben ülés után le kellett vezetni az energiát újabb rohangálással, kiabálással... Meg persze csokis bejgli, ropio és egyebek majszolgatásával. Aztán jött a "Pass the parcel" játék: ezt úgy állítjuk elő, hogy újságpapírba becsomagolunk valami kis bizbaszkát, majd újabb és újabb papírrétegekbe rejtünk apróságokat. Annyi réteg van, ahány gyerek. Az így előállított izé a "parcel", na ezt kell passzolni. A gyerekek körbe ültek és bekapcsoltuk a zenét. Az a szabály, hogy akinél megáll a zene, az kibonthat egy réteget és a benne talált bármi az övé lesz. Az anyuka feladata, hogy észben tartsa ki kapott már és ki nem és úgy állítsa meg a zenét, hogy mindenkinek egyformán jusson. Ehhez persze jó ha van segítség, nekem pl. két másik anyuka is súgott.

 Immáron mindenki rendelkezett egy nagy adag csokoládéval, rágógumival és egy-egy játékocskával... Már csak egy programpont maradt: a torta feltálalása. Ismét vártunk egy kicsit, hogy kirohangálják magukat, majd körbeszaladtunk az anyukákkal és hangos "torta, torta" felkiáltásokkal ismét összetereltük a gyereksereget. Mivel a gyerekek imádnak énekelni, megint énekeltek Zalánnak néhány "Happy Birthday" strófát és felmetszettük a tortákat. Kettőt is sütöttem: egyrészt, hogy elég legyen, másrészt, hogy legyen miből válogatni.
 





Menetrend szerint hat órakor megérkeztek a szülők, hogy elvigyék a borzasztóan fáradt csemetéiket. Petráék még maradtak egy kicsit és egy jól megkevert Mojito koktéllal levezettük a fáradalmakat...

A soron következő születésnap az enyém volt, de ez már egy újabb poszt lesz...

Vészhelyzet: 2. rész

Még éppen javában haldokoltam a fájós hátammal/kezemmel, amikor a következő hétfőn Zalán azzal kelt reggel, hogy nem érzi jól magát. Éjszaka tényleg sokat köhögött, szipogott, gondoltuk nem aludt jól. Na ez igaz is volt, de nem úsztuk meg ennyivel.

Az már eldőlt, hogy oviba nem mehet, de reggeli után már arra panaszkodott, hogy nem kap levegőt. Mivel már túl voltuk a csecsemőkori Kruppos fulladáson és egy enyhe asztmás rohamon gyorsan előkaptam az asztma sprét és fújtunk párat a torkára. De már ez is kevés volt, fél óra múlva már kérte, hogy menjünk gyorsan orvoshoz, mert úgy érzi megfullad. Hát mentünk. Úgy pizsamában. Na jó, én felvettem gyorsan valami utcai göncöt. A rendelő szerencsére közel van, 10 percen belül már ott voltunk.

Amikor a recepciósnak mondtam, hogy mi a baj, azonnal szólt az orvosnak és soron kívül már bent is voltunk.Gyorsan rátették a szteroidos párát lövellő gépre és láthatóan percről percre jobban is lett. Amikor elfogyott a lehelgető-gép töltete bementünk a dokihoz, aki végigkérdezgette, hogy mi pontosan hogyan és mikor. Belenézett a torkába, fülébe, lázat márt, szóval minden olyat, amit az orvosok szoktak csinálni. Zalán akkor már vidámabban üldögélt az ölemben, majd éppen azt ecseteltem, hogy akkor pontosan hogyan is nem tudott aludni, amikor szólt, hogy nagyon rosszul van és azzal a lendülettel beborította a rendelőt és engem is a reggelijével. Az asszisztensnő gyorsan feltakarított utánunk.

Már csak a gyógyszer felírás volt hátra: kaptunk némi antibiotikumot, asztma sprét és egy kis paracetamolt. Itt állandóan mindenre paracetamolt adnak. Valamiért szeretik. Én nem, de mindegy. Megbeszéltük, hogy másnap reggel még visszahozom egy ellenőrzésre. Aztán mentem fizetni. Vagyis csak fizettem volna, de nem kellett: 6 éves kor alatt full ingyen van, mindenféle orvosi ellátás. Na jó, akkor irány a patika. Ott is gyorsan megkutyulták a kanalas gyógyszert és amikor fizetni akartam, mondták, hogy a gyerekre még a gyógyszertári díjat sem kell fizetni. Na ezt nevezem én ingyenes orvosi ellátásnak :)

A történet persze szerencsésen végződött: Zalán csütörtökön már mehetett oviba és a hét végén már vidáman úszott az úszás óráján. Most szerencsére az egész család igen jó egészségnek örvend (na jó, nekem még fáj a hátam, de már nem annyira), és remélem, így is marad. Akármennyire király az Eü ellátás Új-Zélandon, azért a legjobb, ha pont nem kell orvoshoz menni.

Vészhelyzet: 1. rész

Ez a poszt arról fog szólni, hogy miért nem írtam új posztot az elmúlt két hétben. Meg arról is, hogy milyen itt az egészségügyi ellátás.

A történet két hete a tengerparton kezdődött. Ott történt a baleset. Na nem a cápák támadtak meg, hanem a gyerekekkel "hullámokat ugráltunk". Bogi lányom egyik osztálytársával futottunk össze, akik szintén a tengerparton hűsítették magukat csütörtök délután. A srác apukája bevitte a nagyokat, én pedig kintebb ugrabugráltam a kicsikkel. Akik a kezemet rángatták folyamatosan. Este mikor hazaértünk éreztem én, hogy a jobb karom nem egészen százas, de gondoltam egy kis izomláz lesz az. Úgy döntöttem, hogy a legjobb, ha pénteken elmegyek teniszezni, hogy kilazítsam az izmokat. Rossz döntés volt. Utána gyorsan elszaladtam bevásárolni és persze be is cipekedtem. Ez sem bizonyult jó ötletnek. Ehhez jött még a hétvégi vasalás. Mindezekkel sikerült elérnem, hogy szombaton már nagyon fájt a vállam, a hátam és a karom is. Vasárnap már borzasztóan nagyon fájt. Aztán végül kedden, amikor már két éjszakán át róttam a köröket a nappaliban, hogy az ordibálásommal ne keltsek fel mindenkit, elkocogtunk az orvoshoz. Mivel vezetni már végképp nem tudtam a kedves férjem sietett a segítségemre.

Először is a háziorvos felé vettük az irányt, miután előzetesen rendesen bejelentkeztem, meg minden. A doktornő nagyon kedvesen fogadott és megtapogatta a vállamat és a karomat. Mondta, hogy ezt bizony megrántottam. Mondjuk ezt addig is tudtam, de azért jól esett, hogy mostmár papírom is lesz róla. Azt is mondta, hogy hibáztam a tenisszel és a cipekedéssel, de ezt akkorra már én magamtól is beláttam. Majd kitöltöttünk egy baleseti bejelentő papírt, aminek az lett volna az értelme, hogy ha éppen főállású munkaviszonyom lenne, akkor most jogosult lennék a táppénzre, de pont nincs. De azért beleirtunk mindent, rendesen. Még gyorsan irt egy papírt arról, hogy menjek el fizikoterápiára és kezitcsókolom. Kifelé menet még kifizettem a számlát és irány a fiziko.

A fizikoterápiás brigád is nagyon kedves volt (itt amúgy alapból mindenki nagyon kedves) és örültek is nekem. Gondolom azért is, mert úgy 500 méteren belül van két tökugyanolyan fizikoterápiás klinika és ugye én pont nem a másikat választottam. Mondták is, hogy úgy egy óra múlva már meg is tudnak nézni. Megnézett egy nagyon kedves nő, aki itt-ott megnyomkodta, meg tekergette a karomat, addig-meddig, amíg végül tényleg jobb lett egy fokkal. De csak egyel. Ez még mindig kevésnek bizonyult ahhoz, hogy éjszaka 20 percnél hosszabban tudjak aludni egyhuzamban. Ezért másnap a kórház felé vettük az irányt.

A kórházon belül is rögtön a sürgősségi osztályra mentünk, ahol ismét ki kellett töltenem néhány papírt, hogy akkor pontosan mi, hol és mikor történt. Ezután kérték, hogy akkor foglaljak helyet a váróban. Itt már azért voltak rajtam kívül is, kinek a karja, kinek a lába sérült. Még én néztem ki a legjobban, leszámítva, hogy sem ülni, sem állni nem tudtam kényelmesen (sőt feküdni sem, de ez ott mindegy volt, mert úgysem volt ágy). A férjem rögtön felidézte nosztalgikus emlékeit, amikor egy éve Ő járt ugyanitt a perforált vakbelével... Bár neki adtak ágyat is, meg hozzá szobát. Na nekem azt nem. De azért jól elvoltunk a váróban, kényelmes székek voltak és mindenféle szappanoperák és főzős és horgászós műsorok is mentek a tévében. Pár perc múlva már jött is egy kedves fiatal nő a recepcióról és még egyszer megkérdezett mindent, meg még mást is, hogy van-e allergiám meg ilyenek. Aztán megint várakozás. Úgy 15 perc múlva meg is érkezett Ross doktor. De tényleg. Csak egy kicsit fiatalab verzióban. Bementünk az orvosi rendelőbe és végigvizsgált. Egy kicsit alaposabban, mint a háziorvos néni: végignézte a reflexeimet, megint elmondtam, hogy akkor pontosan hol hogyan és mikor fáj. Mivel nem volt 100%-ig biztos abban, hogy esetleg nem valami gerinc-sérv vagy ilyesmi miatt haldoklok még egy röntgenre is elküldött, hogy biztos ami biztos nézzük meg a nyaki gerincemet alaposabban.

A röntgen is meglepően gyorsan ment és az is tök jó volt, hogy nem kellett egy tonnányi papírt hurcolnom magammal: a papírok ugyanis a számítógépes hálózaton keresztül közlekednek. Mindösszesen egy kis cetlit kaptam, amin egy vonalkód volt, a röntgenes betegfelvételis hölgy ezt leolvasta és rögtön meg is nyilt az a file, amit Ross doktor addigra profin megírt. Gyorsan sorra is kerültem, jó alaposan megröntgeneztek minden irányból, aztán vissza a váróba, újabb várakozás.

Ahogy telt az idő, bizony lassan elérkezett a dél és kezdtünk éhesek lenni. Mivel induláskor nem szerelkeztünk fel kellő mennyiségű élelemmel, körülnézem, hogy mivel csillapíthatnánk az éhségünket.Találtam is egy instant lasagna és makaróni automatát, de én már a porból készült kávétól is ódzkodok, úgyhogy azt kihagytuk. Kint volt egy rendes kis önkiszolgáló étterem, de valahogy nem volt sok kedvünk étterembe menni. Nem sokkal később a váróban megjelent két idős hölgy, egy kis tálaló kocsit toltak és hamar le is parkoltak. Majd körbejártak és megkérdezték a váróteremben ülőket, hogy szeretnének-e teát vagy kávét, esetleg a tea mellé szendvicset és banánt. Először nem akartam hinni a fülemnek, de aztán mégis hittem és kértem is egy teát, meg némi élelmet. Amikor már senki sem kért semmit el is tolták a kis kocsit, gondolom, a következő váróhoz. Vagy nem tudom. De nagyon jól esett. Nem is az, hogy ne tudnék magamnak egy szendvicset venni, hanem a figyelmesség.

Alig ocsúdtunk fel a meglepetésből, láttam, hogy "megint jőnek, kopogtatnak", egy másik jóképű és nagyon kedves doki pattant oda, hogy Ő Ross doktor főnöke és beszélne velem pár szót. Megint egy orvosi szoba felé vettük az irányt, ott leültetett, elmondta, hogy mit találtak, részletesen elmagyarázta a röntgen felvétel eredményét. Végül arra jutott, hogy nincs porckorong sérvem,bár mivel a nyaki csigolyámnál be van szűkülve a rés (a C4 és C5 között, a hozzáértők kedvéért), úgyhogy lehet, hogy a kezemben az izomfájás ettől van. A váll-ízületem viszont tényleg problémás: felírt Voltarent, valami paracetamolt és egy kis codeint is. Arra is megkért, hogy ha két napon beül nem javul jelentősen, akkor menjek vissza feltétlen. Aztán vissza a váróba, már egészen otthonosan éreztem ott magam, amíg megírják a zárójelentést. Valamint szólt a nővérkének, hogy azonnal adjon nekem fájdalomcsillapítót, nehogymár fájjon a hátam, amíg várakozok.

Kettő körül már kezdetem izgulni, hogy elkésünk az iskolából, óvodából, igy szóltam a recepción, hogy megkaphatnám-e a zárójelentést, mert a gyerekeim várnak. A nagyon kedves recepciós hölgy rögtön intézkedett és ismét előkerült Ross doktor, mosolyogva, mint mindig. Megbeszéltük, hogy akkor most hazamegyek, pihenek és szedem a fájdalomcsillapítókat és szépen meggyógyulok. És persze azt is megigértem, hogy nem vasalok, nem használok számítógépet legalább egy hétig és nem fogok teniszezni, amíg teljesen rendbe nem jön a vállízületem. (Na ezért vagyok lemaradva az új posztokkal). Megkaptam a részletes zárójelentést és végre elmehettünk.

Mondanom sem kell, hogy mindezért semmit nem kellett fizetnem, mert a sürgősségi ellátás az úgy alapból jár mindenkinek, aki NZ resident. Amúgy már work visa-val is jár. A gyógyszereimért egyenként 3 dollárt fizettem, vagyis a gyógyszertári költséget, vagyis összesen 9 dollárért kaptam egy tonnányi fájdalomcsillapítót és hozzá a Voltarent. Az még külön említésre méltó, hogy itt nem kell fölöslegesen megvenni egy doboznyi gyógyszert, ha csak mondjuk 2 szemre van szükség. A gyógyszertárban a recept alapján kiszámolják mennyi kell, azt kis dobozkákba csomagolják és már viheted is.

A héten kaptam még egy levelet az ACC  is nevű brigádtól (Accident Compensation Corporation) arról, hogy nyugodjak meg, a kórházi költségeimet kifizették és ha bármi segítségre lenne még szükségem forduljak hozzájuk bizalommal és ha kezelésekre kell járnom vigyem magammal ezt a levelet, mert ez igazolja, hogy az ACC fizeti. A levél úgy kezdődött, hogy "We're sorry to hear of your injury and wish you well with your recovery." Na erre varrjatok gombot.