A hosszú fehér felhő földje

Így nevezték Új-Zélandot a maorik és igazuk volt, ennél találóbb elnevezést nehezen lehetne kitalálni. Már régóta terveztem, hogy csinálok egy időjárás posztot és mivel a változatosság kedvéért megint zuhog az eső most meg is teszem. Immár lassan két éve vagyunk itt, így van némi tapasztalatom az időjárásról és a különböző évszakokról is.

És ez itt egy kis összefoglaló, hogy a szakavatottak számadatokból is láthassák mi van errefelé. Ez egész Új-Zélandra vonatkozik, majd lentebb lesz egy Auckland-es táblázat is :) A táblázatok és grafikonok a National Institute of Water & Atmospheric Research (NIWA) 1971 és 2000 között mért adatain alapulnak.

Úgy nagy vonalakban: Új-Zélandon viszonylag enyhe az időjárás, sok az eső, de sok a napsütés is. Az időjárást két nagy földrajzi képződmény befolyásolja erősen: a hegyek és a tenger. A kontinentális éghajlathoz képest sokkal kisebb a hőmérséklet ingadozás. Viszont jellemző, hogy az időjárás nagyon gyorsan változhat az éppen átvonuló frontoktól és ciklonoktól függően. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy amikor reggel elindulsz vidáman süt a nap, de mondjuk egy fél óra múlva leszakad az ég és olyan zápor kap el, hogy még a cipőd is elázik, a többiről nem is beszélve. Aztán megint kisüt a nap, de már erős szél fúj és pólóban fázol. Ezért itt arra kell készülni, hogy állandóan öltözni és vetkőzni kell. Az, hogy szép az idő, ne tévesszen meg senkit, a pulóvert akkor is érdemes magaddal vinni, mert sosem lehet tudni. Ha magaddal viszed, akkor persze biztosan szép idő lesz egész nap, de ha otthon hagyod, tutira esik az eső.

Mivel Új-Zéland elég nagy és a földrajzi jellemzők nagyon változóak, az északi részre jellemző szubtrópusi klímától a déli sziget csücskénél néha télen mérhető -10 fokig minden van. Az ország legtöbb települése tengerparton, vagy annak közelélben van, ami miatt a hőmérséklet se nem túl meleg, se nem túl hideg. Mivel a déli féltekén van: értelemszerűen a déli rész a hidegebb és az északi rész a melegebb, az évszakok pedig pont fordítva vannak. Nyáron az átlaghőmérséklet kb. 20 - 30ºC között van, télen úgy 10 – 15ºC között.

Érdekességként: az Új-Zélandon valaha mért legmagasabb hőmérséklet 42°C volt, Marlboroughban, Christchurchben és Rangiora-n (Canterburyben), míg a valaha mért legalacsonyabb -22°C Ophirban (Central Otago).

Új-Zélandra két dolog nagyon jellemző: a napsütés és az eső. És persze a birkák, de majd lentebb kiderül, hogy a birkák épp a napsütés és az eső miatt olyan jellemzők. A napsütéses órák száma nagyon magas : több, mint 2.000 óra jellemző a legtöbb területre. A legnaposabb részek: Bay of Plenty, Hawke's Bay, Nelson és Marlborough, itt a napsütéses órák száma több, mint 2.350 óra. Itt is van téli-nyári óraátállitás, nyáron a leghosszabb napokon, olyan 9-ig fent van a nap.

A légszennyezettség, pl. Európához képest igen alacsony, viszont az UV sugárzás nagyon magas egész évben, de különösen nyáron. De tényleg. Sokkal erősebb, mint Európában, és itt nem vicc, ha nem vagy bekenve megég a bőröd. Már tavasszal is magas, de nyáron szinte életveszélyes naptej nélkül a tengerpartra menni. Így hát itt bizony komolyan kell venni, hogy nyáron csak naptejjel szabad kimenni, valamilyen fejfedőt kell viselni és 11 és 3-4 között ha lehet ne menjünk napra, mert keményen le lehet égni. Ami viszont nagyon jó, hogy az ország legtöbb részén viszonylag magas a napsütéses órák száma még télen is.

Az eső: na, az viszont tényleg nagyon sokat esik. Az átlagos esőmennyiség 640 milliméter és 1500 milliméter között van, egész évben jellemző és sokkal egyenletesebb eloszlást mutat, mint pl. Magyarországon. Ennek köszönhetően Új-Zéland nagyon zöld, rengeteg „őserdő” van, lépten-nyomon ott van az a szép ződ gyep, amit Poldi bácsi annyira hiányolt a nyugdíjba vonuláskor. És persze tele van birkával, szerintem azért mert az emberek utálnak füvet nyírni. Én épp a minap küzdöttem meg a tocsogó, vizes fű lenyírásával és amikor 2 percenként tömődött el a vágórésznél a gép és kellett kézzel kibányászni a sáros, összetapadt, vizes füvet, vágyakozva gondoltam egy kedves kis birkanyájra, aki ezt helyettem vidáman és nagyon szívesen meg(t)enné. Ez az eső-grafikon már csak Aucklandre vonatkozik és a mért értékek, természetesen milliméterben értendők.

Naptár szerint szeptemberben érkezik a várva várt tavasz. Idén szerintem már az augusztus vége is jó meleg volt, de a szeptember igazán kellemes. Ilyenkor az a jó, hogy amikor előbújik a nap, akkor már jó meleget tud csinálni. Az eső is jóval kevesebb, lehet menni kirándulni, horgászni vagy ki mit szeret. A helyiek jó része már ujjatlan nyári ruhát hord és persze lekerülnek a cipők. Én azért még hosszú ujjú pólóban és pulóverben indulok el. Látszik is rajtam, hogy nem Kiwi vagyok.

A tavasz előrehaladtával, ha kisüt a nap, akkor már nagyon jó az idő, 25 fok és erős napsütés. Úgyhogy ilyenkor már komolyan kell venni az UV-t. De azért az időjárás igencsak változékony, és ebben bizony hasonlít a jó magyar tavaszra. A tavasz itt még arról nevezetes, hogy ilyenkor születnek meg a kis bárányok és ennek mindenki nagyon örül. Rendeznek tavaszi virág fesztiválokat is, pl. a Hawke's Bay-ben (egészen pontosan Hastingsben) és állítólag ilyenkor a legjobb az ú.n. White water rafting- na ez az amit én sajnos nem merek kipróbálni, pedig biztosan élvezetes lehet. Talán ha majd a gyerekeim felnőnek... Szóval, ez a szakértők szerint, azért ilyenkor a legjobb, mert a tavaszi hóolvadás miatt a folyók szintje nagyon megemelkedik, amitől még izgalmasabb lesz a rafting...

A nyár természetesen itt is a legjobb évszak!! Decembertől-Februárig jó meleg van, de nincs kánikula, a napok hosszúak és nagyon-nagyon sokat süt a nap. Mindig fúj egy kicsit a szél, így a levegőt még kevésbé érzed melegnek, mint amilyen valójában. Az idő nagy részét, aki csak teheti kint tölti, mivel elég későn megy le a nap, még munka után is simán belefér egy kis tengerpartozás. Hétvégén természetesen elmaradhatatlan a kirándulás vagy a kinti sütés-főzés. Mivel itt a parkok nagy része fel van szerelve grillsütővel, amit bárki használhat, így sokan egész  napra kitelepednek, úsznak, rögbiznek, söröznek és esznek-isznak...

 Az új-zélandi nyarat fűszerezi még, hogy beleesik a karácsony és a szilveszter.De erről majd írok egy külön posztot, úgyis mindjárt nyakunkon a karácsonyi leértékelés. Inkább egy "homokozós" képet tettem, ami valójában inkább sarazást és dagonyázást jelent, de a gyerekeim kedvenc foglalatossága (a kagylóhéj-gyűjtés mellett).

Az ősz itt márciustól májusig tart és itt sem tartozik a kedvenc évszakaim közé, de a magyarországi ősszel ellentétben, itt legalább elmarad a ködös hideg, viszont nagyon sok eső esik és nagyon sokszor. Nem olyan szemerkélősen, hanem ha elered, akkor szakad órákon át. Utána viszont ha kisüt a nap, akkor nagyon meleg is tud lenni, még ősz végén is van akár 20 fok is. Elég furcsa érzés, hogy húsvét után nemhogy egyre jobb lenne az idő, hanem egyre többet esik az eső és napok már érezhetően rövidülnek. Különösen az óraátállítás után.

Igazán hideg nincs, legfeljebb esténként hűl le a levegő, de ha napközben éppen nem esik, akkor olyan kb. mint a kora-nyár Magyarországon. A helyiek április végéig még simán úsznak a tengerben, én azért ennyire még nem kiwisedtem el, szerintem akkor már hideg a víz. Alapból az eredeti új-zélandi növényzet örökzöld, de az európaiak behozták a lombhullatókat, az tényleg nagyon szép, amikor a sok örökzöld páfrány és fenyő között színesednek a levelek. Állítólag Közép Otago és Hawke's Bay híres arról, hogy milyen gyönyörű ott az ősz, de nekem még nem volt szerencsém látni.

És végül a tél, ami itt júniustól augusztusig tart, ekkor van a leghidegebb és még annál is sokkal többet esik az eső, mint egyébként. Szóval nagyon sokat. A hegyekben ilyenkor már hó van és lehet menni síelni, meg persze nagyon szép is. Mi még nem jutottunk el a sípályákig, de jövőre tervezzük, hogy elmegyünk. Így most csak arról tudok írni, hogy itt Aucklandben milyen volt a tél. Habár én az első új-zélandi telünket Magyarországon töltöttem, úgyhogy abból kimaradtam. A második tél, aminek éppen most lett vége, szerintem egészen elviselhető volt.A leghidegebb olyan 1-2 fok volt, de az is éjszaka. Mivel azóta már egy szigeteléssel rendelkező házban lakunk, nem nagyon érintett minket. Napközben, még télen is előfordult 17-18 fok, amikor kisütött a nap. Az átlag, olyan 12-15 fok körüli volt. Eső az viszont volt bőven. Itt a téli eső olyan, mint Magyarországon egy kiadós nyári eső, csak tart mondjuk 4-5 napig. Folyamatosan, szakad, esik és olyan érzésed van, hogy soha, de soha nem is fog elállni. De aztán hirtelen eláll és megint ezerrel süt a nap. Volt olyan nap is júniusban, amikor vidáman sétálgattam lent a Long Bayen és még én is levettem a pulóverem, mert melegem volt benne.

 És a végére hagytam az összefoglalót Auckland időjárásáról....

Családi rovat- Chicken pox

Családunkban kitört a bárányhimlő járvány. Két hete az óvodába érve egy figyelmeztető felirattal találtam szembe magam, miszerint bárányhimlő szedi áldozatait a gyerekek között. Erre én egy enyhe mosollyal legyintettem: az enyémeket beoltattuk már évekkel ezelőtt, mi pedig még gyermekkorunkban átestünk rajta...

Aztán pár nap múlva először rajtam jelent meg, szám szerint 9 darab pötty, amit az életem párja tüzetes vizsgálat után fantom-pók csípésnek diagnosztizált, majd amikor még reggelre is ott voltak a pöttyök a diagnózist allergiára módosította. Ittam is rá a Kalcium-pezsgőtablettát literszám, csekély eredménnyel. Pár nappal később Zalán fiam jelezte, hogy viszket a háta, amit a tapasztalatok alapján, miután nálam sem használt semmit, ismét kalciummal próbáltunk kezelni. De a pöttyök kitartóan ott voltak, sőt egyre több lett belőle.

Másnap az oviban az óvónéni felvilágosította a fiamat, hogy ez bizony chicken pox, bármit mond is anyuka és azt is hozzátette, hogy talán az új-zélandi változat egy kicsit más lehet, mint a magyar. Itt nem béget, hanem csipog. Estére már annyi pötty volt Zalánon, hogy beláttuk: ennek már a fele sem tréfa és beszereztük a hagyományos rázó keveréket. (Na jó, az itteni szerintem egy kicsit büdösebb, de amúgy ugyanaz.) Reggel már ezzel inditottunk....

A jelenlegi állás: chicken pox- család 4:0, a férjem majdnem egy hete itthonról dolgozik, nekem már múlófélben a 9 pöttyöm, Zalán múlt szerda óta itthon rajzolgat és e hét kedden már a lányom is itthon maradt az 5 pötty miatt, amit sikerült hosszas keresgélés után felfedeznie... Dehát, így vidám ez élet!!!

Első ránézésre...

Miután sikerült akklimatizálódni és már mozogni is jobban tudtunk, jött az érdekességek "felfedezése".

Itt a Kiwik például mezítláb járnak, aki csak teheti. A gyerekek kijönnek az óvodából-iskolából és első dolguk, hogy leveszik a cipőt. Láttam mezítlábas öltönyös férfiakat a belvárosban és jól öltözött, kosztümös nőket a plázában. A játszótéren is mindenki mezítláb van, a parkban meg aztán főleg. Csak a japán turisták jönnek magassarkú cipőben és miniszoknyában. Más nem. Most már ha odaérünk egy parkba mi is levesszük a cipőt. Tényleg jobb mezítláb. Azért az utcán én még ragaszkodok a lábbelihez.

Az öltözködéssel nem sokat törődnek a helyiek, nem szakadtak, de nem is puccosak. Mindenki igyekszik kényelmesen öltözni. Vannak Plázák, de nincsenek "pláza-lányok". A Pláza egyszerűen egy csomó bolt egymás mellett és sokan ott is ugyanúgy mezítláb járnak. A mozinál láttam miniszoknyás, tökéletesre sminkelt vihogó 16 éveseket, de szerintem, ez inkább az életkori sajátosság, mintsem általános szokás.Ez nyilván nem azt jelenti, hogy mindenki farmerban jár dolgozni, vannak öltönyös-nyakkendős menedzserek is és vannak munkahelyek, ahol megkövetelik, hogy nyakkendős légy.

És senki sem fázik, csak én. 16 fokban póló, rövidnadrág és persze NO cipő. Ezért aztán nincs is fűtés a házakban, az luxusnak számít. Nekünk az első házban volt egy kandalló a nappaliban. Ott próbáltunk melegedni. De nem is ez a legnagyobb baj, hanem az, hogy nem ismerik a szigetelést sem. Csak szimpla ablaküveg van, még a legdrágább palotákon is. És persze, mivel szép a kilátás, hatalmas panoráma ablakok. Ettől viszont a ház hőmérséklete nagyjából a kintivel egyenlő. Amikor a második reggel felkeltem és megláttam, hogy azért fázok, mert 15 fok van, egy kicsit elkeseredtem. A férjem elmesélte a munkahelyén, hogy nálunk otthon 25 fok van bent télen, erre azt kérdezték, hogy csak nem egyenesen a pokolból jöttünk? Mert itt azt nem szeretik. Legyen 20 nappal és 15 éjszaka, szerintük az a király. Szerintem nem, de ezen még elvitatkozunk majd a helyiekkel.

Az emberek: nagyon kedvesek, nem azért mert akarnak valamit, hanem csak úgy. A játszótéren az anyukák köszönnek ha megjönnek vagy elmennek, a boltban a pénztáros megkérdezi, hogy hogy vagy. Nagyon nyitottak, akkor ha tudják, hogy nem helyi vagy, annyira sok a bevándorló, hogy igen ritka az előítélet. Sokkal nyugodtabb és lassabb az élet, mint Magyarországon. Valahogy itt nem sietnek, mert minek. Olyan békés minden és mindenki.

Minden nagyon zöld, rengeteg zöldterület van, még Auckland belvárosában is vannak nagy parkok. A külvárosi részek kertvárosi jellegűek, nagyon ritka az emeletes ház. Van néhány luxus apartman-ház a tengerpart közvetlen közelében, de még ez is elenyészően kicsi százaléka a lakóházaknak.A belvárostól távolodva a zöldterületek nagysága és a parkok száma is exponenciálisan növekszik. Nemcsak szép a természeti környezet, hanem az emberek oda is figyelnek rá, igyekeznek védeni. A szemetet a szemeteskukába szokás dobni, ehhez persze hozzá kell tenni, hogy vannak is szemeteskukák, lépten-nyomon. A nagyobb parkokban például az a szokás, hogy kitesznek egy táblát, hogy: "Vidd magaddal a szemetet" és az emberek nagy része haza is viszi. A szelektív hulladékgyűjtés természetes, már az oviban is így csinálják, ezt szokják meg a gyerekek és később felnőttként is szétválogatják.

Upside down

Az első pár hét azzal telt, hogy igyekeztünk beilleszkedni. A gyerekeknek könnyebben ment, mint nekem, de azért nem kellett sok idő és én is egész jól “kitanultam” a helyi szokásokat.


Az első feladat, amivel meg kellett küzdeni: a jet-leg volt. Sokfelé utazgattam már a nagyvilágban, de azért a 12 óra időeltolódás tényleg nagyon sok. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy minden fordítva van: ami az este lenne, az itt a reggel és fordítva. Így valójában egész nap félálomban kóvályogtam, este viszont nehezen tudtam elaludni. Nappal nem voltam éhes, annál inkább éjszaka. Nekem először majdnem öt napba telt, amíg a szervezetem átállt, a gyerekeknek gyorsabban ment.

Mire megérkeztünk, addigra a férjem már bérelt egy házat, ami tíz perc sétányira volt a munkahelyétől,
nagyon szép helyen, egy dombtetőn. De mondjuk, ez itt nem nagy különlegesség, mert mindenki szép helyen lakik. Gyönyörű kilátás: egyik irányban a City, másik irányban a tenger. A közelben egy kis játszótér, a tengerpart úgy három kilométernyire, ott van egy nagyobb játszótér is, egy szép kis parkban. A házhoz tartozott egy kis zárt kert is: ez itt errefelé viszonylag ritka. A legtöbb háznál egy sövény zárja le a kertet, de van ahol még az sincs. Nekünk a kutya és a gyerekek miatt fontos volt, hogy körül legyen kerítve, így mivel aláirtunk egy fél évet a tulajdonos gyorsan csinált egy kerítést az elülső részhez.

Amikor túl voltunk a jet-legen, be kellett indi tani a háztartást. Nagy szerencsénk volt, mert mire mi megérkeztünk a férjemnek sikerült egy Angliába visszaköltöző hölgytől egy komplett háztartást vásárolni, viszonylag olcsón. A komplett háztartásba bele tartozott a kanapétól a fokhagymanyomóig minden. A krumplitörő és a fakanál persze nem tűnik nagy tételnek, de ha mindent külön meg kell venni, akkor bizony a sok kicsiből egész nagy összeg jön ki. Szóval már volt ágyunk, babzsákunk, könyvespolcunk és egy berendezett konyha.

De az ember nem is gondolná, hogy milyen a nulláról kezdeni az egészet. A nulláról azt jelenti, hogy nincs semmi a főzéshez, amire akkor döbbensz rá, amikor éppen ebédet kellene csinálni. Nincsenek hozzávalók, fűszerek, stb. Aztán elmész a boltba és fogalmad sincs, hogy mi micsoda, mert az alap (társalgási) angol szókincsbe nem tartozik bele a sütőpor, vagy az élesztő... De lassacskán ez is megvolt. Akkor a következő érdekes élmény, hogy semminek nem olyan az íze, amit megszoktál: a nehezen felfedezett túró kevésbé savanyú, a paradicsomlé cukrozott, a húslevesbe nem bírsz karalábét kapni, mert nem is ismerik... De lassanként felfedeztük mit mivel lehet készíteni, mit mivel lehet pótolni. Kísérletezgetés a helyi dolgokkal, sokat tanultam ebből is. Kellett még vennünk persze egy csomó mindent, nem volt turmixgépünk, habverőnk, nagy fazék, amiben levest lehet főzni, stb. De ezeket is lassan beszerezgettük.

Itt két nagyon remek módja van annak, hogy hogyan tudsz olcsón, jót venni. Az egyik a Trademe aukciós fórum, ahol rengeteg eladó cucc van. Itt nagyon mobilisek az emberek, folyton költöznek és akkor mindent eladnak. Féláron. Így vettünk mikrohullámú sütőt, biciklit a gyerekeknek, meg még egy csomó mást, már nem is emlékszem miket. A másik a garage-sale: itt az a szokás, hogy az emberek időnként megszabadulnak a felesleges holmiktól, sokan költözés miatt, de sokan csak azért, mert minek tároljanak feleslegesen olyat, ami már nem kell. Akkor meghirdetnek egy garage-sale-t, a garázsban vagy a garázs előtt kipakolják a holmit és oda tódul egy csomó ember, akik megveszik. Így tettünk szert rengeteg gyerek játékra és könyvre. Én a mai napig szeretek garage sale-re járni, bár már nem sokat vásárolok. Szép helyekre lehet eljutni, kedves emberekkel beszélgetni és azért egy-két apróságot mindig találok. Így most már van pl. sok szép kerámia virágcserepem a teraszra, fényképtartóim a könyvespolcon és könyv-könyv-könyv minden mennyiségben. Ha nem vagy olyan szerencsés, hogy azonnal egy konténernyi cuccot tudsz hozni, akkor általában a könyvek maradnak otthon, legalábbis a nagy része.

Úgy tíz nappal az érkezés után, vettem a bátorságot és az autóban átültem a vezetőülésre. Itt ugyanis a közlekedés jobbos. Így természetesen minden fordítva van, mint ahogy azt Magyarországon megszoktuk. Először érdekes élmény volt és előfordult, hogy a körforgalomba véletlenül rossz irányból mentem bele, de hamar észrevettem, mert a szembejövők udvariasan villogtak. Tudták, hogy "overseas" vagyok. Itt a közlekedési kultúra nagyon más, mint az otthon megszokott. Ez különösen Budapesthez képest feltűnő. Az emberek nem türelmetlenül és idegesen vezetnek, hanem nyugisan. Ha csúcsforgalomban bekerülsz a dugóba, senki sem dudál, nem anyázik, hanem békésen halad lassan. Ha kiteszed az indexet biztosan beenged a következõ autós. Nem szokás a kormányt rárántani a másikra és nem szokás befurakodni a sor elejére. Mert minek, elõbb-utóbb úgyis odakerülsz.


Egyszóval, egész hamar belejöttem a vezetésbe, amiben nem elhanyagolható a korábban beszerzett GPS szerepe, akit a gyerekek Rózsikának kereszteltek el. Amellett, hogy Rózsikának köszönhetően általában a megfelelő sávban sikerült maradnom, még kanyarodás után is, a kis szerkezet egyéb előnyeire is fény derült: ugyanis a gyerekek első angol szavai is neki voltak köszönhetők, és pár hét múlva már együtt mondták vele, hogy: "enter roundabout and take the second left exit..." Mindenesetre attól, hogy lehetőségem nyílt a helyváltoztatásra nagyobb távolságon is, jelentősen kiszélesedett az elérhető programok skálája...

A repülő kutya

Amikor eldöntöttük, hogy átköltözünk a világ másik végére, akkor arról is döntést kellett hozni, hogy mi történjen a család ötödik tagjával: a weimari vizslánkkal. A döntést jelentősen megkönnyítette, hogy a gyerekek rögtön kijelentették: ha Áron nem jön, akkor Ők sem. Ekkor nekiláttam felkutatni némi információt arról, hogy hogyan lehetne Áront Új-Zélandra transzportálni. Hamar rá is leltem a hivatalos honlapra: http://www.biosecurity.govt.nz, ahol részletesen leírják, hogy mi minden szükséges ahhoz, hogy beengedjék a kedvencedet az országba.

Először is az utazás előtt minimum hat hónappal nézni kell egy veszettség titert, ami azt jelenti, hogy a vérszintből megnézik, hogy fertőzött volt-e valaha az eb és rendszeresen kapta-e a védőoltást. Úgyhogy elrobogtunk az állatorvosi rendelőbe, ahol legelőször beültettek egy mikrochip-et, majd kiállították az útlevelét és végül vért is vettek tőle. Ezután hat hónapig semmi teendő nincs, hacsak az nem, hogy az ember megpróbálja összeszedni mi minden kell még az utaztatáshoz. Először is egy cég, aki vállal ilyet. Az a verzió, ami hajdan az ősidőkben szokásos volt, hogy az ember felszáll a repülőre és egy ketrecben ugyanarra a gépre felteszik a háziállatot is, na ez már nincs. Nagy testű kutya csak Air Cargoval szállítható. Megnéztem a lehetőségeket és az árakat. Ennél a pontnál kis híján szívinfarktust kaptam: volt olyan cég a kétmillió feletti árajánlatot adott. Hosszas levelezgetés után eljutottam Szigeti Lászlóhoz, aki jelentősen alacsonyabb áron (2675 Euróért) vállalta a kutya utaztatását, és megkezdtük az egyezkedést. Igen ám, csak itt jött a huszonkettes csapdája: ahhoz, hogy a szállítást megrendelhessük, kellett a kutya hivatalos papír kötege, amibe beletartozott az is, hogy igazolni kell, van foglalt helye egy hivatalos karanténban. Ámde a karantén foglaláshoz kell az, hogy akkor pontosan mikor érkezik a kutya. Ezen is ellevelezgettünk pár hetet, de végül sikeresen lefoglaltam a karantént és lehetett intézni a helyfoglalást.

És ezen a ponton, amikor azt hittem, hogy innen már sima ügy lesz, na itt kezdődött a kanossza járás. A kutya utazása előtt 30 nappal el kell kezdeni a különböző betegségek és kórokozók mindennemű kiirtását különböző oltások formájában, és annak igazolására, hogy ilyenekben nem szenved a kutya, különböző vér és székletvizsgálatok végzését. Még mindig nosztalgiával gondolok arra, amikor az orvoshoz indulás előtt egy kis üvegcsével a kezemben loholtam Áron után és feszült figyelemmel kísértem, mikor végzi a nagydolgát, hogy aztán az eredményre lecsaphassak és belelapátolhassam a kis üvegbe. Mit mondjak: felemelő élmény volt. A harminc napos periódusban minden második délutánomat az állatorvosi rendelő várójában töltöttem... Először a gyerekek nélkül mentem, de aztán hamar rájöttem, hogy a gyerekek nagy segítséget jelenthetnek abban, hogy hamarabb bejussunk: pl. egy alkalommal, amikor már harmadszor borították ki a rendelőbe kihelyezett kutya itató tálat, a recepciós már nem bírta tovább és gyorsan előrevettek minket.

Az külön egy izgalmas élmény volt, amikor kb. a tizenhatodik napon, amikor befutottam egy újabb vizsgálati eredmény csomagért, és az orvos síri arccal közölte, hogy rossz híre van: sajnos a kutyánál komoly dolgot találtak, szívférgessége van. Akkor még ezen nem izgultam annyira, gondoltam akkor meggyógyítjuk, de aztán hazamentem és rákerestem az interneten, hogy mi is ez és akkor már én is izgulni kezdtem. A betegség lényege ugyanis, hogy a kutya szívében egy gusztustalan nagy féreg éldegél, és lassacskán tönkreteszi azt. De ha ez még nem lenne elég ijesztő azt is leírják, hogy ez igencsak fertőző az emberre is. Itt már nem a kutyáért, hanem a két gyerekemért kezdtem aggódni. A kezdeti sokk után anyukámmal megtárgyaltuk a lehetőségeket, a kutya leoltatásának a fájdalmas gondolatát és azt, hogy azonnal meg kell vizsgáltatni a gyerekeket. Így másnap Anyám a szegedi infektológia professzorral konzultált én pedig úgy döntöttem, hogy ideje többet tudnom a dologról és felhívtam az Állatorvosi Egyetemet. Itt hosszas kapcsolgatás után végül eljutottam egy infektológia professzorhoz, akinek elmondtam, hogy mi a helyzet és tanácsot kértem, hogy ilyenkor mi a teendő. A professzor hitetlenkedve hallgatta a történetet és rögtön rákérdezett, hogy milyen külföldi országban nyaraltunk a kutyával és mikor. Mondtam neki, hogy sose vittük a kutyát külföldre, csak a Duna parton sétáltattuk. Akkor azt mondta, hogy ha ez tényleg szívférgesség, akkor vigyem már be a kutyát, mert úgyis elpusztul pár hét alatt, viszont akkor Ő tudna írni egy cikket, mert a jelenlegi nyilvántartás szerint ilyen fertőzés Magyarországon még nem fordult elő (ugyanis egy szúnyog terjeszti, ami nálunk nincs is), ez lenne az első dokumentált eset. Itt már gyanús lett, hogy valami nem stimmel és elővettem a labor eredményeket. A papíron az állt, hogy ugyanerre a betegségre két vizsgálatot végeztek, és az egyik eredménye pozitív, a másiké (ami a megbízhatóbb vizsgálat) negatív lett. Így, délután az első utam a rendelőbe vezetett, ahol elkértem a labor címét, ahol kiadták az eredményt. Elmentem a laborba is magammal cipelve Áront is, és kértem, hogy magyarázzák meg. Nem nagyon tudták, vagyis próbálták, de nem volt túl hiteles a dolog, így kértem egy újabb vértesztet (amit természetesen újra ki kellett fizetnem), és aminek az eredménye természetesen negatív lett, egyszóval kiderült, hogy a kutyának kutya baja.

Ilyen és ehhez hasonló izgalmak után, végre minden vizsgálat megvolt, ami kellett és már csak a hatósági állatorvost kellett kinyomoznom (azelőtt azt sem tudtam, hogy létezik), de persze nem jó ám akármelyik, hanem csak a területileg illetékes. De miután kiderült, hogy történetesen éppen a szomszéd utcában lakik, végül ez a pecsét is rákerült a dokumentumokra és Áron készen állt az utazásra.

Pár nap múlva beültettem az autóba és elvittem a budaörsi benzinkúthoz, kifizettem a pénzt, átpakoltam a kutyát Szigeti úr autójába (meglehetősen furcsán nézett rám, nem nagyon értette mi ez az egész és én miért nem ülök be hozzá) és elindítottam Frankfurt felé, hogy ott repülőre szállva végre útra keljen Új-Zéland szigetére. A következő meglepetés akkor ért, amikor már azt hittem, hogy minden a legnagyobb rendben és Áron valahol az óceán fölött repül, telefonáltak Frankfurtból, hogy a kutya nem fér bele a Szigeti által megrendelt ketrecbe és gyorsan fizessek még 1200 Eurót, vagy vihetem haza a kutyámat. Persze Szigeti úr már sehol nem volt és a későbbiekben sem lehetett elérni, sem telefonon, sem e-mailen. Egyszerűen nem válaszolt. Mit volt mit tenni, mondtam, hogy jó, kifizetem csak adják fel a kutyát. Feladták.

Két nap múlva a férjem ment ki a reptérre várni. Persze nem lehetett még elhozni, de legalább megvakargatta a füle tövét, mert a kutya egyenesen a karanténba ment: 30 napra. Amikor kivették a ketrecből, akkor derült ki, hogy az itatóedényét rosszul tették be, így a kutya Frankfurt óta, majdnem két napja nem ivott. Annyira ki volt száradva, hogy három órán keresztül folyamatosan ivott. Azt mondta a karanténos hölgy, hogy ha nem ilyen nagy testű és nem ilyen szívós fajta, akkor valószínűleg nem bírta volna ki az utat és elpusztul. Szerencsére nagy és szívós kutya, úgyhogy már csak a harminc napos börtönt kellett kibírnia.

A karantén ugyanis valójában azt takarja, hogy a kutyát egy körülbelül két négyzetméteres kennelbe zárják és onnan nem mehet ki amíg le nem telik az idő. Látogatni viszont lehetett, mentünk is hozzá két naponta. A harmincadik napon aztán, miután a változatosság kedvéért, még néhányat pecsételtek különböző formanyomtatványokra, Áron kiszabadult. Alig akarta elhinni, hogy most nem hagyjuk ott, hanem beszállhat az autóba és irány haza!!!

Miután végigszaglászta a lakást és végigjelölte a kertet lementünk a tengerpartra. Itt a tengerpartra le lehet vinni a kutyákat (kivéve, ha védett területről van szó). A nyári időszámítás ideje alatt reggel fél 11-ig lehet a tengerparton sétáltatni, hogy utána a kutyákat nem kedvelők is kedvükre napozhassanak, a téli időszámítás alatt bármikor, mert akkor úgysem napozik senki. Budapesttel ellentétben itt az bevett szokás, hogy a gazdik kis zacskókkal felszerelve indulnak neki a napi sétának és összeszedik, amit a kutya maga után hagy. Ez jelentősen csökkenti annak a veszélyét, hogy úgy járjon az ember, mint a figyelmetlenek a Nagykörúton. A másik meglepő dolog a magyar tapasztalatokkal ellentétben, hogy itt az emberek azért tartanak kutyát, mert szeretik az állatokat és nem azért, hogy élvezzék amint az egyik kutya verekedés közben leharapja a másik fülét. Éppen ezért közel két év alatt, mióta itt vagyunk, még nem is láttam verekedő kutyákat.
Biztosan itt is van ilyen, de azt nem eresztik a békés jószágok közé.

Visszatérve Áronra, nagyon kíváncsi voltam, hogy mit kezd majd a hatalmas víztömeggel, de mindösszesen annyit fogott fel belőle, nagyon helyesen, hogy végre víz és úszni lehet benne. És azt is gondolta, hogy lehet és érdemes belőle inni, ami bizony tévedésnek bizonyult. Miután teleitta magát, majd megküzdött a rátörő hasmenéssel, ezt a hibát soha többet nem követte el. Mert tanulékony....

És azóta Aron Sedy Lovec (mert ez a teljes és hivatalos neve) vidáman éli az új-zélandi kutyák meglehetősen békés és kellemes életét.

Irány Kiwiföld!

2007. október 30.-án végül útra keltünk Új-Zéland irányába. Sikerült nagyon jó repülőjegyet vennünk és ezúton is köszönet érte Szalma Sándornak és a Gaia Travel-nek, nagyon gyorsan és nagyon jó áron szereztek jegyeket. Ha valaki ide készül bátran ajánlom őket! Mi végül a Korean Air mellett döntöttünk, és szerintem jól. Kedvesek voltak, segítőkészek és a Szöuli reptér az egyik legkényelmesebb, ahol csak eddig jártam.

Az út nem volt egyszerü, főleg két gyerekkel. Ott kezdődött a nehezítés, hogy Budapesten a becsekkolásnál kiderült, hogy a szobamérlegem nem a legpontosabb és kb. 8 kiló túlsúlyom van. Mondták, hogy kilónként 15.000 ft-ért már el is viszik, de ez valahogy nem tűnt a legjobb megoldásnak. Így az maradt, hogy vagy 6 kilónyi cuccot átpakoltam a kézitáskákba. Ettől úgy néztünk ki, mint egy cigánykaraván: 2 fedélzeti bőrönd, egy babakocsi, egy retikül megtömve, egy bili, 2 gyerek hálózsák, a gyerekek két kisbõröndje és persze Malacka, Bogi Piroska névre hallgató alvós kutyája... Valahogy elvergõdtünk a gépig és szerencsésen beszálltunk. A gyerekek nagyon élvezték az egészet, a gépen üllők viszont nem mind. Volt egy középkorú nő, egy olyan nyugdíjas tanítónéni típus, olyan aki a buszon is kiosztja, hogy ki hová üljön és viselkedjen rendesen. Oda is jött hamar, hogy igazán nem érti, hogy a gyerekek miért nem tudnak csendben és fegyelmezetten ülni 2 és fél órát és azonnal mondjam ezt meg nekik. Én mondtam, hogy rajta, magyarázza el a két éves fiamnak és a négy éves lányomnak, hátha megértik. Megmagyarázta, megijedtek, de nem értették. Viszont utána halkabban ordítoztak.

A bonyodalmak csúcsa a párizsi reptér volt. Ha gyerekkel és sok cuccal utazok, kerüljétek. Az átszállásnál persze senki sem segített, bár kaptam rá ígéretet. A gép ajtajáig segítettek kicuccolni, aztán bájosan elköszönt az összes légikísérő és otthagytak. A gép késett, alig volt idő átszállni. Nekiindultunk, a gyerekek hulla fáradtan, nyűgösen, de mentünk a nyilak után. Majd egy mozgólépcsőhöz vitt az út. Ott álltam a bőröndökkel, a babakocsival a gyerekekkel. Esélytelennek látszott, hogy lejutunk. Elindultunk, hogy keressünk valakit aki segít megtalálni a liftet. Az első hölgy szóba sem állt velünk. A második mondta, hogy lift nincs, használjam a mozgólépcsőt. Mondtam neki, hogy lehetetlen, nem tudom egyben levinni a cuccokat, ott viszont nem hagyhatom, mert ugye az őrizetlenül hagyott cuccot megsemmisítik. Nagy kegyesen végül annyira volt hajlandó, hogy én előrementem a mozgólépcső aljára, Õ pedig egyenként leküldte a cuccokat és utána a gyerekeket. 1-2 bőrönd közben persze felborult és megindult, a gyerekek fent ordítottak, de hamarosan lent voltunk. Megtaláltuk a pultot, ahol végre kiállították a beszállókártyát. Közben persze mindenkinek pisilni kellett, de ott volt a bili. Kérdeztem, hogy hová boríthatnám ki, mondták, hogy sajna a lenti WC zárva van, menjek fel. Felmentem egy teli bilivel és rohangáltam vagy 15 percet, mire találtam egy WC-t. Közben a gyerekek és a csomagok lent. Egy kedves nő bevállalta, hogy vigyáz rájuk. Nem francia volt, és nem is reptéri alkalmazott, hanem egy utas. Aztán végre elérkeztünk oda, ahonnan a busz indult a másik terminálba. Ott egy alkalmazott, hogy ne izguljak nagyon, síri arccal közölte, hogy nagy a baj, mindjárt lekésem a gépet. Majd hárman végignézték, ahogy egyedül felcuccolok a buszba, csak mi voltunk és a sofőr, aki békésen üldögélt a helyén. Ugyanez a leszállásnál. Aztán haladtunk tovább a nyilak mentén, és egy újabb mozgólépcső következett. Itt már besokalltam és kerestem valakit és követeltem egy liftet. Sikerült. Feljutottunk, megtaláltuk, beszálltunk.

Innen már OK volt az út, a gyerekek hamar elaludtak és gyorsan elaludtam én is, mert ugye, ha felébrednek, akkor nincs esély. Sikerült is vagy 4 órát aludnom. A koreaiak nagyon kedvesek voltak, a gyerekek ajándékot kaptak, tényleg segítettek, amiben csak kellett. A szöuli átszállás laza volt, ott ugyanis mozgójárda van a gate-ek között. És egy gyönyörű játszóház a gyerekeknek, ahol végre egy kényelmes kanapén én is pihentem. Ők meg kirohangálták magukat, úgyhogy az aucklandi gépen felszállás közben már mind a kettő aludt. Zalán még a felszállást sem várta meg, a kifutópályán már hortyogott. Itt is sikerült aludnom kb. 1 órát, azért csak ennyit, mert folyton hoztak valamit.

Új-Zéland tényleg messze van. Nagyon. Út közben jobb híján figyelgettem a térképet, ahol a kis piros repülő mutatja, hogy hol járunk. Amikor már Ausztráliához értünk kezdtem örülni, hogy na most már aztán mindjárt ott leszünk, de aztán realizáltam, hogy Új-Zéland csak a kis felbontású térképeken van közel Ausztrália partjaihoz. Aztán amikor már vagy századszor kérdezték meg a gyerekek, hogy „Ott vagyunk már?'', akkor odaértünk. A kiszállás már rutinosan ment, csak egy csomagot felejtettünk a gépen, azért visszamentünk, aztán haladunk. Az aucklandi reptéren nagyon gyerekbarát minden, a bevándorlásnál külön sor van a gyerekkel utazóknak, úgyhogy hamar ment minden. Utána jött a nehezebb feladat: megjöttek a bőröndök, így már két tolókocsi, egy telepakolt babakocsi, plusz a gyerekek és a többi cucc. De hamar odajött egy bőröndpakolós pasas és mondta, hogy nyugi, segít nekem kijutni. És segített, végig elkísért, át a vámon, kitolta a kocsikat egészen addig, ahol a férjem már várt. Akkor aztán igazán rátört a fáradtság és majdnem összeestem. Még gyorsan elmentünk meglátogattuk Áront (Ő a kutya, aki közben már a karanténban dekkolt), aztán végre haza. És alvás.

Hogy kerül a csizma az asztalra?

Vagyis, hogy kerültünk Új-Zélandra....

A dolog még 2006-ban kezdődött, amikor a férjemmel egy hosszú beszélgetés végén arra jutottunk, hogy ideje lenne körülnézni a világban. Mivel már rendelkeztünk két kiskorú gyermekkel, azt a változatot, hogy egy hátizsákkal útra kelünk, elvetettük és nekiláttunk állásokat pályázni szerte a nagyvilágban.A férjem Ausztráliát szemelte ki, Ő egyszer már járt ott és nagyon bejött neki, úgyhogy a www.seek.co.au állásait kezdte böngészni, én Tobagora küldtem egy pályázatot. Sok-sok sikertelen pályázat után akadt rá egy hirdetésre, ahol egy új-zélandi cég keresett mérnököt, éppen az Ő szakterületén. Igaz, hogy új-Zéland nem Ausztrália, de legalább a déli féltekén van, úgyhogy hamar el is küldük a CV-t. Fél óra múlva már csörgött is a telefon, hogy akkor mikor és mennyiért tudna menni... Közben persze engem is fel akartak venni Tobagon, úgyhogy döntenünk kellett. Döntöttünk. Legyen Új-Zéland....

Ezután következett a hosszas huzavona: alkudozás a céggel, telefonos interjúk, ami persze az időeltolódás miatt meglehetősen macerás, de végül aláirták a munkaszerződést és kezdhettük nézegetni a repülőjegyeket. És ekkor jött a kedvencem: küzdelem a bevándorlási hivatallal. Mert a bürokrácia azért mindenütt bürokrácia, nem kivétel ez alól a New Zealand Immigration sem. Például sehol nem emlitették, hogy ha az egész család jönni akar, akkor csak egyszerre adhatjuk be a papirokat. Sőt, a kóbor apácák megtévesztésére az én nyomtatványomon szerepelt egy olyan rovat, hogy irjam be a férjem work visa számát :) Végül maga az új-zélandi cég sürgette meg a papirokat és pár hónap után már a birtokunkban is voltak a work permitek!!! Hurrá!!!

A férjem szeptemberben kelt útra, én a gyerekekkel csak hat héttel később. Merthogy még el kellett intézni ezt azt. Ki kellett adni a magyarországi házat, eladni az autót, én éppen egy szakképzés közepén voltam, és végül de nem utolsó sorban postáznom kellett a kutyánkat, Áront, is. Ez volt talán a legnehezebb feladat az egész utazásban, erről majd irok egy új posztot, mert megéri...

Szóval a férjem szeptember 11.-én elindult és két nap múlva megérkezett Aucklandbe. Az első rövid levél ennyi volt: "Ez nagyon down under..." Itt egy kicsit elbizonytalanodtam, hogy helyesen döntöttünk-e, de gondoltam már mindegy. Végülis eredetileg is abban egyeztünk meg, hogy egy évre jövünk és utána meglátjuk. Ha jó maradunk, ha nem, akkor megyünk tovább.

Október vége felé végül sikeresen postáztam a kutyát és már csak nekünk kellett összepakolni. A pakolás: na az is egy érdekes dolog, amikor megpróbálod fejenként 20 kg-ba belesűriteni az egész háztartást... Amikor szemmel látható volt, hogy a gyermekeink által összeválogatott borzasztóan nagyon fontos, itthon nem hagyható játékok mennyisége jelentősen meghaladja a bőröndök kapacitását, ráadásul mesekönyvekből is kellett hozni egy jó adagot, végül feladtam három csomagot. És a Magyar Posta nem szégyenlős, ha az árakról van szó...

És aztán október 30.-án én is útra keltem a gyerkekkel...

Folyt. köv.