2010. október 3., vasárnap

Munkakeresés kiwiföldön- 5.rész: Brothers in ARMS



A munkakeresési kanosszám történetét ott hagytam abba, hogy az Auckland Regional Migrant Services North Shore-i irodájába nagyon kellett valaki, mert aki addig ott dolgozott elment egy évre szabadságra, a bevándorlók meg csak jöttek és jöttek. Mivel az ARMS maga is alapítvány, így nyilván nincs sok pénze, felajánlották: elvállalnám-e, hogy önkéntesként vezetem az irodát. Mivel az időmből is kitelt és érdekelt is a dolog elvállaltam.


De nem akarok a közepébe vágni, először elárulom, hogy mi a szösz az ARMS. A szervezet nem titkolt célja, hogy segítsen a bevándorlóknak a beilleszkedésben. Az  OMEGA-s posztban már ecseteltem, hogy milyen sok a bevándorló és mennyire jól járna az ország, ha tudna is velük mit kezdeni. Ezért hát létrehoztak egy szervezetet, ami két fontos dologban nyújt segítséget: az egyik a nyelvtanulás, a másik pedig az álláskeresési stratégiák fejlesztése.

Gondolom a nyelvtanulási rész evidens: ha nem tudsz angolul, iratkozz be angol tanfolyamra. De hogy ne épüljön ki a bevándorlók angolul nem tudásán alapuló lehúzós iparág: erre találták ki a megfizethető (gyakran ingyenes) tanfolyamokat. A nyelvtudás másik kevésbé hangsúlyozott oldala: az, hogy az itteni angol nem kifejezetten esik bele a "British English" tartományba, ez itt kiwiföld, tehát kiwiül beszélnek. Leírva igen nagy hasonlóságot mutat a két nyelv, de emlékszem, hogy amikor ideérkezésünk után először váltottam pár szót a pénztárossal a boltban, összeomlottam. Alig értettem belőle valamit. Aztán persze megszokja az ember, például Zalánnak olyan perfekt kiwi akcentusa van, hogy még az echte kiwik is mosolyognak rajta. Így az ARMS-nak vannak például kiwi pronounciation kurzusaik, ahol meg lehet tanulni a kiwi akcentust :) És hogy ez miért lényeges? Mert hasonló a hasonlónak örül: ha a telefonban kiwiül hangzol, bizony nagyobb esélyed van arra, hogy behívjanak egy állás interjúra.

A második az álláskeresési stratégia, na az így elsőre egy kicsit UFO hangzású. De persze nem az, csak elsőre hangzik úgy. Ez nagyjából azt takarja, hogy szemináriumokat szerveznek, ahol meg lehet tanulni sok mindent. Van például egy Álláskereső Szemináriumuk, ahol megtanítanak arra, hogy hogyan néz ki a kiwi-style CV, sok okosság hallható arról, hogy hogyan készüljünk egy új-zélandi állás interjúra (például, hogy milyen kérdések várhatók), meg sok ilyen hasonló nyalánkság. Szerveznek specifikusabb műhelyeket is, pl. pénzügyi területen dolgozóknak, egészségügyben dolgozóknak, de van egy külön workshop a Waitangi-szerződésről (Treaty of Waitangi) is.

Na most vissza az én sztorimhoz. Április végén kaptam a levelet Lawtontól, hogy van egy ilyen lehetőség, aztán elkocogtam egy interjúra a közvetlen főnökkel és a következő héten már ott volt a kulcs a kezemben az irodához. Hetente két napot voltam bent, na jó nem egész nap, hanem öt órán át. Fizették az útiköltségem és kaptam napi 4 dollárt kávéra :) Az első napomon éppen egy álláskereső szeminárium volt porondon, úgyhogy gyorsan segítettem is, amit csak tudtam. A csapat nagyon szimpatikus volt és amellett, hogy rendkívül hasznosnak érezhettem magam, hogy mennyit segítek az összegyűlt bevándorló tömegeknek, még jókat is beszélgettem az ARMS-os kollégákkal. Kiderült, hogy a szomszéd szobában a Settlement Support  lakozik, úgyhogy a második munkanapomon összeismerkedtem az ott üldögélő maláj-kínai kollégával is. A Settlement Support is a bevándorlóknak segít, de ők tanácsot adnak olyanban is, hogy hogyan nyiss bankszámlát vagy hogyan találj szállást ha éppen most jöttél és totál senkit nem ismersz, mert mondjuk menekült vagy és éppen örülsz, hogy még élsz, vagy ha van pénzed akkor hogyan vegyél házat.

Aztán teltek múltak a hetek és egyre több és több emberrel ismerkedtem meg, ugyanis azok az előadók, akik a szemináriumot tartották, először hozzám futottak be. Amíg rájuk került a sor megkínáltam őket kávéval, teával, süteménnyel és mi mást lehetne tenni teázás közben, mint beszélgetni. És ha már jól beszélgetsz, akkor úgyis szóba jön, hogy "hát te ki vagy s mit eszel" és aztán meghallják, hogy pont állást keresel és akkor pont küldd már el az önéletrajzodat. Sikerült belefutnom fejvadászba, a Kereskedelmi Kamara képviselőjébe egy Senior Communications Adviser-be a bevándorlási hivatalból (amúgy tőle tudom, hogy a turista vízumos munkakeresés valójában illegális, csak éppen nem üldözik nagy apparátussal, mert minek), egy hivatásos karrier tanácsadóba és most hirtelen több nem jut az eszembe, pedig a tárcám tele van a névjegykártyákkal. És mit tesz a személyes ismeretség? Csodákat. Na jó ha azt nem is, de mindenesetre egy kiwi ismerős többet tud segíteni az álláskeresésben, mint 4 diploma....

De azért nincsen rózsa tövis nélkül (ma valahogy brillírozok a szólásmondásokban!) mivel ez egy legális szervezet, természetesen csak a legális munkakeresést támogatja, vagyis csak annak tud segíteni, akinek van már Work Permitje vagy Permanent Residency-vel rendelkezik. De mondjuk mivel az ARMS-ban tök jófej emberek dolgoznak, azért mi is beengedtünk a Job Search Seminarra olyat, akinek egyik sem volt... Végül is pont volt egy üres szék :)

A dolog kimenetele nagyon pozitív volt: a Magyarországra utazásom előtti két hétben három komoly állásajánlatot kaptam. Aztán amikor már Magyarországon voltam jött a negyedik... Persze a körülményekre való tekintettel, vagyis hogy az anyám a klinikán haldoklott éppen, ezeket szépen mind visszautasítottam... De ez már az én problémám volt, az ARMS tényleg segített ahol tudott.

Amikor két hónap múlva visszajöttem addigra persze az állásokat mind betöltötték. A Norh Shore-i irodát október végével bezárásra ítélték. De azért még még mindig hiányoznak a kollégák és ha vége a tavaszi szünetnek és a gyerekek megint iskolában lesznek  már megyek is segíteni a még futó szemináriumok szervezésében.

2010. szeptember 30., csütörtök

Mozi rovat- Misfits

Ez sem új film, egy éve indult, és ráadásul nem is mozifilm. Sorozat, de a jobbik fajtából. Kreatív, ötletes, érdekes és ami manapság ritka kincs: humoros. De nem olyan aláröhögős, hanem tényleg. Szerintem. És különben is szeretem a brit humort.


Szóval a  Misfits egy szuperhős sorozat, de ha megnézitek a képet, már az is sokat mond: az ember valahogy nem pont ilyennek képzeli a szuperhősöket. A történet öt fiatal bűnelkövetőről szól, akiket büntiből közmunkára küldenek. És jön a vihar, nem akármilyen, hanem villámlós és a villámcsapást túlélve (ami már önmagában is meglepő) mindenféle furcsa képességeket kezdenek felfedezni magukban. Vagyis nem mindenki. Vagy legalábbis egy darabig úgy tűnik. A sztorit nem mondom el, mert akkor már kevésbé izgalmas. Hátha valaki még nem látta.

A sorozat a kis költségvetésű filmek közé tartozik, a helyszínek egyszerűek és nem túl változatosak, a történet nagy része a Közösségi Házban zajlik, a színészek nem befutott sztárok... amitől az egész csak sokkal jobb lesz, a karakterek ötletesek és nem az effektek, hanem a párbeszéd lesz lényeges.

A sorozat a legtöbb komoly fórumon nagyon jó kritikát kapott: a Times öt csillagból négyet adott neki, a Guardian előnyként kiemelte, hogy valós és nem idealizált fiatalokról szól, de azért nézzük a másik oldalt is: az ausztrál Boxcutters podcast szerint a karakterek idegesítőek és cseppet sem attraktívak...

Én viszont a britekkel értek egyet és megtekintésre ajánlom!

2010. szeptember 27., hétfő

Új-Zéland egy kicsit másképp rovat- A Tűzgyűrű avagy Volcano day!!!

Előzetesként annyit, hogy ezt már egyszer megírtam. Aztán valami rossz gombot nyomtam meg és az egész elszállt. Igen, teljesen. Ezen jól felbosszantottam magam és jól nem írtam meg újra. Most megnyugodtam. Megírom újra. Ha megint elszáll, akkor többet már nem írom meg.


Új-Zéland egy jó nagy törésvonalon fekszik. Sőt, egészen pontosan része annak, amit Tűzgyűrűnek nevezünk. Ez az a vonal, ahol a Csendes-óceáni és az Ausztrál tektonikus lemez találkozik.Van egy másik neve is, nekem nagyon tetszik: Cirkumpacifikus öv. Szóval a Tűzgyűrű a Csendes óceán partjai mentén végigfutó kb. negyvenezer kilométer hosszúságú sáv, amit mélytengeri árkok és egy csomó vulkán alkot és ahol kiemelten sok földrengés jellemző. Itt helyezkedik el a föld összes vulkánjának 75%-a és a föld összes földrengésének 90%-a ennek a környezetében történik. És ez az egész éppen Új-Zélandnál kezdődik.


Így nem is olyan meglepő, hogy Új-Zélandon elég gyakran fordulnak elő földrengések, de a jó hír, hogy a legnagyobb részük csak mérsékelt erősségű. A Richter skála szerinti 6-os erősségű földrengés csak évente egyszer, 7-es csak tízévente és 8-as vagy annál erősebb csak százévente fordul elő. Szóval: no para.

És akkor néhány adat.


Földrengések

Új-Zélandon 1840 óta bekövetkezett földrengések (az erősség a Richter skála szerint osztályozva)

mikor hol erősség halálos áldozatok
1843. Július 8. Wanganui 7.5 2
1848. Október 16. Marlborough 7.1 3
1855. Január 23. Wairarapa 8.2 5
1863. Február 23. Hawke's Bay 7.5 nincs feljegyzés
1868. Október 19. Cape Farewell 7.5 nincs feljegyzés
1888. Szeptember 1. North Canterbury 7.1 0
1893. Február 12. Nelson 6.9 nincs feljegyzés
1855. Január 23. Wairarapa 8.2 5
1901. Március 16. Cheviot 7.0 1
1914. Október 7. East Cape 7.0-7.5 1
1929. Március 9. Arthu's Pass 7.1 nincs feljegyzés
1929. Június 16. Murchison 7.8 17
1931. Február 3. Hawke's Bay 7.9 256
1931. Február 13. Hawke's Bay 7.3 0
1934. Március 5. Pahiatua 7.6 1
1942. Június 24. Wairarapa 7.2 0
1942. Augusztus 2. Wairarapa 7.0 1
1946. Június 26. Lake Coleridge 6.2 0
1968. Május 24. Inangahua 7.0 3
1987. Március 2. Edgecumbe 6.3 0
1990. Május 13. Weber 6.4 0
1994. Június 18. Arthur's Pass 6.7 0
1995. Február 6. East Cape 7.0 0
2003. Augusztus 22. Fiordland 7.1 0
2004. November 22. Puysegur Trench 7.2 0
2007. December 20. Gisborne 6.8 1
2009. Július 15. Fiordland 7.8 0
2010. Szeptember 4. Christchurch 7.1 0

Néhány emlékezetesebb:

Az 1855-ös Wairarapa-i földrengés

  • A Turakirae Head (Rimutaka déli csücske) több, mint 6 méterrel megemelkedett
  • A föld horizontálisan 12 métert mozdult el
  • A rengés tsunami-t is okozott: a Cook-szorosban és a Wellington öbölben


Az 1931-es Hawke's Bay-i földrengés (ezt Napier-i földrengésként is emlegetik)

  • Napier-ben és Hasting-ben szinte az összes épület összedőlt
  • Napier-t teljes egészében leradírozta a térképről, a jó hír, hogy azóta persze teljesen újraépítették
  • összesen 256-an haltak meg, 400-an kerültek kórházba és több ezren sebesültek meg
  • a Napier körüli tengerpart több, mint két méterrel megemelkedett
  • az óceán 40 km²-nyi területe teljesen kiszáradt, később ide került a repülőtér :)
  • ha még ez nem lett volna elég: pár percen belül tűz ütött ki a helyi gyógyszertárban
  • amikor a tűzoltók, már majdnem kontrollálni tudták a tüzet a szálloda is kigyulladt
  • na ekkor hirtelen felerősödött a szél és gyorsan szétvitte az egész tüzet
  • ha nem jár arra a haditengerészet Veronica nevű hajója, akkor a baj még nagyobb lett volna...


Vulkánok

Új-Zéland vulkáni tevékenységének nagy része az elmúlt 1.6 millió évben a Taupo vulkanikus övezetében zajlott, ami a White szigetektől Ruapehuig terjed. Reméljük ez így is marad. Ez az övezet világviszonylatban is igencsak aktívnak számít. Beletartozik három gyakran igen aktív tölcsér vulkán: a Ruapehu, a Tongariro/Ngauruhoe és a White sziget, és a világ legproduktívabb kalderái (ld. később) közül kettő: az Okataina és a Taupo.

 Új-Zélandra három vulkántípus jellemző:

 1. A tölcsér  vulkánok, mint például az Egmont vagy Taranaki hegy, amire a kicsi/közepes kitörések sorozata jellemző ugyanazon a helyen. Ezek aztán évezredek alatt egész magas hegyet tudnak növeszteni. Na ide nem érdemes építkezni, nem is láttam egyetlen házat sem a Taranakin.


2. A kaldera vulkánok, ilyen a Taupo tó és Okataina, ezek ritkán törnek ki, de akkor nagyon. A kaldera vulkánok szuper, 10-25 kilométeres, krátereket alakítanak ki és több köbkilométernyi hamut és sarat lövellnek ki. A kaldera az maga a horpadás, ami úgy jön létre, hogy a vulkán először kirobban, aztán magába roskad. Ide nyugodtan lehet építkezni, csak érdemes kiszámolni a következő kitörés dátumát.

 3. A vulkanikus mező, ide tartozik Auckland is, amire az jellemző, hogy minden kitörés egy egyedülálló kis vulkánt hoz létre, mint például a Mt. Eden. A következő kitörés valahol máshol hoz létre egy kis vulkánocskát. Szóval ide is nyugodtan lehet építkezni, ha új kitörés van, az úgyis valahol máshol lesz.


Vulkánkitörések Új-Zéland területén időszámitásunk óta (persze van amiről még az okosok sem tudják, hogy hogy került oda, na azokat nem sorolom fel):

180
Maroa
181
Taupo tó
1180
Reporoa Caldera
1180
Waiotapu
1350
Aucklandi vulkanikus mező
1360
Healy Volcano
1755
Mount Taranaki/Mount Egmont
1886
Mount Tarawera
1926
Mount Tongariro
1973
Okataina
1977
Mount Ngauruhoe
1986
Rumble III.
2001
White Island
2006
Raoul Island
2007
Mount Ruapehu
2008
Monowai Seamount


Vulkánkitörés miatti halálesetek az elmúlt 150 évben:

mikor hol típus halálos áldozatok
1846 Waihi (Taupo tó) sárkitörés kb. 60
1886 Tarawera Rift vulkánkitörés 108-153
1903 Waimangu (Tarawera) forró gőz feltörés 4
1910 Waihi (Taupo tó) sárkitörés 1
1914 White Island iszapáradat 11
1917 Waimangu (Tarawera) forró gőz feltörés 2
1953 Tangiwai (Ruapehu) iszapáradat (lahar) 151


A föld egyik legnagyobb vulkánkitörése, úgy 26.500 évvel ezelőtt Taupo-nál volt: több, mint 800 köbkilométer hamut és egyéb cuccot lökött ki és Új-Zéland teljes területét beborította legalább 1 cm-nyi hamuval. A kaldera most egy 606 négyzetkilométeres tó.


 Az elmúlt 5000  évben az egész föld legerősebb vulkánkitörése szintén Taupo-nál volt, kb. időszámítás előtt 230-ban.
 
A Rotorua melletti Frying Pan Lake a világ legnagyobb meleg vizű forrása. A felszíni területe 38 ezer négyzetméter és a legmélyebb ponton a vízhőmérséklet eléri a 200 Celsius fokot. A Rotorua környéki meleg források, gejzírek és sár-tavak is ehhez a területhez tartoznak.



Ruapehu, Ngauruhoe és a White sziget a világ leggyakrabban aktív vulkánjai közé tartoznak. Ruapehu 1995 szeptembere óta aktív és a White sziget is folyamatos aktivitást mutat.


 Auckland 48 vulkán körül és tetején épült fel, ezek az elmúlt 140.000 évben keletkeztek. A legfiatalabb vulkán, ami csak 600 éves, a Rangitoto.

2010. szeptember 23., csütörtök

Mozi rovat: Aristocats

Nem vagyok nagy Disney rajongó, de a minap belefutottunk ebbe a nem egészen mai alkotásba (1970-es film!) és azt kell, hogy mondjam, remekül megcsinált rajzfilm. Magyarul Macskarisztokraták néven futott, ami szerintem nagyon ötletes fordítás....





 Nade lássuk mi tetszett benne. Hát elsősorban a zene. Kifejezetten üdítő volt, hogy amikor a gyerekek a háttérben éppen vagy harmadszor nézték, akkor nem olyan nyálas nyenyenye zene szólt hozzá, hanem kellemes jazz. És mint általában a Disney rajzfilmekben, itt is meglehetősen gyakran dalra fakadnak.




Maga a történet nem túl bonyolult és éppen olyan, amit a gyerekek szeretnek. Egy párizsi palotácskában lakik egy idős "madame", aki imádja a macskáit és a zenét, a komornyikjával, aki először nagyon vicces, aztán kiderül, hogy Ő a rosszfiú, de azért még vicces marad, csak nem úgy. A történet főhősei pedig macskák, kiscicák és persze még egy csomó éneklő-beszélő állatka, egerek, ló, kutyák, libák....

A bonyodalom rész ott kezdődik, hogy a komornyik, meg akar szabadulni a macskáktól, amire minden oka megvan, ha a hölgy meghal, akkor a macskái örökölnek, viszont ha azok meghalnak, akkor Ő. Az eddig kastélyban nevelkedett macskák pedig kikerülnek a nagybetűs ÉLET-be, az utcára, ámde hamar találnak segítséget egy párizsi kóbormacska személyében, aki mellesleg egy macska jazz zenekar oszlopos tagja... Innen már nem nehéz kitalálni, hogy mi a folytatás... Persze van benne szerelem első látásra, cukifalat kiscicák (szintén énekelnek), gyerekeknek szóló poénok, de főleg sok zene... Ami nincs benne: agresszió, verekedés, egymás agyonverése kalapáccsal és hasonló nyalánkságok, amit én a film előnyeihez sorolok. Én jobban szeretem, ha a gyerekeim szerelmes éneklő macskákat néznek....

A film érdekessége, hogy a főszereplő macskahölgy hangját nem más kölcsönözte, mint Eva Gabor. Én nem is tudtam, hogy ilyen szép hangja volt.

2010. szeptember 11., szombat

Miért éppen Montessori?

Igaz, hogy az én gyerekeim már iskolás korúak (legalábbis az itteni rendszer szerint), de amikor még idejöttünk mind a kettő óvodás korú volt és a megfelelő óvoda kiválasztása az egyik legnehezebb feladat volt. Ha már Magyarországon tudtam volna, hogy erre érdemes készülni... akkor sem lett volna rá időm...



Új-Zélandon nincs állami óvoda, csak magánovik vannak. És persze a jobbak hamar megtelnek. Viszont nem csak óvodák vannak és óvodából is van nagyon-nagyon sokféle. Még a szervezeti és működési mód is nagyon változatos: vannak teljesen magánkézben levő ovik, vannak alapítványi óvodák, különböző vallási felekezetek által üzemeltetett intézmények, vagy akár önkéntes szervezetek. Ezeknek egy része kap valamilyen állami támogatást, de ez a támogatás nem automatikus, nem jár minden ovinak alapból. A  támogatás mértékét az Oktatási Minisztérium határozza meg: az akkreditált ovik kapnak ilyet, a többi nem. Az akkreditációnál figyelembe veszik, hogy mekkora az óvoda mérete, hány gyerekre mennyi óvónő jut, milyen az oktatási rendszere. Ezeket aztán persze rendszeresen ellenőrzik is és ha nem felel meg a követelményeknek, akkor egyszerűen megvonják a támogatást. Ez az egész támogatási rendszer annyiban érdekes a mezei anyukának (és apukáknak), hogy ennek megfelelően az óvodai árak is igen nagy változatosságot mutatnak, csakúgy, mint a színvonal. Merthogy itt fizetni kell érte. Nem olyan rejtett módon, hogy hozz mosóport, meg fizess be mosodai költséget, hanem a szolgáltatásnak ára van. Ha nem tandíjat fizetsz, akkor adományt.


Az első tipus az ú.n. Kindergarten: ezek az intézmények 3 és 5 éves kor között vehetők igénybe. A jobbaknál hosszú-hosszú várólista van, két éves korban lehet feliratkozni a várólistára és akkor ha van szabad hely, szólnak. Ezeknek a nagy része nem egész napos, vagy nem egész héten az. Van az ú.n Morning Session és az Afternoon Session. A Kindergartenek általában öt Monrning Sessiont és három Afternoon Sessiont vállalnak. A nyitvatartás: 8:45- 11:45 és 12:45-15:30. A foglalkozások általában játékot jelentenek, illetve játékos foglalkozásokat. A szülőktől elvárják, hogy besegítsenek: mind egy kis munkával, mint adományokkal. Szóval itt nincs hivatalos tandíj, de megmondják, hogy mennyi adományt kell adni szemeszterenként. Mivel engem ez az oktatási forma nem igazán érdekelt, mert véleményem szerint ez inkább szól a gyerekek biztonságos megőrzéséről, mint valamilyen szisztematikus tanulásról, sok tapasztalatom a Kindergartenekkel nincs.

A következő lehetőség a Playcentre.Ezeket az ovi szerűségeket maguk a lelkes anyukák vezetik, olyan óvoda, ahol a gyerekek és a szülők is ott vannak. Na jó, leginkább az anyukák. Minden Playcentre kidolgozza a saját tanulási programját, foglalkozásait. Általában egytől-tiz foglalkozást tartanak hetente és a gyerek maximum öt ilyenen vehet részt. A díjakat is az anyukák egy csoportja (akik olyan vezető szerűségek) határozzák meg. Ezzel van némi tapasztalatom, mert első lépésben egy Playcenterben próbálkoztunk. Nekem nem volt túl nagy könnyebbség, hogy ott kellett lennem, viszont a gyerekeim együtt lehettek más gyerekekkel és reméltem, hogy ez majd segít nekik a nyelvtanulásban. Elég érdekes élmény volt, mert akik vezették a Playcentert olyan kis amatőr pszichológusok voltak, azzal a fontoskodó stílussal, hogy ők aztán értenek a gyerekekhez, mert már olvastak vagy két fejlődéslélektan könyvet. Emellett persze tréningeket is tartanak gyereknevelésből. Amúgy kedvesek voltak, csak egy kicsit furcsa volt. Aztán ennek hamar vége szakadt, mert mondták, hogy ha itt akarunk maradni, akkor bizony nekem is el kell kezdenem a tréningeket :) és mivel én mondtam, hogy munkát keresek és aztán egy állandó ovit, ahol nekem nem kell ott lenni, elköszöntek tőlünk. Oda olyanok járnak, akiknek az anyukája nem dolgozik és nem is akar. Hát én nem ilyen vagyok.

 A Játszó-csoportokat a különböző közösségi szervezetek (pl. helyi Közösségi Ház stb.) alakítják, de nem igazán jelent gyerekmegőrzést, merthogy legalább az egyik szülőnek ott kell lennie. Van, ahol adocc céllal alakul, pl. festő csoport, vagy barkács csoport, de sok spéci csoport van a bevándorló kisebbségeknek, van pl. magyar néptánc csoport is Aucklanben. Ennek a díja csoportonként változó: van ahol mondjuk egy indiai anyuka ingyen tanitja az indiai gyerekeket a tradicionális táncokra vagy egy lelkes apuka ingyen barkácsol sok gyerekkel. Általában ezek a helyi Közösségi Házba szerveződnek.

A "Home-based-care" nagyjából a csoportos baby-sitterkedést jelenti, ahol egy gyakorlott óvónő vagy lelkes sokgyermekes anyuka otthonra szervez egy maroknyi gyereket és azokra vigyáz, játszik velük, elviszi őket a játszótérre és ezzel még némi pénzt is keres. A díjat a piac szabja meg, aki nagyon jó, az sokat keres, aki nem annyira, az kevesebbet. Itt általában óradíjban szokás számolni. Viszont nagyon rugalmas az időpont, akár hétvége vagy este is lehet. Ugyanigy vannak "Nannie"-k, ami a "magyar" babay-sitternek felel meg és a gyerek egyedül vagy a testvérével van. A Nannie-k akár házhoz is mennek és azért az elvárás, hogy legalább valami alap képzettsége legyen az illetőnek.


 Léteznek még egyéb spéci ovik, gyerekmegőrzők is, de az összeset most nem ecsetelném, akinek ilyen kell, az úgyis megkeresi.

És végül vannak a Pre-School-ok, ami a tulajdonképpeni óvoda: itt a játék mellett már valamilyen képzés is folyik. Hogy pontosan hogyan az attól függ, hogy mire szakosodtak: ilyen pl. a Montessori vagy a Steiner óvoda. Na én pont ilyet kerestem. De miért pont Montessori-t?



A Montessori módszer egy gyermekközpontú, alternativ oktatási módszer, aminek az alapja a Dr. Maria Montessori által kialakított fejlődés-elmélet. Maga Maria Montessori, aki szerintem egy zseni volt és amúgy Olaszországban élt és dolgozott az 1900-as évek elején. 



 Ő arra a nagy felismerésre jutott, hogy ha a gyereket kivesszük az akkor még általánosan használt poroszos iskolai rendszerből, ahol a gyereket büntetéssel és jutaélmazással próbálják rávenni arra, hogy tanuljon és egyszerűen kedvesen és szeretettel hagyjuk nekik, hogy felfedezzék a világot, akkor a gyerek a tanulást élvezni fogja és nem kell sem jutalmazni, sem bünteti, maga a tanulás lesz jutalom értékű. Ehhez alapvetően két dolog kell: egy tanár, aki nem Istenként és felsőbb hatalomként van jelen, hanem segítőként és olyan környezet, ahol a hagyományos játékok helyett fejlesztő játékok vannak.



A módszer lényege, hogy a gyerek önindította viselkedését és azt a tényt használja ki, hogy minden gyerek azon dolgozik, hogy megértse azt, hogyan működik a világ körülötte, szóval nem a gyereket kell csesztetni, hogy tanuljon már, hanem a környezetet kell úgy kialakítani, hogy a gyerek fejlődési szintjének és tanulási stílusának megfelelő legyen. 




Például a Montessori oviban a puzzle játékok mondjuk térképeket ábrázolnak, vagy a naprendszert és a kiszínező játékban a gyerekek zászlókat színeznek ki, csak előtte egy könyvben megnézik, hogy milyenre kell színezni és utána odaírják melyik ország zászlójáról van szó. Zalán öt évesen kapásból felismeri az angol, a dél-afrikai, a francia, az olasz és a koreai zászlót. Meg még sok másikat is. Összerakja Új-Zéland térképét és elmagyarázza hozzá, hogy melyik öbölnek mi a neve, melyik az északi és a déli sziget. 




 
A Montessori módszer nagyon nagy hangsúlyt helyezz arra is, hogy a gyerek megtanulja a környezettudatos viselkedést. Például a szelektív hulladékgyűjtés itt természetes, de a gyerekek csirkéket és nyulat gondoztak vagy zöldségeskertet ültettek, gyomláltak és gondoztak.












 A társas készségek fejlesztésével is sokat foglalkoznak. Én nagyon szerettem a "circle"-t, amikor a gyerekek körbe ültek és mondjuk egy három éves gyerek korrekt prezentációt tartott (képekkel, meg minden) a kedvenc könyvéről vagy arról, hogy milyen élményei voltak az állatkertben. 
 Volt "Birthday Circle", ahol a szülinapos kiült középre és a többiek, az oviban készített ajándékokkal lepték meg és közben mindenki mondott néhány kedves szót.






Na de ne szaladjuk előre.... 

Ott jártam, hogy miközben a Playcenterben múlattuk az időt (én nagyon utáltam) írogattam a leveleket és telefonálgattam ide-oda, hogy Montessori ovit keressek, de mindenhol hosszú várólista végére kerültünk. A gond főleg Bogival volt, aki akkor már négy és fél éves volt, az itteni mérce szerint már lassan iskolás korú. Igaz, hogy a Montessori óvodába 6 éves korig járnak, de mivel otthon nem volt montessoris, nem olyan nagyon lelkesedtek érte, hogy felvegyék. Aztán egy napon meguntam az elutasító leveleket és szépen felöltöztettem a gyerekeket és elmentünk a egyik Montessoriba és mondtam, hogy ímhol vannak ezek a gyerekek, nekik keresek óvodát. Kicsit hümmögtek, aztán lett hely. Először ugyan csak hétfő-keddre volt teljes nap, de szerda-csütörtökre volt hely délutánra. Pénteken meg  Mami-napot tartottunk: ez abból állt, hogy sutba dobtam az összes házimunkát, az álláspályázatokat és hasonló izgalmas dolgokat és elmentünk biciklizni, a játszótérre, vagy egyszerűen csak otthon játszottunk vidáman. Nemsokára lett hely egész hétre.

Az óvoda árak nem voltak alacsonyak, mi az első oviban $50-t fizettünk egy teljes napra gyerekenként, nyilván van olcsóbb és drágább is, a Montessori nem olcsó. Aztán jött a kellemes meglepetés. Itt az állam kifizet gyerekenként 20 óvodai órát. Mi úgy számoltuk, hogy ez ránk nem lesz érvényes (akkor még ennél jóval többe került volna), mert nem vagyunk állampolgárok, akkor még csak WP-nk volt, de aztán kiderült, hogy mivel Zsotti ugyanúgy adót fizet, mint bárki más, ez ránk is vonatkozik. Így előállt az a helyzet, hogy kevesebbet fizettünk a magán-oviért, mint otthon :)






Aztán elérkezett a nap, amikor Bogi lányom márciusban öt éves lett, na onnantól viszont már nem jár az állami rásegítés. A költségek igencsak megugrottak, de mivel az ovi szuper volt, a gyerekek nyelvtudás pedig ugrásszerűen fejlődött, úgy döntöttünk, hogy akkor valami máson spórolunk és kifizetjük. A terv az volt, hogy majd Montessori iskolába megy az ovi után: de jött a hír, hogy sajnos nem vették fel, be kellett volna íratni úgy 3 éves kora körül, hogy legyen hely. Novemberig maradt az oviban: addig nekiláttam iskolát keresni. Aztán volt nagy búcsú circle, sütemény osztás és következő héttől már iskolás nagylány volt. De az iskolakeresés már egy következő történet lesz.





2010. szeptember 9., csütörtök

Christchurch földrengés térképe

A christchurch-i földrengésről már elég részletesen beszámolt Pappito (http://www.pappito.com/blogpost/foldrenges-christchurchben-earthquake/ és http://www.pappito.com/blogpost/chriscthurchben-folyamatos-utorengesek-earthquake-aftershocks/  ), úgyhogy én nem állok neki ugyanazokat a tényeket részletezni, akit érdekel az úgyis odakattint és elolvassa.



Viszont, a következő linkre http://www.christchurchquakemap.co.nz/  kattintva lehet látni, hogy a nagy földrengés és az utórengései valójában hogyan zajlottak és mekkora területen. Ezt a Canterbury egyetem tudósai kreálták azzal a céllal, hogy segítsenek a földrengés területén kívül élőknek megérteni, mit is élnek át azok akik ott vannak. A kör nagysága a rengés kiterjedési területét, vagyis a rengés erősségét mutatja és a színek a mélységet jelzik. A térkép mellett pedig a rengések pontos időpontjai vannak feltüntetve.

2010. szeptember 7., kedd

Mozi rovat: Food Inc

Amikor legutóbb Magyarországon jártam, ismét találkoztam azokkal a barátaimmal, akikkel elmélyülten szoktunk megvitatni éppen most vagy akár régebben látott filmeket. Szóval ez a rovat ilyen filmekről fog szólni. A filmek nem mindig a legújabbak, csak éppen én most láttam őket. Elsőnek következzen egy gyöngyszem: a Food Inc. című amerikai dokumentumfilm.



A film megrázó és sokkoló, én a megtekintés után még egy fél óráig ültem és gondolkoztam rajta, aztán napokig erről beszélgettem az itteni barátokkal is. A fimet Robert Kenner rendezte 2008-ban (vigyázat szóltam, hogy nem vagyok mindig up to date!) és jól is tette. A történet "főhőse" az amerikai élelmiszeripar, annak is az a része, amit az érdekeltek igencsak igyekeznek előlünk eltitkolni: a hús gyártása. És most nem a hústermékek gyártásáról van szó, hanem arról, hogy hogyan készül, futószalagon a nagyüzemi gazdaságokban a hús. Vannak benne csirkefarmok, marhatelepek, nekem a legszörnyűbb a disznókról szóló rész volt. A film bemutatja a teljes gyártási folyamatot, mert itt már nem gazdálkodásról van szó, hanem gyártásról: a magtól a késztermékig. Futószalagon. Mert úgy tűnik, hogy az egészet néhány nagy multivállalat tartja kézben. Megtudhatjuk, hogy miért csak kukoricát ehetnek a marhák, akik természetes körülmények között sose tennének ilyet és hogy hogyan alakult át a nagyüzemi csirke néhány generáció alatt (meg szerintem egy kis mesterséges rásegítéssel) járásra alig képes, a saját súlya alatt összerogyó szörnyszülötté. És hogyan alakult át a klasszikus amerikai farm csirke, disznó vagy marhagyárrá.

És miért érdekes ez nekünk? Mi közünk az amerikai élelmiszeriparhoz? Mert bizony a nagyüzemi gazdaság az egész világon ott van. Magyarországon is. Új-Zélandon is. Bár itt csak disznókat és csirkéket tartanak nagyüzemben és azért szerencsére van sok "free range" farm is, ahonnan, habár valamivel drágábban, de beszerezhető az antibiotikumtól mentes, nem génmanipulált kukoricával és szójával teletömött és nem a saját ürülékében felnőtt állat húsa. Én amióta láttam mi kerül a polcra csinos csomagolásban, nem veszek a nagyüzemi gazdaságban előállított húst a szupermarketben.

A filmet csak erős gyomrúaknak és erős idegzetűeknek ajánlom.

Nekem nagyon tetszett a film, úgyhogy 5*-t kap, az 5-ből.

2010. szeptember 4., szombat

A regisztrált kutya...

A következő poszt születése egy kedves ismerősnek köszönhető, aki most költözik a North Shorra és történetesen egy kutyával is rendelkezik. A történet arról szól, hogy a kutyám hogyan lett regisztrált. Így már ketten vagyunk a családban, akinek van regisztrációja.



Egy éve egy szép tavaszi napon, amikor a méhecskék zümmögnek, no meg a madarak is énekelnek a mi kan kutyánkon is kitört a tavaszi láz és egy szép napon úgy döntött van ott a kerítésen egy kicsiny rés, ahol pont kifér. Azt azért el kell ismerni, hogy nagyon ügyesen áttuszkolta magát egy kicsinynek tűnő résen és nekiindult, hogy egyedül is felfedezze a környéket. Mivel senki nem volt itthon, így ez nem is tűnt fel nekünk, csak amikor hazajöttünk olyan hiányérzetünk volt: igen, Áron megszökött. A keresés esélytelennek látszott, én ugyan a szomszédos erdőbe, ahová gyakran járunk elkocogtam, de persze nyoma sem volt a tekergőnek. Mivel igencsak esős idő volt gondoltuk, ha elered az eső, úgyis hazajön. De nem jött. Na sebaj, majd amikor vacsora idő lesz és megéhezik, na majd akkor. De akkor sem jött. Végül lassan besötétedett és akkor már biztos voltam benne, hogy valami történt.

Mit lehet tenni: nekiláttam, hogy az Interneten felkutassam mi a teendő ilyenkor. Egy gyors keresés után azonnal feljött a megfelelő oldal, ahol az elveszett-megtalált kutyákat lehet bejelenteni. Az oldalon volt egy kereső program is: beütötted a mikrocsip számot és akkor az alapján keresett. Hamar fel is jött a találat: a Long Bay school zone-ban kora délután befogtak egy weimari vizslát, aki kan és történetesen a mikrocsip szám is stimmelt.



Azért nagy kő esett le a szívemről: legalább nem egy autó ütötte el és már tudjuk, hogy hol van: egy sintértelepen. Mivel itt nem szokás értelmetlenül gyilkolni állatokat, azt tudtam, hogy nagy baja nem lehet. Mivel már este 10 körül járt az idő úgy döntöttünk, hogy nevelési céllal csak másnap megyünk érte. Hátha a fűtetlen kennelben töltött éjszaka ráébreszti arra, hogy milyen jó dolga is van a fűtött ház szőnyegpadlóján vagy kanapéján heverészve.



Másnap útra keltem és vagy 30 kilométernyi autózás után meg is találtam a megfelelő létesítményt. Elvittem az útlevelét is, hogy igazoljam, hogy én vagyok a gazdi. A recepciós hölgy rögtön szólt is, hogy hozhatják a weimarit és nekilátott számolni: először is $60 volt az, hogy begyűjtötték (ja, kérem, itt a munkadíj nem olcsó!), majd következett egy $15 tétel, ez volt a szállás és kaja költség (mert ha már ott volt vacsorát is kapott a kis szemét), majd még felszámoltak $115 regisztrációs költséget. Kaptam egy kis tájékoztató füzetkét is, amiben részletesen leírják, hogy mibe kerül, ha a kerítéseden van egy rés, amin a kutya kifér.

Az első szökésnél a begyűjtési díj $60, a következőnél már $100, a harmadik alkalommal pedig $115. Utána azt hiszem kijön a megfelelő szervezet, összecuccolja a kutyust és elviszi, hogy olyan gazdit találjon, aki tud kerítést javítani. A szállás és etetés napi $15.

A füzetkében még további info volt arról, hogy miket kaphat el, amikor benyomják a köz-kennelbe, arról, hogy mi a teendő, ha nyaralni mész (semmiképpen sem az, hogy kiereszted a kutyát kóborolni) és a végén egy kedves kis összefoglaló az engedelmességi tréningekről, ha már magadnak nem tudod megnevelni az ebed :)

Na most egy kis visszakanyar: a regisztrációs díj. Na az itt Új-Zélandon kötelező.

Az 1996-os Dog Control Act előirja minden 3 hónaposnál idősebb kutya regisztrációját a helyi önkormányzatnál, és a regisztrációs díj megfizetését minden év július 1-ig.  A regisztrációs díj összegét a helyi önkormányzat állapítja meg, a befolyt összeget az önkormányzat az adott területen élő kutyákkal kapcsolatos szolgáltatások (pl. begyűjtők fizetése, begyűjtő kennelek, kutya kaka gyűjtő szemetesek, stb.) fenntartására fordítja.

 
Minden önkormányzatnak nyilvántartást kell vezetni a regisztrált kutyákról. A kutyával kapcsolatos információkat (neme, életkora, fajtája, mikrocsip szám, stb.)  és a kutya tulajdonosának adatait egy országos adatbázisban is (National Dog Data Base) tárolják: ez alapján lehet az elveszett kutyákat beazonosítani, de ebben a nyilvántartásban szerepel az is, ha a kutya megbízhatatlan vagy akár veszélyes.


Ez egyfajta kutya adó szerűség, de mindenképpen hasznos, mert így az önkormányzatnak, sőt az országos központnak is, egész  pontos nyilvántartása van minden egyes ebről. Ezt évente kell fizetni, minden év július 1.-ig. Ha július 1. előtt befizeted, akkor kedvezményes a díj, így csak $100. Van kedvezményes dij is, pl. ha ivartalanított a kutya, vagy regisztrált munkakutya, mondjuk vakvezető, akkor kevesebb. De ha a kutya beleesik a veszélyes kutya kategóriába, akkor több. Ehhez az kell, hogy papír van arról, hogy mondjuk a kutya megtámadott egy embert vagy másik kutyát, vagy kiwimadarat vagy bármi más védett akármit (pl. egy kauri fát tövig rágott).

Ha egyszer túl vagy a regisztráción, akkor a díjat online 2 perc alatt befizeted. Pár nappal később postán kapsz egy szálát és egy ki műanyag bilétát: minden évben más színűt, amit ráapplikálsz a nyakörvre. Innen tudják, hogy te nagyon rendes polgár vagy és befizetted a díjat. Ha elfelejtenéd: küldenek egy levelet, amiben felhívják a szíves figyelmed arra, hogy elfelejtetted befizetni. Ha ezek után sem fizeted be: kijön a hatóság és akkor már büntit is fizetsz, ami nem kevés: $300 és/vagy leveszik a kutyát. Ha mondjuk nem az első eset, akkor akár el is ítélhetnek. A rendszer teljesen korrekt és lássuk be, nem nagy összeg egy házi barátért. Macskákra is fizetni kell. Ez arra is jó, hogy mindenki meggondolja, hogy érdemes-e mondjuk 16 macskát tartania, vagy elég egy is. Egyébként, ha mégis a 16 mellett döntesz, akkor ahhoz külön engedély kell. Ha egynél több kutyát akarsz tartani, ahhoz is.

Ha nem csavargott még el a kutya, de felelősségteljes polgár vagy, akkor a processz a következő:

A helyi önkormányzat honlapján letöltöd a megfelelő nyomtatványt (Application for Dog Registration) és ezt értelemszerűen kitöltöd. Majd csatolod a többi dokumentumot, amid van: állatorvosi papír az ivartalanításról (ha volt neki), a kutyatulajdonos "licence"-t, ha van törzskönyv, akkor az megteszi. Az útlevél is jó, úgy tudom, ami ha Magyarországról jött a kutya, kell, hogy legyen. A lényeg az, hogy valami olyan dokument legyen, ami igazolja, hogy tiéd a kutya. Ezt az egész pakkot elküldöd az önkormányzatnak, persze a díjfizetést is (vagyis mellékelsz egy csekket). Ha tök béna vagy és ezt nem sikerül összepakolnod vagy nem tudsz csekket kiállítani: akkor elmehetsz és pöcsölhetsz vele személyesen is.


Az érthetetlen rész az, hogy ezt miért is nem mondta nekem senki, amikor a kutya megérkezett az országba. Átment a MAF-on, karanténban volt és ott adtak egy rakás  papírt arról, hogy milyen oltásokat javasolnak, meg ilyenek, de a kötelező regisztrációt senki nem említette. Pedig nem lett volna nagy dolog egy kis tájékoztató cetlit a kezembe nyomni.

2010. augusztus 27., péntek

Gastro: Hardcore New Zealand Seafood



 Az alant következő poszt megírására a Szomszédasszonyomat kértem fel, amikor megláttam a fényképeket arról, hogy mit műveltek ínyenckedés címen, amíg távol voltam. Fogyasszátok egészséggel...


Az úgy történt, hogy a Rita, aki közülünk a legkevésbé bevállalós (na persze!!! a szer.), éppen Magyarországon volt és mi hárman, Zsottival és Gyurival úgy döntöttünk, hogy belecsapunk a lecsóba, annak is az ő közepébe és kipróbálunk mindenféle tengeri herkentyűt, ami az Auckland Fish Market-en kapható.



Figyelmeztetés! Gyengébb idegzetűek és gyomrúak most azonnal hagyják el a számítógép környékét, ugyanis hardcore New Zealand seafood test következik.



Az első kiszemelt áldozat az osztriga volt. Őszintén el kell ismernem, hogy ez az én ötletem volt, mert én még sohasem ettem, csak filmekben láttam, hogy mindenki el van ájulva tőle, hogy az ételek étele, meg ilyenek. Szóval, beszereztünk egy doboz teljesen friss, nyers osztrigát, olyan 16-18 darab volt benne és rákészültünk az élményre. Ahogy kell, osztriga a jégen, citrom szeletek, fincsi bor.












 
Azután bevettem a számba és rájöttem, ez nem az az élmény, amire számítottam. Gyuri szerint olyan az íze, hogy benne van a tenger összes illata és zamata, de valljuk be, én utálom a tengert a számban. Nagy nehezen elfogyott a tálról 3 darab osztriga, a maradékot meg nézegettük, hogy akkor mihez is kezdjünk vele. Azután előkaptunk egy krumplit, egy hagymát, és elkészítettük tócsninak az osztrigát és nagyon előkelően (borral, citromlével, kis öntettel) elfogyasztottuk. Gyuri még javasolta, hogy kolbászzsíron süssük ki, de erről ezért lebeszéltem. Nos, így került a magyar paraszt gyomrába az osztriga. Azóta van egy mondás nálunk, ha Zsotti megkérdezi hozzon-e kagylót a halpiacról: hozd csak, tócsniba jó lesz!



És Zsotti hozott is a halpiacról mindenféle lényt. Például pauát. Elég bizarr, és amikor kivettük a zacskóból, teljesen egyértelmű volt, hogy ez még él! Ott álltunk felette és megnyúlt arccal néztük, ahogyan tornászik a tányéron és valamit kellene vele kezdeni. Így ránézésre, a paua valami csiga-kagyló keverék lehet, teljesen fekete a színe és ha a tv-ben nem láttuk volna, hogy ezt tényleg megeszik, akkor inkább kidobtuk volna az ablakon...







Egyébként egészen meglepően drága, ez a kis példány 18 dolcsi volt, az egészen nagyok ára 110 dolcsi per kg. Lesz, ami lesz alapon kiszedtük a pauát a házából és vékonyra felszeleteltük, fokhagymás vajon, lassú tűzön, serpenyőben gyorsan átforgattuk és már kész is.







Póréhagymával, zsemlében ettük meg. Szerintem nagyon fincsi, olyan az íze, mint egy nagyon puha porc.








A következő teszt alanyok a pipi és a tuatua kagylók voltak. A pipi itt nagy csemegének számit, különösen a maorik szeretik. Vannak olyan területek a part közeli homokban, ahol 2500 darab ilyen izé él egy négyzetméteren.









A tuatua szintén homokos parton él, van egy nagyobb rokona, a toheroa, ami akár a 15 cm-t is elérheti. Sajnos a toheroa telepeket olyan szinten lerabolták régen, hogy mostanra szigorúan védett fajjá vált. De, tuatua van bőven, a piacon is kapható.














 A tuatuát sós vízben megfőztük, szétnyitottuk, fűszervajat tettünk rá, majd sütőben átmelegítettük.







 






Frissen kell enni, különben megmered és már nem olyan puha.








A pipi is a fazékban végezte, miután szétnyíltak fokhagymás-petrezselymes-tejszínes mártásban átforgattuk őket. Mindkettőnek nagyon finom, karakteres íze van, csak a pipiben kicsit sok volt a homok... Mint később kiderült legalább egy napig tengervízben kellett volna áztatni őket, hogy a kagyló kipumpálja magából a homokot.



 


És kipróbáltunk még egy rákfajtát is. Nem emlékszem mi volt a neve pontosan, nevezzük úgy, hogy a rák, amit Zsotti hozott.












A tetőpáncélt le kell venni róluk és letisztítani a kopoltyúkat, majd sós vízben főzni pár percig.











És utána jön a tudomány, mivel nincs sok hús ebben a rákban, a testében és a lábában lévő húst ki kell préselni egy alkalmas sodrófával. Édeskés, finom íze van, a fiuknak nem ízlett annyira, nekem nagyon. Kenyérre raktuk és salátával ettük meg.








És ettünk még kevésbé extrém dolgokat is, például tintahalat (arrow squid), amelynek a csápjait is kisütöttük, de olyan rágósak, hogy izomlázad kap az állkapcsod mire végzel vele.
















Vettünk roar fish-t vagy más néven pig fish-t, snow fish-t, minden boltban más volt a neve, amely fantasztikusan finom hal, szép, fehér, ízletes húsa van. Érdemes kipróbálni.










Egyszer Zsotti még törpeharcsát is tudott szerezni a piacon, ami azért nagy szám, mert itt a törpeharcsa közellenségnek számit (betelepített faj), és mindenféle módon próbálják irtani, hogy ne vegye el az élőhelyet az őshonos fajoktól. Azzal a megnyugtató tudattal ettük, hogy mi is tettünk valamit a fenntartható fejlődésért.




Nos,  így teltek a napjaink, amíg Rita Magyarországon volt...

2010. augusztus 17., kedd

Munkakeresés kiwiföldön- 4. rész: Már megint az OMEGA

A regisztrációm megszerzése után tovább folytattam a végeláthatatlan küzdelmet az új-zélandi munkaerő piacon. Még mindig nem koronázta túl nagy siker az erőfeszítéseimet. Nem sokkal később kiderült, hogy van egy magyarországi utam, úgyhogy más fontosabb kérdések kerültek előtérbe.



Január végén, éppen Magyarországon voltam, amikor levelet kaptam (life) az OMEGA-s Anne-től, amiben örömmel értesített, hogy sikerült egy nekem megfelelő mentort találniuk és következő héten már mehetek is egy gyors mentoring félkészítésre. E-mail fordultával válaszoltam is, hogy nagyon happy vagyok, de épp a világ másik felén tartózkodok, ha lehet tegyük már egy héttel későbbre a felkészítő programot. Áttettük. Alig értem vissza gyorsan fel is hívtam és megkaptam a megivót a következő alkalomra.

A felkészítő tréning rövid és velős volt: Anne elmondta, hogy a mentorommal hetente-kéthetente fogok találkozni, általában heti egy óra javasolt, de persze ez rugalmas, úgy osztjuk be az idő, ahogy akarjuk. A találkozók helye is rajtunk múlik: mehetünk kávézni vagy ülhetünk egy irodában, ahogy tetszik. A mentor feladata, hogy a kérdésekre igyekezzen választ adni, segítse a munkakeresést jó-tanácsokkal és ehhez hasonlókkal. Sokféle segítséget lehet tőle kérni, de!! nem feladata, hogy munkahelyet találjon a mentorálandónak és nem is lehet tőle ilyet kérni. Kaptam egy kis füzetkét is, amiben benne volt, hogy nagyjából milyen témaköröket ölel fel egy ilyen 4 hónapos program. Hogy őszinte legyek, eléggé kétkedve indultam neki a mentoringnak, de úgy voltam vele, hogy adok egy esélyt, hátha kisül belőle valami jó. És milyen jól tettem!!!


Másnap fel is hívtam a mentoromat, aki nem más volt, mint az ARMS (Auckland Regional Migrant Services) HR vezetője. Meg is beszéltünk egy találkát és még azon a héten sor került az első találkozásra. A mentorom, Lawton, egy nagyon kedves fickónak bizonyult. Az első találkozásra átnézte a CV-met és arról beszélgettünk, hogy tulajdonképpen mihez is szeretnék kezdeni itt Új-Zélandon. Elmeséltem neki a korábbi munkakeresési élményeimet, az elutasító levelek tömkelegét és a harmadik interjú után vissza nem jelző céggel kapcsolatos kalandjaimat. Elmondtam azt is, hogy mi az amit már nem szeretnék: nem szeretnék egy a képzettségemnél alacsonyabb pozíciót, nem szeretnék HR-esként cold callinggal foglalkozni és nem szeretnék olyan munkát, ami nekem unalmas. Az eredetileg egy órásra tervezett beszélgetés majdnem két és fél óra lett és nagyon jól sikerült. Különösen jól esett, hogy megerősített abban, hogy tényleg nagyon jók a végzettségeim, a szakmai tapasztalatom is bőséges és biztos abban, hogy nagyon jó esélyem van olyan munkakörben jó állást kapni, amilyet szeretnék. Megbeszéltük, hogy hazamenvén gyorsan átírom az önéletrajzom és mielőtt elküldeném a következő pályázatot, először neki küldöm el: Ő átnézi és kijavítja.

Pár nap múlva találtam is egy érdekesnek tűnő hirdetést: nekiláttam a szokásos pályázat írásnak. Lawton azt javasolta, hogy mindenképpen telefonáljak a hirdető cégnek mielőtt elküldöm és kérjek egy részltes munkaköri leírást. Ez sokmindenre jó: először is, ha az ember telefonál és értelmesnek tűnik, akkor nagyobb esély van arra, hogy behívják interjúra. Másodszor: ha van egy részletes leírás arról, hogy pontosan kit is keresnek, akkor sokkal könnyebb a CV-t és a kisérőlevelet ahhoz igazítani. A telefonálás jól sikerült és hasznos volt, tényleg sok infot kaptam, hogy mit is várnak, ennek megfelelően átszabtam a CV-t és elküldtem Lawtonnak. Ő gyorsan átnézte és másnapra már jött is a javított verzió. A siker nem is maradt el: végre felhívtak és megvolt a telefonos interjú. Az állást nem kaptam meg, de az eddigi vagy nincs semmi válasz, vagy a szokásos sajnos sok az eszkimó és kevés a fóka típusú válaszlevél helyett, egy emberi lénnyel sikerült beszélnem. Még ha csak telefonon is.

A következő mentoring találkozóra Lawton meghívott egy nagyon kedves hölgyet, Jannie-t, is a Carreer Service nevű szervezettől: az Ő specialitása a CV és cover letter írás. Egy kávézóban találkoztunk és hamar nekiláttunk a CV-m további boncolgatásának. Első ránézésre a hölgy azt mondta, hogy a CV-m egy tipikus európai CV, amivel bizony nem sokra megyek. Még a javított verzió sem az igazi. Kapásból kihúzott egy csomó mindent és átrendezte az egészet. Kérte, hogy ezt otthon öntsem formába és hamar küldjem el neki. Ő is felajánlotta, hogy mielőtt elküldeném a pályázataimat, szívesen átnézi, több szem többet lát alapon. Ugyanígy tettünk a cover letteremmel is.

A következő héten úgy döntöttem, hogy most álláspályáazatosdit fogok játszani, kinéztem két olyan álláshirdetést, ami annyira nem volt ugyan a szívem csücske, de gyakorlásra jó. Ismét átirtam a CV-t és elküldtem Lawtonnak és Jannie-nak is. Így már két kritikusom volt és kiderült, hogy bizony még mindig nagyon-nagyon sokat kell tanulnom kiwi CV-k és kísérőlevelek terén.

Pár nappal később szólt Lawton, hogy lesz egy „inteview skills” tréning, van-e kedvem menni. Bizony, hogy volt, a fél napos tréningen többet tanultam a hatékony kiwi állásvadászatról, mint a kétszáz-valahány pályázatommal. Innentől kezdve, ha valamilyen tréning vagy gyűlés vagy továbbképzés volt, kaptam meghívót és amellett, hogy az álláskeresési stratégiáim is finomodtak, sok sok kedves és érdekes emberrel ismerkedtem meg. Az álláspályázataimat most már komolyan szelektáltam, egyre jobban kikristályosodott, hogy mi az amit nem akarok csinálni és ezekre már nem is vesztegettem az időt. Ez ugyan leszűkítette a lehetőség körét, de eljutottam oda, hogy már nem akarok minden áron, bármit elvállalni, hanem igenis olyan állásra van szükségem, ahol a szakmámat gyakorolhatom és nem sales ügynököt akarnak belőlem faragni. És persze a fizetési igényeimet is más mércével kezdtem mérni. A visszajelzések is sokkal pozitívabbak lettek, legalább felhívtak és meginterjúztattak. De a nekem való állás még mindig váratott magára.

Aztán jött egy újabb lehetőség, és ezt is Lawtonnak köszönhetem. Az Auckland Regional Migrant Services North Shore-i irodája a bezárás szélén állt. Az irodavezető elment egy éves szabadságra, a bevándorlók meg csak jönnek és jönnek. Igenám, de pénz meg nemigen volt arra, hogy felvegyenek új személyzetet. Így hát megkérdezték: lenne-e kedvem a North Shor-i irodában dolgozni önkéntesként. Mivel az időmből is kitelt és érdekelt is a dolog elvállaltam. És ez is egy jó döntésnek bizonyult. De ez már egy következő poszt lesz...