6 hónap

Majdnem napra pontosan hat hónapja, hogy betörtem az új-zélandi munkaerőpiacra :) Na jó, hat hónapja, hogy a saját szakmámban, pszichológusként dolgozom és az Oktatási Minisztérium szakmai színvonalát emelem. Az, hogy hogyan sikerült ide eljutnom egy másik történet, majd egyszer a hetvenhetedik fejezetben, amikor Ödönke megkapja a békát, arról is beszámolok. Most legyen elég annyi, hogy dolgozok, rendesen, reggel elmegyek a gyárba és délután hulla fáradtan beesek az ajtón. De élvezem. Nagyon. Van névjegykártyám minisztériumi logóval, nagyon dizájnos, meg van kitűzőm is. Azon is van logó és az is nagyon csilli-villi. Vannak kollégáim, akiket nagyon szeretek, mert nagyon kedvesek és mert ők is szeretnek. Van menezserem is, aki néha nem olyan kedves, de azért általában jól kijövünk, szóval őt is kedvelem. Ja és végre kapok fizetést is. Minden második szerdán. Ezt is élvezem.

Ami jó, persze a kollégák mellett, hogy végre olyat csinálok, aminek köze van a saját szakmámhoz, amit azért választottam, már úgy eredetileg, mert már akkor is érdekelt, aztán meg kifejezettem megszerettem. Egy szép nagy irodában vagyok, ami egy kicsit szokatlan volt az elején, én sosem dolgoztam még ilyen óriási nagy, egybenyitott irodában. Az egyetemen megvolt a kis szobám, amin csak Palival kellett osztozni, de mivel nem sokat voltunk bent egyszerre, így tényleg nem zavartuk egymást. Amikor meg mind a ketten ott voltunk, akkor meg jókat beszélgettünk. Jókat beszélgetni ilyen nagy irodában is lehet, csak akkor ki kell menni a konyha-ebédlőbe és illik legalább egy teát elfogyasztani. Ja igen: tea is van. Zöld tea is. És a kávé minőségével is elégedett vagyok, rendes igazi kávéfőző van, olyan, amelyik frissen darálja a kávét mielőtt megfőzi és még tejhabot is csinál. És, hogy mit csinálok, amikor nem a tejhabos kávét szürcsölgetem a kollégákkal.

Itt az Oktatási Minisztériumnak van egy ú.n. Special Education része, na ide tartozom én is. Mi foglalkozunk az összes fogyatékos gyerekkel és az összes "rossz" gyerekkel. Azért tettem idézőjelbe, mert szerintem (és a hivatalos álláspont szerint) ezek a gyerekek nem rosszak, csak vannak velük magatartási problémák az iskolákban/óvodákban. Szóval amikor Pistike beszól a tanárnéninek, vagy megveri az osztálytársait, vagy mondjuk drogozáson kapják, mert a kis ostobenkó azt is az iskolában akarja csinálni, na akkor jövünk mi. Persze itt van egy hosszú processz, amíg a gyerek végülis valaki olyanhoz kerül, aki végre csinál is vele és/vagy az iskolával valamit, de ezt nem írom le, mert úgyis csak annak érdekes, aki pont Új-Zélandon iskolaigazgató. Szóval megkapom az aktát, amiben nagyjából leírják, hogy Pistikével mi a gond és akkor nekilátok nyomozósdit játszani: beülök a puccos minisztériumi autóba (amúgy nem olyan nagyon puccos, csak közepesen, viszont megtankolva, kitakarítva kapom meg) és elautózok az iskolába (vagy óvodába, ha Pistike még oda jár) és beszélgetek az igazgatóval, tanárral, meg aki még előkerül, hogy Ő is szeretne valamit mondani Pistikéről. Természetesen beszélek a családdal is, no és nem utolsósorban Pistike véleményét is megkérdezem. Aztán megtekintem Pistikét az osztályban, a játszótéren, otthon, de nemcsak úgy rápillantok, hanem rendesen megfigyelési jegyzőkönyv van, meg minden. Van, hogy a sorrend változik. Utána nekilátok és kitalálom, hogy Pistikét hogy lehetne megjavítani. Ezt papírra vetem és akkor már Behaviour Plan-nek hívjuk. Utána kitanítom a tanárt, segédtanárt (itt ilyen is van), családot és persze Pistikét is, hogy mit, hogyan kellene másképpen csinálni. Ha minden jól megy, akkor Pistike pont úgy viselkedik, ahogy megjósoltam és a tanár is tudja használni a jótanácsaimat és akkor mindenki boldog. A kunszt annyi, hogy egyszerre sok-sok Pistike van a listámon és ezekkel párhuzamosan kell foglalkoznom. Na nagyjából ilyen, ha viselkedésproblémás gyereket kapok. A másik kategória a fogyatékos gyerekek. A legnagyobb részük autista. De persze van Down kóros is, meg más is. Nem sorolom fel sz összeset, hosszú a lista. Velük más a helyzet, ott nem őket kell megjavítani, hanem az iskolát kell felkészíteni arra, hogy tudjanak velük foglalkozni. Itt az a poliszi, hogy nem külön iskolába gyűjtik őket, hanem próbálják őket integrálni az iskolai rendszerbe. Kapnak ilyen segédtanárt és egyéni tanrendjük van. Meg persze kellhetnek speciális eszközök is. Vagy át kell rendezni a tantermet. Hosszú a lista, de általában van rá megoldás, hogy sima iskolába tudjanak járni. Sokszor az osztálytársakat is fel kell rá készíteni, hogy hogyan viselkedjenek velük. De a gyerekek szinte mindenhol nagyon aranyosak és segítenek nekik sokat.

Aztán van olyan is, ahol a gyereknek van valamilyen betegsége és abban segítek, hogy az iskola tudjon ezzel mit kezdeni. Mondjuk ilyen lehet egy cukorbeteg gyerek, ahol ki kell dolgozni, hogy ki, mikor hogyan felügyeli az inzulin injekciót, mit csináljanak, ha vészhelyzet van, stb. És van persze olyan is, aki a fenti kategóriák egyikébe sem esik bele, de azért az összes esetemet most nem ismertetném... Én a kicsikkel dolgozok, olyan 2 és fél évestől, kb. 8 éves korig. A 8+-ra külön csapat van.

Sokat jövök-megyek, amit nagyon élvezek. Néha egészen messzi iskolákba kell mennem, de ezek olyan szép helyen vannak, hogy magát az utat is élvezem. Területenként vannak a csoportok, a hozzám tartozó iskolák mind jó környéken vannak. A jó környék azt takarja, hogy minden iskolának van egy besorolása egytől tízig, amit "decile'"besorolásnak hívnak. Ez egy index, amit a könyéken lakók szocioökonómiai státusza, fizetése, stb. alapján számítanak. Ezt is az Oktatási Minisztérium számolja, de nem az a részleg, ahol én dolgozom. A decile 10 azt jelenti, hogy jó a könyék, viszonylag jómódúak a szülők, sok a magasabb iskolai végzettségű. Nekem csak decile 10 iskolák vannak a listámon. Van olyan csoport is az irodában, akinek a leggázabb környék jutott, mondjuk az Otara, aminek a decile besorolása valahol egy és négy között van, ott sokkal több az agresszió, verekedés, bűnözés, stb. a gyerekek és/vagy a családjaik körében. Az azért egy kicsit más. Nem mondom, hogy rosszabb, mert ott meg nagyon érdekes esetekkel, családokkal van dolguk, de más.

Ami nem olyan jó: az iroda messze van. Én a North Shoron lakozok, az iroda pedig a város másik végén, South Aucklandben van, de még ott is jó messze. Háztól-házig 42 kilométer. Egy út. És át kell kelnem a Harbour Bridge-en. Reggel, csúcsforgalomban. Aztán délután megint. A Google Maps szerint mindössze 38 perc az út, de van az egy óra is. Vagy több. Ha nem akarok másfél órát dekkolni a dugóban, akkor korán kell indulnom. Nagyon korán. Reggel háromnegyed hétkor már rajtolnom kell. Akkor úgy egy óra alatt beérek. Eleinte egyedül utaztam, de közben az irodában összeszerveződött egy North Shore-i mag, mostmár három másik leányzóval együtt megyek-jövök, aminek sok előnye van, például a benzinköltség pont a negyede és csak minden negyedik héten kell vezetnem. Arról már nem is beszélve, hogy intenzíven tanulom a helyi szlenget, meg a fiatalok szokásait. Merthogy a lányok mind 30 alatt vannak. Inkább a húsz közelében:)

A másik, amit nem szeretek: az adminisztráció. Mivel ez egy Minisztérium, így hát természetesen nagyon bürokratikus szervezet, habár megpróbálják ezt mindenféle tímbildingekkel ellensúlyozni, attól még bürokratikus marad. Tele vagyunk poliszikkal és processzekkel. Mindent papírra kell vetni, csak az számít, amiről dokument jeszty. Ez egy csomó értékes időt elvesz a munkától és még rohadtul unalmas is tud lenni. Próbálok admin közben Petőfi rádiót hallgatni, ez valamennyit segít abban, hogy ne aludjak el a jelentések gépelése közben. Tiszta Brazil. Ja és a processzeket kidolgozó brigád valami vér behaviorista lehetett, szóval megy a viselkedés-elemzés ezerrel. A kollégáim nagy része hisz is benne, én meg megpróbálok csendben maradni az NLP-s hátteremmel és a humanisztikus irányultságommal. De tökmindegy, úgyis az a lényeg, hogy a gyerekeknek jobb legyen és amit csinálunk az végülis működik.

Eszembe jutott még valami, ami jó. Egy csomó tréningre mehetek és ezeket mind kifizetik nekem. Sőt örülnek neki, hogy ilyen lelkesen továbbképzem magam. Én meg örülök, hogy egy csomó érdekes workshopra, tanfolyamra, meg előadásra elmehetek és nem kell sokszáz dollárt fizetnem érte. És tanulok maoriul is. Ezt is nagyon élvezem. Majd egyszer írok róla, hogy hogy keveredtem a maori nyelv lelkes művelői közé, de most lassan befejezem, mert valamit vacsoráznom kéne.