Mandulaműtét avagy milyen egy magánkórház Új-Zélandon

Tudom, hogy OMEGA-s posztot ígértem, de ugye közben zajlanak a családi események és történetesen úgy alakult, hogy közben Zalánnak csütörtökön volt egy mandula műtétje. A közkórházat már kipróbálta a család, itt volt az ideje, hogy megnézzünk egy magánkórházat is.

A dolog már évek óta húzódik, küzdöttünk az állandó megfázással, allergiákkal, aztán jött az asztma és akkor úgy éreztem betelt a pohár: le a mandulával. Mivel Anyukám gyerekgyógyász és még 18 ezer kilométerről is Ő kezeli a gyerekeimet, hallgattam rá és végre elvittem, hogy akkor nézzék és műtsék meg. A processz úgy zajlik, hogy az ember lekocog a gyerekkel a háziorvoshoz, aki megnézi a gyereket és ajánl egy specialistát. Tőlem megkérdezte, hogy az "állami" kórházba küldjön-e vagy egy magánrendelésre, én az utóbbit választottam. Tudom én, hogy a mandula műtét nem egy nagy etvasz, de azért hallottam már gyerekről, aki műtét után véletlenül nem ébredt fel vagy elfertőződött a seb, vagy nem jól vették ki és ott maradt egy darab, meg ilyen horror dolgok. Na ezt elkerülendő a magánrendelés mellett döntöttem. És nem bántam meg.

Amikor a háziorvos megírta a "meg kéne nézni a gyerek manduláját" papíromat, felhívtam a doki asszisztensnőjét, hogy időpontot kérjek. Rögtön kérdezte, hogy merre lakok, mert a doki több helyen is rendel, többek között a Mairangi Bay-ben is, ami hozzánk közel van. Úgyhogy oda kértem. A specialista Dr. Colin Barber (gondolom nem bánja ha néven nevezem, végülis éppen jó reklámot csinálok neki) egy elképesztően kedves pasinak bizonyult. Azonnal viccelődni kezdett Zalánnal, az ölébe vette, játszott vele, és mire a valódi vizsgálatra került sor, addigra már "haverok" voltak. A rendelőből boldogan léptünk ki, Zalán 2 jelly beans-el gazdagabban (azért kapott kettőt, mert két füle van...). Nekem meg mondta, hogy ne törjem magam a fizetéssel, majd... Az orrmandula tényleg nagynak látszott, de mivel altatós műtétről van szó, azt kérte, hogy csináltassak egy röntgent is, szeretné látni, mielőtt dönt, hogy kell-e műtét vagy sem. A röntgen kérő papírt persze azonnal megkaptuk és még aznap oda is kanyarodtunk, hogy megcsinálják a felvételt. Meg is csinálták, az egész megvolt úgy 10 perc alatt, $100-ért. A kész cuccot nem is kellett megvárni, azt mondták, hogy rögtön az orvosnak küldik.

Aztán úgy egy hét szünet, már kezdtem aggódni, hogy mi van és gyorsan telefonáltam is az asszisztensnek, hogy megkapták-e a röntgent. Mondta, hogy igen és ha megvan az értékelés rögtön hívnak: no wörriz. Hívtak is a következő héten, csütörtökön. Először Colin, hogy megnézte a felvételt és indokolt a műtét. Aztán az asszisztens, hogy akkor ha nekünk is jó, következő csütörtökre már van is hely. Mondtam, hogy OK, legyen. Akkor arra kért, hogy a honlapjukon található nyomtatványokat töltsem ki, írjam alá és gyorsan juttassam vissza. Mivel előzőleg már tisztáztuk, hogy van nekünk egy egészségbiztosításunk a Southern Cross-al, elkérte a számot és felajánlotta, hogy gyorsan kér is egy előzetes elbírálást, amiből kiderül majd, hogy a biztosító mennyit fizet belőle és mennyi lesz a mi részünk. Ennek külön örültem, utálom az ilyen ügyeket intézni. Még azon a héten szombaton, érkezett Zalánnak egy kis könyvecske, ami arról szólt, hogy egy kisfiú mandula műtétre megy, történetesen éppen a Gillies Hospitalba: lépésről-lépésre bemutatta, hogy pontosan mikor mi történik. Hétfőn már meg is kaptam a Southern Cross levelét, hogy a műtét jogos és teljes egészében térítik. Aznap a férjem berobogott a kórházba a kitöltött papírokkal. Még szerdán telefonáltam egyet, hogy a pontos időpontot egyeztessük. Az asszisztensnő elmondta, hogy vigyünk saját pizsamát és az asztma sprét is. És hogy hajnal 3 után már sem evés, sem ivás.

Zalán szerda este már nagyon izgult, alig várta a műtétet. Addigra már rongyosra olvastuk a kis mesekönyvet. Csütörtök reggel korán keltünk, hogy a reggeli szokásos csúcsforgalmon átvergődve elérjük a Gillies Hospital-t. A kórház tényleg nagyon szép, csendes, zöld a környezet, szóval ideális hely arra, hogy Zalán mandulájától egyszer s mindenkorra megszabaduljunk. Érkezéskor először a recepciós hölgy üdvözölt: átadta az összes kitöltött dokumentumot, hogy még egyszer nézzem át, minden adat stimmel-e. Zalán megkapta a kis kórházi karperecet, hogy össze ne cseréljük később egy másik mandula nélküli kisfiúval. Mellékeltek még egy aznapi Heraldot is, azt én kaptam, hogy ne unatkozzak, amíg Ő a műtőben van. Aztán elballagtunk a tágas váróterembe, ahol a Legó asztaltól a társasjátékokon át a mesekönyvekig volt minden, amivel csak a gyerekek szeretnek játszani. Zalán bele is vetette magát az építkezésbe, addig én olvasgattam a sajtót.

Nem sokkal később jött egy kedves nővérke, bevezetett minket egy szobába és még egyszer elmondta Zalánnak, hogy mi pontosan hogyan fog történni. Megmérte a súlyát, pulzusát, kapott valami ivós gyógyszert, újra végigmentünk az összes allergián, aztán megint a váró. Még alig melegedtünk bele egy újabb társasjátékba, már jött is, hogy mehetünk. Egy kisebb szobába vezetett be, ahol egy kényelmes fotel, néhány szék és egy mesével üzemelő képernyő volt. Itt átvettük az otthonról hozott pizsamát és aztán megint jöttek kopogtattak. Az anesztes asszisztens volt: elmondta, hogy mit fog kapni és miért, megkérdezte, hogy a családban volt-e gond altatással és aláíratta a nyilatkozatot, hogy mindezekbe beleegyezek. Beleegyeztem. Utána maga az anesztes orvos jelent meg: van-e kérdésem, vagy Zalánnak van-e kérdése, minden egyértelmű-e. Egyértelmű volt. Felhívta rá a figyelmemet, hogy amikor a maszkot ráteszik, nem sokkal utána önkéntelen mozgások szoktak megjelenni, különösen gyerekeknél. Mondtam, hogy ez is OK.

Pár perc múlva már mentünk is a műtőbe, kaptam zöld köpenyt és segítettem Zalánnak felmászni az asztalra. Ott kapott egy maszkot és igen hamar álmosodni kezdett. Aztán kapálózni a kezével-lábával, a fejét forgatta, ami elég ijesztő volt. Gondolom látták az arcomon, mert rögtön oda is pattant a pasi, hogy na erről beszélt.... Amikor már tényleg mélyen aludt kimentem és hagytam az orvosokat nyugodtan dolgozni.

Összelapátoltam a kis szobában a cuccokat és már jött is egy másik nővér, hogy akkor megmutatja a day-care szobát. A szoba nem volt túl nagy: az egyik falán voltak az ágyak vagy azok helye üresen. Megmutatták hová tolják majd be Zalánt. Az asztalára már oda is készítették a gyerekeknek műtét után járó Grommit nevű plüss majmocskát. A másik falon volt egy kis konyhapult, ahol az ember kávét, teát tudott magának generálni, volt keksz, nyalóka és ilyenek. Jól is esett egy meleg tea. A szoba másik fele úgy nézett ki, mint egy sok személyre tervezett nappali. Nagy TV képernyő, non-stop mesével és sok hatalmas fotel, amiben az anyukák a műtéten már átesett gyerekekkel az ölükben üldögéltek.

A műtét nem volt több 20 percnél, már tolták is be Zalánt. Akkor már ébren volt és nagyon kótyagosan panaszkodott, hogy ez azért most nem olyan jó. Hogy oldják a kezdeti feszültséget, rögtön hoztak vizet és jégkrémet. Az elkövetkező pár órát itt töltöttük, megnéztünk egy Jégkorszak 3-at, néhány Bob the Builder-t, meg tudomisén még mit. Közben bejött a sebész és elmondta, hogy nem vágták, hanem lézerrel operálták, ami azért jó, mert nem nyilt seb marad, hanem egy égetett pörc, ami könnyebben s gyorsabban gyógyul és kevésbé fáj. Aztán jött az aneszteziológus is, hogy minden OK-e. Közben Zalán egyre jobban magához tért, evett jégkrémet, kekszet. Dél körül a szülőket szendviccsel tankolták fel. Zalánnak a jégkrémeket hordták sorba. Amikor már tényleg szemmel látható volt, hogy Zalán éber és jól van, végre kiszedték a kezéből a branült (aminek kifejezetten nagyon örült), kapott egy matricát a pizsamájára, egy kis színes tanúsítványt arról, hogy hős és biztosították róla, hogy igen, a kis majmot hazaviheti, akkor lassan készülődni kezdtünk, hogy végre hazamenjünk. A nővér még ideadta az elkészített gyógyszereket, egy kis táblázatot, hogy mit mikor kell adni, egy leírást arról, hogy mi hogyan zajlott és mire számítsak otthon és milyen esetben kit hívjak (telefonszámok mellékelve). Ezt szóban is elmondta, sok sok jó-tanáccsal fűszerezve. És végre indulhattunk.

Délután Bogi is nagyon izgatottan érkezett, nagy volt az öröm, hogy Zalán itthon van és már nincs is mandulája. Zalán aznap még kis csendes volt, főleg DVD nézéssel telt a nap és este igen hamar elaludt.

Másnap már semmi baja nem volt, nem fájt semmi, kicsit folyt az orra. Ennyi. Péntek délután kaptam két telefont. Az egyik Colin asszisztense volt, hogy véletlenül ott felejtettük a röntgenes papírt és ha nincs ellenemre, akkor kitöltené az ide vonatkozó nyomtatványokat és elküldené helyettem a Southern Cross-nak, mert akkor még ezt is visszafizetik majd. Mondtam, hogy köszi. Aztán még olyan 4 körül telefonált a főnővér és megkérdezte, hogy hogy van Zalán, van-e bármilyen problémám, amiben segíthetne. Mondtam, hogy semmi az égvilágon, de azért köszi az érdeklődést. És Vasárnap már vidáman játszott az udvaron Bogival, holnap pedig mehet óvodába.