Munkakeresés Kiwiföldön- 1. rész: Csak az jöjjön, aki bírja..

Szinte minden új-zélandi blog kötelező eleme a hogyan keressünk munkát kiwiföldön poszt. Én is régóta tervezgetem, hogy írok egy ilyet, de az én sztorim nem tartozik a sikertörténetek közé. Még. De azért megosztom veletek, hátha más is okul belőle.

Amikor 2007 nyarán eldőlt, hogy tényleg költözünk és a férjem már aláírta a munkaszerződést én is nekiláttam az álláspályázatoknak. Hogy őszinte legyek nem koronázta nagy siker az erőfeszítéseimet, a legtöbb elküldött pályázatomat még válaszra sem méltatták, mert rögtön kiderült belőle, hogy éppen Európában csücsülök és nem itt. Sebaj, gondoltam, majd ha odaérek!!!

Aztán ideértem és az első pár hónap azzal telt, hogy óvodát kerestem, megpróbáltam a házat komfortosabbá és otthonosabbá varázsolni, meg minden ilyesmi, amivel persze gyorsan telt az idő. Amikor már biztos volt, hogy a gyerekek Januártól óvodások lesznek ismét nekiláttam, hogy átböngésszem a seek-et és találtam is sok-sok hirdetést. Az is hamar kiderült, hogy bizony a pszichológus állásokhoz helyi regisztrációra lenne szükségem, de az meg nem volt. Így a HR felé kezdtem kacsingatni. Írtam, írtam a CV-ket és kísérő leveleket, amire immáron választ is kaptam: baromi jó minden, amit írok, de sajnos...

Alig egy hónap telt el, amikor végre megcsörrent a telefon: ráérnék-e egy interjúra. Örültem, mint majom a farkának és lelkesen készültem a találkozóra. A találkozó várakozáson felüli volt, egy magyar/dél-afrikai/kiwi interjúvolt, nagyon kedves volt és nagyon tetszettem neki, amit rögtön meg is mondott. Még jobban örültem és a második interjúra a managerrel meg lelkesebben készültem. A készülés persze főként abból állt, hogy lelkileg ráhangolódtam arra, hogy ott fogok dolgozni és elmentem venni egy új kosztümöt. A második interjú is nagyon jól ment. Gyorsan meg is beszéltük manager úrral, hogy akkor szervezi az utolsó találkozót, ahol a managing directorral fogok találkozni. Nem is izgultam cseppet sem, ez inkább olyan formalitásnak tűnt. A következő héten hívtak is, hogy akkor menjek másnap. Mentem. A kölcsönös unszimpátia a managing director és köztem mar az első pillanatban nyilvánvaló volt. Nem tetszett neki, hogy nő vagyok és még ráadásul viszonylag fiatal is (annyira azért nem, de mindegy). Az interjú az előzőkkel ellentétben kellemetlen légkörben zajlott és a végére már biztos voltam benne, hogy ezt az állást sajna nem fogom megkapni. Nem is kaptam meg. És mégcsak egy levelet sem írtak erről, nekem kellett őket felhívni, hogy akkor itt most mi van. Mondta Mr. manager, hogy ja bocs, hogy nem szóltak, de persze nem tetszettem a direktor úrnak és így ugye állás sincs.


Ismét következett a szokásos seek check minden reggel, CV, cover letter.... Amikor már vagy 50 valamennyit elküldtem és jobb esetben jött a szokásos blabla: nagyon jó minden, de! e-mail, rosszabb esetben semmi, akkor kezdett a lelkesedésem jelentősen alább hagyni. Komolyan fontolóra vettem, hogy tálán mégsem itt kellene élni (még mindig nem vagyok biztos benne), hanem visszamenni Magyarországra, de a gyerekeknek meg annyira jó volt az óvoda, meg a zöld gyep, meg minden, hogy végül maradtunk. De azért a boldogságom már nem volt olyan felhőtlen, mint előtte. Olyan május környéken rákerestem, hogy mi a helyzet piackutatás terén: vannak-e állások. Nem tudom honnan jött az ötlet, előtte soha nem dolgoztam ezen a területen, de valahogy mégis. És akkor rátaláltam egy piackutató cég hirdetésére, akik call-centerbe kerestek interjúvolókat. Aki esetleg nem járatos a piackutatásban: ez a szakma legalja. Ez az, aki telefonál és megkérdezi, hogy elégedett vagy-e a mosóporoddal vagy azt, hogy kire fogsz szavazni és miért. Viszont ide szinte azonnal felvettek. A munka ennél egyszerűbb nem is lehetett volna és mindösszesen heti 10 és fél óra volt a kötelező munkaidő, egy shift: 3 és fél. Többet lehetett dolgozni persze, sőt, nagyon örültek, ha valaki többet vállalt. Órabérben fizettek, így rajtam múlt, éppen mennyit szeretnék a call-centerben sínylődni. Ami jó volt: a társaság. Szinte csak frissen bevándorlók és tandíjra gyűjtő diákok voltak a munkatársaim, eltekintve attól a 2-3 nyugdíjastól, aki szerintem azért csinálta, mert otthon baromi unalmas ülni este, egyedül. A cég is közel volt, kb. 10 percnyire onnan ahol laktunk. Ezt egészen addig csináltam, amíg el nem költöztünk messzebb, így már nem érte meg bejárni és macerás lett volna a gyerekeket is megoldani.


Itt újabb szünet. Aztán megérkezett a Szomszédasszonyom, aki hamarosan a munkaadóm is lett. A piackutatás egy jóval színvonalasabb területével ismerkedtem meg: a riport írás. Projekt munka: előnye, hogy nem ülsz a gyárban napi 8 órát, hátránya, hogy hol van, hol nincs. Ha van, akkor még most is csinálom, de amikor nincs, akkor ugye kell valami más.


Tavaly januárban ismét behívtak interjúra, ez már azért sokkal szakma-közelibb állás volt: fejvadász cég keresett tanácsadót. Az események gyorsan pörögtek: elküldtem, 2 óra múlva felhívtak, délután mar interjún voltam. Jól ment. A tulaj egy horvát/dél-afrikai nő. Kölcsönös szimpátia azonnal. Sok közös vonás: két hasonló korú gyerek, bevándorló élmények. Következő héten mar kezdtem is az irodában. Azért azt tudni kell, hogy a fejvadászat itt nem egészén azt takarja, mint Európában vagy akár az USA-ban. Mindaz, amit munka és szervezetpszichológiából megtanultam, na az itt nem működik. A fejvadász cégeket semmilyen szakmai háttérrel nem rendelkező amatőrök vezetik, tisztelet a kivételnek. Van kivétel is, de ritka. Ezért kivétel. A pszichometriai teszteket hírből sem ismerik, de még a személyes interjútól is ódzkodnak. Lehetőleg telefonon. Gyorsan. A többi úgyis ott van a CV-ben, csak annyit kérdezünk meg, ami nincs. A többi meg, mint pl. személyiség, vezetői készség, meg ilyenek, kit érdekel. De azért szerettem csinálni. Alisa (a főnököm) nagyon jó fej volt, vidám kávézások, jó beszélgetések. És mint szintén két gyermekes anyuka, természetesnek tartotta, hogy a munkaidő akkor kezdődik, amikor a gyereket leraktam az iskolában és akkor végződik, amikor menni kell felvenni.

Aztán persze jött a recesszió. Hogy a fene egye meg. A cégek nem kerestek, hanem leépítettek. Egy-egy állásért iszonyat harc volt a fejvadász cégek között. Szinte minden állást kiadtak 2-3 ügynökségnek, hogy aki kapja marja. Aki egy kicsit bennfentesebb volt, persze hamarabb kapta meg, így akar 4-5 nap előnye volt: mire hozzám került a pozíció Ő mar majdnem egy hete hirdette. Problémás ügyfelek, akikkel már senki más nem akar dolgozni, de elvállaltam, mert kellett a munka. És cold-calling minden mennyiségben. Az elején csak néha, aztán meg szinte egész nap. Ezt 7 hónapig csináltam, aztán Alisaval leültünk és megbeszéltük, hogy ez nekem nem az álmaim munkája, Ő meg nem tud nekem üres pozíciókat szerezni, mert még neki sincs min dolgozni, és különben is éppen Magyarországra készülök öt hétre: így békésen elváltak az útjaink. De azóta is találkozunk néha, iszunk egy kávét és megbeszéljük a gyereknevelési gondokat. Nem volt könnyű munka, de megérte. Sokat tanultam, talán éppen azért mert nagyon nehéz ügyfelekkel dolgoztam. És lett egy barátom: Alisa. Ja, és persze egy jó kiwi referenciám, ami itt kulcsfontosságú.


Ismét vissza a szokásoshoz: seek-CV + cover letter- elutasító e-mail. Ebből sok. Nagyon sok. Aztán egyszer véletlenül ráleltem az OMEGA nevű brigádra. Eredetileg magát a hirdetett állást akartam megpályázni, de amikor megnéztem mivel foglalkoznak úgy döntöttem, hogy inkább regisztrálok. És jól tettem. És, hogy kik ők? Erről fog szólni a következő poszt.